„Az Ének én vagyok”

József Attila rímei, 1. rész

„Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga? / Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga. // Az idő lassan elszivárog, / nem lógok a mesék tején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején” – így indítja halála évében írt Ars poeticáját József Attila, s a kijelentés tartalma és megformálása közti ellentét rögtön nyilvánvalóvá válik, ha prózában próbálom magyarról magyarra fordítani az első versszakot: Noha költő vagyok, a költészet maga nem érdekel engem. Ha a folyóban tükröződő csillag felkerülne az éjszakai égre, nem volna szép. Ebben a formában a kijelentés bennünket sem érdekelne, hiszen nincs ott a gondolat másik pillére, az érdekelne rímhívó szóra felelő rím, az, hogy égre kelne, amit nem is lehet egykönnyen értelmezni, de az biztos, hogy az első két sor gerjesztette a folytatást, és nemcsak a rímet, hanem a képet is. Ebben a rövid idézetben József Attila rímalkotásának több sajátosságát szemügyre vehetjük: egyaránt használ tiszta rímet (érdekelne – égre kelne) és asszonáncot (szivárog – világot), alliterációt (valódi világot) és alliteráló rímet (tején – tetején). Hogy a versindító hetyke megnyilatkozást nem kell szó szerint vennünk, arra József Attila költészetének egészén kívül az is bizonyíték, hogy felmerült benne és Sík Sándorban, hogy verstanból doktoráljon.

A magyar nyelv gyakorlatilag korlátlan lehetőségeket kínál a költészet számára. Ha külföldön beszélek a magyar költészetről, egyebek közt azzal szoktam illusztrálni a nyelvünk nyújtotta korlátlan lehetőségeket, hogy a hexametertől a haikuig minden versforma megvalósítható magyarul, a rím szerepét pedig azzal, hogy az elefántcsonttorony képviselőjének kikiáltott Babits egy négy szótagos rím miatt vesztette el tanári állását. Nyelvünk agglutináló jellege miatt a rímkészlet magyarul kimeríthetetlen, de még egy francia rímszótár is 45 ezer rímet tartalmaz, egy német pedig 300 ezret. Furcsa, de ennek ellenére nem sokat írtak nálunk a rímről: a XIX. század elején Verseghy Ferenc, majd Simai Károly, a XX. században Radó Antal. Horváth János, Gáldi László, Szepes Erika–Szerdahelyi István verstanában egy-egy fejezet, a könyv terjedelmének nyolc-kilenc, utóbbi esetében kevesebb mint két százaléka foglalkozik a rímmel. Olvasmánynak is gyönyörű viszont a zenei és filológiai képzettséggel egyaránt rendelkező László Zsigmond A rím varázsa című monográfiája.

Írtak természetesen költők is a rímről, nemcsak Kosztolányi, hanem Babits és mások is, ha nem is önálló műveket, hanem esszéikbe, kritikáikba vagy éppenséggel verseikbe beleszőve. József Attila fiatalkori verseiben is szerepel maga a rím: „ajkaim keserű rímeknek a bánatát facsarják” – mondja 1922-ben az Erőénekben, amely amúgy szabad vers; „A lelkem életért zúgó tavában / Rímek lapulnak, mint a zátonyok” (Lélekszirteken, 1992); „Ó, Uram, nem bírom rímbe kovácsolni dicsőségedet” (Csöndes estéli zsoltár, 1922); „De íme, bánatom már rímekbe van megölve” (Versem komor…, 1923).

S a fiatal költő többé-kevésbé parnasszista megnyilvánulásai után milyen más hangsúlyt kap ugyanaz a szó – és jelenség – a már idézett Ars poeticában:

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

(Eltekintve attól a sajátos karriertől, amelyet a „testvéri tankok” jelzős szerkezet 1968-ban befutott, érdemes megjegyezni, hogy valószínűleg itt szerepelnek a tankok először rímhelyzetben magyarul, de maga a szó, amelyet Churchill alkotott az első világháború idején, szó szerint az ellenség megtévesztése céljából, már szerepel József Attila egy korai versében [Rokkantak, 1924] és majd a Márciusban [1937] is.)

József Attila tehát a rímet saját költészetében nem másodlagos attribútumnak, hanem pars pro toto jellemzőnek tekinti. De hát miért olyan fontos a rím? „…az igazi jó rím nemcsak hangegyezést, hanem értelmi és mondattani különbözést, gondolati újdonságot, sőt meglepetést követel” – mondja Horváth János, Kosztolányi szerint pedig „a rím… csodálatos bódítószer… Előbb leköti az indulatot, aztán föloldja. Előbb gátol, aztán serkent. Eltereli a figyelmet a lényegről, hogy végül igazán a lényegre terelje.”

A rím lényegfeltáró képessége tetten érhető már József Attila első fennmaradt versében:

De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni-kelni
S öt forintért kuglert venni.

Az infinitívuszok az emberi létezés primér szükségleteit sorakoztatják fel: lenni – igaz, hogy gazdag szeretne lenni, de miből áll ez a gazdagság? Libasültet enni, egyszer, járni-kelni, persze jó ruhában, s a negyedik sor már az elképzelhető legnagyobb luxust is megjeleníti: öt forintért kuglert venni. Faludi Ferenc „Királyi mulatság erdőkben sétálni” (Tavasz) kezdetű versének 48 sorából 32 infinitívuszra végződik, Kölcsey Elfojtódás című versének kezdete: „Óh, sírni, sírni”… mintha Ady száz évvel később született versét (Sírni, sírni, sírni) intonálná. József Attila 1926-ban keletkezett Ülni, állni, ölni, halni című, infinitívuszokat halmozó, nagyrészt azokat rímeltető versének van egy előzménye saját versei közt is: az 1922-ben írt Ének magamhoz című szonett, amely így végződik: „És bátor hittel élni, ölni, csalni. (…) S ha halni kell, hát vígan menjünk halni.”

Ragrímek szerepelnek a már idézett, Jocónak címzett vers második szakaszában:

Míg a cukrot szopogatnám,
Új ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek fának
Mi jó dolga van Attilának.

József Attila a későbbiekben is gyakran él ragrímmel, gyakrabban, mint a Nyugat költői. Önrímet is alkalmaz, főleg korai verseiben (Lázadó szentek, Szegényember szeretője). Ennek legszebb példája a Szegényember balladája: „– Szegényember, hogy adod a bölcsőt? / – Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt? / – Király vagyok, bírok nagy erővel, / Ha nem adod, elveszem erővel.”

Horváth János szerint József Attila „egyéni jellegét inkább belső, mintsem alaki tulajdonai teszik”, és „rímelése keresetlen, de általában tiszta; alig enged a rímnek oly gondolatsugalló elsőséget, mint Babits vagy Kosztolányi, bár van eset arra is”. Azt hiszem, egyetérthetünk Horváth Jánossal, de mielőtt megvizsgálnánk ezeket az eseteket, nézzünk példát az egyes verstanok által rossz rímnek tekintett homonimarímekre: „Kopár szobám – kopárabb négy fala / Csupaszon, fázón mered az égnek, / Talán a kékes magasba vágynak, / Hol nem fú szél és csillagok égnek.” Ez a rím előfordul Juhász Gyula Magyar nyár 1918 című versében: „Selyem felhői sáppadt türkisz égnek / Bolyongó vágyak mély tüzében égnek” – mi több, már Madách is használja ezt a rímet és a Tragédiát szigorúan gyomlálgató Aranynak sem volt ellene kifogása: „Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek, / Meglátjuk szíved, villámok ha égnek” (ráadásul Juhász Gyula verse ugyanolyan jambikus tizenegyes, mint Madách idézett sorai). De szerepel az ég – ég homonimarím már Csokonainál (Az 1741-iki diétára), József Attila pedig merészen egymás mellé teszi a két homonimát Flórának című, 1937-ben írt versében: „meglátnám, milyen kéken ég / az ég, mely hozzád illenék”.

Az 1925-ben írt Április 11 című, tehát a Születésnapomra című versét megelőlegező műben a következő bravúros homonimarímet találjuk: „Reménységnek és tulipánnak / Kicsikis deszka-alkotmányba / 1905-ben ígyen / Iktattak be az alkotmányba.” Még néhány homonimarím: „Ha tűz lobog, hát majd elég. / Ha vér ömlik, hát van elég” (Ködből, csöndből, 1925); „Gyűrt, sárga táj, az égi mellig ér, / muharmező, kemény kötény, nehéz – / mi van benne? Amott fut egy kis ér” (Határ, 1932); „sem népet, amely retteg, hogyha választ, / szemét lesütve fontol sanda választ” (Levegőt!, 1933); „megírják, ki lesz a követ, / hisz nyíltan dönt, ki ezer éve, / magával kötve, mint a kéve, / sunyít vagy parancsot követ” (Hazám 3., 1937).

Közhelyrímet avagy szokványrímet József Attila is alkalmaz, ilyen a kutat – utat – mutat; óhajt – sóhajt; nincsen – kincsem; csókol – bókol; éjjel – kéjjel; arc – harc. Szepes Erika szerint a legközhelyesebb magyar rím a világ – virág, ami Babitsnál tizenkétszer fordul elő, s már az Ómagyar Mária-siralomban is szerepel. Szerepel természetesen József Attilánál is: „Ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág” (Kertész leszek, 1925); „jéglapba fagyva tejfehér virág, / elvált levélen lebeg a világ – –” (Medáliák, 2., 1928); „És nógattam a bimbót: nyílj ki! / kezemből virágozva hullj ki, / virág-világ!” (Somogyi Lolinak, 1929); „Szép a réz kerek virága, / ha kihajt a napvilágra!” (Medvetánc, 1932); „Karóval jöttél, nem virággal, / feleseltél a másvilággal” (Karóval jöttél, 1937).

Ezek után megkérdezhetjük Gáldi Lászlóval, hogy „szabad-e a rímek esztétikai hatását úgy próbálni elemezni, hogy a vizsgált rímszókat egyszerűen lefejtjük a hozzájuk tartozó sorokról?” A válasz evidens, nekem egy tizenéves koromban gyakorolt társasjáték jut erről eszembe: egy üres lap tetejére a résztvevők egyike felírt egy meghatározott szótagszámú sort, aztán ráhajtotta a papírt, és a jobb sarkára ráírta az utolsó szótagot, azaz a rímhívót, ehhez költött rímelő sort a következő játékos, és így tovább. Ha a papír betelt, széthajtogattuk, és hasunkat fogva nevettünkben felolvastuk: az eredmény egy páros rímű nonszensz költemény lett.

A verstanok nem ismernek ilyet, én azonban megkülönböztetném a szokványrímtől az evidens rímet, amely egy mester kezében hétköznapisága ellenére is felragyog, mint Weöres Sándor gyermekversében: „Egy / hegy / megy / szembejön egy másik hegy”. József Attila Adyt idéző versében: „Hántott héjú szívekből ez a hegy / Már régen épült. S énekelni megy / Hajnalban ez a hegy a vaksi földre” (Sírdomb a hegycsúcson, 1924). „A köd, a csönd sosem ragyog. / Én már ködből, csöndből vagyok” (Ködből, csöndből, 1925). Ez a rím egyébként népdalokban is szerepel („Hajnal hasad, fényes csillag ragyog, / Sej de még mindig a babámnál vagyok”). Ritkább, sőt talán csak József Attila trouvaille-ja a mellett – ellett rím: „Lustán csámcsog jó-régi jászla mellett. / Öreg jámbor bolond, de jó tehén – / tavaly is, most is drága borjat ellett” (A jámbor tehén, 1922/1936). Ilyen evidens rím a halál – talál: „megérdemled, hogy atyád a halál! // Vértelen arra vársz, hogy véred ontsák / s föl-fölmutat a társuló bolondság, / mely téged minden kínban megtalál” (Emberiség, 1935). Ilyen rím a beszél – (a) szél: „Részeg szagától tántorog a szél – / A nehéz, zsíros televény alól / Városok tornyos öröme beszél” (Viszem a földem, 1925).

Az evidens rímek után nézzünk példákat a keresett és ritka rímekre: ilyen az alkohol – kohol rímpár az 1922-ben írt Bús énekhívásban, ami annál is figyelemreméltóbb, mert a tizenöt évvel későbbi Ars poetica egyik fontos momentumát előlegezi meg, nevezetesen azt, hogy: „Más költők – mi gondom ezekkel? / Mocskolván magukat szegyig, / koholt képekkel és szeszekkel / mímeljen mámort mindegyik” – a korai versben pedig „… a súlyos alkohol / csókolja szét agyam, ki verseket kohol.” Ugyanebben a versben van egy másik, jóval keresettebbnek és ritkábbnak ható rímpár, amelyben a köznyelvi énekelsz rímhívóra egy latin orvosi szakszó felel: delirium tremens. Ehhez hasonló jelenség a Tudod, hogy nincs bocsánat hatodik versszakában a hosszúsága és idegenszerűsége (amit még a szó eleji psz hangcsoport tetéz) ellenére a dalszerű, hét szótagos verssorokba természetesen belesimuló rímszó: pszichoanalízisben. „Atyát hívtál elesten, / embert, ha nincsen isten. / S romlott kölkökre leltél / pszichoanalízisben.” Az (el)esten – isten nem igazi kancsal rím, de éppen a tiszta rímtől való eltérés teszi hangsúlyossá, s a negyedik sor ráütő ríme, az egyetlen hosszú, raggal ellátott szó azt sugallja, hogy isten helyett a pszichoanalízisben sem talált megváltást a költő.

Nem hatnak keresettnek a következő rímek, de ritkák: szivar – vihar (Az oroszlán idézése, 1928), angyal – ronggyal (Förgeteg, 1928) – és a József Attilára oly jellemző tiszta rímek: élvezet – vezet (Kispolgár, 1930), falánk – palánk (Elégia, 1933) homokos – okos (Reménytelenül – Lassan, tűnődve, 1933), mosoly – komoly (Falu, 1934), bokra – darabokra (Eszmélet 4., 1933–34), ruháját – háját (Bérmunkás ballada, 1934), nemsokára – ára; valóra – óra (Majd emlékezni jó lesz, 1935), kasok – farkasok (Világosítsd föl, 1936), sáppadok – padok (…Aki szeretni gyáva vagy, 1936), álom – szublimálom, nyúl – lekonyúl – alkonyúl („Költőnk és kora”, 1937).

Ritkán, de előfordul, hogy a rím kedvéért a köznyelvitől eltérő formát használ: „s köszörülöm a kasza élit, / mert földünkön az idő érik” (Végül, 1926); a Nagy Lajosnak ajánlott rögtönzésben pedig (1932) a rímhez torzítja a felelő rímet alkotó szót: „Lajos, ha szépség kell, tömény, / azért vagyok itt, költöm én / és így lesz szép e költömény.”

Ismeretes, hogy Szabó Lőrincnél milyen gyakori az enjambement-ból következő rím. Van ilyen József Attilánál is: „hogy e táj nem enged és / miféle gazdag szenvedés / taszít ide?” (Elégia, 1933).

Találunk példát az etimologikus rímre is: „Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, / ki csal és hiteget! / Suttyomban elhagytad szerelmeidből / jajongva szült, eleven hitedet” (Kései sirató, 1935–36). Ilyen a fájdalom – fájlalom (Majd megöregszel, 1936), a kegyelnek – kegyelmet (Irgalom, 1936) rím is.

Szó esett már az alliteráló rímről. Íme még néhány szép példa: „Én nem fogom be pörös számat. / A tudásnak teszek panaszt. / Rám tekint, pártfogón, e század. / Rám gondol, szántván, a paraszt” (Ars poetica, 1937). Itt, azonkívül, hogy a keresztrímek is keresztbe alliterálnak (számat – panaszt – század – paraszt), a számat és a század rímszavak előtt p hanggal kezdődő szó áll: pörös, pártfogón; a paraszt előtt pedig a szántván alliterál a megelőző rímre, illetve rímpárra (számat, század). Ez a szabályszerűség ugyan nem érvényesül a második sorban, ott viszont a tudásnak teszek alliterációja nyújt kárpótlást a hiányért, s megtöri a túlzott szabályszerűséget, amely mechanikussá válhatna.

Alliteráló rímek a következők is: „se bölcsöm, se szemfedőm, / se csókom, se szeretőm” (Tiszta szívvel, 1925); „Egy hattyú énekelt és úszott / Hullámos, karcsú lebegőben, / Énekelt, úszott s hirtelen csak / Meghalt ott fönn a levegőben” (A paradicsom életté lesz, 1925).

László Zsigmond illúziós rímnek nevezi azt, amikor „az illúzió folytán rímnek számító szó első (főleg hangsúlyos) vokálisa nem egyezik – és mégis, ebben a szótagban is teljes, kielégítő rímillúziónk támad, ha a magánhangzó után egyező vagy rokon mássalhangzócsoport következik”. Ő a következőket idézi: „Multunk mind össze van torlódva / s mint szorongó kivándorlókra, / ránk is úgy vár az új világ” (Hazám, 4, 1937); „Ha megbolondulok, ne bántsatok. / Erős karokkal fogjatok le szépen; // ha majd egész valómmal kancsitok – / (…) A semmiből vissza ne rántsatok” (Ki-be ugrál…, 1936). „A bántsatok – rántsatok – vagy inkább ne bántsatok – ne rántsatok tiszta rímek kapcsa fogja be a kancsitok valóban »kancsal« rímet: itt a kancsalság (tartalmi és hangzó vonatkozásban) szinte megdöbbentő szemantikai többlet” – fűzi hozzá László Zsigmond. Hogy a bokrait – ökreid (Arany, 1925) illúziós rímnek tekintendő-e vagy kancsal rímnek, arról lehetne vitatkozni, az biztos, hogy mai rímérzékünk szerint kitűnő rím.

A rímek elhelyezkedése szempontjából megkülönböztetünk szomszédos és távoli rímeket. Előbbinek sajátos változata a belső rím: „Ott megállnak, némán várnak. (…) Tülköl a gyár, szól a madár” (Homály borult az erdőre, 1921); „elfeledett, hóbefedett / (…) elhagyatott, mint a halott” (Várakozás, 1922); „Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne” (Eggyéölelődés vágya, 1923); „Két ringó melled ringló mosolya” (Dörmögő, 1929), ahol ráadásul keresztbe alliterál a ringó – ringló és a melled – mosolya; „kinek nem álma pálmaháza” (Egy költőre, 1930).

Távoli rímek fűzik össze A csoda (1924) szabad sorait: acéltehén – szegény – hegyén – én – A tehén – hegyén – én – tetején, vagy az 1925-ben kelt, Pirosszemű című vers 23 sorát: utánad – várlak – házak – utánad.

József Attila gyakran él mozaikrímmel: nyersen ért – versemért (Születésnapomra, 1937), sekély – e kéj; értek én – féltekén (ugyanott), avas – a vas (Köntösök, 1922); nefelejcset – ne felejtsed (Bús magyar éneke, 1922); kín dult – indult (Balatonszárszó, 1936); a ló – való (Bukj föl az árból, 1937).

Külön csoportot alkotnak azok a rímek, ahol az utolsó szótag (vagy szótagok) önmagukban is jelentést hordoznak, s ezekre rímel a szó egésze, mint a háború előtti és utáni kispolgári „villák” a Balaton körül, amelyek ilyen játékos neveket viselnek: Megálmodta-lak, Megkoplalta-lak. Feltűnően sokszor fordul elő rímhelyzetben az alak, amelyre jelen idejű, egyes szám első személyű tárgyat jelölő ige rímel: alak – felszólítalak (Förgeteg, 1928); „Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak / te kedves, szép alak!” (Óda, 1933); „Magad emésztő, szikár alak! / Én megbántottalak” (Magad emésztő, 1933); „Fogj össze, formáló alak, / s amire kényszerítnek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben” (Nem emel föl, 1937).

A Babitsnak szóló monológ, a Magad emésztő szabadsoros, a töprengést jelző közbeszúrásokkal, ismétlésekkel, önmagának feltett kérdésekkel és a rájuk adott válaszokkal egy elképzelt párbeszédet, az érzelmeket iróniával palástoló, a sűrű rímek ellenére vagy azokkal együtt is köznapi, az élőbeszédet leképező szövegéből hadd idézzünk még: „Azt hittem, annyi az ének / amennyi a magány üvegének / vastag tábláin átszüremlik”; vagy: „beszélgethetnénk irodalomról / vagy más ily fontos emberi lomról”.

A homouszion – homoiuszion kettőssége, a jottányi – i betűnyi vagy hangnyi – eltérés létezik magyarul is, csak más vonatkozásban: „Csak öntudatlan falazunk a gaznak, / kik dölyffel hisszük magunkat igaznak” (Emberek, 1935); „E rebbentő igazság / nagy fényében az eredendő gazság / szivemben, mint ravatal, feketül” (Én nem tudtam, 1935).

Etimologikus rímnek tekinthető a csodát – micsodát, a közbeékelt megbocsát azonban feldúsítja, s az utána következő bocsát (meg) abszurditást sugall: „Kuporogva csak várom a csodát, / hogy jöjjön el már az, ki megbocsát / és meg is mondja szépen, micsodát / bocsát meg nékem e farkasveremben!” (Mint gyermek…, 1935).

Az 1923-ban írt A Kozmosz éneke című szonettkoszorú után József Attila főleg szabad verseket ír, illetve olyanokat, amelyek szabad versnek indulnak, de mégis beletévednek a rímelésbe; ahogy a köznapi nyelv mondja: rájár a szája, akkor is rímel, ha nem akar. Ilyen vers az Alkohol (1923), (A lovak…), a Tanításokban pedig már valóban csak elvétve akad egy-egy távoli rím (lesznek – nektek), közben 13 nem rímelő sor van, és egy megismételt sorpár: Előttetek egy ember ment el / s utánatok is jön egy ember; egy ragrím: Bölcs szivekkel örvendezzetek / És siessetek, siessetek.

A szabad versekben felbukkanó spontán rímelésre találhatunk példát a következőkben: Kövek (engem – titeket sem), Nem én kiáltok (könyörög – dübörög), Milyen jó lenne nem ütni vissza (vele – fele), Szólt az ember (vagyok – csillagok – expresszvonatok), Most a teremtés kezdetén vagyunk (leszünk – repülünk), Nagy városokról beszélt a messzi vándor („S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság / Pedig már egészen beesteledett.”) Nemcsak a szabad versekben, hanem – horribile ductu – a Rövid Óda a kelő Naphoz (1922) című időmértékes versben is felbukkan egy spontán rím: „Őseink, ó ládd, Néked áldozának, / Mért hagyod el hát megesett Hazámat?”

Minthogy jelen munkánk József Attila rímeiről szól, nem foglalkozunk a nem rímelő formákkal, az időmértékes, a szabad, a prózaverssel, csak annyit jegyzünk meg, hogy akárcsak a nyugat-európai vagy magyaros (netán finnugoros) verselésű költeményeiben, ezekben is gyakori az alliteráció, amelyet Horváth János szerint „egész költeményen végig, egy rendszer következetességével nálunk sohasem használtak”. Tegyük ide Gáldi László axiómáját is, miszerint (a magyar verselésben) „az előrím ékítmény, a végrím alkotó elem”. A magyar ősköltészetben és általában a népköltészetben azonban gyakori az alliteráció, ha a sűrűségnek olyan fokát nem is éri el, mint az ógermán verselésben vagy a Kalevalában, illetve a finnugor népköltészetben. Éppen ezért érdemes megemlíteni, hogy József Attilánál, ha nem is strukturális, de mindenesetre nem öncélú szerepet játszik az alliteráció, sokkal inkább a hangsúlyozás, a kiemelés eszköze. Tekintsünk most el a nyilvánvalóan kalevalai ihletésű Öt szegény szól idézésétől, s nézzük meg a József Attila egyetlen, rövid prózaversében található betűrímeket: „szelíden száll szét; fönséges fakadásában; aranyos alakját még fátyol födi; életre ébredt” (Hajnali vers kedvesemnek, 1922). A Szeretők című, 1924-ben írt szabad versből idézem: „Télen tüzek – nyáron / Források fakadnak ujjaikból (…) Összemart szájukra / Még tétova mosolyt tetoválnak”. A Munkáshalál (1922) című szonettjéből: „Fehéren hullott földre a feje (…) S megy minden, mintha mi se történt volna: / A földön még elég ember marad.” A Nyári délután a szobában (1922) szintén szonett: „A friss szél futkos fodrai után”. A Téged siratlak (1922) kezdetű versből: „S fagyott, fehér szivemre hull a hó.” Van úgy, hogy az alliteráció költői etimológia formáját ölti: „Nosza költő! Holt a holdad; / köldököd kötél” (Magyar Alföld, 1928); „a fogacskák azért fogannak” (Vigasz, 1933).

Bőven idézhetnénk példákat a későbbi versekből is. Itt most érjük be az Ars poetica befejezésével:

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

Az első sorban megismétlődő nazálisok – mondom, még; nem nagy – alig tűnnek fel, s a második sor k-val kezdődő szava, a képzeli aránylag messze esik a harmadik sor elején megkettőződő k hangoktól: kísérje két – itt viszont a szülője szemmel visszahat a megelőző sor végén lévő szertelenre, amelyre a szerelem felel a negyedik sor végén, s a két szó hangalakja között alig van különbség: szer(t)elen – szerelem, mégis, a szertelen első szótagját érdesnek érezzük, a szerelem hanghatása gyöngédebb. A szemmel ugyan az emberrel alkot asszonáncot, mégis, az utána következő szellem szimmetriapárja: szemmel – szellem. Ha pedig a négy alliteráló szót állítjuk sorba: szertelen – szemmel – szellem – szerelem, akkor ezek önmagukban is (belső) ölelkező rímet alkotnak, amelyben a két távoli rím (szertelen – szerelem) három szótagos, a két közeli (szemmel – szellem) pedig két szótagos.

„Versformákat ma már nem csinálunk, és nem jövünk rá újakra. A versformák mint elemek úgy megvannak, mint a betűk vagy a különböző betűfajták”, ezekből „csak kombinálhatunk tetszés szerint” – idézi Gáldi László Erdélyi Józsefet. Ha új versformákat nem is, egyéni-egyedi strófaszerkezeteket alkotott a fiatal József Attila. Ilyen a Tavaszi ének (1922), amely három tízsoros strófából áll, rímképlete aabaccdeed; ilyen a Csókkérés tavasszal (1922), amelynek két tizenkét soros strófája váltakozó hosszúságú sorokból áll, s az utolsó sor szótagszámában és ütemezésében is eltér, bár rímképletük azonos: aabccbddeffe, szótagszámuk pedig 447448448448, illetve a második strófa utolsó sora hét szótagos, ütemezése pedig, szemben az előző –UU /–UU / – – képlettel, –UU / – – / – –. A szintén 1922-ben írt Szerelem ez? egyetlen 21 soros strófa, amelynek rímképlete: ababababcddcbbebeffgg.

Fontosabb ezeknél az egyéni formakereséseknél a szonett jelenléte. Szabad verset csak 1930 előtt írt, szonettet viszont később is. 1921-ben kettőt, 1922-ben huszonhatot, 1923-ban keletkezett A Kozmosz éneke című szonettkoszorú, amely tizennégy szonettből s az ezek kezdősoraiból összeötvözött Mesterszonettből áll. 1924-ben egy szonettet írt, 1925 és 1934 között egyet sem, 1935-ben kilencet, 1936-ban kettőt, s 1937-ben írta a hét szonettből álló Hazám-ciklust. Anélkül, hogy bele akarnánk merülni a számmisztikába – amely egyébként nem idegen a költészettől, mint azt a püthagoreusoktól tudjuk –, felhívjuk rá a figyelmet, hogy az ifjúkori bravúr, a szonettkoszorú után a nagy összegező, végrendeletszerű tabló, a Hazám feleannyi, azaz hét szonettből áll, s a hét szintén mágikus szám.

Vannak többé-kevésbé semleges rímek, amelyeket bárki használhat anélkül, hogy rásütnék a plagizálás bélyegét. Vannak azonban olyanok is, amelyekről ordít, hogy kitől származnak, sőt, ha elég jó a versmemóriánk, akkor ha nem ordít, akkor is visszacseng a fülünkben – lelkünk fülében – a rím előzménye, mint egy zenei motívum. Hangsúlyozom, hogy nem plágiumról van szó, hiszen ugyanaz a rím más szövegkörnyezetben más hangulatú. Ezt a jelenséget, egy más költő által már használt, mondhatni „copyrightolt” rím újbóli megjelenését egyelőre jobb híján rím-reminiszcenciának kereszteltem (hogy az alliterációtól se szakadjunk el).

A következő rímpár Petőfitől származik: „arany hajad, mint a nap sugára / vet fénykévét ruhácskád fodrára” (Hozzá!, 1921) – így az ifjú József Attila, Petőfinél pedig ezt olvassuk: „Nem akarta, hogy a nap sugára / Megbotoljék habjai fodrába” (A Tisza). Szintén Petőfitől származik az evidens akar – magyar rím: „Bizony mondom, hogy győz most a magyar, / Habár ég s föld ellenkezőt akar.” József Attila Pogányos hitvallás magyarul (1922) című versében a gondolat is hasonló: „Hogy vasököllel ha akar, / Szabad s egész lesz a magyar.” Evidens rím a föld – zöld is. Petőfinél: „Mi kék / Az ég! / Mi zöld / a föld!” A Flóra-ciklus harmadik darabjában, a Már két milliárd kezdetűben az elemi kijelentés helyett részletesen kifejtett hasonlatokat találunk: „Úgy kellesz, mint a parasztnak a föld, / a csendes eső és a tiszta nap. / Úgy kellesz, mint a növénynek a zöld, / hogy levelei kiviruljanak.” A Petőfi-versen kívül persze ott szólhatott a költő fülében a „Székelyföld / Mindig zöld” kezdetű vers, talán még az „Isten hozzád, szülöttem föld / Énfelőlem lehetsz már zöld” kezdetű erdélyi népdal és a hazafias gyerekmondóka is: „Piros, fehér, zöld / ez a magyar föld”. Szintén Petőfire utal vissza az öröm – eltöröm rím, a Felhők egyik legszebb darabjára: „A bánat? Egy nagy óceán / S az öröm? / Az óceán kis gyöngye, / Talán / Mire fölhozom, össze is töröm.” A Balatonszárszóban szereplő kavarog – viharok (Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog… / fogócskáznak az apró viharok) A puszta télen-ben már szerepel: „Most uralkodnak a szelek, a viharok, / Egyik fönn a légben magasan kavarog”. S Petőfitől származik a dalom – forradalom evidens rímpárja, de milyen más a rím kontextusa a két költőnél! Petőfinél a győzelemben bízó forradalmár ditirambusa zeng: „Haloványul a gyáva szavamra, dalom / Viharodnak előjele, forradalom!” József Attilánál a reménytelenség szólal meg: „Öreg minden. A forradalom / dobálni való hegyes köveken / köhögve guggol s csontos keziben / fillér fénylik: legszebbik dalom” (Öreg minden, 1928).