Látlelet IV.

Csoportkép. Sárvár, 1979. március 4. A kép bal szélén Vattay Elemér fotóművész, műgyűjtő és Ruttkai Éva, mellettük Ferenczy Béni ősz hajkoronás özvegye, Erzsike. Előttük áll Kassák Lajosné, éppen megnyitja a nehezen meghatározható műfajú kiállítást: Vattay Elemér fotói, gyűjteményének legértékesebb kéziratai, festményei, 20. századi magyar festők magánlakásban rejtőző remekművei. A kép jobb szélén szürke zakóban, magas nyakú pulóverben, félrebillent fejjel elmélyülten hallgató, aszkétaarcú férfi.

Másik kép, néhány perccel később: Ruttkai Éva a kezében tartott könyvből valamit felolvas. Éppen fölnéz, száját picit összeszorítja, a mellette álló férfi – talán a helyi illetékes, talán önzetlenül segíteni kész barát; néhány perccel korábban a megnyitóbeszédet mondó Kassák Lajosné kézitáskáját őrizte – kíváncsiskodva kukkant bele a színésznő által felolvasott szövegbe. A jobb szélen álló ősz férfi tekintete most szigorú, két kezében félig nyitott verseskötet, a színésznőt hallgatja, de lelkében már a következő pillanatra készülődik, amikor majd ő áll Ruttkai Éva helyén, és saját versét olvassa föl a most görcsösen szorongatott, karcsú könyvből.

Elhangzik egy prózai mondat: „Egyre gyorsabban röpülnek az évek, és egyre nehezebb verssé lenni” – a színésznő idézi halott társa, Latinovits Zoltán szavait. Talán éppen abban a pillanatban, amikor a fényképfelvétel készült, merevedett mozdulatlanná az aszkétaarcú, ősz férfi, mert lelkében muzsikálni kezdett a halott színész szavakba tördelt sóhaja: „egyre nehezebb verssé lenni”.

Csak fekete-fehér emlékeimben él a következő jelenet. A régi, aláírásokkal díszített fénykép valahol dobozok mélyén, porosodó papírtemetőben lappang.

Áll középen a szomorú szemű, aszkétaarcú, ősz férfi, kezében könyv, és verset mond. Nyitott könyv a kezében, de nem olvas. Mintha ősi varázsigéket mormolna, nem is mondja, inkább kántálja a szöveget – a bűvölet varázskörébe vonja hallgatóit, amikor a lélek mélyén kavargó gondolatok, indulatok, szenvedélyek, örömök és bánatok szavakká formálódnak, verssorokká kristályosodnak –, és a költő újra átéli a születés gyönyörét, a pillanatot, amikor az ember verssé lesz.

Ruttkai Éva mögött fiatal nő áll; sietett, elkésett, még kapkodja a levegőt, csak az utolsó szavakat hallotta. Átszellemülten tapsol, aztán az előtte álló hajzuhataghoz hajol, nem a színésznő, csak az ismeretlen, gyönyörű hajú nő fülébe súgja: Szép vers. Ki ez a férfi?

A színésznő – éppen mindenki tapsol – lassan hátrafordul, némán nézi a tudatlan érdeklődőt, aki boldogan, hangosan, tele szájjal elmosolyodik: Jaj, drága művésznő, de jó, hogy itt tetszik lenni. Amíg tart a taps, gyorsan elmeséli, hogy látta Ruttkai Éva estjét – tetszik tudni, a tündérkirálynőst! –, és moziban is látta őt, de a film címe most nem jut eszébe. Ruttkai Éva mosolyog. Színésznő: megszokta, szereti, ha megismerik, ha szeretik. Némán visszafordul, a késve érkezett fiatal nő a mellette álló ismeretlennel osztja meg váratlan boldogságát: Ruttkai Éva, a színésznő… ő is itt van…

Boldogan szív egy levegőt a nagy színésznővel.

Az aszkétaarcú, ősz férfi lapoz, új verset mond. Áhítatos csönd.

Néhány hónappal később. Budapest, valamelyik metróállomás, délidő, rokon barátommal beszélgetünk a fölfelé kúszó mozgólépcsőn. Magányos, aszkétaarcú, ősz férfi, kopott kabátban, velünk szemben, lefelé. Boldogan köszönök, barátságosan, kedvesen int. Szervusz, hogy vagy? Válaszolnék, de már mögöttünk van, távolodik. Visszafordulunk, mosolygunk, integetünk. Ő fölfelé, én lefelé.

Ki volt ez? – fordul felém érdeklődve rokon barátom. – Végtelenül vonzó ember, gyönyörű szomorú szeme van.

Igen – válaszolok lassan, rágom a szavakat –, talán a legnagyobb élő magyar költő. Pilinszky János.

Visszanézünk. Pilinszky Jánossal lassan a mélybe ér a mozgólépcső. Mögöttem sok-sok ember. Beszélgetnek, nézelődnek, magukba süllyednek, vagy egykedvűen bámulják a hirdetéseket. Egyiküknek sem akadt meg a szeme a lassan mélybe utazó, ősz férfin. Észre sem vették, hogy mellettük – mielőtt 1981. május 27-én az égbe költözött – pokolra szállt egy magyar költő.