×

Hazajáró lélek

VI. A nomádok nyelve (2)

Kemenes Géfin László

2005 // 11
In der Einsamkeit ist alles erlaubt.
(Rainer Maria Rilke)

Nothing is true. Everything is permitted.
(William S. Burroughs)

Az öreg író végül hazaérkezett.

Az AMTRAK Chicago–Kansas City–Denver–Albuquerque–Los Angeles vonalán közlekedő gyorsvonat csak tíz percre állt meg Santa Fe New Mexico pályaudvarának második vágányán. Majdnem ennyi időre volt szüksége az írónak, hogy a poggyásztartóból kiszedje kopott disznóbőr kofferjét, vállán átvesse a mellette lévő ülésen tartott utazótáska hevederjét, és lekászálódjék a vagon lépcsőin. Egy középkorú, vigyorgó néger hordár lépett eléje, s szó nélkül kivette kezéből a koffert. – A poggyászmegőrzőig vigye csak, kolléga – mondta az író. A hordár bólintott, s elindultak az állomásépület irányába. – Meleg van – mondta a hordár. – Árnyékban 101 fok. – Az író nem szólt semmit, a megőrzőben leadta a koffert, átvette az igazolószelvényt, s a hordár kezébe nyomott egy ezüst féldollárost. A hordár nagyot nézett, még szélesebben elvigyorodott, és szalutált. Az író is biccentett búcsúzóul, s vállán a táskával kisétált az állomás előtti térre.

Az író megelégedéssel konstatálta, hogy a Plaza de la Santa Fe de San Francisco de Assisi ugyanolyan volt, mint amikor utoljára látta. A hőség nem zavarta. Az első vegyesboltban vett egy doboz Las Lupitas márkájú mexikói cigarillót és egy üveg közepes árú, de jó minőségű Sauza tequilát, betette a táskájába, azután a Galisteo úton betért a Santa Fe Chili Parlorba. Az étteremben félhomály volt és hűvös. Az író leült a bárpulthoz, szorosan maga mellé odarakta a táskáját. Rajta kívül az egyik bokszban ült még egy idősebb férfi és nő, a bár másik végén pedig egy fiatal, cowboynak látszó mexikói gubbasztott.

– Milyen csapolt sörük van? – kérdezte az író a feléje forduló csapostól, aki szintén mexikói volt.

– Láthatja – felelte a csapos. – Pabst, Coors és Dos Equis. – A hangja közömbös volt, de nem udvariatlan.

– Akkor kérnék egy pohár Dos Equist meg egy tál chilit – mondta az író. Zsebéből előszedte a fém szivardobozt, körmével áttépte a zárópecsétet, kivett egy szálat a tömzsi, majdnem fekete Las Lupitasból, és rágyújtott. Azonközben megérkezett eléje a sör, melyet egy hajtásra lehörpintett, s kért még egy pohárral. Két perc múlva a csapos eléje tette a chilit is, hozzá kék tortillát adott egy kis kosárban. A chili méregerős lehetett, mert az író felszisszentett az elején, de azért az utolsó cseppig kikanalazta. A második pohár sör felét is megitta.

– Már elnézést – mondta a csaposnak. – Most érkeztem haza, de elég régen elkerültem innét. Tudna ajánlani egy aránylag olcsó, rendes motelt a környéken? Érti, mire gondolok? Nyugis bár, jó chili, mint a magáé, kábeltévé, tiszta ágynemű s főleg tiszta lányok. – Az író felhajtotta maradék sörét.

A csapos, aki kísértetiesen emlékeztetett a nagy mexikói filmszínész Emilio Fernandezre, görbe szemekkel nézett az íróra.

Ha nem sértem meg, mikor járt maga errefelé utoljára?

– Egyáltalán nem sért meg – felelte az író. – Lehet annak már vagy harmincöt-negyven esztendeje.

– Hát azóta kissé megváltozott a helyzet.

– Nem csodálnám – mondta az író. S mivel úgy tűnt, a csapos továbbra is enyhe gyanakvással méregeti, hozzátette: – Én egyébként hosszú éveken át Keleten voltam, sőt keletebbre, mint gondolná, Európában, annak is a közepében, az elsüllyedt Mú kontinensről származó mugyeriek földjén. És ne gondolja, hogy valami civil ruhás zsaru lennék. Író vagyok, pontosabban nyugalmazott firkász.

– Én nem gondolok semmit – mondta a csapos, de láthatólag felengedett. – Felőlem akár Atlantiszról is jöhet. Amikre viszont maga gondol, az olyanféle motelek, hát azok kiveszőben vannak. Csak egyről tudok, ami megfelelne, a Cerillos és a Sangre de Cristo sarkán. Keresse Mama Chiquitát, és mondja, hogy Emilio küldte.

– Csak nem Emilio Fernandez? – kérdezte az író meglepetten.

A csapos bólintott, s kicsit elmosolyodott. – De igen. Maga el colonel Mapache. – Az író elől elszedte a tálat, poharakat. – Majd azért én is odaszólok a Mamának.

*

Az író már kipakolt a szobában, belekóstolt a tequilába, s éppen zuhanyozás után volt, amikor kopogást hallott. Fürdőköpenyben nyitott ajtót, s ott állt előtte az a lány, akiről a Mamával megállapodott.

– Kathryn vagyok – mondta a lány. – Te meg?…

– Igen – mondta az író –, én meg az. Kerülj beljebb.

A lány belépett a szobába, láncra zárta maga mögött az ajtót. Csak egy melleit eltakaró, derekát-hasát szabadon hagyó zöld minipóló volt rajta, sárga bugyi, magas sarkú bőrszandál, kezében sportszatyor. Kábé hat láb magas volt, a háta közepéig leomló égővörös hajjal, a szája festék nélkül is piroslott, a szeme zöld, a bőre hófehér volt, csak arcát és vállát lepték el halvány szeplők. Mindene valahogy nagy volt, és mégis, idomai tökéletes arányban álltak egymással.

– Te vagy az – mondta az író. – Megismerlek.

– Megismersz? – kérdezte a lány, s nagy szemei még inkább kinyíltak. – Na, akkor lássuk, én megismerlek-e. – S azzal széthúzta az író köpenyét. – Ó, hát itt a király! Isten hozta, felség! – Az ágyra dobta táskáját, s két kezébe vette az író kemény péniszét.

– Hát azért nem király – mondta az író –, sosem volt talán még trónörökös sem. Inkább olyan ajtónálló, és semmiképpen nem szamárkergető.

– Pont jó – mondta a lány. – Felismerem. – Lerántotta magáról ruháit, csak a szandálja maradt a lábán. A táskájából kezdett kiszedni kenőcsöt, gélt, műfaszt, vibrátort, bilincset, japán kalárist, uborkát, csipeszt, tűket, korbácsot.

– Kígyót nem hoztál? – kérdezte az író.

– Kígyót? – kérdezte vissza a lány. – A kobrára gondolsz? Nem, őt nem hoztam el. Nem tudtam, hogy szükség lesz rá.

– Nem baj – mondta az író. – Legközelebb. Erre a cuccra is majd később kerítünk sort. Anyag van?

– Természetesen. – A lány kipakolt mindent az éjjeliszekrényre; volt ott egymás mellett XTC, bolondgomba, Acapulco Gold, jamaicai narancsszőrű, kokain, meszkalin, speed, szteroidok, Viagra 1, Viagra 2. Az író helyeslően bólintott.

– Zuhanyoztál?

– Nem – mondta a lány. – Arra gondoltam, majd nálad zuhanyzom, megizzadtam volna, mire ideérek ebben a hőségben. Egy perc, és máris jövök – s indult a fürdőszoba felé.

– Maradj! – mondta az író. – Így akarlak, szagoddal, ízeddel, mindenrendű szépségeddel. Mert tényleg te vagy az. S én itthon vagyok.

O Nacht! Ich nahm schon Kokain,

und Blutverteilung ist im Gange,

das Haar wird grau, die Jahre fliehn,

ich muß, ich muß im Überschwange

noch einmal vorm Vergängnis blühn.

(Gottfried Benn)

L: Mi lenne, ha most nem mennénk még haza, hanem meginnánk egy konyakot a Familiehotelben? Harenben [1997. december 13-án], a fekete Peugeot-ban, miután Huussenéknél voltak vacsorán, csak a kávé mellé nem kaptak alkoholt, nem azért, mert barátaik sóherek lettek volna, hanem mert egész egyszerűen eszükbe sem jutott, hogy nemalkoholisták a vacsora mellé megivott egy, azaz egy pohár bor után a kávéhoz még kívánnának valami töményet is inni.

J: Miért ne? Barna bőrköpenyben, alatta bársonykabátka, bő bársonyszoknya, selyemblúz, selyemharisnya, magas szárú cipő. Szemében derű, száján mosoly – mint mindig.

L: Akkor menjünk. Az Oude Middelhorston nem balra, hanem jobbra fordulnak, áthajtanak az autópálya alatt, Paterswoldébe érve ismét jobbra térnek, majd megállnak a Familiehotel parkolójában. Este háromnegyed tíz, a hőmérséklet tizenkét fok. Balra hangos vendégek Mercedesben el. A hotel bárjában nagy bőrfotelek, kis mécsesek minden asztalon. Talán ide, ebbe a sarokba, neked megfelel?

J: Igen, megfelel. Leveti bőrkabátját, leül, retiküljéből előveszi ezüst cigarettatárcáját, rágyújt. Byzance parfümillat vegyül Marlboro illatába.

L: A hozzájuk lépő szőke, kissé molett pincérlányhoz, hollandul: Két Rémy- Martint kérek. Lány a rendelést felírja, megköszöni, távozik. Elszórtan vendégek, halk beszélgetések, valahonnét átszűrődő szalonzene.

J: Kellemes itt, ugye?

L: Igen, nagyon. Sikerrel leplezi izgatottságát, hiszen valójában nem ideges, hanem inkább magabiztos, annak ellenére, hogy ilyen helyzetben csak egyszer volt életében, vagy talán egyszer sem, mert az előző esemény nem volt ilyen ünnepélyes, felnőtt, komoly, hiszen 1957 januárjában, Montrealban aligha volt kétséges, hogy miután É.-vel disszidáltak és együtt éltek, előbb-utóbb hivatalosan is össze fognak házasodni, pláne hogy É. akkor már több mint két hónapos terhes volt. Megérkezik az ital, talán túl nagyra méretezett konyakospohárban. Koccintásra emeli a poharát: Hát akkor egészségedre!

J: Leteszi a cigarettát, kézbe veszi a poharat. Egészségedre! Isznak. Érdekes, hogy idejöttünk, nem? Nevet. Hiszen ital otthon is van, és itt, azt hiszem, csak kétszer jártunk, egyszer Marcellel és Elzával, amikor ti, férfiak szivart is rendeltetek, emlékszel? A fiú kihozott egy nagy dobozt, abból választottatok valami drága szivart. Pedig te nem is dohányzol, viszont [elnéző, kedves mosollyal] mást azért szívsz, sőt, azt sem tagadod, hogy olykor szippantasz is abból a fehér porból, állítólag Niko…

L: Nem hagyja zavartatni magát. Igen, másodszor pedig Nikóval voltunk itt, akkor te náthás voltál, és konyak helyett teát ittál. Talán mégis izgatott lehet, mert amikor ismét felemeli poharát, egy kissé remeg a keze. Valójában nem is emlékszem, mi volt az alkalom, karácsony táján lehetett, hiszen akkor is hideg volt, és máskor nem tudtam volna elszabadulni a munkából…

J: Elnyomja cigarettáját, újra kortyint a konyakból. Tenyerében tartja poharát, meg-megforgatja benne a mély tüzű, ragyogó italt. Igen, és akkor angolul rendeltél, mert nem tudtál hollandul.

L: Most sem tudok, pedig tavaly derekasan elvégeztem a nyelvtanfolyamot a Martinicollege-ben. Vállat von. De hiába, amióta a barátok-ismerősök tudomást szereztek arról a nyavalyás kurzusról, azóta az istennek sem hajlandók becses jelenlétemben angolul beszélni, hanem azonnal átváltanak az anyanyelvükre, mintha perfekt holland lennék. Elmosolyodik. Ezt mintha te sem bánnád, jóllehet a szövegelés felét sem értem, arról nem is szólva, hogy meg sem tudok mukkanni, te pedig korlátlanul átveheted az irányítást, és szerepelhetsz kedvedre.

J: Azaz kiélhetem a vendégségi rohamaimat, ahogy te mondod? Nevet. De nem vagy igazságos, mert például a fiaim…

L: Igen, ők kivételesek, mivel átlátnak a smoncán, és tudják, hogy az én hollandom milyen gyatra.

J: Mi az, hogy „smonca”? Rágyújt.

L: Koholmány, mese habbal. Mint minden jó polgár, elismert többnyelvűsége dacára a holland is szívesebben beszél anyanyelvén, amikor csak teheti, ellentétben mondjuk a régi orosz arisztokratákkal, akik egymás közt is inkább franciául társalogtak, vagy ahogy a lateiner magyar nemesek is… De nem erről van szó…

J: Kíváncsian, a konyaktól s mécsvilágtól még csillogóbb szemmel. Hát akkor miről van szó, ha szabad érdeklődnöm?

L: Szintén forgatja a poharat, belenyal, aztán hirtelen mozdulattal leteszi az asztalkára. Hát arról lenne szó… és nem ma este jutott az eszembe… Egyenesen J. szemébe néz. Szeretném megkérni a kezedet, vagy ha így pontosabb, megkérdezni tőled: leszel-e a feleségem. Rövid szünet. Ha nem tudsz azonnal választ adni, nem baj, aludj rá egyet, vagy…

J: De én tudok azonnal választ adni. Elnyomja félig szívott cigarettáját.

L: Most, azonnal?

J: Most, azonnal. És a válaszom: igen.

L: Igen?

J: Igen. Leszek a feleséged.

L: Igazán? Ó, de jó. Átnyúl az asztalkán, J. is átnyúl hozzá, megfogják egymás kezét. Januártól nyugdíjas leszek, a múltam lassan ködbe vész, s most már semmim sincs, csak az, hogy nagyon szeretlek.

J: Én is nagyon szeretlek.

L: S egy kicsit olyan lealázó, vagy tudom is én, komolytalan, hogy most engem hatvanévesen úgy kell bemutass akárkinek, hogy „a barátom”. Ez ráadásul nem is igaz, nem vagyok a barátod, talán nincs is szó arra, mi vagyok neked. Minden másnál jobb az, ha azt mondhatod: a férjem.

J: Igen. Vagy még jobb magyarul úgy, hogy: az uram.

L: Nem, nem vagyok vagy leszek az urad. Te viszont az úrnőm vagy, és az is maradsz. Megcsókolja J. kezét.

J: S akkor te mi vagy? Mi maradsz?

L: Én nomád vagyok. Maradok a te hűséges nomádod.

Sáros volt a cipőnk

pontosabban cipőm, mert Kemenes akkor még csak mint lovagnak álcázott homályos magzat dobogott a szívem mélyén

nem számít, teherben voltam vele, jogos a többes

amikor bejöttünk az udvarról az előszobába [1943. április 7-én]

de még mielőtt alaposan letisztogathattuk volna a lábtörlőn

a Teri kinézett a konyhából, megcsóválta fejét,

lekapott egy hosszú nyelű kefét a tükör melletti fogasról

s a kiskabátunkról lesöpört néhány hópihét

mert bár nem volt kint hideg, Teri szavával „igazi bolond idő” járta, hol vakítóan kisütött a nap

hol meg néhány percre hózápor zúdult alá az égből

az utóbbit nekünk muszáj volt „átélni”

ezért aztán egyszer szó nélkül kirohantunk az udvarra, többször körbeszaladtuk a diófát, s terjegettük a karunkat

mintha fel akartunk volna szállni a kavargó fehérségbe

„Még meg találnak hűlni”, dohogta Teri, s közben a cipőnket egy ronggyal

felül és oldalt is ledörzsölte

Beléptünk az ebédlőbe, a húg az egyik széken állt a középső ablaknál

ő is a hóesést nézte

Mi akkora már állítólag „túlestünk” a szokatlan természeti tünemény okozta bűvöleten

vissza akartunk térni a sokkal nagyobb izgalmakkal kecsegtető Grant kapitány gyermekeihez

ahhoz viszont be kellett menni a szalonba, mert a könyvet nagy sietségünkben a kanapén hagytuk, ahelyett hogy visszatettük volna a hálóban a kisasztalra, ahol olvasni szoktunk

(bár újabban leginkább a sezlonon oldalt fekve szerettünk olvasni)

Sebbel-lobbal nyitottunk be a szalonba

ahol az egyik fotelben apa ült

mögötte pedig anya állt, aki csendre intett bennünket

Mindkettőjük mozdulatlanul ült, illetve állt

s miközben lábujjhegyen a kanapéhoz lopakodtunk a könyvért

apa megszólal: „Kisfiam, hozz be nekem egy kést”

Szó nélkül megfordulunk, s visszarohanunk az ebédlőbe

a középső fiókból kiveszünk egy kést az ezüst készletből

és már bent is vagyunk apa előtt

Nem kis csodálkozásunkra anya sír, ő veszi el tőlünk a kést

csak rázza a fejét, apa lehunyt szemmel ül tovább

Anya int, elmehetünk

Felkapjuk a könyvet, s átszaladunk a hálóba

Időközben a húg lemászott a székről, mert odakint elállt a hóesés

a szőnyegen ült, és azzal a paprikajancsival játszott, amit a Jézuska hozott múlt karácsonyra

Olvasni kezdtünk, de hirtelen unalmas lett a Verne Gyula

túlságosan valóságos, mindennapi

Eszünkbe jutott, hogy átmegyünk Péterhez, tegnap mondta, megvan neki

A láthatatlan szélmalom, hihetetlen dolgok vannak benne

például egy olyan sötét szemüveges aggastyán, akinek az a neve, A Múlt

Péter nem ért mindent, jobb lenne, ha együtt olvasnánk
Calamitosus est qui timet, infortunatus qui sperat.
(Sententia antiqua, idézi Altorjai báró Apor Péter)

Az reggeliről és ebédről és vacsoráról.

Most térjünk által az reggelikre és ebédekre s vacsorákra. Legelsőben is reggeli tejeskávé, herbatea, forró csoki, kakaónak híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna, kell-e kávé, talám azt értette volna, hívod az ÁVH-t, mivel kihallgatád őt falon át, most őt rútul megfenyegetvén; ha: kell-e tea, talám azt tudta volna, te ha elsütöl valymi politikai élczet, besúgand téged s vitet Kistarcsára, honnét híred-hamvát nem veendi reszketeg családod apraja-nagyja; ha forró csokival kínáltál volna valakit, talám azt gondolta volna, csókot váltottál az Ligetben Forray Anikóval vagy Bornemissza Erzsivel, mind kettőjük osztályidegen ócska ribanczok, egyiknek anyjok Vésztőre kitelepítve, másodiknak apjok valahol Komlón bánya mélyében töltve megérdemelt büntetését, amiért Mogyorósi Lajos ÁVH-s főhadnagy elvtársat megpillantván, által ment az utcza másik oldalára; ha valakit kínáltál volna kakaóval, talám azt hitte volna, álnok módra finomkodol s leszarod az dolgozó népet, az élesedő osztályharczot, az Magyar Dolgozók Pártja öklét, az Államvédelmi Hatóságot; ha valakit kínáltál volna rozsólissal, talám azt vélte volna, ganéjtúró bogárnak tartod Rózsa Imre párttitkár elvtársat, végveszélybe sodorván ezáltal nemcsak tenmagadat, hanem az feketéző Horváth lakatost az Tátra és Hunyadi utczák sarkán, esmég az padlásán füstölt nyúlcsontot rejtegető Somogyi cserepest, kinek sudár kökény szemű Magdi leányára már régóta fáj az párttitkár elvtárs foga. Híre sem vala ezeknek az ötvenes években, hanem Czellben és Ságon főzték az köménymagos levest, azonkívül az reggeli ételt hívták rántott levesnek, de azt, ki pirított zsemle koczkákat is töltött volna az leveses fazikba, úgy mint tette volt Kemenesmagasin az kuláklistáról véletlenül lekerült Hanzsér Ottóné szül. Magassy Eszter, szinte perczeknek leforgása után műtanrendőri kiszállás, valamint az éjnek leple alatt főzőkanalastól vitte el fekete Pobjedában az czelldömölki készültség. Az férfiak, kivált termelőszövetkezeti kubikosok, esmég kaszások az kanotai állami gazdaságban, reggeli gyanánt vacsoráról megmaradott vízben főtt kolompért, héjastól, is ettenek, mert nem vala olyan paszomántos gyomrok, mint az mostaniaknak.

Azon időkben igaz magyar étkek ezek valának: prósza, gánicza, dödölle, smarni, nudli, nyák, derelye, zabkása, mácsik darával vagy korpával, tarkedli, tócsni, cziczege kölesből vagy penig ocsúból, de abba soha zsírt vagy repcze olajat nem töltöttek, sem vajat, mert ha azt mondottad volna valakinek: vaj, talám azt gondolta volna, fajtalankodol s egy követ fújsz az fekete reakczióval s gyermekedet hittanra akarnád járatni, netán beíratni Pannonhalmára, amit esetedben nem is lehetett csudálni, midőn az sornak legvégén kullogtál az békekölcsönnek jegyzésében. Ha az kartársnő misére merészelt volna menni, akár az rorátéra, azt felírták, és kettővel kevesebb lisztjegyet kapott; ha hullott gyümölcsöt adott át kicsi kosárral az Dávid Boriska néninek, ki az folytonos éhezéstől úgyan legyengüle, hogy ereje sem vala tavalyról megmaradott cukorrépa után turkálni az határban, az túlsó szomszéd már pusmogta s nem is magában, majd szól ő ennek meg annak, és „ha nem is megyen egyenesen az ávóra”, azon lépéstől csak az két árva iránt érzett könyörülete állítja el, kik nem tehetnek róla, hogy az sors ilyen anyával sújtotta őköt; ha amannak isiásza kiújulván napokon át ágyhoz kötötten sem az bíróságra bejárást, sem az ház körüli munkáknak elvégzését nem bírta vala, az Czellnek széltében-hosszában pergő-susmutoló rossz nyelvek azt beszélték, szabotálja (már megint) az termelést, bezzeg az Cziráky grófot pirkadat előtt béengedte volt magához, mert látta az Holpert Manyi is meg az Tüzes Etelka, hiába állította hamisan az Bolha Ágnes asszony, hogy az hajnali látogató nem vala más, mint az Csiszár Gábor altiszt az tanácselnök elvtárs megbízásából. És az Úr Isten úgy segéljen: mert éven át sonkát, szalonnát, kolbászt, oldalast, fehér czipót, káposztát, vadat, libát, kacsát, más hízott baromfit élő ember saját szemével nem láthatott, hacsak mert az hatalomba magát befészkelt funkcionárius, avagy besúgó, beépített ember, titkos ügynök, tégla avagy vamzer nem vala, mely utóbbi harmadikok, mert sem az fírfi, sem az női nemből nem valának, Czellben és Ságon tuczatjával, Kemenesalján százával, Vas megyében ezrével nyüzsgött és hemzsegett vala, annak okáért tehát mégis valának teli zsírosbödönök az kamorákban, az kiknek közepibe lesütött egész karajokat, tarjákat töltöttek, s elé meg elé halászták őköt április negyedikére, esmég Rákosi elvtárs születése napjára, ámbátor meglehet, hogy ezen híresztelés is az ellenség kezének nyoma, az kinek hol létét felkutatni, kiszimatolni, s annak utána az illetékes fórumoknál jelenteni, ha kell, megfelelő helyen kikürtölni, ha kell, közhírré tenni minden párt- és néphez hű polgárnak kutya kötelessége vala, és ha korgó gyomorral is, de csakis akkor tudott ő kelme, mondd ki, minden tisztességes elvtárs jóízűen álomba szenderülni, ha az előző napnak folyamán legalább egy, ám de preferentis két sunyi, fondorlatos népellenségreakczióst az ÁVH-nak kezére nem juttatott, lett légyen bár az ismerőse, haverja, kebelbarátja, atyja fia, komája, sógora, férjeura, asszonya, fia-lánya, unokája, sőt dédunokája. Jut eszembe, uralkoda ezért mindétig azon áldott vidéken az pártos viselet és az józan ész, ezért az sági bornak híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e sági bor, már zsuppoltatott volna el téged nem éjnek évadján, hanem fényes nappal, az riadó készültségben való karhatalom által, mindeneknek, még kései maradváinknak is, okulására. És kiveszett az bizakodás, hogy egyszer majdan másképpen is leszen; összetöpörödött az hit, miként az aszály sújtotta kalász; és kiszikkadt az remény is, miként az meddő patak, úgy hogy az mi szegény napjainkra elfogyott mind az utolsó cseppig. Ha valakinek akkor tájt azt mondtad volna, remény, tám azt tudta volna, megkeményedtél az pártnak tett esküdben s az Munka Vörös Érdemrendjére javasolt volna az pártbizottságon. Ha ezen szót ma ejtenéd ki ajkadon, röhögéssel elegy vihánczolás venne körül, hogy szégyen szemre félreoldalognál valami ligetbe, messze az emberek elől, vagy szednéd sátorfádat s bandukolnál ki idegenbe, mely mind azon által soha nem oly’ idegen, mint azon föld, melyen születtél.

Kemenes jól ébredt, helyesebben rosszul, de mivel mindig rosszul ébredt, nem árt állítani a megszokott állapot kapcsolóján, mint mondjuk tették az angol szurkolók a [múlt] évszázad mérkőzése után, amikor nem azt mondták, hogy kaptunk a magyaroktól hat gólt, hanem azt, hogy mi lőttünk hármat. – Persze hogy imádom Memlinget – mondta, miközben mindketten megéreztük a friss kávé illatát, mert Jolanta már lent foglalatoskodott a konyhában –, s nemcsak azok miatt, amiket tegnap láttunk [2005. augusztus 3-án] az Alte Pinakothekban, s nem is Alapi példabeszédei folytán, noha neki sokat köszönhetünk, főleg a németalföldi primitíveket, no meg Buxtehudét, de speciel Memlingre már a hatvanas évek elején ráirányult a figyelmünk, emlékszel a Cantókra, 1961-ben kaptuk születésnapodra Noéh Zoltán egykori barátunktól, aki mellesleg nagy szar volt, mert helyünk még ki sem hűlt Éva mellett, ő már szerelmet vallott neki, micsoda kígyókat melenget az ember keblén, azok meg alig várják, hogy tökön csípjék. Mindegy, az első uzsora cantóban van az a híres és kissé enigmatikus sor, hogy Emerald findeth no Memling, amit én úgy fordítottam, Memlingre nem talált a smaragdzöld, azért így, mert az volt a feltételezés, feltételezésünk, Pound szerint az uzsora miatt elvetemült világban volt ugyan lehetőség összehozni az alapanyagokat ahhoz a különleges zöld színhez, amelyet ma is láthatunk nem egy Memling-képen, bár nem itt, az Alte Pinakothekban, hanem mondjuk Bruggében, de nem lett volna már festő, aki egy Memling, Van der Weyden, Gerard David satöbbi teljes alkotói szabadság adta türelmével, időpazarlásnak is nevezhető alaposságával vehette volna a fáradságot, hogy olyan, ma is tündöklő smaragdzöldet hozzon létre, hasonlóan mondjuk a Pound által szintén nagyra tartott Duccióhoz, kinek Madonnáját nemrégen vásárolta meg a New York-i Metropolitan Múzeum, azon a képen meg a kék a csodálatos, melyet, mint kiderült a szín mikroszkopikus vizsgálata után, a festő különféle színű azuritrétegekből plusz egy titokzatos mennyiségű ólomfehér hozzáadásával kevert ki, mert tudta (honnét tudta?), hogy a fehér minden más színnél jobban ellenáll a kémiai változásoknak, melyek évek során a színelváltozást okozzák. De kérdés, Pound hol láthatott olyan Memlinget, amelyben szinte kiált a smaragdzöld, mint ismeretes, 1911 után Európában élt [„hazatért”], s a Metropolitan Múzeum csak 1913-ban szerezte meg a Madonna és az Isteni Kisded Szent Katalinnal és Szent Borbálával-t, amelyen ott látható a csodálatos memlingi zöld, és hát arról nem tudunk, hogy Pound valaha is járt volna Bruggében, s megcsodálta volna, mint ahogy mi Jolantával megcsodáltuk [először 1996 novemberében] az ottani volt Szt. János Kórház múzeumában a Keresztelő Szent János és János evangélista című oltárképet, mindegy, más Memling ilyen zöldekkel nincs sem a Louvre-ban, sem a National Galleryben, sem az olasz képtárakban, tehát akkor mire vonatkozik az az emerald? Mert ha nem szín, hanem a drágakő járt Pound eszében, akkor is a Szent Orsolya koporsójára lehet csak gondolni, az pedig ugyebár szintén Bruggében van. De voltaképpen nem ez a lényeg, Duccio azúrja vagy Memling smaragdzöldje, hanem a női szépség, a női princípium újrateremtése a kibaszott kereszténység férficentrikus évszázadai után, a provance-i, arab, neoplatonikus, görög és római [„pogány”] elemeket összeötvöző újstílű nőimádat, mely minden különössége ellenére korjelenség volt, része annak az első nagyszabású, akár forradalminak is nevezhető változásnak, amely a nő újralegitimálását, felemelkedését eredményezte, s azzal párhuzamos jelenség volt a XI. századtól egyre erősbödő Szűz Mária-kultusz, amely a román és bizánci Mária-képzettel ellentétben egyrészt emberközelbe hozta, emberséggel töltötte meg Mária alakját, másrészt pedig mintha személyében visszaállította volna a keresztény panteonból száműzött Anyaistennőt. A késő középkor művészei, elsőnek Giotto, Duccio, Fra Angelico, akárha valami nyomasztó tabu alól szabadulva, elképesztő gazdagsággal és leleménnyel fogtak Mária ábrázolásához, sőt olykor olyan túllelkesedéssel, hogy még később is, a flamandoknál, Memling, Gerard David, Peter Christus satöbbi, satöbbi képein a kisded majdnem irrelevánssá válik az anya káprázatos szépsége mellett. És akkor még jön Fra Angelico, Botticelli (sajnos, az ő abszolúte lényeges műveiért el kell menni az Uffizibe, itt a jó müncheni kurátoroknak van mit beújítani!), majd Leonardo, Raffaello, akinél először válik testté a test, a francba a kretén igével. És hát azért észbontó [mind-boggling] ez az egész nyugati művészet, mert ami most megfogott, az – ne röhögj, tudod, mi jön – az Rubens volt, ha lehet Fra Lippo Lippitől vagy Memlingtől 180 fokot elképzelni, az éppen ő, pedig a legfantasztikusabb Rubenseket Leningrádban láttuk [1994. május], egy egész óriási terem az Ermitázsban tele volt falméretű festményeivel, és akkor ha hidegen nem hagyott is, inkább csak csodáltuk, ámde nem szerettük a hús és test hemzsegését és tombolását, talán mert most, szinte azonnal Memling meg Dürer után, hiszen nem tudom, hány termen csak átfutottunk, hirtelen az Alte káprázatos Rubens-gyűjteménye közepette a kábé kétszer két méteres Leuküpposz leányainak elrablásával találtuk szemben magunkat, hát mit mondjak, lemerevedtünk, vagy te nem? – De, én is – ragadtam meg az alkalmat, hogy közbeszólhattam –, szinte a földbe gyökerezett a lábam. Sőt, továbbmenve… – Igen, nem kell részletezni – vette át újra a szót, és folytatta a kiselőadást –, megéreztem lábad között egy másfajta merevedést is, ami nem azt jelenti, a képnek vagy általában Rubens művészetének bármiféle köze lenne akár a soft pornhoz is, hanem hogy az élet primér módon test, és annak hordozója a rózsaszínfehér bőrű, szőke hajú, szépséges nő, s ha már az ő nőalakjainak párnás-telt húsánál tartunk, a biográfia édeskevés hasznos információt képes felmutatni, mert tudjuk, hogy Rubens előszeretettel alkalmazta modellként élettársait, a Leuküpposz leányai meg az Utolsó ítélet satöbbi, satöbbi mind első házassága idején keletkezett, s köztudomású, hogy Isabella Brant karcsú volt, mint a nádszál, csak második felesége, a gyönyörű Heléna Fourment rendelkezett „rubensi” termettel, szóval a személyes szépségideálnál sokkal fontosabb észrevenni a művész neoepikureizmusából is táplálkozó keresztényellenességét, a fizikum, annak bőségének szinte végletes hangsúlyozását, nem csoda, hogy az életélvező Wittelsbachok nemzedékeken át rajongtak Rubensért, s legendás gyűjtőszenvedélyüknek köszönhető az Alte majdnem páratlan kollekciója. És még Rubens után is évszázadokig megmarad minden nagy művésznél az élő női szépség dicsőítése és magasztalása, mely eltart egészen az impresszionistákig, de már a szecesszióban visszamerevül, megdermed a nő, Klimt a bizánciak aranyozását is felidézi, s utána jön a rútítás, a nő elcsúnyításának korszaka, lásd Picasso Síró nőjét s egyéb iszonytató pacsmagait, a többi modernistáról nem is beszélve, aztán majd csak az aktfényképészet, Helmut Newton, Peter Vlcek satöbbi próbálja menteni a menthetőt vagy inkább menthetetlent. – Akkor Jolanta hangja csilingelt fel a konyhából: – Kedvesem, kész a kávé! – Gyorsan kiugrottam az ágyból, Kemenest is ugrasztva, egyrészt, hogy a tirádát megszakítsam, másrészt, hogy egy új nap kezdetén meglássuk s magunkhoz szorítsuk a szeretett nőt.

Budapest – München, 2005. július 17–augusztus 9.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben