×

A párkány

Győri László

2005 // 11
Hajnali hatkor arra ébredt, mintha egy különös helyen volna. Kissé fázott, de egész kellemesen, olyan módon, mintha az csak arra volna jó, hogy frissen induljon útnak a mai nap teendőinek elvégzésére, azaz bevillamosozzon a városba, föllépkedjen ahhoz a ráccsal ellátott emeleti ajtóhoz, amely a munkahelyére nyílik. A vasazaton túl – ki tudja, miért – a Rákosi-korszak rengedezik, egy szinte végeláthatatlan búzatábla, amelynek a szélén egy furcsa, a maga korában közismert férfi kalászt fésülget kéjesen. A kalásznak hosszú, szőke haja van, a búza maga karcsú, egy kicsit jobbra hajlik, a vállára valami tétova jel van festve, de az is lehet, hogy tetoválva, könnyen meglehet, ugyanis a munkahely épületében, odalent, az utcán egy Tattoo feliratú cég működik, egész nap széplányok álldogálnak előtte vállukra, hasukra, köldökükre tetovált alakzatokkal. Minél szebbek, annál jobban be vannak velük terítve. A férfi természetesen Rákosi, a búzatábla természetesen arról a hírhedett képről való. Akármelyik szobába lép, minden küszöbön túl egy-egy korszak nyúlik el hosszan, nem csoda, ezen a helyen a történelemmel foglalkoznak. Van egy, amely csupa Kádárral van tele, egy másik a rendszerváltással, közepén a Hősök terével, egy harmadikban a népi írók ütik az asztalt, éppen a Petőfi Pártot alapítják meg a Mezőgazdasági Múzeumban 1956 őszén, egy negyedikben működik a gyár, amelybe minden korszak be van zsúfolva, az a szorosan vett munkahelye, a barkácsszobája. Kis zománcos, aranyrekeszes bibliográfiákat állít elő, de olyan is akad, amely vasból van kovácsolva, sőt egy-egy fából esztergált is hever a polcon, egészen belepte már a por, ideje volna letörölni, esetleg kihajítani, de sohasem lehet tudni, egyszer nem lesz-e rá múlhatatlan szükség. Mind-mind egyedi készítmény, a megrendelő kívánsága szerint. Ezeknek az áruknak az az érdekességük, hogy megrendelik ugyan őket, s amikor elkészülnek, hosszan, ízlelgetőn forgatják a szájukban, méricskélik a súlyukat, de aztán – miután minden zamatot kiürítenek belőlük – a nyakán maradnak, csak a polcokat töltik tovább, a deszkák már roskadoznak a tehertől, a mennyezetről vakolat hullik egészen rendszertelenül, hol ekkor, hol akkor, semmi szabályt nem lehet fölfedezni benne. Az egészet be lehetne porlasztani a számítógépbe, akkor azonban az a furcsa helyzet állna elő, hogy kitisztulna a szoba, sehol semmi kézzelfogható termék nem erősítené sajnálatosan lyukacsos önbizalmát. Ma – eltervezte – egy papírsárkányt, egy Rogallo-félét fog kiszabni, egy olyan bibliográfiát, amely a lenge széltől a fél suhogóig biztos szárnyakkal, csodálatosan röpül, úgy húz fölfelé, hogy még Szabó Ervin, a legnagyobb magyar is álmélkodva nézné. Egy-két mozzanatot egyelőre nem tisztázott, a megoldáson még körkörösen, iszonyatosan törte a fejét.

Erre riadt föl egy ötlet közepén.

Hála istennek egyelőre elodázhatta a részleteket, de annál borzasztóbb jelenet érte: nem a kedves kis belvárosi házban támasztotta a forgószéket – egy másik topográfiai ponton találta magát. Abban a kerületben üldögélt, ahol lakott. Nem akarta elhinni, hogy lehetséges, ma reggel tehát feltérképezte a terepet. Meggyet indult vásárolni a piacon, a meggyfatulajdonos azonban sajnálkozva közölte vele, hogy egyáltalán nem emlékszik rá, hogy egy héttel ezelőtt a feleségével megrendelt volna tőle tíz kilót, abból a szép pándi fajtából, noha egy hete nagyon kellemesen elbeszélgettek: attól szép a paprikája, hogy fólia alatt termeszti, s mindennap háromszor locsol, mire ő azt mesélte, hogy gyerekkorában naponta látta, hogyan csinálják a bolgárkertészek: elárasztják vízzel a barázdákat, ami azonban eszerint egyáltalán nem volt emlékezetes dolog neki, a meggyfatulajdonos csak annyival tette jóvá a bűnt, hogy olcsóbban adta, kárpótlásul, a paprikát. – A tény tény, mit tehetünk? – mondta, miközben fájdalom, sanyarú fájdalom járta át. Arra a cigányra gondolt, aki a múlt nyáron Zetelakán azzal áltatta, egy óra múlva hozza a kosarat, s hiába üldögélt a ház előtt, hasztalanul várt, várt, és azt gondolta, hát ilyenek ezek a cigányok, ezek a nyolcmilliók Európában, emiatt ne bízz senkiben. Hát ilyen ez a fabirtokos is: eladja előled a megygyet, amelyet megrendeltél tőle, ami viszont a legfájdalmasabb: kiadtad neki a gyerekkorodat, a bolgárkertészetet, amelyet naponta láttál nagyanyád mellől a bakon, és amely elbűvölt, és amelyet ötven évig őrizgettél, s hirtelen – ki tudja, miért – elárultad, kiterítettél neki. Igen, hogy elfelejtenek, hogy nem emlékeznek rád – az a legfájdalmasabb. Mindegy, ki, egy véletlen piaci árus vagy egy irgalmatlan jó barát. Úgy nézett rá düh, szenvedély nélkül, mint a végtelen vízre: hullámzik-e, vagy meg se rendül. Meg se billent. Hát így.

Nem olyan nagy dolog, mégsem akkora. Hát akkor mit csináljak? Mostanában igen rossz volt a termés, már tavaly, tavalyelőtt is elfagyott, az idén azonban – úgy látszik – kidudorodott. Van, csak utána kell járni. Két zöldséges is eszébe jutott, az egyik nemrégen nyílt. Szomorú, de máris halálra van ítélve. Bezárt. A másik. Igen, a másik éppen a sétányon van, fel tudja térképezni tehát a terepet. A terep ugyanis éppen az: a terep. Nem akarta feltérképezni csak azért, hogy feltérképezze, noha nem kis hajlama volt arra, hogy a tényeket tényeknek tekintse, minden elvontság, minden absztrakció távol állt tőle, ilyen világban nőtt fel, ilyen otromba módon élt, amire nagyon jó példa, hogy minden névnapot, minden születésnapot, minden évfordulót, minden finom ékszert nemhogy számon tartott volna, hanem az előzetes számontartás ellenére is a sértettség poklába hullatott. Igyekezett, igyekezett, hiába, nem érte fel őket ésszel és emlékezettel. Minden emlékezet nélkül indult el, amerre a hely van. Nem csalódott. Éppen olyan, amilyen.

Boltív a Szent László sétányon egy ósdi ház kapuja fölött. Félkörív, donga, nyitott félkör, talán azért, hogy ha betérnek a kapun, világosság fogadja a belépőt. Hogy hívják az építészek? Már nem tudja meg soha, mert elég volt neki a könyvekből, a fogalmakból, csak naturálisan akar élni.

Hajnali hatkor ennek a boltívnek a mélyén találta magát odafönn. Ott kucorgott, ott zsugorodott, ott kuporodott, és nem értette, hogy miként került oda. Kellemesen didergett abban az idei kánikulában, amelyről azt híresztelte minden újság, hogy ez az elsivatagosodás előjele, az elsivatagosodásé vagy egy újabb jégkorszaké, csak még nem tudják eldönteni, a kettő közül melyik fog bekövetkezni. Nem fájt a térde, meg sem tapogatta, hogy sajog-e most, annyira nyilvánvaló volt, hogy nem, ami nagy újdonság, mert már hetek óta kínlódott vele, még a doktorhoz is elment, fiatalabb nála, ahogy egy meghittebb pillanatban megtudta tőle, kerek egy évvel. Megnyugtatta, semmi baj, kenegesse, új kenőcsöt is vehet, így hívják meg úgy, azt mondják, sokaknak bevált. Na, na, gondolta, majd én aztán a ti pénzeteken kísérletezgetni fogok nektek!

Egy kicsit álmos volt, ami hajnali hatkor persze nem nagy csoda. Úgy emlékezett, hogy a boltívet rostély hálózza be, nem túl cifra, de rács. Szerencsére nem; üveg borította, sőt mi több, egy szabályos ajtóféle volt rajta, sőt, ami még több: kívülről nyílt befelé, kívülfelé egy kilincs volt rajta, amelyet el lehetett volna tekerni, és akkor már tárult volna az udvar felé az az ajtó- vagy ablakféleség, és akkor bemászhatott volna rajta, hogy ne legyen kitéve. Mint egy kirakatban. Hajnali hat volt. Nem volt nála óra, az este ugyanoda tette, ahová mindig is szokta, a szekreter bal oldali tetejére. Biztos? Nem hagytam el azt a drága jó svájci órát valahol? Úristen, merre jártam az éjszaka? Csak nem?! És merre a szemüvegem? A fákra nézett, az újdonat-újonnan ültetett fákra, látja-e világosan, tisztán a levelek formáját. Megnyugodott. Az isten tudja, mifélék, de azok, az övéi. Megvan a szemem. Fölösleges tűvé tenni érte minden zugot, hiábavaló ide-oda tapogatni, előbb-utóbb minden előkerül, csak semmi pánik, az a legjobb idegnyugtató. Volt időm megtanulni. Szép sík vidék, hosszan ellátni a horizontig. A horizont, a láthatár hajnali hat órát mutatott. Se többet, se kevesebbet. Egy órával később serkent fel, mint ahogy szokásába jött. Olyankor felrobban a szeme héja, feketerigók zendülnek rá a kis mellékutcában, vagy fordítva: robbannak a rigók, s felzendül rá a szeme héja, s kipendül a paplan alól, már majdnem arra viszi a képzelet, hogy a paplan héja alól, hiszen az alatt a héj alatt domborodik, már amenynyire, éjszakánként, de hát mégiscsak felnőtt és komoly ember, nem olyan, arra vigye a link lélek: a paplan héja alól. Nem, fölkel az ágyból, s elindul a napnak. A nap, a mai nap, a mindennapi nap egészen közönséges, egészen egyszerű. Két szobából áll: egy otthoniból meg egy munkahelyiből. Az otthoniban van egy kávéfőző gép, amelyen megfőzi – éhomra – Omniából (régészeti kávémárka az ezredfordulón, egyszer majd elmúlik, és más veszi át a helyét) a sűrű levet; van egy ebédhelyettesítő hidegfelvágott háromszeletkenyér alufóliába csavarva; a munkahelyi egy számítógépből, egy diplomából és mára már néhány négyzetméter nyugdíjból tevődik össze. Van hozzá egy villamosjárat is, egy cella, a végigolvasó. Depresszív mélabú. Ha van ilyen. A depresszív mélabú azonban aligha fog már bekövetkezni. Legalábbis ma.

Az az átkozott szerencséje, hogy elég sokat megtapasztalt már, és nemigen szokott meglepődni. Tudniillik a különös dolgokon. A nem különöseken igen, mérsékletesen és harmonikusan, a különöseken azonban annál kevésbé. Most sem furcsálkodott azon, hogy ebben a pillanatban, hajnali hatkor egy boltívben hunyorog. Ismerte ezeket a hirtelen helyváltoztatásokat, sajnos, főleg az irodalomból, a szépből, ámde az írók már nehogy azt gondoljuk, hogy önkényesen cselekszenek a betű nevében, nem, dehogyis, ők a mi krónikásaink, nélkülünk, a világ híján elpusztulnának, minélkülünk üres lenne az a tenger árkus papír, amit naponta elhersegnek ijesztő, roppant és poltron cápacikcakkjaikkal. Ismerte, és arra gondolt, hogy a krónikások játszanak vele, csak az álom álmodik vele, az irodalom álma, túl akarnak járni az eszén, éppen akkor, amikor már elhatározta, eldöntötte, véglegessé tette: irodalom soha többé! Lassan hömpölyödött el rajta ez az ár, nem egyik napról, egyik hétről, sőt egyik évről a másikra, hol alattomosan, alul, mint a talajvíz, hol nyíltan, szemközt és szemérmetlenül, amely azt az iszapot hordta rá: hagyd abba! Valami szokatlan oknál fogva ugyanis az a rögeszméje volt kezdetek óta, hogy neki márpedig muszáj. Addig-addig gyűrte rendületlenül, hogy végre csakugyan meg-megjelent. És közben szépecskén megöregedett. Egyenként a szemétbe lökte összes kéziratait. Nem egyszerre – dossziéról dossziéra, kötegről kötegre. Nem, egyszerűen semmi folytatásom, következésem, csorgadozásom, továbbvitelem, itt megállok, mint egy sivatagi folyó, amely a homokba s a mérhetetlenül sütős, forró egekbe fullad. Még itt van, még rémülten fickándoznak benne az antilopok, amelyek át akarnak kelni rajta, hogy új legelőre boruljanak; átevickélnek, aztán új legelő sehol. Fantázia, hogy sehol. Van fű, csak vékonyan, soványan, mert az állatok tudják, hogy bár csak szikáran, hogy bár szűkösen, de túl, a krokodilos vízen túl akad egy kis élnivaló.

Néha – önvigasztalásul – azzal szórakozott, hogy másokat olvasott. Nem csekély kárörömére időnként azt állapította meg, hogy vannak, akik – szerinte persze! – nála kevésbé jókat írnak, sőt azt írják egy-egy érdemesről (még dokumentálni is tudná, hogyha óhajtaná, lábjegyzettel és persze fölöttébb szívesen), hogy nagy humbug, amit művel, mégis – csodák csodája – elárasztja őket a hírnév, a dicsőség. Ez azonban ócska káröröm volt, mert akiket olvasott, valóban remekműveket alkottak, fényes recepciójuk, ragyogó befogadósávjuk volt. Ebben a helyzetben azonban, odafönt, a boltív alatt, nem olvasott semmit, csak üldögélt. Nem értette, hogy bár az irodalom ereje végtelen, mégis mi módon juthatott hajnali hatkor erre a recepciós pontra. Mert hogy itt recepcióról van szó, az egészen bizonyos. Hogy egy recepciós sáv mágneses mezejében kuporog, csalhatatlanul igaz. Csak még azt nem tudta, melyik helyheztette ide. És hogy helyheztette-e vagy helyeztette.

A párkány nem volt se túl kényelmes, se túl kényelmetlen. Fél ágy széles volt, még annyi sem, azonban különösebb fáradalmat nem okozott, hogy végignyúljon rajta. Nélkülöznie kellett az epedát, a kemény, de a gerincnek olyan szívélyes rugózatot, ez azonban nem zavarta, aludt már szalmakazalban – gyerekkorában, népiesen! –, aludt már szénaboglyába furakodva – Zugligetben –, aludt már az intakt Hódmezővásárhelyen – az ám az alvóka! –, úgyhogy a párkány szűkössége korántsem zavarta. A nap ugyan kelet felé volt neki, ám a szemben lévő ház, amelyben egy író lakott nem is olyan régen, aki azonban időnek előtte nagyon, a klasszikusokhoz képest túlontúl fiatalon hunyt el, és akit valóban őszintén megrendülve hallgatott a halála után a rádióban (akkor tudta meg, hogy mily közel élt hozzá, és milyen sajnálatosan nem futott vele össze ha csak néhány szó erejéig is ezen az elhagyatott, nem íróknak kitalált vidéken), és akinek a háza, amelyben élt, eltakarta előle a napot. Tehát a fény sem háborgatta. Nem kellett hunyorognia, hogy kipillogja a fényt. Csak most vette észre, hogy ez a hely egyébként a galamboké. Alatta szürke alvadék hevert keményen, az ürülékük. Nem szerette a drasztikus szavakat, azon is megütközött, hogy mértéktartó stílusban alkotó – és éppen mértéktartó stílusa miatt emelkedő – írója egyszer csak azt vetette oda váratlanul a huszonötödik oldalon, hogy! Nem mintha ő maga nem használta volna egyszer-kétszer, sőt bizony többször a kelleténél, többször, mint ahogy illett volna, de más a közbeszéd, és más az irodalom. Sőt, ennél továbbment: más, ami új, és más, ami séma. Aki először írta le, nagy bátorságról tett tanúbizonyságot. Aki viszont a léptekben lábal, arról mit lehet mondani? Induljon másfelé – van elég rossz bozót! A szürke alvadék egy kicsit kellemetlen volt ugyan, de nem annyira, mint ahogy lentről képzelnénk. Egy-két centiméternél nem volt vastagabb, hiszen lehetett volna akár öt centi duzmadt is, de nem egyenletesen, ami baj, de nem is egészen egyenlőtlenül, ami viszont nem tette durván kényelmetlenné a párkányt.

Odalent fiatal fák zöldelltek, nehéz lett volna átlendülni rájuk, de ha átlendült volna rájuk, meg is nézhette volna magát! Eltekerte a kilincset, félre kellett húzódnia, hogy az ablakszárny kinyíljon, belül azonban furcsa látvány fogadta: múmiák hevertek a földön, szépen egymás mellé helyheztetve, mind nyugatnak irányított koponyával, kettő korhadt koporsóban, a többi csak úgy a betonra döntve. A koporsót nem nagyon értette. Mintha egyiptomiak lettek volna, az a két deszkaláda azonban kétségkívül huszadik századi volt. Az egyiknek az oldalán – kicsit erőlködve, kicsit keservesen, de – még a betűket is ki lehetett silabizálni: Kossuth Lajos. A másikon a saját nevét látta, s hogy az idén tették bele a fekete dobozba. Úristen, Kossuth Lajos?! Még jó, hogy nem Rákóczi! Jobban megszámolta, hány múmia fekszik a földön. Úgy találta, nyolc. Aztán újra, és akkor már egyre szaporodtak. Abbahagyta. Jobb, ha magammal vetek számot. Jobb, ha a tükörbe nézek.

Csak találgatta, hány óra hány perc van, valamiért nagyon fontosnak vélte tudni, noha biztos volt benne, hogy nagyon lassan múlik az idő. Még nincs ideje fölkelnie. Még alszik a család. Azt hitte, a család. Itt? A párkányon? Már hogy aludna a párkányon, a boltív alatt a család? Megnyugodott. Nagyon fájt volna neki, ha itt kellene aludniuk ezen a szennyes szegélyen. Milyen jó, hogy erről a világról nem tudnak semmit! Hogy ilyen univerzum is van! Ismét eltelt néhány perc, néhány jókora véralvadásos. Lent a padon, amit csak most vett észre, a padon, odalent, egy gubanc mozdult meg.

Tudta, hogy ismeri.

Két hónappal ezelőtt levelet kapott. Aki írta, egy öregasszony, egy rokon, a sok-sok paraszt közül egy értelmiségi, aki abból a sorból fölverekedte magát. Meglátogatta. Ha valakinek még mond valamit Magyarországon az a szó, hogy NÉKOSZ, hát ő nékoszos volt. A sok kulákivadék közül odament baloldalinak, kommunistának, meg is bűnhődött érte, apja, aki már nem bírta tovább az üldöztetést, fölakasztotta magát. Férje a magyar marxista paleontológia vezéralakja volt, bele is bolondult. Előbb alkoholista lett, elváltak, aztán meg gyogyós. Baltával levágta csuklónál a bal kezét. És élete végéig kegyelmi kenyéren élt egy kegyelmi házban. Amikor a marxizmus bukása után meghalt, a marxista paleontológia nagy halottjaként búcsúztatták. Felesége, Irén, a párkányon ülő rokona egy budai panelházban élt. Egyedül. Jobbára úgy. Néha-néha elkapott egy-egy balekot, akire órákon át öntötte hajdani férje viselt dolgait, de úgy, hogy egy szó rés nem sok, de annyi sem jutott a másiknak. A balek azt is megtudhatta, hogy életének kettős értelme van. Az egyik: az erkély galambsereglete, a másik pedig szédelgő, nyakatekert unokatestvérének házasságon kívüli degenerált, értelmi fogyatékos fia, akit ugyan egy intézetben ápolnak, de Irénünk, a néne időnként magához veszi, aki azonban mindhiába, rendszeresen megszökik tőle, s heteken át ismeretlen helyen tartózkodik, azután egyre-másra, valami ismeretlen oknál fogva a Szent László sétányon bukkan elő.

Már bizonyos volt benne: az a gubanc, amit meglátott a padon, nem más, mint a fogyatékos fiú, az esélyegyenlőtlen, akit éppen az imént, néhány órával ezelőtt raktak meg a pénzéért a pályaudvar környéki fickók. Nem sok volt nála, néhány száz, nem is kellett neki, már napok óta semmit sem evett, egészen megszokta.

A templom felől egy autó landolt befelé. Szinte némán érkezett. Odahúzódott egészen a párkány belsejébe, mert mégis furcsa volna, hogy egy értelmiségi – végül is az talán! – egy elhagyatott ház homlokzatának a közepén gubbaszt abszolút értelmetlenül és megmagyarázhatatlan módon, valószínűleg még igazolvány sincs nála, hiszen otthonról el sem indult, csak megérkezett valahová. Odahúzódott, és onnan figyelte az eseményeket. Rendőrösen léptek fel, de nemsokára megváltoztak: – Péter fiam, gyere, hazaviszünk! Csúnyán összevertek.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben