Rókavadászat

Fogytán volt a tüzelőfa. Még néhány nap, és nem lesz mit a gyújtósra rakni. Hiába hogy lövöldöznek, ki kell menni az erdőre gallyat szedni – döntöttek vacsora előtt.

Mindnyájan ott ültek a konyhaasztal körül, ki támlás faszéken, ki hokedlin, ahogy megszokták, az üres tányér fölött, míg az öregasszony görbe, vastag harisnyás lábával le-föl szaladgált közöttük és a sparhelt között, s be nem álló szájjal hadarta a magáét, hol az „öregre”, hol a lányára lövellve haragvó tekintetét. Ráncibálta a lábast a platnin, mindig oda, ahol melegebbnek sejtette, és közben a szemét forgatva Jézus-keresztfájázott, hogy sose melegszik meg ezen a lángon a nyúl, az utolsó, amit vághattak; az öregasszony zsémbelése többfelé vágott egyszerre.

Ez utóbbi megjegyzése a vőnek szólt, a „naccságos úrnak”, aki bányaszivattyús létére nem hoz haza szenet a táskájában, „mer’ derogál neki”, és klecnit sem hoz, pedig „kitellene nekije az idejébül fűrészölni”; csak hát „nem szokta a cigány a szántást”.

Azaz, a naccságos úr elszokott a munkától, mert a lőmester apja úrifiút nevelt belőle… a hadifogságban eltunyult, az oroszok embere lett, nagy pártember, amikor hazajött… aztán „annak se vót jó, aminek megtették, mer’ semmiember”… az ő lányának a fél karja többet ér, mint ő egészben… „agronómus” a lánya, és mégsem engedi dolgozni, mert féltékeny; keresni meg nem keres annyit, hogy eltartsa… még szerencse, hogy a lánya életrevaló, az öreg meg még bírja magát… különben megnézhetnék magukat.

Mindezt jelentette – és még többet is – az az egyszerű mondat, ami az öregasszony fröcsögő nyálú, hiányos fogú ferde szájából gyilkosan kiröppent. – Jól van, anyukám, mind megyünk, csak maga meg az uram nem – mondta Boriska, a lánya, békítőleg; a nagy termetű, óriás keblű nő jól időzített közbelépéseivel mindig megállította az öregasszony zsémbelő támadását; óriás méreteivel az apjára ütött, aki békésen üldögélt a hokedlin, a tányérja fölött mélázva, s nem hallott az egészből semmit, ami körülötte történik. – Ugye, apus, maga is jön? – kérdezte a lánya. – Mi? – kérdezte az öreg. – Maga is jön az erdőre fáért, ugye? – Ja, igen… – Gyerekek, ti is. – Ez kérdés is volt meg kijelentés is, egyszerre.

A lány, a férje lánya maga sietett elsőnek válaszolni: – Igen – mondta. Nadrágos, fiús, temperamentumos lány volt. Tizennégy éves, a pusztai, osztott iskola esze, s réme a lánygyűlölő, környékbeli surmókoknak. A vastag pulóver csak jelképesen ereszkedett meg alig-melle fölött. Csípőjén látszott, hogy egyszer majd nőiesen kiszélesedik, s keskeny vállán, hogy mindig keskeny marad. Legörbülő szája sarka makacsságról árulkodott. Szőke copfját megrázta, amikor igent mondott, mintha zavarná a válaszadásban.

A fiú, aki a forradalom miatt kényszerszünidejét töltötte otthon a gimnáziumi kollégium helyett, csak vonakodva szólalt meg; nem szerette a közös munkát, azt meg pláne nem, ha nógatták. Valamit csak hümgetett az orra alatt, nem lehetett érteni, hogy mit. – Nem muszáj kimenned, apukám – gügyögte neki az öregasszony. – Már hogyne kéne, anyukám! – mondta a fiatalasszony. – A Bertus is jön. Akkor a Dusánnak is jönnie kell. Nem lehet közöttük különbséget tenni. Ugye, Dusán, te is jössz?! – Persze hogy, mutter – mondta a fiú kelletlenül, összehúzott szemét a tányérjára meresztve. – Jól van, aranyom – gügyögte az öregasszony, s megrázta a lábast a platnin a fülénél fogva, oda-vissza, ahogy a bográcsot szokták, hogy a hús oda ne kapjon. – Csak szedjél fát a nagyanyádnak! Tudtam én, hogy… – Jaj, nagymutter! – húzta el a száját Dusán, félrebillentve a fejét, a szemét is behunyva, fájdalmasan. – Haggyál mán! – Jól van, aranyom, jól van! – békítgette az öregasszony meghunyászkodva.

Az öregasszony fia, Dusán apja 1941-ben, Újvidéken elesett egy csetnik puskagolyótól; a menye meghalt szülésben, legalábbis így tudja a világ; valójában egy angyalcsináló működése következményeként, vérmérgezésben. Így ő – az öregasszony – lett Dusán gyámja, lánya a keresztanyja. Az öregasszony elkapatta Dusánt majomszeretetével. Dusán ügyes volt, ráállt a keze mindenre, de csak azt csinálta, amihez kedve volt.

Most mintha a fogát húzták volna; de hát enni szeretett, a nagyanyja jól főzött, csakhogy ahhoz fa kell… ezért mondott Dusán végül igent a nagynénjének. – Eriknek dolgozni kell menni – mondta a fiatalasszony, kimentve a férjét, aki ezért hálásan pillantott rá, s bólintott. – Éjjeles vagyok… – Korábban kell elindulnia, hogy váltásra odaérjen – mondta a fiatalasszony, meglepően elvékonyodott, kellemes hangon.

Bertuska mostohaanyjára pillantott, hogy hogy jöhet ebből a vastag nyakból, erős állú, busa fejből a megszokott érdes alt hang helyett ez a kellemkedő csilingelés és az a gyöngyöző kacagás, amikor befejezi a mondatot… és mintha az orrát is megszeleltetné, hallhatóan kitódul utána tüdejéből a levegő; nagy arcát elönti a pír, óriási, széles szája megnyílik, hogy megmutassa erős, hiánytalan fogait. – Ugye, drágám? – Persze –  mondta Bertuska apja. S Bertuska most meg azon csodálkozott, miért süti le a tekintetét az apja kisfiúsan mostohaanyja kutakodó, mohó pillantásától a haja tövéig elpirulva, olyan halkan nyösszentve ki az a „perszét”, mintha félne, hogy ha kimondja, leesik a földre az a szó, és eltörik, akár az üveg. Bertuska most ismét a mostohájára pillantott, s meglepődve látta, hogy annak hullámzó, óriási keble, mint a kenyértészta, dagad, dagad, dagad, a mackófelső alatt alig fér el. Mostohaanyja ellágyuló tekintettel simogatta apja arcát. – Rápöffentek – mondta az öreg bizonytalanul, vastag ujjaival a kiskabátja felső zsebében szivarvég után kotorászva. – Jézus keresztfája, dehogy! – visította az öregasszony. – Telefüstölné a konyhát. Meleg mán az étel. – Jól van, no! – Az öreg megrántotta a vállát, s békülékenyen magába süppedt.

A felmelegített nyúlpaprikás illata betöltötte a konyhát. A család türelmetlenül várakozott. A karéj kenyerek egy külön tányéron púpozódtak egymás fölött. Kopott, levél- és virágmintás mélytányér volt mindenki előtt. – Jó lesz az már, anyukám! – mondta a fiatalasszony. Fölállt, ágaskodva levette a középső gerendán az asztal fölött háromágú láncon lógó díszes petróleumlámpa tejüveg cilinderét, a férje kezébe adta, a köténye zsebéből gyufát vett elő, meggyújtotta a lámpabelet, följebb csavarta a lángot, visszaillesztette a rézkosárba a lámpaüveget. Barátságos világosság csorgott végig a meszelt falon. Be volt ugyan vezetve a villany, de átmeneti áramszünet volt a bányászok sztrájkja miatt.

Az öregasszony az asztal közepére röpítette a forró öntöttvas lábast. – Oszd szét, Boriska! – mondta a lányának.

A fiatalasszony először a férjének, aztán magának szedett a lábasból, majd valamiért visszaadta az anyjának az osztás jogát: az Dusán tányérjába rakta a megmaradt legjobb húsokat; Bertuskának is ő szedett, abból, ami maradt, sok szafttal, hogy azt majd a kenyérrel kimártogatja a tányérból. Az öregnek már csak csontos részek maradtak. Az öregasszony úgy rakta az öregje tányérjába, mintha manna lenne, azzal, hogy nem kell már neki annyi, és van azokon a csontokon még szopogatnivaló. Neki magának elég a lábas alján maradt szaft, mondta a szemét forgatva, egyenek csak, neki az az öröm, hogy ők esznek. Szaggatott, lihegő hangon, fröcsögő nyállal beszélt, a sparhelt mellől nézve őket. Aztán, később, az öreg kiment, hogy befogja a lovat, és hogy végre „rápöffenthessen”.

Még világos volt, de ez a világosság már a habos felhők mögött lemenő nap szürke fénye volt. A november eleji hideg, tiszta levegőben érezhető volt a már megtöppedt avar fanyar illata. Hiába volt a korai vacsora, már nem sokáig lehetett világosságra számítani. A kanyargós földút döccenőiben majdnem elharapták a nyelvüket a szekéren. Váratlanul jéghideg szél támadt. Távol, mintha már sötétségbe borult volna a táj, ólomszürke felhők ereszkedtek alá. Hófelhőket húzott le a saját súlyuk alacsonyra. Hideg volt a levegő, és olyan sűrű, hogy ha meg lehetne markolni, a földre ejtve összetörne… Két-három vékonyabb-vastagabb pulóver is volt rajtuk a kinyúlt, bő mackófelső alatt, és mélyen a fejükbe húzták a svájcisapkát; munkásbakancs vagy gumicsizma volt a lábukon, kapcával és vastag zoknival bélelve. A szél pirosra fújta az arcukat, és könnyet csalt a szemükbe. Sűrűn törölgették az orrukat. A ló patái keményen koppantak a dermedt, agyagos földúton. Egy kicsit tartottak az erdőtől, mert azt hallották, hogy azok vették be oda magukat, akik kézigránátot akartak belevágni a függőaknában a kasba, hogyha a bányászok nem szállnak ki belőle, kikényszerítve az elhatározott országos sztrájkot. Pufajkások vették körül az erdőt. Többször meghajtották már, de azok mindig kisiklottak a gyűrűből. Egy ideje csönd van. A pufajkások várnak. Azok néha lejönnek éjszaka vagy hajnalban a puszta széli házakhoz. A pusztaiak azt mondják, szalonnát, kenyeret, vizet kérnek tőlük. A pufajkások azt mondják, azért tudják azok tartani még mindig magukat, mert ők kevesen vannak, s azok kisiklanak őközöttük; élelmet kényszerítenek ki fegyverrel a lakosságtól. Olyanok, mint a rókák. Sötétben bujkálnak. Ki kell őket füstölni az erdőből.

Az erdő szélén leugráltak a szekérről, a bevágásnál, ahol bemennek majd, és ahol kihordják a széltől letördelt vastag ágakat; nagyobb rakományért majd csak akkor jönnek vissza, amikor a „buli” véget ér, és szabadon járhatják az erdőt. Erre engedélyük volt az erdésztől. Az öreg hordta magánál mindig a vejétől való, túl nagy méretű s ezért neki használatra átadott bányászruha legombolható felső zsebében. Máskor kisbaltát is hoztak, és az öreg végigkopogtatta a lábon száradt fákat, s ki is vágták a vékonyabbakat, amikkel még elbírtak; most csak kötelet és hosszú nyelű csáklyát hoztak magukkal a szekéren. A vizesnyolcassá tekert kötelet Bertuska vette pártfogásba, a padlásról szalmalehúzásra használt kőrisfa nyelű csáklyát Dusán dobta vállra.

Az öreg ment elöl. Nehézkesen, szuszogva, óvatosan. A hideg ellenére is csak egy flaneling volt a munkászubbony alatt rajta. Annyi engedményt tett a hidegnek, hogy az ing és a zubbony felső gombját is begombolta a nyakán. Őt követte, félig mögötte menve, Boriska, aztán Bertuska és Dusán. A pufajkás a földből bújt elő. – Álljanak meg! Hova mennek? – Csak amoda… az erdőre – mondta az öreg komótosan, meg se rezzenve – fáér’. – A pusztán lakunk – lépett előrébb a fiatalasszony, s nagy melle le-föl hullámzott, ahogy izgatottan kapkodva a levegőt beszélt, valamiféle kényszernek engedelmeskedve; mintha attól félt volna, hogy ha nem siet az apja segítségére, visszafordítják őket. – Elfogyott a tüzelőnk. Holnap már begyújtani se tudunk. Engedélyünk van az erdésztől. Mutassa meg, apus!… – A pufajkás egy intéssel jelezte, hogy nem érdekli az engedély. – Miért nem szedtek előbb? Amikor még nem voltunk itt. – Akkor még volt elég – mondta Boriska. – Harmadik hete nem tudunk kijönni az erdőre. – Ez az ellenforradalmárok miatt van. Lepuffantanák magukat. – A fiatalasszony már az első mondat után közbevágott: – Minket nem. – A pufajkás végigmondta a második mondatot, s úgy kérdezte: – Voltak már maguknál? – Nem. – Ismerik Hajagosékat? – Ott laknak a Gatyás-domb alatt. – Nem sokkal odébb, mellettük. De ezt a fiatalasszony nem mondta. – Azokat megtámadták. Kirabolták őket. Hajagost a géppisztoly tusával leütötték. A feleségét megerőszakolták. – Csak lánya van – szaladt ki Bertuska száján. – A bolond Elli. – Elli harmincéves. Trampli. Hasig ér a melle. Egy hatéves gyerek szintjén van az esze. Szereti a férfiakat. – Megerőszakolták – mondta a pufajkás. Dusán kifújta az orrát, csak a fejét billentve kicsit oldalra, a szabad keze hüvelykujját nyomva az orrcimpájához. – Nem köll azt megerőszakolni – mondta, csak úgy, maga elé. – Hogy?! – A hang fenyegetően metszővé vált, és egy alaktalan vörös folt tűnt fel az állánál, oldalt, ami lefolyt a nyakára a füle tövénél. Olyan volt, mintha leforrázta volna magát valamikor. Megnyúlt arcán látszott, hogy – ahogy mondják – nem szereti, ha a bolha köhög. – Csak úgy – mondta Dusán férfias megvetéssel. – Az Elli az egy kurva. – A fiatalasszony, végzett agronómusként, fölismerte az ekcémát a pufajkás férfi nyakán. Felkacagott Dusán gyerekes kijelentésén a bolond Ellit illetően, és mintha a pufajkás arcán is átfutott volna valami visszafogott mosoly. –  Engedjen tovább bennünket – mondta az öreg előrehajolva, próbálva megérinteni a pufajkás vállát, de mégsem ért hozzá. – Ismerjük az erdőt. Mindjárt sötét, de mi azért látunk. – És ha magukba lőnek? Akár a mieink is. Kié lesz a felelősség? – Tudunk mi vigyázni magunkra – mondta a fiatalasszony. – És ha „azok”?… – Azok nem itt vannak. – Az öreg csendes, nyugodt hangja, mint a mormoló víz, nyugtatólag hatott. – Hát hol vannak? – Itt biztosan nem, ahol maguk… nagy az erdő. – Ha maguk, akik ismerik az erdőt, segítenének nekünk, kifüstölnénk őket. – Hát a kezükben a fegyver. – Holnap meghajtjuk őket. Egyszer és mindenkorra. – Mehetünk akkor fát szedni? Most.

A pufajkás nem válaszolt. Nézte egy ideig az öreg szemét, az indulat egész skáláját villantva rá és játszva el tekintetével és arcával, egész, visszafojtott energiával teli testtartásával. Megfordult, füttyentett a kivágás mélye felé. Fény villant. Talán gyufa. Talán zseblámpa. A pufajkás felemelte, kicsit kitartotta, majd hirtelen leengedte a kezét, és visszafordult feléjük. – Mehetnek. Egy órát kapnak rá. – Az elég – mondta az öreg. A pufajkás félreállt előlük. – Én baka voltam az első háborúban – mondta az öreg kicsit később. – Tudjuk, apuka – mondta a fiatalasszony. – Tudom, milyen a bakatiszt. Ez nem az. – Hát? – Másféle. – Partizán – mondta Dusán. – Tisztára, mint a filmekben. – A filmeken, ott lehet – mondta az öreg csendesen. Kerülgette a hófoltokat. Nem sokkal előbb hózápor lehetett errefelé, mert a gyalogút mélyedéseiben megmaradt, amit nem fújt el a szél. Rövid fütty hallatszott valahonnan a hátuk mögül, magasból. – Mi ez, madár, nagyfater? – nézett vissza a válla fölött Dusán. – Ilyen madár nincsen. Ez olyasféle, mint aki az imént volt. Nem lát semmit a fáról, hiába bújt oda. Jeleznek egymásnak. Jelzi, hogy elmentünk mellette. Fölfele is nézzetek, úgy jobban látni, ha valamelyik fán letört ág lóg.

A szürkén derengő ég, foltokban, áttört az összehajló fák tar gallyai között. Dusán hirtelen nyekkenve a földre zuhant, elhajítva a csáklyát. Káromkodva tápászkodott föl, a havat rugdosva, amibe belelépett, és elcsúszott rajta. Újra vállra vette a csáklyát. – A lábad elé is nézz – mondta az öreg. – A nyiladék fölött világosabb az ég. Az mutatja az irányt. A talpaddal érezd, hol kemény az út. Akkor rajta vagy. – Maga tudja, hol vannak? – A fiatalasszony hangja fojtott volt. Az öreg várt egy ideig. – Nagy az erdő – mondta aztán. – Fülesbagoly van a közelben…

Látták a lövöldözést, amikor a pufajkások szinte kaszálták a fákról a gallyakat dobtárasukkal. Azok, akik előlük rohantak a kerítetlen kertek gyümölcsfái között, sapka nélkül, kiskabátban, egy-egy lövéssel, rövid sorozattal, spórolósan válaszolgattak, mielőtt behátráltak a letöretlenül maradt téeszkukoricásba. A pufajkások golyózáporában néha vörösen izzó nyomjelző lövedék húzott ívet, vad erővel csapódva összevissza a fák vastag ágai között. A kora alkonyatban a résnyire félrevont, schuss-drótra fűzött konyhai függöny mögül nézték végig a gyilkos lövöldözést. Se legeltetni, sem fát gyűjteni nem mehettek ki azóta; a kirakott hurkokat nem tudják megnézni, hogy fogott-e nyulat. Ez is hozzátartozott a szabad élethez: ez a tilos és mégis édes, bocsánatos bűn, amit az erdész elnéz nekik, amíg nem viszik túlzásba, amíg csak a szükségletüket enyhítik vele. Volt egy ki nem mondott, érzett határ, amit nem léptek át, ameddig elmehettek: és ezt, mint ami jár, a pusztai ember jussának érezve, becsületcsorbítás nélkül el is vették.

Az ősöreg Telefunkent sötétben és végtelenül lehalkítva, a fejüket összedugva hallgatták a tilos sávon, mintha a vályogfalra tapasztott füllel ellenőriznék őket, kívülről. Az idegent a kutya úgyis megugatná. És mégis… A félelmet saját maguk keltették önmagukban, azzal, hogy féltek.

Az Európát bejáró kísértet láncait otthagyta azokon a népeken, ahová betette a lábát; a bányaszivattyússá lett egykori gazdatiszt igazat adott azoknak, akik munkástanácsokat alakítva átvették a bányák igazgatását. A bányát nem kirabolni, hanem művelni kell. Lőmester apja gyakran kesergett azon a barmoláson, amit a „széncsaták” csináltak a bányával. A bányászok éhségükben összeestek a szénfal mellett. Hogy a szemüket bekössék, kitalálták nekik, hogy ők a széncsaták hősei… ahelyett hogy megfizették volna; hogy ne jutalomként kapták volna a disznót, a fürdőkádat, a mosógépet – és minden mást, ami kell a normális élethez –, hanem a pénzükért. Már nem az „átnevelt” vakság és gőg beszélt belőle vitéz apósával szemben; már jóval korábban meghasonlott ő egykori énjével, de sokáig önmagának sem vallotta be. Pedig a termésbecslői munkából is azért szállt ki (itatták a parasztok, és ő elfogadta, ivott, mert nem bírta a feszültséget, csalódott és elkeseredett ember volt már akkor; egyszer, részegen, elesett egy dűlőúton a motorkerékpárral, és eltörte a kulcscsontját), mert látta, hogy a jelentéseit használják föl, hogy az egyéni gazdákból többet préseljenek ki, mint amennyit a saját családja megkárosítása nélkül be tud szolgáltatni az államnak. A szakszervezeti ÜB-titkárságot ugyanilyen kiábrándultan adta fel, és ment le a bányába: a szivattyúkamra falát ropogtatta a föld- és víznyomás; nagy darabokban mállott le a főtéből a beton idomkő, és placcsant szét a szivattyún vagy a villanymotoron. Rettegett, és a rettegés miatt újra csak ivott. Kitartott, mert nem akart találkozni a rendszer régi embereivel. Oda le, a mélybe, nem mernének utánanyúlni amúgy sem.

A rádióban már ellenforradalomról beszéltek; a pufajkások huligánoknak nevezték az elűzött sztrájkőröket; ez sem volt igaz; a tűz- és vízőrt, a szivattyúst leengedték a bányába: ők is tudták, hogy a bányának élnie kell. Csak a sztrájktörőket riasztották el. Lám, ő is lejárt a bányába, akkor is, és a haja szála sem görbült.

Az invázió Románia felől megpecsételte a fegyveres ellenállás sorsát. Annyira volt katona, és beleszagolt annyira a politikába, hogy ezt tudja. Reggel, amikor az éjszakás műszakból hazafelé jött a bányából, már látta az orosz katonai teherautókkal érkező pufajkás erősítést. Még akkor reggel meghajtották az erdőt. Első álmából ébresztették, hogy érte jöttek. A Hajagost küldték át a tanítólakból, hogy oda kell átmennie, a jegyzőkönyvet aláírni. – Miféle jegyzőkönyvet?! – kérdezte, bódultan az álomtól. – Hát a pufajkásokét – mondta halkan, gyorsan a felesége. Mackóruha volt rajta, s felül még egy bekecs is, amit a nagy melle miatt nem is próbált meg begombolni. – Nem írok alá semmit – csuklott el Erik hangja idegességében. – Gyere, apukám, muszáj! – kérlelte a felesége, és leült az ágy szélére. Megérintette a férje vállát a dunna fölött. – Minden családból a férjnek vagy a feleségnek be kell menni hozzájuk. – Erik felmordult. Lerántotta magáról a dunnát, és két lábbal, a fenekén elfordulva, a földpadlóra ugrott. Pizsamára rángatta magára az utcai ruhát. Az inget a nadrágjába gyömködte. Dobtáras géppisztolyos pufajkások lézengtek az út mentén és a tanítólakban is. Az előszobában, az ablak alatt, tömzsi Makszim géppuska állt. Pálinkaszag úszott a levegőben. Cigarettázgattak, ráérősen.

Egy alacsony, fél arcán vörös égésfoltos ember ült a nappaliban az íróasztal mögött. Előtte papírok. Azok között keresgélt valamit. – Neve? – Erik megmondta. A foltos arcú fölnézett. – Ismerem magát a bányából – mondta. – Én is… – Erik ismerte a bánya párttitkárát látásból. A vörös foltos arcáról könnyű volt megjegyezni. A szivattyúsokat a Vízemelés telepítette, ők nem a bánya állományához tartoztak. A párttitkár függetlenített vezető volt: néha leszaladt a bányába, bekukkantott a kamrafejtésekbe; leginkább azonban egyik irodából a másikba nyitott be, totómeccsekről vitatkozva mindenütt, nagy hangon. – Jöjjön velem! – mondta Eriknek. Előrement, Erik követte. Bementek az udvarról a kazánházba. A pufajkás a vasajtó mellett elfordított egy kapcsolót. A girbegurba vezeték végén lógó csupasz villanykörte fényében a férfi meglátta a cementpadlón a három, egymás mellé fektetett embert. Alvadt vér szaga csapta meg az orrát; az arcukra még sokáig fog emlékezni: mindegyikre rádermedt a halál előtti fájdalom. Ott kapták el őket, ahol a második világháborús német ágyúállások és géppuskafészkek voltak az erdőben; ruházatuk golyó szaggatta, véres foszlányai émelyítő látványt nyújtottak – még neki is, aki pedig látott egyet s mást Sztarij Oszkolnál, 1943-ban, amikor az erdőből rájuk zúdulva lerohanták őket sítalpas, fehér álcaruhás szibériai katonák, akik folyamatosan tüzeltek, s dobtáras géppisztolyuk torkolattüze kísérteties fényében mintha elmozdultak volna a fák is.

A dermedt, fagyos vér most kezdett kiengedni a széltől védett kazánház langyos légterében, édeskés szagot árasztva, és a halottak ruházata mélyéről valami más, igen, bélsárszag is belekeveredett, eltéveszthetetlenül. Erik majdnem elájult. A pufajkás látta, hogy a férfi elsápad. – Ismeri őket? – kérdezte. – Nem. – Ezek terrorizálták a környéket. Két jó elvtársunkat megölték a mai tűzharcban. Aszszony, gyerek maradt utánuk… Ki fogja felnevelni, eltartani őket: te vagy én?!
– Erik csak félig figyelt oda. – Én nem – mondta. – Én éjjeles vagyok. – A pufajkás megdermedt egy pillanatra. – Basszon meg téged az Isten! – Alig bírta visszatartani a vigyorgását. – Menjünk vissza. – Visszamentek a nappaliba, a férfi elé tett egy néhány soros gépelt lapot, amit a tanítónő íróasztalának egyik sarkára félretolt öreg, fekete Remingtonján írhattak. A töltőtollat a papírra koppantotta: – Írd ezt alá, aztán elmehetsz aludni. – Erik nem nyúlt a töltőtollért. – A lányod jövőre tovább akar tanulni, igaz? – Erik megrémült. Honnan tudják?! Csak a Hajagostól tudhatják. A pufajkás barátságosan Erik vállára tette a kezét. – Írd alá, és elmehetsz aludni… a lányod felől pedig ne aggódj – tette hozzá. – Erik még most sem nyúlt a töltőtollért. A pufajkás lecsavarta a kupakot, úgy kínálta oda neki a töltőtollat. – Írd alá – mondta, s a hangja szinte csöpögött a barátságosságtól. – Toborzottak ezek mind – mondta tovább. – Egy se rendes ember. Nem szerettek ezek dolgozni. Az ilyenek csinálták az ellenforradalmat. – Hangot váltott. – A többiek már aláírták… Tudjuk, hogy az öreg ennivalót adott nekik… Fegyverrel kényszerítették, no… Ez nem bűnpártolás; ha mi mondjuk.

Erik a tollért nyúlt. Maga felé fordította a papírt: tette, mintha olvasná, de nem is látta a gépelt szöveget. – Írja alá! – A hang sürgető, parancsoló lett, mintha a gazdája elveszítette volna a türelmét. Erik látta a szeme sarkából, hogy a pufajkás feléje akart lépni, talán önkéntelenül, idegességében: a mozdulattól a kigombolt pufajkakabát fél szárnya beleakadt az íróasztal sarkába, felfedve alatta a sárga, libacombforma pisztolytáskát. Ezeknek már úgyis mindegy, gondolta Erik. Olvashatatlanul írja alá. Senki nem tudja majd kisilabizálni. Védekező önreflexe – mintha saját lábnyomait törölné el a porban söprűvel – azt súgta neki, hogy ez az egész úgysem érvényes. – Hova írjak? – kérdezte. A pufajkás a megfelelő helyre bökött.

Erik látása lassan kitisztult, míg a nevét olvashatatlanul a szaggatott vonal fölé firkantotta. Tekintete a nevébe ütközött alatta. Az öreg Remington eltömődött betűi mintha sziklába vésve néztek volna vissza rá. Nem ért semmit az ő ravaszkodása. Ezek ravaszabbak nála. A sav fölszaladt a nyelőcsövén összerándult gyomrából a torkába. Menekült. Ágak, tüskék csapódtak a szemébe a gyalogúton…

Pedig csak a könny dermedt a bőrére, ahogy a metsző szél az arcát karmolászta.