Álmatlanság
Tolnai Ottónak
Kinn még lüktet kicsit a város,
egy-egy részeg autó tolja maga
előtt a fényt, miközben a föld
baljós árnyak kötegét cipeli
a hátán, mint egy öregasszony.
Talán ilyenre fogalmazná
egy költő az éjszakát, hogy aztán
legyen mit kihúznia a szövegből.
Az ablakhoz lép, a morajlás,
a mozgás egyre halkabb és
távolibb. Sorban kialszanak
a fények, folyik a redukció,
egyre kisebb morzsákra esik szét
a kenyér, ám a
nullapont ma
éjjel sem jön el, megint elfut
az a sovány Giacometti
-ember.
Az egyszavas vers ott van a kabátja
zsebében; egy gyufásdobozban
tartja, fehér, mint magnézium-
por a villanás után.
Látogatás
Letér az útról, mint aki bujdosni indul,
bizonytalan helyszínek között halad,
valahogy félrevitték a térkép gyűrődései.
Fejébe veszi, hogy nem szabad hinni
többé a földabrosznak: hát elhajítja.
Találékony és tapintatlan, mint mindig.
De legfőképp kíváncsi, ahogyan nyitott
szemmel és füllel helyet foglal a pöffeszkedő
aszkéták és szelíd hedonisták között.
Rendel egy kávét, közben elkap egy-egy szót,
zsebre vágja, valami ideiglenes jelentést
keres nekik. Mintha egy szállítmány késne?
Valaki ideges, folyton az óráját nézi,
egy ököl az asztalra csap, de nem támad
belőle botrány, az alanyt s az állítmányt
sikerül egyeztetni, az alapzaj helyreáll.
Szemlélődik és rágyújt; visszavonult
miniszternek gondol egy sportújságba
merülő öregurat. A távozók azt mondják
mind:
írd a többihez. Mivel is fizetnének?
A pénzt, mi a zsebükben maradt, már
bevonták, annyit sem ér, mint egy gyűrött
térkép a sárban. Hát mért tesz mindenki úgy,
mintha a működés a dolgok lényege volna?
Kinn egy csapnivaló film plakátja, ő titkon
mégis azt reméli, hogy itt nem vetítették soha.
Vitatják, ki lehetett a vendég, aki igazi
pénzzel fizetett. Az öregúrnak ismerős
valahonnan, de a neve nem jut eszébe.
Aztán a figyelem egy földrengés felé fordul:
valaki bekapcsolta a híreket.
