×

„Az Ének én vagyok”

József Attila rímei, 2. rész

Tóth Éva

2005 // 11
De mielőtt Arany Jánossal folytatnám a teljességre természetesen nem törekvő leltárt, hadd hátráljak vissza az időben.

A vágy – ágy evidens rím, és változatai többször szerepelnek József Attilánál. Freudistának sem kell lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, miért. Balassi sem volt az, avant la lettre, de az ő ekhós versében már explicit módon nyilvánul meg a rím sugallata: „Mi az, mire szívem vágy? / Ágy.” Az 1922-ben írt Nagy ajándékok tora még szemérmesebb, már-már komikus: „S ha fáradt tested megpihenni vágy, / Nyugodj karomba, – nincs puhább faágy.Az Éjjelben (1923) már hármas rímmé bővül a vágy – ágy (az előbb idézett versben egyébként, akárcsak Balassinál, a vágy nem főnév, hanem ige): „Nem kérdi, szürke-é a vágyam, / Nem nézi, mily kopott az ágyam, / Csak átölel a csöndbe lágyan.S az Óda (1933) Mellékdalában: „Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad.A Freud nyolcvanadik születésnapjára írt Amit szivedbe rejtesz című, 1936-ban írt versben: „S aki él, mind-mind gyermek / és anyaölbe vágy. / Ölnek, ha nem ölelnek – / a harctér nászi ágy.” Szintén 1936-ban írta …Aki szeretni gyáva vagy című versét: „Nem éreznéd, mily veszély fenyeget / téged, életem s engem is, ki vágyom, / ha másra nem, hát hogy veled legyek, / s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?” A majdnem ugyanakkor keletkezett Majd megöregszel már békésebb hangú: „Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy, / mint a csikó, hogy a hámot levesse. / S a félelem tűnődik, nem a vágy, / a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.” A Thomas Mann üdvözlése (1937) más kontextusban alkalmazza ugyanezt a rímet: „Mint gyermek, aki már pihenni vágyik / és el is jutott a nyugalmas ágyig”.

A Rimay Jánosnál, majd a Rákóczi-nótában szereplő ép – szép rím is megtalálható a Tél (1922) című versben, sőt a Napszonett (1922) élekfélek rímének is fellelhető az előzménye Rimaynál: „Mit mondhatok? Éltem, / Hol bátran, hol féltem”. Egyik fontos, visszatérő rímének, az elejtemfelejtemnek pedig a polihisztor Kalmár Györgynél található az előzménye elejti – felejti formában, bár Csokonainál is szerepel a megejt – (el)felejt rím. Az annyira József Attilá-s (bal)szerencse – jelentse rímpár Csokonainál már megvan, a ránt – iránt pedig, igaz, hogy eránt alakban, a Tüdőgyulladásomra című vers zárlatában, az estén – festvén (Szeged alatt, 1927) Csokonai Édes estve! Melly lefestve… verskezdetére hajaz. Az élek – lélek, szivem – hiven, benne – lenne, elme – szerelme, énnekem – énekem, tanya – anya, koszorú – szomorú mind megvan Csokonainál.

Vörösmartyra visszahangzik a Biblia – (lelkem) fia rím (Kalózkapitány indulója, 1923), a Petikében: „Kell-e könyv, a szomszéd könyve, / Biblia? / Mit nekem könyv! a beszéd mind / Szó fia.

A József Attila trouvaille-ának tetsző ásitottpázsitot Katona Józsefnél ásítpázsit formában már szerepel. A szél – levél amúgy evidens rím Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét zárja le: „Távol estem, mint a levél, / Melyet elkap a forgószél.József Attilánál: „A tompa földön öltözik a szél, / kapkod s kezei meg-megállanak, / leejti kebléről az ágakat, / dühödten hull a törékeny levél” (Mióta elmentél, 1928).

A lomb – domb szintén evidens rímpár Arany Jánosnál is megtalálható, akárcsak a dolgot – boldog, amely József Attilánál, kis eltéréssel többször is szerepel: „Látod, ilyen boldog / vagyok, ha jól meggondolom a dolgot” (Elmaradt ölelés miatt, 1936); „Ember vagyok és olyan boldog, / mint, ha vannak, az örök dolgok” (Töredék); „Nehezülök már, lelkem akkor boldog, / ha pírban zöldel a fiatal ág – / bár búcsút int nekem… E fura dolgot / űzném, az örökös ifjúság italát” (Flóra, 4. Buzgóság). Aranyé a város – már most rím: „Nagyszalonta nevezetes város, / Mégsem olyan nevezetes már most”. József Attilánál: „Már elhagyom e kis vidéki várost (…) Még egy nótát is muzsikálok már most” (Elköszönő szelíd szavak, 1923). A nincsen – kilincsen (Éjjel, 1923) a Családi körben szerepel: „Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen, / Mennyit szenved úgyis sok bezárt kilincsen”. S a címével is Arany Jánost idéző A csodaszarvas (1933) rímeivel is valódi hommage: „Csodaállat, csak elillant, / lombokon át, ha megcsillant (…) s aranyszőre, mikor illan, / gyári füstön általcsillan.Az Emlényekben szereplő elillantvisszacsillant rím ugyan meg is ismétlődik József Attilánál, ez alkalommal tudatosan, de Arany rímének rafináltsága nélkül: „Majd, amidőn elillant, / Távolról visszacsillant / Még egy csalóka fényt” – Aranynál ugyanis egy múlt és egy jelen idejű igealak rímel. A Két dal második darabjában, az Éji dalban (1928) szereplő ökre – örökre rím zárja le a Toldit: „De kivel nem ér fel egész világ ökre, / Dicső híre-neve fennmarad örökre.

Nemcsak adys, hanem tényleg Ady ríme az ököl – tündököl: „Ki bírja még e szürkeséget, / Ki hazugokat tündököl? / Már jöjj, Ököl” (Elégedetlen ifjú panasza). József Attilánál: „Őrjöngök, Rád ha néznek, / Szeretne ütni két kemény ököl, / Hogy útálom ízét a sárga méznek, / Agyamban hogy csak arcod tündököl” (Szerelem ez?, 1922). A vernek – gyermek rímpár, amelynek több variánsa megtalálható József Attilánál, nemcsak a nehéz gyermekkorban gyökerezik, hanem Adyban is: „S mint kit az édesanyja vert meg, / Kisírt, szegény, elfáradt gyermek, / Úgy alszom el örökre” (Hazamegyek a falumba). József Attilánál: „Kit más-gyötörte anyám azért vert meg, / mert sápadt kézzel loptam én, a gyermek” (Boldog hazug…, 1935). A Medália (1929) annyira József Attilá-s, a Tiszta szívvel-re visszautaló sorai („Hiába, hogy tegnap sem ettem, / evett az ördög énhelyettem / csülköket, országot, jövendőt, / s bár ő töltötte meg a bendőt”), pontosabban a jövendőt – bendőt rím ott van már a Dózsa György lakomájában is: „Hajh, gyomor, hajh, kutya bendő! / Ti vagytok Magyarország sírja / És ti lesztek a jövendő.

Babits Cigánydalának refrénje visszhangzik a Tiszta szívvel-ben: „se apád, / se anyád, / se országod, se tanyád” – és még inkább, mint apám, Tóth Endre kimutatta, Oláh Gábor sorai: „Az apám bérkocsis volt, / kenyérsütő az anyám, / magam egy különös rom, / se istenem, se hazám” (A keresztre feszített ember).

A Mint loholó bolond előtt (1923) adósa – rózsa rímmel Kosztolányinak adósa, akárcsak az unalom – malom (Még ne utazz el, Sárikám, Pozsonyba…, 1937), a csősze – ősze (Bús énekhívás, 1922) és persze a Velencék – lelencét – szelencét (Szerelmes keserű hazafiság, 1932) rímekkel is.

Tóth Árpádot visszhangozza a lebegőben – levegőben rím (A paradicsom életté lesz, 1925): „Kövér úr sétál lebegő / Hassal az édes levegő // Árjában…” (Áprilisi capriccio).

Ezek a rímek tehát, mondhatni, nemcsak a rímhívó szóra rímelnek, hanem egy-egy korábbi vagy kortársi magyar költőre is; a költő és olvasója számára tudatosan vagy öntudatlanul ezek is hozzákapcsolják József Attila verseit a magyar költészet egészéhez, mint bizonyos zenei motívumok Bartók műveit az őt megelőző európai zenéhez (és persze a magyar és nem magyar népzenéhez).

De merít József Attila a folklórból, annak fennköltebb és vulgárisabb rétegeiből is rímeket. A Külvárosi éj (1932) és az Eszmélet (1933–34) vasat – hasad, illetve meghasadt ríme egy betyárnótára visszhangzik: „Olvaszd ki bennem a vasat, / álló üllőt, mely nem hasad” (Külvárosi éj, 1932); „Hallottam sírni a vasat, / hallottam az esőt nevetni. / Láttam, hogy a múlt meghasadt” (Eszmélet 9., 1933–34) – és a betyárnóta: „Nem loptam én életembe, / csak egy csikót Debrecenbe, / mégis rám verték a vasat, / babám szive majd meghasadt.”

A Parasztanyóka (1922) című vers így fejeződik be: „Falán sok szentkép, néma koszorú. / Macskája vén, már régen nem dorombol. / S az öreg anyó olyan szomorú.” S egy l’art pour l’art vagy abszurd hatást keltő népdal (amelyből feltehetőleg Csokonai is merítette ezt a rímet): „Koszorú, koszorú, / mért vagy olyan szomorú? / Azért vagyok szomorú, / mert a nevem koszorú.” Ugyanez a rím megismétlődik a Derengő rózsában (1928) is: „Derengő rózsa, szomorú, / derekán szalmakoszorú.

A volt – bolt rímpár evidens, de nyilván éppen ezért szerepel egy kiszámolóban is: „Nagyváradon volt egy bolt, / abba mindenféle volt, / tenta, penna, papiros, / eredj ki, te kis piros.” József Attilánál: „Így volt? / S eldobtad, ahogy az égbolt / az unt csillagot ejti le” (Magad emésztő…, 1933); „minekünk nem volt ravatal / az elfeketült föld s a mennybolt, / mely oszladozni fölfakadt / (Csak most emlékszem rá, milyen volt!)” (Temetés után, 1935); „Utoljára Szabadszállásra mentem, / a hadak vége volt / s ez összekuszálódott Budapesten / kenyér nélkül, üresen állt a bolt” (Kései sirató, 1935–36).

„Van ám itt erő, csak ritkán jön elő” – szoktuk mondani pejorálva. Az erő – elő rím többször is felbukkan József Attilánál: „Nézem a lámpám. Villamos lámpa. / Fűti egy titkos, rejtett erő. / Tompa árnyékból csillogó élet lesz, / Ahogy belőle fény tör elő” (Nézem a lámpát, 1922); „A vadzab, ki kardot vont elő, / fejét mélyen lehatja. / Most a dicsőség és az erő / a repedt pajta…” (Falu, 1934). Inkább a városi folklórba tartozik a következő mondóka: „Csend, rend, figyelem, aki rossz lesz, megverem!” A Csókkérés tavasszal (1922) befejezése így szól: „Csend, kicsi, csend! / Így, ez a rend – / Most csak a csókod kérem.” A „jönnek – szemedből a könnyek” evidens ríme a Végtelen óta (1921) című versben szerepel: „Végtelen óta folynak a percek, / Végtelen óta folynak a könnyek – / Harsog a tenger, árad a tenger / És jaj! utánok még többen jönnek.” Az „idővel – ha jóllakunk tüdővel” szólás ríme az Éhség (1927) című a szonettben szerepel: „Már nem törődnek semmit az idővel. (…) Egészséges, még jó paraszttüdővel / szívják, rágják a port, szénaszagot / s csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek.” A „kismise, nagymise, azután meg semmise” visszhangzik az El innen (1923) rímpárjában: „Álld meg, te Krisztus, a mi fegyverünket! / Az ének száll és kúszik a mise. // S a megdühödt vak látnivágyót büntet, / Pedig még fényt nem látott senki se.” Általánosan elterjedt csúfoló a következő: „tót / fenekin egy fót / fóton egy betű, / betűn egy tetű.” József Attila Tűnődő (1931) című miniciklusának utolsó, Írásjel című darabja így szól: „Ez mind csak játék. Ceruzával írom, / uraktól kapott pénzen vett papíron. / Még nem gépfegyver-züm-züm e betű. / Váj, mint a nyomor, csíp, mint a tetű.”

József Attila nemcsak más költőktől vett át tudatosan vagy öntudatlanul rímeket, bár az sincs kizárva, hogy ezek egy részét újra feltalálta. Saját rímeit is újból felhasználja, s az először kipróbált – vagy inkább, mint a színházban, elpróbált – rímek más hangulattal, más sugallattal térnek vissza későbbi verseiben. A vándorló, bolygó, vagy nevezzük egyszerűen visszatérő rímeknek őket, nem ritkák József Attila verseiben. Kezdjük az egyszerűbbekkel: „Ez a fagy átszúr, döf tüdőt, / rongy mögött meztelen kebelt – / köszörűn sikoltó idő” (Fagy, 1931–34). A tüdőt – idő rím tüdővel – idővel változatban már előfordult az Éhségben, s kimutattuk valószínű forrását.

„Kövér homály, zsíros, csendes; / lapos lapály, kerek, rendes” (Holt vidék, 1932). A csend – rend rím a Csókkérés tavasszal végén szerepel.

„Akarom kezeimbe sodorni a hajad, / Akarom megízelni telér ajakad” (Szerelem ez? 1922). A hajad – ajakad rím is előfordul a Csókkérés tavasszal című versben.

Az este – teste is evidens rím, szerepel Tóth Árpád Musset-fordításában és még sok helyen. József Attilánál: „A fákon árnyak nőnek este (…) Eloszlik a gond barna teste” (Az örök elmulás, 1921); „Fáradt baromként reszket lelke, teste, / Félmunkát végző társak röhögik / S feszül, mert tudja – reá korábban jön / Este” (Lázadó Krisztus, 1923); „Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, / hadd lássunk át magunkon itt ez estén” (Thomas Mann üdvözlése, 1937); „engem sejdít a munkás teste / két merev mozdulat között; / rám vár a mozi előtt este / suhanc, a rosszul öltözött” (Ars poetica, 1937).

Ugyanazt a rímet játékosnak érezzük a Balatonszárszó (1936) című versben („hisz annyiszor öleltem, / ahányszor rája leltem”) és a biológiai-lelki szükségszerűség kifejezésének a Nagyon fájban (1937): „ezért ölel / minden, ami asszonyra lel, / míg el nem fehérül a száj is.”

Kézenfekvő a tenger – ember rím is: „Riasztó, mint a fölmorajló tenger / Álarca mélyén bús Halál rohan – / Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember / Remegve ejtem lelkemet elébe” (Csend, 1921) „Mert mint baktériumnak csepp is tenger, / Idegen, messzi bolygó minden ember” (A Kozmosz éneke, 1923); „Lám, ösztönöm helyes nyomon / járt, amikor bejött az ember. / »Kikapcsolja a villanyom« – / ez zúgott bennem, mint a tenger” (Gyönyörűt láttam, 1937); s a Hazám záró részének fohászában: „Adtál földmívest a tengernek, / adj emberséget az embernek.

A Tiszta szívvel sokkoló ríme, a szeretőm – szemfedőm már egy évvel korábban felbukkan a Hűség című versben: „Mint holt leánynak őrült szeretője, / Ki este, hogyha gyúlnak csillagok / És fényük búsan, szomorún lobog, / Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője // A holt leánynak sápadtan fehérlik…”

Könnyű rím a már Csokonainál is előforduló benne – lenne: „Dús életemnek ifjú vára omlott / Mohos magánnyá szépült és ma benne / Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig / Egy lánynak csókja mind liliom lenne” (Uram!, 1923). S menynyire másként hat ez a rím a „Költőnk és kora” halálosan játékos soraiban: „Úgy szállong a semmi benne, / mintha valaminek lenne / a pora…”

A „Költőnk és kora” több ríme megjelenik korábban: „Ifjúságom! oltáros korom! (…) s békanyál lesz meghaló porom” (Öreg minden, 1928); „Íme, itt a költeményem, / ez a második sora – (…) címe: Költőnk és kora”. Itt nemcsak a kora és pora rímel, hanem a sora is, méghozzá nem akárhogy: a sora előtti szó k-ra végződik, a kora előtti pedig s-re, azaz: -k sora – -s kora, vagyis a szövegben mindkét szó mássalhangzó-torlódással kezdődik, ugyanazzal a két hanggal, csak fordított sorrendben (ks, sk).

A boldog – foltok rím az Ars poeticából vándorolt tovább: „Nincs alku – én hadd legyek boldog! / Másként akárki meggyaláz / s megjelölnek pirosló foltok.” A „Költőnk és kora” végén: „Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok.”

A bajom – majom rím két versben is előfordul: „Leülepszik, nem illan el bajom. / …mint ketrecében az ijedt majom” (Leülepszik…, 1935); „hessentsétek el nagy bajom! / Eszméim közt, mint a majom / a rácsok közt le és föl / vicsorgok és ugrándozom” (Kiáltozás, 1936).

Ritka, sőt keresett rímnek érezzük szövegkörnyezet nélkül a torzsa – sorsa megfelelést: „Törzs vagyok-e vagy már csak torzsa? / Nem sors az egyes ember sorsa!” (Ákácokhoz, 1929) – bár, okkal vagy ok nélkül, úgy érezzük, hogy a törzs és a torzsa szó töve azonos.

„Mondd, mit érlel annak a sorsa, / ki családjáért dolgozik, / veszekszenek, kié a torzsa” (Mondd, mit érlel, 1932). Nincs rá bizonyíték, de valószínűleg a „veszekszenek, kié a torzsa” sor volt a vers kiindulópontja, nemcsak azért, mert a kapdossa – újságpapirosba – mossa kevésbé evidens rímek, mert a torsra már a torzsából következik (ez a ritka szó a Toldi első énekében szerepel: „Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben”), a sorsa – borsa már megjelenik Babits Gretna Greenjében az általa alkotott sorsom-borsom ikerszó formájában, hanem mert a káposztatorzsa mint a sokgyerekes szegény családokban egyedül elérhető csemege József Attilának éppúgy saját gyerekkori élménye, mint ahogy vágyálma volt „öt forintért kuglert venni”.

A szegény – legény rím is megjelenik a korai versekben: „A búzát vágja sok szilaj legény / – Marokszedő leány halad nyomukba – / A sima réz-orcájok kipirulva. / És villog a nap kaszájok hegyén. // A rengő búza hódoló remény. / Tikkadtan fekszik lábaikhoz hullva; / Mint fáradt gyermek, anyjára borulva. / És ihatnék a kutya is, szegény” (Aratásban, 1922) – itt még esetlegesen, a hangalak hasonlósága folytán, de a következő idézetben a két szó már összefügg: „Leszédült vagy leugrott – jaj szegény, / Erős vidám – és most halott legény” (Holttest az utcán, 1922). A tizenöt évvel később keletkezett Születésnapomra pedig már önmagát kvalifikálja szegény legénynek, jelzős szerkezetként két szóba, sőt, rímként két sorba írva, egyidejűleg sugallva az egybeírt összetett szó jelentését is.

A rím hatását természetesen befolyásolja a rímhívó és a felelő rím közötti távolság is: „Kit meg nem indít asszony és nyomor. / S mosolygó arca ne legyen komor” (Tovább én nem bírom, 1923) – ebben a fiatalkori versben, úgy érezzük, a rímkényszer működik. A Hazám első szonettjében egy több mint nyolcsoros mondatban a megvilágosodás, a költői hivatás (ismételt) tudatosodása fogalmazódik meg a komor – nyomor rím egyáltalán nem esetleges felhasználásával: „…Rám csapott, / amiből eszméletem, nyelvem / származik s táplálkozni fog, // a közösség, amely e részeg / ölbecsaló anyatermészet / férfitársaként el, komor // munkahelyeken káromkodva, / vagy itt töpreng az éj nagy odva / mélyén: a nemzeti nyomor.”

Evidens rím az anyag – hanyag is, de – mint általában – nem mindegy, hogy mit kapcsol össze. Az Egy ifjú párra (1933) című versben a képek „hanyag / alakzatai alighogy élnek, máris tubusaikba / surrannának vissza a festékek, a nem-lett múltba / az ősi anyag.S alig egy hónap múlva, a Majd emlékezni jó lesz című versben megtalálja pontos helyét ez a rím: „Én ilyen gyermek nem vagyok. Fogamban / szaporodik az idegen anyag, / mint a halál is szívemben. Hanyag / társadalmunkra szabatos szavam van.” Újabb egy hónap múlva a Levegőt! átveszi a képet, de másként folytatja, s az anyagra is más rímel: „Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál. De jogom van / és lélek vagy agyag / még nem vagyok…”.

Többször szerepel a valóság – rózsát rím is: „S én nem bírom, bocsáss meg szép Valóság! / Csak lelkem tép még egy utolsó rózsát” (Lányszépség dicsérete 1., 1923). „Boldog hazug, kinek van istene, / ki rettenetes, de maga a jóság; / kinek sebet kap reszkető keze, / ha leszakítja a tilalmas rózsát. // Boldog hazug – értetlen szelleme / a meg nem fogant, ártatlan valóság” (Boldog hazug…, 1935). Az 1937-ben írt Gyönyörűt láttam kezdetű versben a rím a kontraszthatást fokozza: „Gyönyörűt láttam, édeset, / elképzeltem egy gyenge rózsát. / Elbámészkodtam s rám esett, / mint nagy darab kő, a valóság.

Mennyire jellemző, hogy a magától értetődő örülnék – ülnék (rag)rím először az Istenem című, 1925-ben írt versben jelenik meg, másodszor a Flórának írt, 1937-ben kelt vallomásban: „Ha nevetnél, én is örülnék, / vacsora után melléd ülnék” – mondja Istennek, Flórának pedig ezt: „Mert jó meghalni. Tán örülnék / ha nem szeretnél így. Kiülnék / a fehérhabú zöld egek, / fecsegő csillagfellegek // mellé a nyugalom partjára”.

Egyszeri rímnek tűnik az elmulással – mással, de ennek is megvan az előzménye: „Az a művész pörölt az elmulással – / tanúskodj néki! De velem, ne mással” (Elmaradt ölelés miatt, 1936); a Tiszta szívvel záróképét előlegező, 1923-ban írt Magyarok 1. részében: „Gonoszság helyett búza nől ki / Az égből földbe hullt szivünkön; / De igaz, nótás, füttyös másnak… / Magyar, köszönj az elmulásnak”.

A Hazám 4., a kivándorlókat megjelenítő részében szereplő kolomp szólbolondtól rím is egyszeri, azon a helyen keletkezett rímnek tűnik: „Volt, aki úgy vélte, kolomp szól / s társa, ki tudta, ily bolondtól / pénzt eztán se lát a család.” Az 1935-ben írt Majd emlékezni jó lesz kezdetű vers azonban már alkalmazza ezt a rímet: „Rimánkodik az éghez sok bolond, / hogy bújjanak beléjük hars erények. / De ők alattomosak és szerények, / suttyomba élnek, harangjuk kolomp.

A Flóra-ciklus (1937) 5., Megméressél című darabja a régi magyar költészet négyes rímeit eleveníti fel bravúrosan: „Ízét adja a tiszta víznek, / száját adja a tiszta íznek, / hazaszólít, amikor űznek / szemében csikó legelészget.” A víznek – íznek rím előzménye megtalálható az 1932-ben írt A kanász című versben, bár ott az íz homonimája szerepel: „Sóhajtott is egy ízbe, / nézi magát a vízbe.”

Ebben a víztisztaságú rövid versben József Attilának még két, szinte rögeszmésen visszatérő ríme vagy rímcsaládja szerepel. Az egyik a kellem – szellem – ellen – szerelmem, ennek két tagja, a szellem – ellen megtalálható a nem sokkal korábbi (Ős patkány terjeszt kórt…) kezdetű versben: „S mert a nemzetekből a szellem / nem facsar nedves jajokat, / hát új gyalázat egymás ellen / serkenti föl a fajokat” – és szerepel a nem sokkal későbbi Születésnapomra rímei közt is: „a hont / kivont // szablyával óvta ellenem. / Ideidézi szellemem / hevét / s nevét”.

De amire igazán illik a rögeszmés jelző, az a telken – lelkem és a vele többé-kevésbé azonos rímek: „Már nem képzelt ház üres telken, / csinosodik, épül a lelkem” – s itt a rím még folytatódik: betelten – leltem. A rím először az 1923-ban írt A Kozmosz énekében tűnik fel: „Kerengő bolygó friss humusza lelkem, / Nehéz ekével szántja milliárd / Vad, barna fájdalom s hegyes vasát / Mélyen lenyomva gázol át a telken.” Az őrült hajótöröttben (1923) is megjelenik: „Dagadj, vitorla, mint dagad a lelkem! / Hát hulljon szét a föld, ha ráfutunk, / De kikötünk az ősi telken!” A Flóra-versben szereplő lelkem – leltem már korábban előfordul: „Tele vágyakkal zokog a lelkem, / Szerető szívre sohase leltem” (Keresek valakit, 1921). Adekvát a lelke – telke rím az Ady emlékezetében (1930): „Teste a földé. Földmívesé lelke, / ezért koppan a kapa néhanap. / Sírja három millió koldus telke, / hol házat épít, vet majd és arat” – és az Elégiában (1933) is: „…Itt a lelkek / egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt / oly üresen várnak, mint ahogy a telkek / köröskörül mélán és komorlón / álmodoznak gyors zsibongást szövő / magas házakról.” S az Elégia felől olvasva indokoltnak tetszenek a Flóra-vers rímei és a rímek sugallta kép is: „Már nem képzelt ház üres telken, / csinosodik, épül a lelkem, / mivel az árnyakkal betelten / a nők között Flórára leltem.”

Egy másik monomániás rím, amelyet már említettünk a Csokonaitól kölcsönzöttek között, az elme – szerelme és változatai. A Kései siratóban (1935–36): „Világosodik lassacskán az elmém, / a legenda oda. / A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, / észreveszi, hogy milyen ostoba.” A Márciusban (1937): „Számol ezzel a gondos elme. / A megbántott Föld ha kihűl, / ég Flórám és szívem szerelme.Ez a rím az utolsó esztendő verseiben többször visszatér: „Nehéz ez a bánat, / nem bírja az elme. / Ifjíts meg, bocsánat, / Flóra szép szerelme!” (Száradok, törődöm, 1937); „És elmúlik szívem szerelme. / A hűség is eloldalog. / A csöndbe térnek a dalok, / Kitágul, mint az űr, az elme” (Majd…, 1937). Ebben az egyébként rendkívül kötött formájú, két rímet variáló, a szonettformához közel álló rímképletű versben (abbaabaabbaab) a fenti rímre kétszer az énekelve felel, egyszer a türelme, egyszer a kelme.

A verem – terem is visszatér: „Utad selyemmel, rímekkel verem, / De rajt’ ne járj, mert ott sóhaj terem” (Nagy ajándékok tora, 1922); „Mondd, mit érlel annak a sorsa, / akinek öt holdja terem; / lompos tyúkja kárál a torsra, / gondjai fészke a verem” (Mondd, mit érlel…, 1932) – bár a korai versben a verem ige, az utóbbiban főnév. Többször fordul elő a gyermek – vermek – termek – vernek – termet rímcsalád valamelyik tagja: „Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek, / szeretlek, mint a fényt a termek” (Óda, 1933); „Mint tenger, ráng az apró termet; / a cucli csöpög, mint a csap; / a lány elveszi és a gyermek / nyel, vonít és utánakap” (Iszonyat, 1934); „Ha a hold süt, a néma, síron túli fény, / álmomba kinyílnak a termek. / Kioson, kenyeret szel a konyha kövén / s majszolja riadtan a gyermek” (Ha a hold süt…, 1936); „Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek / a fák, a hegyek, a habok. / Én úgy szeretlek, mint a gyermek / s épp olyan kegyetlen vagyok: / hol fényben fürdesz, azt a termet / elsötétítem – meghalok” (Ha nem szorítsz…, 1937).

Az Ódában a hármas rímű, három párhuzamos hasonlat a szeretet–szerelem evidenciáját jelzi. A következő versben a gyermek rímhívója, a termet főnév teljesen adekvát módon simul a versbe. A harmadik idézetben a termek képe nem teljesen indokolt, a negyedikben a vernek ige adekvát módon jelzi a gyermeki függést, a „gyermekké tettél” pszichózisát, s a fényben fürdő termek képe az Ódára utal vissza, de megfordítja a képet: az Ódában a fényt szeretik a termek, itt attól kapják fényüket, aki él, a költőtől, s ha ő meghal, sötétbe borulnak.

József Attila egyik legnagyobb és legtalányosabb verse a „Költőnk és kora”. Ennek több rímét idéztem már itt is, egy korábbi tanulmányomban is (A középkori francia költészet és József Attila. Irodalomtörténeti Közlemények, 1996/5–6.). Ismeretes, hogy az utolsó strófa hármas ríme: nyúl – lekonyúlalkonyúl szerepel a néhány héttel korábban keletkezett (Jön a vihar…) kezdetű vers második strófájában: „S ameddig ez a lanka nyúl, / a szegény fűszál lekonyúl, / fél, hogy örökre alkonyúl.” A nyúl – nyúlik helyett – mindkét versben meghosszabbítja a lekonyúl és az alkonyúl utolsó magánhangzóját, de az 1932-ben írt Fákban, ahol nem három szó rímel, hanem csak kettő: konyul – alkonyul, az utolsó magánhangzó a köznyelvi ejtésnek és a helyesírási szabályzatnak megfelelően rövid: „Sárga levelük lefele konyul, / törzsük vizes, ragyog. / Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul / s e fák magányosok.”

A „Költőnk és kora” utolsó versszakában megismétlődő hosszú ú-k az utánuk következő l hangokkal még hosszabbnak hatnak, s a vers utolsó szótagja is (ny)úl, aminek talán a második versszakban van a kulcsa: „ahogy zúg a lomb, a tenger, / ahogy vonítanak éjjel / a kutyák…” Az első versszakban egy u van: „Ugy szállong a semmi benne…” – a másodikban három, s a háromból az egyik hosszú (zúg), a másikat az utána következő l nyújtja meg: táguló. A harmadik versszakban nincs u, a negyedikben kettő (ugy, szublimálom), az ötödikben egy (hazudozol), a hatodikban pedig négy, ebből három rímhelyzetben, egy pedig a hullafoltok szóban, ahol a hosszú l-ek szintén megnyújtják. A három rímszónak mai nyelvérzékünk szerint nincs köze egymáshoz, de a nyúl – lekonyúlalkonyúl szekvencia mégis ok-okozati összefüggést sugall, vagy legalábbis költői etimológiát, olyasféle nyelvi trompe-l’oeilt, mint Petőfi a Nemzeti dalban a dom/borulnakle/borulnak rímmel, ahol pedig az első ige a domb főnévből származik, a második a borul le- igekötővel ellátott alakja, a kettő együtt mégis az evidenciát sugallja: „Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak”. Ugyanilyen evidens hatású a „Költőnk és kora” befejezése, a nyúl – lekonyúl után az alkonyúl, ami egyszerre érzékeltet egy napszakot, egy élet – egy emberi élet – homályba borulását, a Menschendämmerungot, a világ végét, amely nélkülünk – a költő nélkül – sötétbe borul: „Piros vérben áll a tarló / s ameddig a lanka nyúl, / kéken alvad. Sír az apró / gyenge gyep és lekonyúl. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyúl.”

Említettem már, hogy József Attila gyakran aposztrofálja verseiben a rímet, magát a verset, és szívesen él az emelkedettebb költemény megnevezéssel, nemegyszer rímhelyzetben, például a „Költőnk és korá”-ban is: „Íme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen…” A költemény rímpárja, akár rímhívó, akár felelő, legtöbbször az evidens én: „…s a többi nép közt elvegyültem én, / majd kiváltam, hogy azután kiváljon / sok gondom közül ez a költemény” (A kövezeten…, 1934); „Gondoljátok meg: Ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, // amíg elkészül ez a költemény…” (Ki-be ugrál…, 1936); „Mikor születtem, a kezemben kés volt – / azt mondják, ez költemény. / Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt: / embernek születtem én” (Azt mondják, 1936), „Már régesrég rájöttem én, / kétéltű vagyok, mint a béka. / A zúgó egek fenekén / lapulok most, e költemény / szorongó lelkem buboréka” (Már régesrég…, 1937); „Harminckét éves lettem én – / meglepetés e költemény” (Születésnapomra, 1937).

Az Ének én vagyok – mondja József Attila egy tizenhét éves kori töredékében, és valóban, élete és költészete az autofágiáig, az átlényegülésig eggyé vált.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben