×

A kocsárdi állomás

Egy regényepizód s a Nagycsütörtök közös színhelye

Márkus Béla

2005 // 11
A regény a két világháború közötti romániai magyar irodalom igencsak hányattatott sorsú és igencsak vitatható szerepű regénye, Berde Mária alkotása. Eredetileg, kéziratban még a Marokszedők címet kapta, könyv alakban való megjelenésekor azonban már a Szentségvivők címet viselte. A közben eltelt több mint öt esztendő, 1929 elejétől 1934 végéig az épp a Berde Mária cikkével elindított Vallani és vállalni vita hullámainak felkorbácsolását, majd elsimulását hozza. E polémiától elválaszthatatlanul indulatok csapnak fel és csillapodnak le a regénye körül is, amelyet előbb az Erdélyi Helikonban szánt folytatásokban megjelentetni, majd kötetben az Erdélyi Szépmíves Céhhel adatta volna ki, végül azonban az általa, illetve Olosz Lajos és Tabéry Géza által 1933 májusában alapított Erdélyi Magyar Írói Rend, az EMÍR gondozásában látott napvilágot. A kézirat sorsa, a megjelentetése körüli huzavona mindenekelőtt abból a levelezésből követhető nyomon, amit Berde Mária a barátaival, író- és költőtársaival, például Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Tompa Lászlóval folytatott. Az írónő habitusának jellemzésére, a korabeli irodalmi viszonyok érzékeltetésére bőséggel lehetne idézni belőlük – most be kell érnünk azzal a kevéske utalással, ami azonban nélkülözhetetlen annak megértéséhez, hogy miért éppen egy bizonyos epizódot emeltünk ki a több hasonló közül.

Mégpedig egy vasúti csomóponton játszódó jelenetet, a vonatra várás és az átszállás történetét. Az epizód helyszíne: Kocsárd állomás. A főszereplő pedig: Szlanik Sándor, akiben a mű kortárs olvasói Reményik Sándort ismerték fel. Nemcsak itt, az időrendben elősorolt események vége felé tűnik föl, az egyébként személytelen, ám a regény középponti alakjával, Zudor Annával könnyen azonosítható szerzői elbeszélő nemcsak ekkor minősíti a viselkedését, hanem már korábban is. Sőt, távollétében is hivatkoznak rá, jellemzik személyiségét, közéleti szerepét, az irodalom értelméről, hasznáról vallott felfogását. Mondhatni tehát, hogy mellékszereplőként is: kulcsfigura egy kulcsregényben.

Mert a Szentségvivők kulcsregény, a Marosvásárhelyen 1919 augusztusától és 1921 szeptemberéig kiadott, a műben Virrasztó című, valóságosan pedig, a sajtótörténetben Zord Idő néven szereplő irodalmi és kulturális szemle, az Osvát Kálmán, Osvát Ernő öccse szerkesztette periodika alapításának, megjelentetésének és megszüntetésének története. (Azé a lapé tehát, amelynek antológiáját, írásainak válogatását a repertóriummal együtt a Mentor Kiadó jelentette meg nemrég, 1998-ban, Kuti Mária bevezetőjével és jegyzeteivel.). A korabeli levelekből is tudható, hogy a regény fogadtatását erősen befolyásolta alakjainak azonosíthatósága. Hogy a valóságos személyek közül Osvát Kálmán Korlát Kálmán, hogy Berde Mária Zudor Anna, hogy Molter Károly Krammer Péter, hogy Tompa László Bordos néven szerepel, hogy Borbáth Bertalan felismerhetően Marosvásárhely híres polgármesterét, Bernády Györgyöt mintázza, Tóth Pálma pedig a nagy tehetségnek ígérkező költőnőt, Nagy Emmát – és így tovább. A Szentségvivők közvetlen elődjét és talán a mintáját is a Nyugat folyóirat szerkesztőinek és a Nyolcak képzőművészeti csoportjának hétköznapi életéről és alkotói vívódásairól szóló Állomásokban, Kaffka Margit korrajzregényként is számon tartott alkotásában lelhetni föl. Az irodalom, az irodalmi alkotás és általában a művészet, a kultúra kérdései itt is – lásd erről Harkai Vass Éva A művészregény a magyar 20. századi irodalomban című monográfiáját – a kor kérdéseiként vetődnek fel, sokkalta elevenebben és nyugtalanítóbban, mint a kisebbségi magyar irodalmak más kortárs darabjaiban, például Bánffy Miklós Reggeltől estig vagy Neubauer Pál Mi közöm hozzá? című művészregényeiben. A feszültség többletét, nyereségét az adja, ami a történelemben hiány, veszteség – Magyarország hiánya, vesztesége majd Trianon után, ám amivel mindjárt a regényidő kezdete, 1919. augusztus negyedikének éjszakája szembesíti a szereplőket. Egyiküknek az országcsonkításra talán elsőként Ravasz László által használt hasonlat, az „úgy vagyunk, mint a kar, amely várja, hogy levágják a törzsről” jut az eszébe abban a kegyetlenül lehetetlen helyzetben, amikor plakátok szólítják fel őket, ünnepeljék „együtt az ujjongó Budapesttel” a magyar főváros román megszállását. A lap alapításában eltökéltek az írást, az irodalmat tekintik olyan „életfaktornak”, tényezőnek, „mankónak”, amivel a politika által elbuktatott „minden” – az egyik szereplő szava ez – feltápászkodhatik. Az erdélyi szellem életre kapása a tét, a tetszhalott állapot megszüntetése, a csüggedők bátorítása. Ahogy Korlát-Osvát szónoklatában megfogalmazódik a remény: az erdélyi magyarok csak politikai felsőbbségüket veszíthetik el, „de nem tettük kockára s így nem is veszíthetjük el: polgári és emberi jogainkat, nyelvkincsünket, nemzeti kultúránk lehetőségeit”. Erre a felfogásra hangzik válaszul a hazaárulás vádja, mondván, az a „lappangó meggyőződés, hogy a magyarság Erdélyt elveszíti”, maga a hitfeladás, ez pedig egyenértékű a jogfeladással. Az „összmagyar szellem” iránti hűség feláldozásával. A Virrasztó munkatársai közül is csak kevesek osztják azt a meggyőződést, hogy a „hazafiságnak” új formája lesz, és „e formát új árnyalatú idea fogja kitölteni”. Talán „transzilván magyarságnak” hívják majd ezt az új eszmét – töprengenek, tragikusnak nevezve a tényt, hogy nincsenek „eléggé összenőve szülőföldünkkel”, elhatározva ugyanakkor, hogy rögtön az első számba írnak is a transzszilvanizmusról. A regényvilág fikciója szerint a cenzornak súlyos kifogásai voltak azonban a cikkel kapcsolatban, és mindössze hét sor megjelenését engedélyezte, a többi oldal üresen jelent meg. (A lap repertóriuma szerint viszont a cikkből csak a cím maradt, a cenzúra az egészet törölte [Csérer Lajos dr.: Modern transylvanizmus. 1920:15. 609.])

Ilyen körülmények között, örökös pénzszűkében folyik a szerkesztők munkája. A közönség, az előfizetők és olvasók megnyerése érdekében mégis gyakran vállalkoznak felolvasóestekre, messzi vidékek meglátogatására, fárasztó utazásokra. Az elbeszélő által „a magyar fájdalom kristályszavú halk költőjének” nevezett Szlanik-Reményik Sándor nemegyszer jelenik meg utasként, vendégként, legelső alkalommal azonban ő maga nincs jelen, csak a kézirata, ezt készítik elő közlésre. Ennek alapján vagy még inkább a kézírásából következtetnek a személyiségére. „Mindig felfelé kapaszkodnak sorai, mint a lelke” – állapítja meg a Helmut nevű kézirat-előkészítő, másoló, Berde Mária alteregójának, Zudor Annának a segítője. S ő egyetért ezzel, különösen, hogy még előtte van azoknak a lesújtó tapasztalatoknak, amiket a pesti redakciókban szerez, kézirataival házalva. „Ígéretek, elcsudálkozások, vállveregetések, habozó biztatások…” – ennyi, amiben része van. Tóth Pálma még keserűbb élményekről ad számot: mint szemtelen macskával, úgy bántak vele, s „erdélyi irodalom vagy egyéb címeken… de mind csak az ágyamba kéreztek”.

Szlanik-Reményik Sándorral és a regényben Mécsnek, a valóságban Pásztortűznek nevezett folyóirat néhány más emberével ezt követően találkoznak – a kocsárdi állomásnál, közös estélyükre egy olyan városba tartva, amelyik a leírás szerint, várhegye, bástyái, tornyai, búvókapui, átjárói alapján a valóságos Segesvár képét idézi fel. Mind az út, mind a szereplés alkalmat nyújt arra, hogy az elbeszélő a sajátján túl egy-egy Virrasztó-munkatárs szemszögéből is láttassa a Reményik Sándorral azonosítható alakot. Az a költő és drámaíró, Ajtony Barna, akinek a pályafutása talán vegyíti Áprily Lajos és Bárd Oszkár munkásságának bizonyos elemeit, és akit különös módon nem azonosít senkivel sem a Szentségvivők legújabb kiadásának (Mentor, 1999) utószóírója, Kuti Mária, sem Molnár Szabolcs, a Berde Mária-monográfia (Kriterion, 1986) szerzője – nos, ez a lelkes lapalapító magában „igazán költőnek” mondja a „fiút”. De azt is látja rajta, hogy nem harcra született, még arra a „hercehurcára” sem, amibe a fellépések alkalmával a velük együtt szerepelni óhajtó dilettánsok miatt kerülnek. „Máris fonynyadtnak látszik, mint földből kitépett virág” – Ajtony ezt a hasonlatot találja kollégája jellemzésére a mindentudó, így a hősei gondolataiban is olvasó narrátor szerint. A következő munkatárs, az esszéista, kritikus Krammer, Molter Károly alakmása Szlaniknak már a véleményére is kíváncsi, ezért faggatja rendületlenül egy étteremben. Zolával kapcsolatban kérdezi tőle, hogy a francia író vajon nem szolgált-e a „gloárnak”, a dicsőségnek, és hogy csak az „úgynevezett fehér irodalomra van-e szükség”. Az összefüggések alapján úgy sejlik, a szolgáló irodalom eszményét állítja szembe a tiszta irodaloméval, hogy a válasz egy mára már nehezen érthető hivatkozással, egy bizonyos Soanai Eretnekre való utalással (aki „új eretneket csinál”) a felelősség súlyát, a leírt szó tömegek feletti szuggesztív hatalmát hangsúlyozza. A „nagy szabadosok” egyáltalán nem imponálnak neki – szól Szlanik válasza egy újabb kérdésre, majd kifejti, hogy öngyilkos lenne, ha valaki az ő könyveiből „kapna indítékot egy erkölcsi ballépéshez”. Ma nincs helye semmi szabadosságnak – hangoztatja, hozzátéve, hogy még a legnagyobbak olvasásától is eltiltaná az embereket, „ha abból valami ingatagság származhatnék rájuk”. Tagadja, amit vitapartnere állít, hogy az „igazi művész mindig emel, tisztít”. Ezzel szemben az a meggyőződése, hogy „a tömeg a rosszat szíja ki a szépből is”. Az elbeszélő ezen a ponton megszakítja a párbeszédet, szükségét érzi az értelmezésnek, magyarázatnak. Azt kezdi fejtegetni, hogy akárki más beszél így, ahogy Szlanik, Krammer már rég patvarkodott volna, de most „csak lovagias ösztönei ébredeztek. Nagyon tisztelte ezt a szelíd, finom, majdnem szenvedő beszédmódot.” Különösen, hogy partnere még nevetségesnek is vélte magát előtte, még mentegetőzött is, ahogy az elbeszélő ítélkezik, „egy újabb vaskalaposságért”. Nem csupán a lovagiasság válaszoltatja erre, hogy azt a meggyőződést, amelyik belőle beszél, „respektálni lehet, még ha túlzó is”. Épp ez különbözteti meg, úgymond, Korláttól, az ő riasztó „meggyőződéstelenségétől”. Neki nem voltak nézetei, elvei, csak szeszélyei, sőt, a szeszélyeit gyakran drágábbnak tartotta a nézeteinél – bírálja Krammer a Virrasztó ekkor már lemondott főszerkesztőjét.

A felolvasókörút újabb helyszínén, egy kis székely településen két idősebb hölgy faggatja az elbeszélő által „szelíd fiúnak” nevezett Szlanikot. Mi lesz, így marad-e a helyzet, milyen út vezet a jövendőbe. „El kell-é pusztulni itt, vagy kialakul valamilyen életforma?” – kérdezősködnek, szinte vendégük kétségbeeséséig, aki sokallja, „mit nyúlnak belé tíz ujjal az emberek”. „Hát megmondhatja-e így szemtől szembe, hogy ő Pompéji katonájának érzi magát, aki a vártán maradt ugyan, de csak azért, hogy ott várja be a biztosnak látszó halált!?” – lát bele a lelkébe az elbeszélő, aki szerint folyton egyetlen gondolat kínozta. Az, hogy „úgy pereg le róla minden glória, amellyel ezek a távoli tisztelők felékesítették, mint a hamv a foglyul esett pillangóról”. Megsínyli a kétnapos hajszolódást, az idegen embereket, a sok beszédet. „Az életet csak kicsiny rátákban bírta – az elbeszélő szól helyette ismét, majd így folytatja: – Egy szép vers, egy séta, egy névtelenül küldött virágcsokor elég élmény volt neki napokra. Ez a túlhajtott érzékenység a nagy összeomlás átélése után maradt vissza szervezetében.” Ezért félt a Virrasztó munkatársaival való találkozástól is. „Zudor harcos, nőietlen elszántságától, Krammer szabadelvűségétől, Ajtony összebékülő konzervativizmusától” – hangzik ismét a narrátor szava, mintha Berde Mária szerzői önítélete is volna. Holott talán csak az a szerepe, hogy Szlanikot a megalkuvás gyanújába keverje, bemutatván azokat a „vastagfejű, konok szemű” vagy ellenkezőleg, a soha szembe nem nézően sunyi figurákat, akik a Mécsnél körbeveszik, s akik közül a vezérigazgató egy versét sem olvasta soha, hanem „egyszerűen csak leszerződtette, mint jó hazafias tippet”. Nem csodálkozhat hát, ha az estélyeken is a „nemzeti szenvedésekről” duruzsolnak a fülébe. „Szegény Szlanik! Maga is egy nagydarab nemzeti kínszenvedés volt” – kiált fel a léleklátó elbeszélő.

A hazafias líra, a nemzeti szenvedések megszólaltatása a témájuk hazafelé utazva is. Szlanik mintegy védelmébe veszi az amatőröket, mondván, velük együtt nekik, mindannyiuknak az a legfőbb hivatásuk, hogy elvigyék az emberekhez „a magyar szó vigaszát”, épp ezért nincs joguk a dilettantizmus teljes megvetésére sem, „mert az neveli a széles publikumot”. Erre kezd replikázni Krammer, az elbeszélő szerint kicsit „puzduri módon”, azaz hebehurgyán, vagy hevesen talán. „Te magad is érezhetted tegnap – mondja –, hogy nem mint költőt, hanem mint »jómagyart« ünnepeltek, aki esetleg el is fogatod magadat azért, hogy őket szépen megríkasd.” Ajtony sem fogalmaz kíméletesebben, amikor kijelenti, hogy az esten csak az hatott, amit Korlát „konjunktúra-irodalomnak” nevez. A vita során az elbeszélő szerint Szlanikot „különös, jól fékezett idegesség fűtötte”, mint „aki érzi, hogy talajt veszít”. Aztán úgy zárja le az eszmecserét, hogy az partnerei eszébe juttatja „egész elhagyatottságukat, gazdátlan, talán nyomtalanul elomló életüket!”. Azt kérdezi ugyanis tőlük, hogy honnan van joguk a „dölyfös exkluzivitáshoz”, vajon „magasabb mértékkel mérve” nem múló, kisszerű jelenségek-e ők is. Hogy nem dilettánsok, attól még nincs jogukban lesajnálni a kisebbek, mulandóbbak munkáját.

Egy újabb epizódban az irodalmi érvényesülés kerül szóba. Az alkalom egy kirándulás, a helyszín egy tanya, ahol a Virrasztó munkatársai Szlanikot és Bordost akarják megünnepelni. A körülményeket, viszonyokat illetően a történetmondó ismét magyarázattal kezdi. Szerinte Szlanik Sándor „úgy érezte magát, mint gyermek, aki cifra pogány templomba tévedt és bámul, borzong is egy kicsit lelki üdvét féltve”. Különösen Korlát nyugtalanítja, ám mégis a polihisztor Antalffy Endréről mintázott Ratosnyay Boldizsár készteti állásfoglalásra. Végső soron a menni vagy maradni kérdésében teszi le a maga voksát, még ha arra kell is válaszolnia, hogy nem szűk-e egy alkotónak, írónak az a horizont, amit Erdély elé tár, s nem kell-e „egy kis kultúrára a művelt nyugatra” menekülnie. „Egy kis tükördarabba az egész ég beférhet” – hangzik a szentenciája, mielőtt még fölvetődne annak lehetősége, hogy mások számára esetleg az „egész transzilván buzgalom” pusztán csak ugródeszka Budapest felé, „az erdélyi jövőtlenség” miatt is. A légvárépítés egyfelől, a fekete hitetlenség másfelől – ezek a végletek vetődnek fel, míg az ismét csak az elbeszélő által „reménytelenül is helytállónak” tartott Szlanik-Reményik Sándor hitvallásáról tesz újra tanúságot. „És ha azok is vagyunk… utolsó sugarak – az előbbiek értelmében a régi Magyarország utolsó sugarai –, végeznünk kell a feladatot, mintha elsők volnánk. Dolgoznunk kell, akárha nagy virágzást készítenénk elő” – mondja megilletődötten, mielőtt Zudor Anna olyat találna mondani, amit aztán majd amaz utolsó epizódban is fölemleget Szlanik. A szerzői elbeszélő itt alaki minőségében jelenti ki, hogy Erdélyben „a világnézeti harc (…) jóformán travesztiája a magyarországinak. Nem létkérdése népünknek, hanem jelszók és érdekek szembenállása. Ha nem volna olyan súlyos ez a céltalan erőpazarlás, amelyet itt világnézet címén folytatnak, ha nem szolgálna bizonyos fokig belső kiegészítésül a bennünket kívülről szorongató nyomásnak, nem is kellene számon tartanunk. Az igazak – ha művészek, ha politikusok – egyszer úgyis túl fognak nézni rajta és valahol, valahogy mindnyájan találkozni fognak!”

És ezután jut el történetmondó ahhoz az epizódhoz, amelyikben mintegy tablószerűen sorakoznak egymás mellett a regény főalakjai, Zudor, Ajtony és Tóth Pálma és a velük véletlenül találkozó Szlanik. A helyszín tehát, mint már annyiszor, a kocsárdi állomás. A korábbiakhoz képest azonban új epikai elem, mégpedig a részletező leírás, a bemutatás szolgál a találkozás szemléletes megjelenítésére. „Reménytelen mezők, céltalanba kerekedő messzeségek közepette ázottan, kedvtelenül állott a kocsárdi állomás” – hangzik fel nyitányként a csupa megszemélyesítésből alkotott lírai futam, hogy ezt követően is rongyos hófoltok, piszkos ködök és varjúfelhők érzékeltessék a környezet nyomasztó uralmát. A vonat mint kígyó csúszik az állomás felé, méghozzá „a vég nélküli lehangoltság térein”, ahol mindent beborít a lehulló homály, s ahol a tolató mozdonyok keserves sikoltásait hallani. A befutott vonatnak „feltépett” oldala van, itt pedig „tülekedést, oktalan zsivajt” ver fel „az ádáz, kényszerű ostrom”. Az utazók egyike, a repatriálni akaró, azaz Magyarországra tartó Tóth Pálma ebben a tolakodásban kér segítséget a csak később felismert Szlanik Sándortól, aki ekkor már elvesztette a Mécs szerkesztői posztját, épp – ahogy a vezérigazgató indokolta – a „bizonyos irányban való exponáltsága” miatt. A váróterem padjain „az unalomtól majdnem elalélt emberek” nyúlnak el, egyetlen petróleumláng pislog a bekormosodott üvegen. „Keserű-kegyetlen parasztdohánynak, izzadt darócoknak, száradó csizmáknak és durva ételeknek szaga állott az arcmagasságban fullasztóra hevített, lábszárnál élesen, huzatosan hideg épületben”, ahol karácsonyra szabadságolt katonák „részeg-boldog danája búgta át a termeket”. Ez a környezet nem töltheti el az otthonosság, a melegség jó érzéseivel a véletlenül összefutókat, a hamarosan különböző irányba indulókat, a megtaposott, megzúzott szívűeket. Közöttük Szlanik arra vállalkozik, hogy Kolozsvárig „elgondozza” a Magyarországot választó Tóth Pálmát, ám folyton Zudor Anna korábbi szavai foglalkoztatják. Szinte gyűlölte miattuk – vallja be –, gyűlölte az állításáért, a jóslatáért, hogy Erdélyben a jószándékúak a világnézeti harcokon túl valahogy mind találkozni fognak.
„– És találkoznak is, íme! A kocsárdi állomáson – és így! Szétfutóban… –
Ó nem… nemcsak a kocsárdi állomáson, és nem csupán így! Hanem lélekben, és akárhogy is széjjelszóródunk!” – hangzik az összegzés a párbeszéd végén.

Az egymásra utalt közösség hangja ez. Az epizódok közül azonban nem emiatt esett erre a választásunk. Hanem azért, mindenekelőtt, amit ajánlatként a regény egyik korábbi jelentében Krammer-Molter vet fel: „A kocsárdi állomás unalmát olyan fogalommá lehetne tenni az erdélyi életben, mint a sírva vigadást az összmagyarságéban.” Feltevés, nem hirtelen ötlet szülte, hogy volt, aki ezek nyomán csakugyan megkísérelte e fogalommá tevést. Nem más lehetett ez, mint a Szentségvivők egyik lektora, Dsida Jenő, a Nagycsütörtök című vers szerzője. Az Erdélyi Szépmíves Céh rajta kívül még Molter Károlyt és Tabéry Gézát kérte fel a könyv bírálatára. Berde Mária nem tesz különbséget közöttük, amikor – már a kötet megjelenése, az EMÍR-nél történt kiadatása után –Tompa Lászlónak panaszkodni kezd: „Maga talán nem is tudja – írja az egyik levelében –, mi minden érte még a tudottakon kívül e szegény könyvemet. Három lektor rabolta meg, témát és címötleteket merítve belőle, úgyhogy részleteket kellett emiatt kihagynom, és címét, mottóját megváltoztatnom.” Ha burkoltan, ha nem a nyilvánosságnak szánva is, de elhangzik a tolvajlás vádja arra a Dsida Jenőre vonatkoztatva is, akinek a szerepéről, viselkedéséről korábban, még a Szentségvivők kiadása körüli hercehurcák idején szintén Tompa Lászlónak számol be. Miután megköszöni neki, hogy a könyve ügyében mellé állott, habár nem sikerült megtudnia, hogy milyen értelmű volt a nyilatkozata, kitér a lektorok munkájára is. Tabéry szóbeli, Molter írásbeli nyilatkozata után furcsállja, hogy Kovács László még Dsidának is kiadta véleményezésre. „Dsida aztán nem akart írásban nyilatkozni – állítja a levél –, csak szóval adta tudtomra (miután beutaztam Kolozsvárra, és sarokba szorítottam), hogy a regény nem üti Dosztojevszkij mértékét, nincs semmi benne, csak Osvát felmagasztalása, érdekes benne csak az, hogy megtudunk belőle benső dolgokat a marosvásárhelyi mozgalmakból, ő különben nem olvasott el a Céh könyveiből kettőnél többet, s így a világirodalom legnagyobbjaihoz mérte művemet stb. Mindebből láthatja – fordul a címzetthez a levélíró –, én legalább látom, hogy meg van dolgozva, s azután azt is megtudtam – Molternak bevallotta –, hogy nem is olvasta el csak darabig a könyvet.”

Hogy meddig, melyik részig, részletig? – kideríthetetlen. Kárunkra pedig aligha lenne annak a tudása, hogy a nagycsütörtök misztériumának, Jézus élete halálküzdelemmel terhes epizódjának helyszínét a Dsida-versek az idők során miért, mi okból cserélték föl az Olajfák hegyéről a kocsárdi váróteremre. Lisztóczky László ihletett tanulmányának (Hazanéző, 1990/2.) az a címe ugyan, hogy A székelykocsárdi váróteremből az Olajfák hegyére, ám ha sorra vesszük, időrendet tartva, a szenvedéstörténet e nagycsütörtöki stációját témául választó költeményeket, a Mint a bolond csillag című, 1927-es zsengéjétől kezdve a Nocturnón át az első átfogó feldolgozásig, az 1929-ben keletkezett Nagycsütörtökön címűig, akkor jeleit se látni a cserére készülődésnek. Az alkotó titka, a költészet rejtélye marad, hogy a közvetlen előzményként számon tartott Nagycsütörtökön kanyargós útú erdője, benne a sátánarcú fáklyásokkal, milyen sugallatra, minek következtében váltott át a fullatag sötétségű kocsárdi váróterem képére, s arra a beteljesíthetetlen vágyra, hogy a várakozó a maga mély állati félelmét „jó, meghitt emberekkel” tompítsa vagy oszlassa el.

Nem bizonyos, hogy lehetett ebben szerepe a Berde-regény nyomasztó légkörű epizódjának is. Az epizód főszereplőjének, Reményik Sándornak azonban bizonyos, hogy nem.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben