×

„hol minden részlet ismerősen földi, de teljessége valóságfölötti”

Ágh István: A megtalált időből

Szentmártoni János

2005 // 11
„…Ágh Istvánnak (…) sikerül az elvesztett és elveszett gyerekkori vidék kellékeivel bebútorozott világnak abban a szegletében, amelyet elfoglal, hazát lelnie, szülőföldjére ismernie. Azzal egy időben, hogy számba veszi a múlt veszteségeit, újra is teremti azokat (…) egy élhetőbb jelen érdekében” – írtam a költő Semmi sem úgy című, előző kötete kapcsán. De míg e belső folyamatból ott még csak ízelítőt kaphattunk, az új könyv már a leghatározottabban ennek a spirituális honfoglalásnak a bizonyítéka, illetve lírai dokumentuma. Az Ágh-versek minden emelkedettségük dacára voltaképpen dokumentálnak, s még olyan eseményeket is igyekeznek rögzíteni, amelyekről a költőnek nem lehetnek biztos, konkrét emlékei. Apró kockákból áll össze az Ágh-univerzum, amelynek felfoghatóságát, érzékelhetőségét éppen a részletek fényei biztosítják – hála a költő mozaikrakó mesterekével rokon elmélyültségének és koncentráltságának. Ezek a részletek, bár egy földi (valós) élménykör darabjai, még akkor is, ha a – nem létező vagy bizonytalan emlékek újraélésére siető – képzelet segítségével vannak rekonstruálva, összképük azonban (egyrészt e mnemotechnikai eljárás, másrészt Ágh István költői látásmódjának következtében) valóban mintha valóságfölötti volna (Ámulat). Hatását akkor éri el igazán a befogadóban, ha az idővel kilép a részletek bűvköréből, és kellő távolságból tekint rá az egészre, csakúgy, mint az ókori mozaikokra. Hiába hát a megélt vagy elképzelt konkrétumok tárháza – annak igazi mélysége, a lényege víziószerűen mutatkozik meg előttünk, megsejtetve velünk egy élet és általában az emberi élet végső igazságait, anélkül, hogy dogmákat erőltetne ránk. Így fordulhatnak a primer történetek, tapasztalatok – az amorf ösztönök és emlékezet előtti valóságanyag közegéből felszínre bukva – mentális katarzisba is akár. Mindezért írhattam a már említett kritikában: „Ágh István nagy formátumú költészetében a valóságos látszat és a látomásszerűen föltárulkozó valóság egymáson áttükröződve van jelen. Mint amikor az ablaküveg előtt állva egyszerre érzékeljük a kinti világot és a benti visszfényét, önmagunk arcképével. Ez csak úgy lehetséges, hogy az Ágh-versek olyan létszinten alakulnak, készülődnek napvilágra, ahol egységben működnek még az alkotó szellem reális és szürreális érzékszervei. Így történhet, hogy ugyanolyan hitelességgel kelnek életre gyerekkori hiedelmek, mint megtörtént események. Ebből adódik az is, hogy hiába az alapvetően prózai, enjambement-os dikció – maga a vers mintha lebegne, szolid ünnepélyességben, álombeszédként a valóság fölött.” Mindennek legfőbb forrása természetesen egy olyan kor(szak), amikor a mese, a babonák szálai még beleszövődtek a valóság szövetébe – a világ, főleg egy gyermek képzeletében, így lehetett csak teljes. (Gondoljunk például a barát és szellemi rokon Lázár Ervin novelláira.) Ágh István líráját persze kezdettől jellemzi mindez, de a gyökerekre irányuló figyelem-összpontosítás az utóbbi években fölerősödött (a költő életkorából is adódóan), s olyan rendhagyó, egy oktavával megtoldott szonettformában sűrűsödik össze, amely formailag is a tartalom esszenciáját hivatott kicsapatni: többségében rímtelen, áthajlásos, rendszerint tizenegy szótagú sorokból épül. Nemcsak technikailag, hanem a fölvázolt aprólékos tartalmi építkezés okán is leginkább Szabó Lőrinc Tücsökzenéjére emlékeztet A megtalált időből.

Hogy mennyire egységes, önépítkező (egy életet részleteiben elemző) Ágh István legújabb költészete, azt a versek átfedése is mutatja. A Semmi sem úgy (Nap Kiadó, 2003) első ciklusának címe előre jelezte, hogy egy készülő, nagyobb kompozícióból csupán „idézetek” következnek (Idézetek a megtalált időből), az új könyv címe viszont már a belső időben hazatalált ember önjóslatának beteljesedését igazolja. Az Idézetek…versei – persze átgondolt struktúra mentén – szétszóródtak e kötetben: az első ciklusba hat (Időtlen mályva, Napimádó, Kísérlet a nem ismert idővel, Első árvaságom, Téli vadászat, Ballada), a másodikba hét (Eltávozás, Kiűzetés, Halott, Egyszer volt, Még egyszer, Ketten a hídon, A magány közhelyeiből), a harmadikba pedig tíz költemény került (Éjféli árnyékseprő, Az éj kutyája, Megállóban, Képzelt valóság, Elveszett ókuláré, Ijesztő arcmás, Holdviszony, Gyerekjáték, Lassú, Zene). Két vers cikluscímadóvá is emelődött (a Ketten a hídon a másodiké, Az éj kutyája a harmadiké lett). Bizonyos művek hangsúlyosabb helyre kerültek, például A magány közhelyeiből a második ciklus záró, az Éjféli árnyékseprő a harmadik indító versévé avanzsált. A Zene című ott is, itt is rangos helyen áll: ott ciklus-, itt kötetzáró költemény. Új vers harminchét van a könyvben.

Míg az első ciklus (Csupa áttetsző) a vidéki gyermekkorba kalauzol bennünket, a második a felnőtté érés útján vezet végig: a gimnáziumi-kollégista idők otthontalanságérzetétől a Pestre kerülés nagyvárosi szédületén – csúcsán az 1956-os forradalommal, amelyben a költő is megsebesül – és a szerelmek, albérletek, kiskocsmák örvénylő világában való útkeresésen át egész a második házasságig. A harmadik ciklus már a révbe ért, idősödő férfi vallomása, összegzése, melyre árnyékot a semmi képében ólálkodó halál, fényt pedig az utódok általi megváltódás reménye vet.

A kötetindító Ámulat című vers remek (az eddig leírtakat is igazoló) fölütés, klasszikus prológus: látomásáról szinte semmi megfogható nem derül ki igazán, érezzük mégis, nem mindennapi jelenés kellős közepébe csöppentünk általa, amelynek élménye kisugárzik az egész kötetre. Azért sem válhat megfoghatóvá, mert egy életérzést globálisan hivatott érzékeltetni – mint amikor egy megtisztult pillanatban föltárulkozik előttünk egy mélyebb valóság, ahol egyszerre látunk mindent, s a rádöbbenés katarzisa ámulatba vált. Ez a szellemi alapállapot a transzban levés tudati formája; egész mélyre le kell merülni az emlékekért, melyek elrendezését azonban már az alkotói munka végzi el. Maga az élmény persze sokszor azért sem konkretizálódhat, mert érzések és utólagos megérzések válnak gondolatokká a versben, melyeket rekonstruált történetek igyekeznek egyértelműbbé tenni – s azért sem, mert nemegyszer a tanult (emberi) nyelv előtti időkbe vezet vissza, egy ősibb anyanyelvhez, amely inkább még látás, tapintás, mint beszéd vagy írás. Az a kisgyermek éled újjá a költőben ilyenkor, aki még harmóniában élt a természettel, s valamilyen, maga elől is eltakart módon, a földi élet előtti állapot jelenségeit érzékelni volt képes:

s már kezdeném a fehérszirmú verset,

de elszáll rögtön, mert folytathatatlan,

ha nincs szavam az első anyanyelvhez,

melyet a beszéd előtt megtanultam

(Időtlen mályva)

Egy kiskamaszkori erotikus élmény máig ható emlékfénye újraéleti a költővel a teremtésre való első rácsodálkozás döbbenetét, hogy azt voltaképpen lehetetlen mesterséges eszközökkel végbevinni (Napimádó) – később mégis megkísérli: visszahajol a kezdetekhez, a születése pillanatához (Kísérlet a nem ismert idővel), a csecsemőkori emlékekhez (Első árvaságom), amelyek valójában elképzelt emlékek: „valóságos látszat” az „így is történhetett” tartományából. „Valóságot álmodtam akkor ébren” – írja a Himlőoltásban, ahol folytatódik a rekonstrukció: az orvosoktól, az orvosi szobától való gyermeki rettegést profán módon egy bombázóraj égzengése csillapítja le.

Ágh István pár mondatos, egyszerű és pontos képekkel adja vissza az eseményeket, amelyek látszólag jelentéktelenek, főleg egy felnőttnek, a gyermek tudatában azonban életre szólóak, mert újabb és újabb dolgokra ébresztik rá: Istenre és a félelemre (Gyalogút); a természettel való együttélés kihívásaira, a vadak isteni jelenlétére (Kisnyúl); az élet folytonosságát fenntartó párzás állati mámorára, amely még az első szembesülés undorán is átüt (Lótetű); a társadalmi valóságra, amely egyúttal a felnőttek ormótlan világának betüremkedése a gyermeklétbe (Fűrészsírás); egy mindent átható felsőbb erő létezésére s az ember végességére és törpeségére, mindezt egy fa kidöntésének pillanatról pillanatra rögzített, misztikus mozdulatsorában: „s valódi volna, ami már mutatvány” (A végső percben); a balladák valóságára, amikor a teknővájó cigány és asszonya mint varázserejű, mesebeli figurák lépnek át a kisfiú képzeletébe (Szólni se mertünk); a történelmi tényekre, amikor a szegénység szorításában padlásra rejtett disznó mintha szárnyakat növesztett volna (Feketevágás); a gyilkosságra s az azt követő bűntudatra, mert amíg a találkozás a Kisnyúl esetében még kegyelemmel végződött, a családja előtt gyávának mutatkozni nem akaró fiú szinte behunyt szemmel s iszonyodva levágja az ebédre való pulykát, mely álmaiban tovább kísért (Kivégzés); sorstársainak, a parasztságnak embertelen helyzetére: amint egy váratlan nyári zivatarral szinte birkózik a gazda a learatott búzáért, mintha még mindig a maga jussáért küzdene, egyre elkeseredettebben, s nem a téeszéért: „…ő meg mint kétrét görbült / szégyen, négykézláb araszol a kéve- / eresz alatt a sorsa ellenében” (Parasztnyár)…

A valós és elképzelt emlékek mögül először a Nem a cselek című vers második-harmadik sorában lép elő az emlékező, aki máig átérzi egy gyerekkori grundfoci vereségének szégyenét. A Csupa áttetsző visszarímel a Fűrészsírás favágásos történetére, csak elvontabb síkon; mintha a gyerekkor drámai végének baljós előérzetét sugallaná: „valaki úgyis megadta az árát, / hogy azt a káprázatot tarra vágják”. Ezt a feszültséget tovább fokozza a Téli vadászat, amely ismét egy álomban zajlik, és szintén megragadhatatlanul: egy puskadörrenés idézi meg, de mielőtt a valós vadászat eseménysora kialakulna a költő képzeletében, máris szimbolizálódik, metaforává lesz a benne élő „újra-kisfiúban”: „s a ragadozó kölyökkori ábránd / teríti elém a fekete zsákmányt” (édesapja egykori, szelemenbe rejtett és ottfelejtett ezüst berakásos puskájával).

E rövid és élesre töltött költeményekből mennyi minden kiderül Ágh István gyerekkoráról a nyomorúságon is átvirágzó sokszínűségével! Kitűnő zárópillanata ennek a Ballada, amely – híven az eddigiekhez – valóság és képzelet, álom és ébrenlét mezsgyéjén játszódik. Drámai csönd uralkodik benne, beteljesítve a Csupa áttetsző keserű jóslatát – szinte kihallatszik belőle a szekérzörgés, a lovacska botladozása. Apa és fia felnőttruhát varratni mennek a „híres szöllősi szabóhoz”, amelyre „ráment egy csikó ára”. Valami véget ért, s valami ismeretlen, valami új veszi kezdetét, amelyről mindketten még csak hallgatni képesek. S mintha akkori önmaguk – a visszaemlékező fantáziájában és szívében legalábbis –, csakúgy, mint az az életszakasz, sőt egy egész korszak, a semmibe szívódna föl: tulajdon árnyékuk kebelezi be őket, rejti vissza balladák homályába.

Mégis, ez az idő már elvehetetlen, hiszen időn túli, időn kívüli. Nem méri óraszerkezet, nem jegyzi naptár. A fölelevenített és újrateremtett emlékekben él.

Mintha egy lengyel kastély félhomályos,

gótívű cintermében hallanám a

mennyei hangot, átható világos

gyönyörrel tölt el valami szonáta,

s oly szenvedéllyel a szép zongorista

hölgy iránt, mintha ő volna a tiszta,

a kinti fényt kioltó testi áram,

ami a benti sötétet kigyujtja

(Zene)

Talán nem véletlen záródik a Zene című költeménnyel A megtalált időből kötet – hiszen a muzsika (természetéből és lényegéből adódóan) ugyanolyan megfoghatatlan, mint az emlékbillentyűkön zongorázó képzelet. Mégis összeáll valami egésszé, története lesz, illata, színe – ugyanakkor megmarad lebegő-könnyűnek, minden falon átszüremlik, a legkisebb zugba is bevilágít. Ahogy a költő pásztázza végig zseblámpafénnyel életét, melynek során a legapróbb tárgy, jelenet is fölszikrázik, s múlásában is összeáll valami egésszé, nemlétében is létező lesz. Élet–halál körforgásával szembesülve így, a költő ha pontosan nem is értheti már e megtalált világ lényegét, de érzi „a lét isteni részét az egészben”. Kiküzdött, kiérdemelt kegyelmi állapot. (Nap Kiadó, 2005)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben