Környezetismereti alapvetés; Mária tér-blues

Környezetismereti alapvetés

Ragadozó, ki futtában ölve,
azon melegében
falja fel áldozatát.

Így vész el antilop,
apró madár, egér,
ropognak ceruza-csontok.

Élősködő, ki más élőn csüggve
mohón, de csínján csapolgatja azt,
hisz háza, éléstára is egyben.

Így hízik bolha, pióca,
bolyhosodik penész,
gyötri görcsösre a fát a fagyöngy.

Dögevő, hullazabáló,
ki más tetemén tengeti létét,
temetőkert a gyomra.

Sakál cincál rothadó szerveket,
korhadékot fal a giliszta,
sündisznó hullott gyümölcstől maszatos.

Az ember társa torkát
futva harapja át,
tartja magát nemes lovagnak.

Élősködik más testén-lelkén,
szívja a vért, feszíti
idegek húrját, dagasztja magát.

A legváltozatosabb formákban
ő falatoz dögöket,
zabál virtusból, akkor is, ha nem éhes.


Mária tér-blues

Az úgy volt, hogy mentem a Mária téren,
de nem mint most, hanem mint akkor régen,
az utcalámpa afféle rendőr, sötét tömeget oszlat:
fénybombák könnygáza, fénykévék gumibotoznak,
akkoriban egy kerületi lapocskát szerkesztettem,
élesebbek voltak a pixelek szememben,
és lapzártakor gyakorta éjszakáztam
egy közeli házban,
székre rogyva,
míg el nem készült a következő korrektúraoldal.
A tördelő képernyőjén
vibrált a kék verőfény,
szemfájásig néztem, s még azután is,
a múlt illata kéklő, csalfa ánizs,
a napba öltözött asszony szobra felettem elnéz,
cifra fény-kígyók körötte, s töméntelen méz,
csurog a reflektor sugara tejként,
s most egyszerre van, mi történik s mi történt.
Ott a kandeláberes lépcső, szívesen arra jártam
volna, ballagva komótosan, fokról fokra, kabátban,
sétapálcával és kalapban,
de mellette általában csak elszaladtam,
a Krúdy-korszaknak vége, dolgozni óhatatlan,
s egyszer egy srácot hazavittem, Trabanttal,
az évek ködén, kedves, te is halld át
az Otto-motor csikarásos hangját.
Kezek röppennek most a függönyökre,
tévé-lilán, és behúzzák örökre,
s én átlátok mégis minden házon,
s a könyékig meztelen karok helyett fázom,
a tévén is keresztüllátok, fehérlik Alaszka,
s hogy az Egyesült Államok elfogadta,
de a lépcsőn ugyanúgy bújnak a párok,
felállítani valami sose-látott
rekordot: hogy lehet ketten
elférni minél kisebb keresztmetszetben,
a palacsintázóban a lányka
elszalad, ahelyett hogy kiszolgálna,
a kijárat felé induló bőrszerkós barátja
nyakába csimpaszkodik, magyarázza
a szerelmi bizonyítványt a motorosnak,
a legtöbb ember él csak, nem akar sose rosszat,
időnként mégis baj lesz belőle,
mintha akaratlan éles karma-foga nőne,
és nem tudna vele nem sebezni,
s a vért látva döbbenten kérdi, ez mi?
és a benzinkútban vett sört egy kőre ülve
iszom a horpadós dobozból, jó keserűre
válik tőle a nyálam, két csavargó jön arra,
cigarettát lejmolnak, mondom, nem dohányzom, sajna,
a hangom nyilván ostoba-büszke,
akkor minek iszol, vág vissza az egyik röhögve,
valami kell azért, ezt muszáj még odavetnem,
de már nem hallják, a párbajt elvesztettem,
a mádi borozóból pedig a régi, sűrű, pállott
füstköd szivárog,
ugyanaz a pirosas lé a poharakban,
csak az arcok szemtelenül fiatalabbak,
s az egyik asztalnál felfedeztem
az öcsémet, de el is tűnt a két grimasz közti szünetben,
valahogy úgy, ahogy igazolványképen
tűnik el az ember arca: hasonlít, de mégsem,
s ha már igazoltattam a múltat, s nem találtam
semmi rendellenest, elengedem, hadd bámuljon utánam.