×

András Sándor: Lutheránus Zen – Halál és Meghalás

Fodor Miklós

2005 // 11
Minden gondolkodó alkatú lény vonzódik az értelmi disszonanciákhoz. Úgy érzi és véli, a nyelv és az általa megnevezett világ között hasadék tátong. A disszonancia erre a hasadékra utal. Egy-egy szó vagy kifejezés, egy-egy gondolati rendszer amikor fénybe emeli az általa megnevezett világdarabot és világviszonylatot, árnyékot is vet. Ha a világ képe az ember számára túlzottan egy-értelművé válik, ha feledi az árnyékot, a homályban maradt lehetőségeket, elveszhet a lényegi pluralitás. Elveszhet az a „marslakó”-igazság, hogy a hitek nem egymás ellenségei, hanem kiegészítői, hogy a mindenség úgy egy, hogy közben sok, és úgy sok, hogy közben egység. András Sándor, amikor lutheránus Zen-buddhistának vallja magát, Kelet és Nyugat feszültségterében határoz meg egy gondolkodói és életviteli stratégiát.

„Itt állok, és másként nem tehetek” – idézi a filozófus szerző Luther híres kijelentését. E mondat a korabeli politika egyik legmagasabb szintje előtt hangzott el. Nyomatékosan jelzi, hogy van olyan ihlető és cselekvésre motiváló erő, mely az adott egyén számára fontosabb a világban már hatalmat nyert, így ideológiává vált hiteknél. Jelzi a mentalitást, amely passzivitásában aktív: képvisel és vállal egy hitet, egy véleményrendszert, egy emberi magatartást, hirdeti is, de téríteni nem akar.

A Zen azért kerül előtérbe, mert ez a vallási-gondolkodói attitűd azt hangsúlyozza, hogy a világ elsődlegesen nem nyelvi jelenés. A nyelv tiszte megnevezni a gigantikus nem-nyelvi komplexumot, egészében és részleteiben. Ám miközben ezen munkálkodik, óhatatlanul feledheti az eredetet. Óhatatlanul beleeshet abba a tévhitbe, hogy csak az van, amit megnevezni képes. „A mester botütése jelenti a nem-nyelvi világ jelentkezését.” És ez a botütés valóságos figyelmeztetés. E botütésre éppen az előbb említett emberi feledékenység miatt van szükség. András Sándor világképe és ebből következő gondolkodása binaritásokon nyugszik. A binaritások olyan ellentétek, amelyek egymással feszültségben állnak, de nem harcban; amelyek egyenrangúak, és amelyek csak egymást elismerve, egymáshoz való viszonyaikban határozódhatnak meg. A nem-nyelvi világot az ember a maga számára nyelviségét használva rendezi. Ettől azonban a nem-nyelvi nem válik nyelvivé. A nyelviség mint emberi adottság egységes jellemzője a fajnak, mégsem egy nyelv létezik csupán. A nyelviség több-nyelvűségként való jelentkezése annak a lényegi vonásnak az egyik kifejeződése, amely az egy-önmagával-azonos valaminek pluralitásban való valósulását vallja. Az egy már eleve sokféle, a sokféle már eleve egységbe szervesülő. „Számomra a lutheránus és a Zen a nyelvi és a nem-nyelvi kettőssége, méghozzá úgy, hogy mindegyikük már magában is ezt a kettősséget jelzi, csak ellentétesen: az egyik a beszédet részesíti előnyben, a másik a hallgatást.”

András Sándor gondolkodását az jellemzi, hogy egyszerre figyel fókuszba emelt témáira – a földi hitekre, a „megrendült antikvitásra”, az igazság és igazságosság problematikája, az érzékelés vagy az emlékezés folyamataira – és arra a nyelviségre, amely által ezek kifejtésre kerülnek. Mit jelentenek a fontossá vált szavak? Hogyan használjuk őket a köznyelvben, milyen értelmet ad nekik egy-egy filozófus? Mi az etimológiájuk? E kérdések állandó napirenden tartása az olvasóban is felkelti a finom megkülönböztetéseket tevő, megfontolt fogalmazás iránti igényt.

András Sándor kísérletet tesz arra, hogy az emberi gondolkodás egyik legproblematikusabb fejezetét továbbírja. E fejezet a halálról szól. Az alcím (Halál és Meghalás) jelzi, hogy itt is a nyelviségre való reflexió a kiindulópont. A szót – „halál” – ismerjük és használjuk, a „meghalás” ebben a főnevesített formában szokatlan. Valaki meghalt – ilyet mondunk. Ha azt a folyamatot értjük meghaláson, melynek vége a halál, akkor a haldoklásra gondolunk. A haldoklás, a haláltusa minden élő osztályrésze. A halál is, de az sokkal problematikusabb. A halál ugyanis egy pillanat, és vége. „A halál egy metabolizmussal és oxigénfelvétellel önfenntartó rendszer önfenntartó folyamatának megszakadása.” A halál tulajdonképpen küszöb, amelyen egy organizmus átlép: utána se lény, se halál; az átlépés után már csak a részeire szakadó tetem van. Ezért a halál önmegszüntető esemény. A probléma abból a felismerésből származik, hogy bár egy „én” hal meg, halála éppen azt jelenti, elvész az „énnel szólás” lehetősége. A halál, bár az enyém, nem lehet olyan élmény, amelyre aztán visszaemlékezem.

Mi történik az emberrel, amikor meghal? Mi lesz vele halála után? Ki az a valaki, aki a halál eseménye után belőle tovább létezik? Mit mond a halálról szóló elképzelés az embernek – önmagáról? A történelem során időrendben három nagy választípus alakult ki. Az első az archaikus máslét fogalma, a második a klasszikus alvilág, a harmadik a keresztény menny és pokol. Az archaikus fogalom számunkra alig érthető, de nem azért, mert távoli, hanem mert a mai individuumfogalom akkor még ismeretlen volt. Az archaikum típusokban, illetve szerepekben gondolkodott. A név nem egy individuum neve volt, hanem egy kozmikus-társas szerepé/típusé. „Szürke Farkas” a máslétből ideszületett, tehát a csecsemőt is így nevezték. Az adott ember a típusnak egyfajta megjelenési formáját és életútját élte; legközelebb másfajta megjelenési formát öltött – de mindegyik megjelenési forma egyként „Szürke Farkas” volt. A típus a máslétben is magában hordozta a sokféle megjelenés lehetőségét. Az egyes megjelenési formák egyediségükkel együtt utaltak a közös típusra. Bár meghalt az egyén, nem semmisült meg, nem lett vége: visszatért elődjéhez. Ebben az örök körforgásban a halál nem tűnt végtelenül nyugtalanító eseménynek. Az alvilág elképzelése döntő változást jelez. Az alvilágban a meghalt ember ugyanaz az egyedi valaki, aki az életben is volt. Akhilleusz marad Akhilleusz, nem olvad vissza az őt életre hívó típusba. Ezzel függ össze az a gondolat, hogy a halál utáni lét csökkent értékű az élethez képest. (Az archaikus felfogás szerint épp fordított a helyzet.) A csökkent értékű halálban-való-lét tagadásaként születik meg az egyediségében örökké élő ember fogalma és vágya: a halhatatlan, aki nem hal meg (Héraklész). Az alvilágból nincs visszatérés. Ez tragikus helyzet a máslét fogalmához képest; bár ott sem az egyén tért vissza, hanem a típus, de az egyén visszatéréséhez nem is kapcsolódott vágy. A kereszténység a maga feltámadáshitével ezen a tragikus lélekállapoton old. Van visszatérés, ha nem is mindenkinek. András Sándor meglátása szerint a halálról való gondolkodás gyökeres átalakulása mögött a modern kori individualitásfogalom létrejötte sejthető. A klaszszikus és a keresztény válasz erre az újonnan megjelenő, alapvető gondra született kísérletként értelmezhető.

András Sándor, amikor nem történeti szempontból kérdez, a jelenséget – a dolgot magát – vizsgálja. Halál- és individuumfelfogás szorosan összetartozik. Ha elemezzük a kérdést, miképpen él az egyén, arra is választ kapunk, mi lesz vele halála után. Az egyén egyszerre egy és sok. Önmaga és mások számára egyaránt. Önmaga számára más és más különböző életkorszakaiban, gyökeresen eltérő élethelyzeteiben, más és más emberi kapcsolatai terén. Az embernek van külső és belső világa. Önképe saját belső világában létezik: gondoljunk az emlékképekre, de gondolhatunk a vágyképekre vagy az előítéletekre is. Ez a sok mind mégis ugyanaz a valaki. De még ennél is tovább kell menni: egy individuum nem csak önmaga számára van. Létezik mások elméjében is. Egy elmében is sokféleképpen, ráadásul nem csak egy elmében. András Sándor szerint nem mondható helyesen, hogy valaki másokban él: az elmekép nem mondható elevennek abban az értelemben, miként az élőlény. Bár bizonyos „virtuális” aktivitás jellemzi, hiszen amikor valaki eszünkbe jut, vagy álmodunk róla, nem mi vagyunk aktívak, hanem annak a valakinek a memóriánkban rögzült nyoma: „engramja”.

A halott ember nem él, de létezik a fenti értelemben, amennyiben ő az is, akiként másokban nyomot hagyott. Elveszítette az „énnel szólás” lehetőségét, hiszen ha olykor valakinek az álmában saját nevében szól is, ez már nem az ő énje, nem őhozzá tartozik, hiszen nincs már, akihez tartozzon. András Sándor válasza szerény és józan: arra szorítkozik, ami mindenki számára – legyen bármilyen hite – evidencia lehet. E válasznak lehetnek megfontolásra érdemes konzekvenciái arra nézvést, milyen életet éljen az egyén a halála előtt, ha azt akarja, halála után hosszú és hatékony létezés adasson a róla alkotott elmeképeknek. Szerintem erre kétféle válasz adódik, egy jó és egy rossz szándékú. A jó azt mondja: „élj olyan életet, hogy az utódok hosszú ideig táplálkozhassanak mindabból, amit létrehoztál, élj olyan életet, hogy a kulturális memória tartsa fontosnak emléked megőrzését.” A rossz azt mondja: „élj sokkoló életet, legyél olyan emlék, aki nem hagy nyugodni, aki riasztó álmokat küld: legyél visszajáró kísértet.” Egy elméleti rendszer természetesen nem adhat egyértelmű választ, bár az elméletet megalkotó egyén – műve által is – sugallhat lehetséges és érdemes választásokat.

(Kalligram, 2004)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben