×

Rendületlenül

N. Pál József: „A megtartók jöjjenek…”

M. Kiss Sándor

2005 // 10
N. Pál József hívta fel a figyelmemet rá – sajnos, nem én vettem észre –, hogy „A megtartók jöjjenek…” tanulmánykötet első szava: „Rendületlenül” – és az utolsó is.

Magánközleménynek tetszik talán, hogy Jóska barátom – mert ne titkoljuk: a hozzám közel álló emberek között is előkelő helyen tartom őt számon – a nekem adott példány dedikációjában a szövegkörnyezetből kitűnően Vörösmartyra utalva: „elkötelezetten és rendületlenül” ajánlotta a művét. Kötetének utolsó darabjában ennek magyarázatát is adja: „…s ez a szó – elkötelezett – vagy annak szinonimája, lényege azóta az összes nekem dedikált könyvének fordulataiba bekerült.”

A magyar nyelv tartalmi gazdagságát jelzi, hogy ugyanaz a fogalom más-más szövegkörnyezetben milyen többlettartalmat hordozhat. N. Pál József tehát Vörösmartyra gondolt, magam pedig Arany János Rendületlenül című versére, amelyet természetesen szintén Vörösmarty költeménye ihletett. Vörösmarty akkor a forradalmi tűztől egyre hevesebben lélegző társadalomnak üzenve a nemzethez mint értékhez való ragaszkodásra, az elszánt cselekvésre, az emlékezésre épülő jövőkép építésére, a szabadságra mint alapértékre helyezte a hangsúlyt, amelyek fontosságát, birtoklására való törekvést a nemzethalál-vízió sem kérdőjelezheti meg. A lenni vagy nem lenni örök emberi kérdése nála a shakespeare-i tartalmat megőrizve más dimenzióba kerül, s a közösségi ethosztól fűtve még mélyebb, még keserűbb tartalommal bővül.

Hamlet egyéni tragédiáját egy adott összefüggésben Fortinbras bevonulása feloldja. Ha a magyar nemzet nem kel fel haló poraiból, története semmilyen bevonulással nem folytatódhat. Osztályrésze egy könnycsepp lesz az európai népek gyászának jeleként.

A szabadságharc bukása után írt költeményében Arany az értékhez való ragaszkodás mellett a fortinbrasi bevonulás elmaradása után a mégis megőrzött érték devalvációja ellen emelte fel óvó szavát: „Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon / Merő szokássá szent imád ne váljon!” Arany már tudta: a fogalom kiüresedése vagy kiüresítése, új tartalommal való álságos feltöltése, annak elfogadása a nemzet nem fizikai, „csupán” lelki halálát jelentheti.

N. Pál József ezt a dilemmát katartikusan érzékelteti. A nemzetfogalom – a rendületlenül – Vörösmarty Mihály-i és Arany János-i értelemben vett letéteményese nála Németh László, s ellenfelei az adott időkeretek között – a kádári korban – a „rendületlenül”-fogalom átalakítására törekvő jóindulatú „protestáns-szocialista” vagy inkább „szocialista-protestáns” Király István, illetve a hatalom gyilkos szándékú törekvéseit leginkább reprezentáló Aczél György.

Mit is mond a könyv írója? „Magyarán szólva: legyen jelen Németh László, a híres író, de ne legyen jelen a Németh László-i gondolatrendszer – ez volt Aczél György »Németh-politikájának« a lényege. Mert ez volt az egyik feltétele annak, hogy Aczél »programja« szerint úgy kellett leszerelni a »nacionalizmust«, hogy a társadalom ennek a folyamatát érdektelenül nézze, sőt azt – akár nemzeti értelemben is! – emelkedésnek érezze, ha lehet; legyen megelégedve, s úgy kell tudnia, hogy mindazt, ami történik, Illyés Gyula, Németh László és Veres Péter is támogatja lényegében.”

A szerző kötetének két pillére a két „rendületlenül”-értelmezés, s köztük feszül az ív: a tanulmányok.

N. Pál József, ha könyvének egyes tételeit nézzük – pl.: A gulyáskommunizmus” múltja és jelene – s ami mögötte van –, pesszimista. Létezhetésünk esélyei című, recenziónak álcázott esszéjében például ezt írja: „Mert a bódultan agresszív karrierépítés vallássá ütésének korában, akinek van esze (sőt: »akinek van esze!«) – és persze sok pénze is, mert anélkül újabban senki semmire nem megy –, az nem az ő útjukat járja (ahhoz bizony arra az »idejétmúltan nevetséges« etikai tartásra és közösségi felelősségtudatra is szükség lenne!), hiszen az a »vesztesek« felé visz manapság – mindenféle értelemben. Meg aztán megnézheti magát az, aki ma is föl meri vállalni az effajta szemléleti és magatartásbeli »konzervativizmust«. Az a Németh László-i életmű, amiről a hetvenes–nyolcvanas évtized fordulóján még úgy tűnhetett, hogy ha megcsonkítottan is, de tudatformálóan van jelen a szellemi életben (monográfiák sora jelent meg akkor róla), mára – s ebben nem csak a »dekonstrukciós« módira fordult idő a ludas – egy lehetetlen helyzetbe szorított, heroikus utóvédharcot folytató szakmai és morális kisebbség gondja lett.”

Mit lehet erre mondani? Igaz! Szerzőnk nagyon pontosan látja a kort, amiben jelenleg él, s amelyben előtte élt. Analizálóképessége – s ezt jó néhány kötetbeli és köteten kívüli írása bizonyítja – precíziós műszerként funkcionál. De megkérdezem: csak ezekben az időkben volt ilyen helyzetben a magyar társadalom?

Valaha, 1983–89 között vezettem – vezettem?, inkább részese voltam – egy szemináriumot az Eötvös-kollégiumban, amelynek aktív részese volt Pál Jóska is. Még 1983-ban, az egyik szemináriumon Németh László és Erdei Ferenc szárszói beszédeinek elemzése volt a téma. Szállóigeként terjedt akkoriban, a negyvenedik évforduló idején a volt Györffy-kollégista, később nékoszos történész Györffy Sándor szellemes mondása: „Németh Lászlónak igaza volt, Erdei Ferinek igaza lett.” Azon a szemináriumon akkor nagyon sokan tolerálták – történészhallgatókról van szó – a rendkívül érzékeny etikájú Németh László-i felfogás értése mellett – okkal és joggal – a történetibbnek vélt, a szociológiai készséget is csillogtató Erdei Ferenc állásfoglalását is. Egy-két nagyon okos fiú hozzászólása arra is hajazott, részben Szekfű Gyula Három nemzedéke hatására is, hogy párhuzamot lehet és kell vonni a Horthy-féle neobarokk és a hetvenes–nyolcvanas évek kádári társadalma között. Mit mondjak? – hogy Pál tanár úr kedvenc fordulatával éljek: nemcsak poénnak volt jó a gondolat. De akkor és ott, azon a szemináriumon – és feltehetőleg, sőt biztosan nem csupán ott – a bozontos, vörösödő fejekben, a lázadó lelkekben megszületett a felismerés, amit N. Pál József magára nézve ma is kötelező érvényűnek tart: bármilyen is a helyzet, bármilyen állapotban leledzik is a társadalom, a mi dolgunk, a legfontosabb dolog a Németh László-i üzenet vállalása és végrehajtása: az apró, mocorgó szigetek építése, majd szigetrendszerré alakítása, amely egy elviselhetőbb, tisztességesebb értelmiségi alapzatú társadalom létrehozásához vezet.

Hogy is írja e kötet szerzője? „Egyszer úgy is elmegyünk majd – a teremtés e hibáját kijavítani még a kommunistáknak sem sikerült eddig –, de (mondanám Nagy Lászlóval) előbb írunk néhány könyvet, s talán egy-két tanítványt is útnak indítunk még, elkötelezetten és rendületlenül.”

Hogy ma a konzumidióták világát éljük? Igen, vannak és lesznek, akik hatalmuk biztosítása érdekében a hülyeséget, jobb esetben a vetélkedőtudást szeretnék etalonná tenni a társadalom számára. Ezek – s ha ezt a reményt feladjuk, nem vagyunk méltóak a Németh Lászlókhoz, a Szabó Zoltánokhoz, a Vekerdiekhez – egyszer bizonyosan megméretnek, és könnyűnek találtatnak. És akkorra a virtualitásból a valóságba átlépve meg kell jelenniük az apró szigeteknek, a szigetek társadalmának s magának a szigetembernek. Ezen munkálkodik kötetünk szerzője, s ennek a munkálkodásnak példásan tisztességes és elmélyülten okos lenyomata ez a pesszimizmustól áthatott, de végül is – mert az írás is maga a tett, a tenni vágyás – optimista tanulmánykötet.

N. Pál József a hatni kívánó tudós-tanár hagyományos szerepének egyik mai képviselője. Kötetében számtalan elejtett mondat tanúskodik arról, hogy előbb még ösztönösen, később tudatosan kereste azt a tanárideált, akitől-akiktől tanulhat, tapasztalatokat gyűjthet, hogy aztán az ellesetteket megérlelve önmagává váljék. „Már valamiféle »N. Pál-hívők« csapata is felnőtt körülöttem (én máig nem vettem észre)” – szerénykedik-büszkélkedik, azt hiszem, okkal-joggal, e kötet szerzője. Kik is ezek a tanártípusok, akikre N. Pál József eleddig rábukkant? Vekerdi László, Király István, Czine Mihály.

N. Pál József ebben a kérdéskörben is, mint szinte minden írásában, azt feszegeti – néha valóban személyhez kötve, néha a személytől úgyszólván függetlenül –, milyen morállal kell rendelkeznie annak, aki meri vállalni azt, hogy kisebb-nagyobb közösség előtt – szemináriumtól a nemzetig – megszólal, s hallgatóit, ráfigyelőit befolyásolni kívánja. A négy szereplőből kettő – Király, Czine – már-már tragikus hős. Egy az önmagát a közösségen keresztül is megvalósítani akaró, ezért különböző utakat próbáló alkat, egy pedig, mivel semmi önmegvalósítási törekvés nincs benne, s tevékenységével sem kíván direkt módon senkire és semmire hatni, a legszeretetreméltóbb és a leghatékonyabb személy (Vekerdi).

Bár valós személyekről van szó – tevékenységük nyomon követhető –, a szerző tükrében mégsem ez a lényeg. A szerző a valóságtól itt-ott elköszönve modelleket vázol a palatáblára.

Király István mesterségbeli tudását – a könyvben erről nem esik szó, de Ady-monográfiáját, az ebben rejlő mesterségbeli csillogást nem észrevenni egyszerűen lehetetlenség – N. Pál vitán felül állónak tekinti. Királyt N. Pál József jól ismerte, s ez a konkrétan nem jelzett tudás ott munkál sorai mögött. Ismerte professzora gondolkodásának rugóit, tanúja volt kétségbeeséseinek, tanúja volt Király István emberi kitöréseinek és sajátos „embermentési” kísérleteinek. Ő is tudta, akárcsak én, és még jó néhányan, hogy Királynak volt egy körülbelül harminc-negyven névből álló listája – köztük a tanítványoké is –, akiket figyelt, s akiket védett, segített, saját – e tekintetben eléggé ellentmondásos – rendszerén belül. S ezek között az emberek között sok volt a királyi mérce szerint az „elbitangolt”. De Királyt ez sohasem zavarta.

Az Aczél és Király Németh László-szemlélete közötti különbséget érzékeltetve a szerző a tágabban vett királyi pedagógia lényegére is rámutat: „Amíg Király – mivel hitte, hogy szüksége van rá a szocializmusnak – Némethet integrálni akarta a rendszerbe, addig a »kultúrpolitikus« – s ebben biztos vagyok – akkor lett volna a legnyugodtabb, ha ez az író meg sem születik.”

Igen, Király mindenkit integrálni akart, kicsitől a nagyig, akiről azt tartotta, hogy szüksége van rá a szocializmusnak. Persze a segítség is mércéhez volt kötve, s N. Pál ezt is jól látta: „drága volt neki Németh László, de még drágább a szocializmus.” Ugyanez a szemlélet határozta meg a pedagógus Király viszonyulását az őt körülvevő mikroközösséghez is. Drága volt a pedagógus Királynak mindenki, akire szüksége volt a szocializmusnak, de még drágább volt az illető személyénél maga a szocializmus. Becsületére legyen mondva a pedagógus Királynak, hogy az elbitangoltnak sem ártott, legfeljebb az eszmére függesztve tekintetét nem segített, de az emberi-tanári kapcsolat megmaradt.

Lelki válságot jelenthetett a szocialista tudósnak, hogy az oly nagyon tisztelt eszme egy kalodába zárta Aczéllal, Pándival, Nagy Péterrel, és bizony hosszan lehetne még sorolni, ki mindenkivel. De az eszme segített neki ezen is túltennie magát.

N. Pál József, aki talán a jelzett szeminárium hatására is, idejekorán megértette a kádárizmus–aczélizmus lényegét, s ennek tükrében a királyizmus lényegét is, bármennyire szerette, tisztelte tehát tanárát és a tudóst, ettől az integrációs törekvéstől elzárkózott. E szuverenitás N. Pál József emberi és tudósi alkatának egyik legfontosabb jellemzője. Elkötelezettje ő egy értékrenden alapuló szellemiségnek, de konzekvensen elzárkózik a napi politika időnként zagyvaságokból öszszeszőtt úgynevezett eszmeiségétől.

N. Pál József életében és pályaválasztásában a döntő fordulatot a nagy prédikátor-tanárral, Czine Mihállyal való véletlen találkozása hozta el. Czinét hallgatva tudatosult benne „valamikor 1979 tavaszán: arra vagyok (leszek) kíváncsi, hogyan élte át ez a nép a huszadik századot, miért vagyunk – emberként, magyarként – olyanok, amilyenek a mindenkori jelenben”.

Pontos indíték a pályaválasztáshoz, pontos megfogalmazása annak, hogy mit jelentett Czine Mihály nemzedékek egész sorának. A szerző már a címadásban is találó: Krónika és vallomás a sorsunkról – meg a körülmények (Czine Mihály irodalomtörténetéről). Nagyszerű írásában nemcsak Czine Mihály sorsát írja le, hanem egy gyilkos hadjárat történetét is ismerteti az olvasóval, amelyet a Kádár-kor fénykorában nem egy neves résztvevő támogatásával – sőt, követelésére – a népi szellemi áramlat ellen folytattak a rendszer igazi urai.

Czinétől nagyon sokat lehetett tanulni. Többek között azt, hogyan kell a tanárnak nemcsak tanítani, de – N. Pál József szavával élve – „megérinteni” a hallgatókat. Meg lehetett tőle azt is tanulni, hogyan lehet valamit lelkesen, okosan képviselni úgy, hogy másokat ne sértsünk. Czine – s ebben a szerző jó tanítvány – arról és azokról írt-beszélt, akiket tisztelt-szeretett, és akiknek értékei fontosak a magyarság tudatos megélése szempontjából. De az egyre gyakrabban acsargó támadóknak, rágalmazóknak, félremagyarázóknak ez is tűrhetetlen volt. „Czine Mihály erejének a java lett oda a reá kényszerített iszapbirkózásban, hite és munkakedve ebben az összetett és roppant alattomos folyamatban rendült meg (…)  valami megtört ebben a megtörhetetlennek tűnő emberben” – írja N. Pál József, s igaza van.

Czine Mihálynak – s erre a kötet írója bizonyítékok sorát nyújtja a kései nemzedékeknek – egyik legfontosabb támasza és barátja, kollégája – mondjuk ki nyugodtan: tisztelője – Király István volt. Az a Király, aki a „szocializmus mindenekfelett” elv jegyében sajátos szimbiózisban élt azokkal, akik Némethet és Czinét különböző eszközökkel és módszerekkel szellemi halálra ítélték, miközben ő maga a népiség nem egy értékét sajátjának vallotta.

Abban is igaza van N. Pál Józsefnek, hogy a Nagy Tanár 1990 után sem érezte és érezhette, hogy a magyar társadalom a helyére érkezett. Czine számára ugyanis a „szocializmus nemcsak szólam volt, de vallott élet- és társadalomeszmény is, egészen haláláig.” Az is igaz, hogy az ő „kálvinista szocializmusa”, csakúgy, mint Németh László minőségszocializmusa, köszönő viszonyban sem volt a kádári–aczéli létező szocializmussal.

N. Pál József – talán nem egészen igazságosan – azt a következtetést vonja le, hogy az ügy már akkor vereséget szenvedett, amikor a konzumidiotizmusnak s a globalizmusnak nevezett emészthetetlen egyveleg még nem is ülte igazán a torát. Hiszen elérkezett az idő, amikor: „Nem értettem, Czine előadásain miért csak tizenöt-húszan lézengenek, hogy nevének hallatán miért fanyalognak oly sokan.”

A választ meg kell adni. S a feladat elvégzésére talán N. Pál József a legalkalmasabb. Jelzi ő a kötetben a hatalom arroganciájának diktatúráját, a hatalom támogatta ízlésdiktatúra permanens jelenlétét. De ma, a rendszerváltoztatás utáni negyedik ciklus végén sem jobb a helyzet. Egyetlen kormány sem volt 1990 óta Magyarországon, amely letette volna a garast a sokunk által vallott népi eszmeiség mellett, még akkor sem, ha van nép-nemzeti vonal, s ha néha, leginkább talán politikai megfontolásból, fel is hangzanak holmi szirénhangok.

Czine Mihály nagy tanár volt, akár a fél nemzet hallgatta, akár tele előadóterem, akár csak tízen. Ha így folytatódik, az utódok a tíz főt is kénytelenek lesznek tömegnek látni. Nemcsak a mindenkori „fönnállóval” van a baj – s ezt egyszer már végig kell gondolni –, hanem velünk és elődeinkkel, az eszme (!) képviselőivel és hirdetőivel is. Hiába születtek nagyszerű munkák a népi mozgalom történetéről, hiába születtek meg az egyes szakaszokról tudósi mélységű elemzések, valami nagyon fontos még nem készült el. Azt kellene egyszer megvizsgálni, hogy túl a történésekre adott hol jó, hol téves korabeli válaszokon, mi a népiség megfoghatóan – majdnem azt mondom: egzaktan – maradandó és elvi lényege. Milyen volt a népi mozgalom szerkezete, tagolódása, a részek közötti átjárhatóság. A váteszi igazságok korszerűsített változatainak hangzatos ismételgetése ma már a hírek között sem piacképes.

Nem született meg – sem irodalmi, sem történeti értelemben véve – a népiség és más szellemi áramlatok közötti értékazonosságról és különbözőségekről egy elvi igényű írás, amely természetesen nem mellőzi a konkrét történések elemzését sem. Nem született meg az a tanulmány sem, amely a népiség szellemiségéből következően értelmezi a népiek viszonyát a mindenkori hatalomhoz. Így csak az önmagában is értelmetlen és sokszor tudatosan tisztességtelen értelmezésű Gömbös–népiírók-vita van, és persze az 1957-es Kossuth-díj-vita meg az ENSZ-memorandum nyaldosása.

De talán érdemes bővíteni is a hiánylistát: nem készült írás a mindenkori ellenzéki áramlatokról szociometriai szempontból. Nincs képünk az ellenzéki áramlatok egymáshoz való viszonyáról, nincs képünk az átjárhatóságról. Csak a vitákat ismerjük, s az egyéni, sokszor piszkos politikai törekvések természetrajzát.

Vegyék már észre az arra érdemesek, hogy ami Czinéék idejében lelkesítő volt, s mondandójában csoportképző erejű, ma már kevés. Pontosabban szólva: semmire sem elég, csupán a könnyes szemű révedezésre. Ha valóban népben-nemzetben gondolkodunk – márpedig a nemzet egész, Németh sem csak s nem elsősorban szekértábor-teremtő akart lenni, hanem „nemzetragasztó” tervei voltak –, akkor amit eddig elvégeztünk, kevés, s kezdi idejét múlni.

Látnunk kell – s ezt N. Pál József is jól látja –, 1945 után a népiséget karanténba zárták, s 1990-ig szándék sem volt arra, hogy a karantént feloldják. Czine és társai a végső erőfeszítésig elmentek, hogy az értékek felmutatásával a karantént – nem a hatalom, hanem – a társadalom segítségével feloldják. Ezért lett N. Pál József is Czine-tanítvány.

Persze irodalmilag és történetileg is igaz, hogy a népiek a XX. század egészében egy ostromlott vár védőinek tudhatták magukat. Sőt, az ostromlók maguk is ismervén az ókor történetét, két falóval is próbálkoztak: a Révai- meg az Aczél-falóval is.

Persze akadtak apróbb falovak, na meg különböző méretű faltörő kosok is. A XX. század történetéből tehát érthető, hogy a népiek magukra zárták a várkaput. De végre, a tanulságokat, a tapasztalatokat nem feledve, ki kellene nyitni – legalábbis résnyire. Láttatni, hogy a népiség a magyar társadalomban nem zárvány volt, hanem sokoldalú és élő kapcsolatokkal rendelkezett. A feltérképezés után aztán számba vehetjük, hogy a lehetséges szövetségesek közül kit rendített meg a népiségen belül is fellelhető dogmatizmus, s ki lett harminc ezüstért áruló. Jobbról is meg balról is.

Talán ezt az ösztönös – nem nyitási – tájékozódási kényszert érezhette meg a fiatal diák Pál Jóska. S azt, hogy a tájékozódás nem jár együtt az elvek feladásával. Magam is a népi mozgalmat tartottam és tartom a két háború közötti, sőt csonkított formában a második világháború utáni, ’56-ig terjedő időszak legfontosabb szellemi mozgalmának. Fontos felismerés volt, hogy a népi mozgalomnak a népi írók mozgalma, ha meghatározó módon is, de csak része volt. A népi mozgalmat – a népi írók hatására – meghatározható számú értékre épülő, de a különböző politikai árnyalatokat elbíró képződménynek tartottam, s tartom ma is. Ezért a népi mozgalmat nem zárt, hanem nyitott rendszernek véltem. Hatása, ha különböző mértékben is – a hatás–visszahatás elve alapján – jelen volt a gondolkodó társadalom egészében. Hatott például Németh László hívein keresztül Szent-Györgyi Albert társadalomépítő munkásságára, s Szent-Györgyi 1941-es szegedi rektori tevékenysége Némethre. A kitűnő urbánus  Zolnai László (a háború előtt s részben utána a Friss Újság ura) kezelőorvosa és barátja például vitéz dr. Kémeri Dezső volt, a Magyar Testvéri Közösség egyik alapembere. S Zolnai kitüntetett tisztelettel viseltetett Szabó Dezső iránt. Hegedűs Géza Szabó Zoltánnal és Boldizsár Ivánnal szerkesztett lapot, Kovács Imre kabátgombját csavargatta gr. széki Teleki Pál a József nádor téren a földbirtokmegosztás problémáit taglalva, és így tovább. S hogy későbbi példákkal is éljek: a szociáldemokrata, Prohászka-szobor-döntögető Egri György és Gábori György Recsken kötöttek barátságot Kéry Kálmán  vezérkari ezredessel vagy Zimányi Tiborral, Jónás Pállal, Benkő Zoltánnal, hogy aztán ’56-ban Dudás Józsefnél találkozzanak.

Vajon ezek a kapcsolatok – amelyek közös értékrend alapján alakulgattak barátsággá, szövetséggé – 1990-ben csak a többpártrendszer megjelenését követő politikai megosztottság miatt hűltek fokozatosan ki, sőt egyes esetekben alakultak át gyűlöletté? Nagy kérdés! Valóban csak a népi–urbánus ellentét forrósodott fel újra? Recsk után?

A szerző által felmutatott tanártípusok közül Vekerdi Lászlóé a pálma. Bár szerzőnk hiteles tudósként többször is ír erről a nagyszerű emberről, ezekben az írásokban árul el legtöbbet önmagáról is. Vekerdi – ki ne tudná? – univerzális tehetségű ember. Az ízig-vérig humán beállítottságú volt esztergályos, raktáros és közkatona N. Pál József egy mondata mindent elmond Vekerdiről, a Nemzet Tanáráról. „Tanulmányainak (már amennyit ismerhetek) a logikáját általában mégis képes vagyok fölfogni, a Newtonról szóló kis könyvével (megjelentette a Móra Könyvkiadó) például nem tudok betelni.”

Vekerdi – s N. Pál József erre mutat rá – képes arra, amire valóban csak a legnagyobb tudós-tanárok képesek. Úgy tudja továbbadni tudását a leglaikusabb hallgató-olvasó számára, hogy a színvonalból egy jottányit sem enged.

Van Vekerdinek még egy tulajdonsága, amit N. Pál József okkal-joggal sokra taksál: Vekerdi független gondolkodó. Azt s arról ír, amit és amiről akar. N. Pál József Vekerdijét nem érdeklik a politikai változások, nem érdeklik a kurzuselvárások, az elmarasztalások, a kitüntetések, nem érdekli az sem, hogy kiadják-e, amit ír vagy sem. N. Pál József Vekerdije tudja, hogy ami érték, az időtlenül érték, s előbb-utóbb hatni fog.

N. Pál József ideálja tehát Vekerdi László. Az az intellektuel, aki széles látókörű, érthetően és pontosan ír, s abszolút mértékben függetleníti magát nemcsak a politikai divatoktól, hanem magától a politikától is. S hihetetlenül nyitott minden igazi értékre. Nem zavarja, kié a gondolat – ha jónak tartja, elfogadja, s ha kell, továbbgondolja. Egy valódi értelmiséginek ilyennek kellene lennie N. Pál szerint, főként akkor – s ez mindenkivel megesik –, ha egyszer belekóstolt a politikába.

N. Pál József abban is tanítványa Vekerdi Lászlónak, hogy arról ír, ami foglalkoztatja – illetve ezen belül azokról ír, másokat nem bántva, akik közel állnak hozzá. Másrészt nem zavarja a „megtermelt áru” pillanatnyi piacképtelensége. Hogy őt magát idézzem: „korszerűtlen”. Aki könyvét nemcsak végiglapozza, de el is gondolkodik annak tartalmán, mondandóján, menthetetlenül rádöbben, hogy ez a „korszerűtlenség” értékteremtő, s értékmentés is egyben.

N. Pál József – ezt eddig is tudtuk róla – jól ír. Újabb kötetét kézbe véve azt is elmondhatjuk róla, hogy céltudatosan és okosan szerkeszt, s rendkívül kiérlelt világképe van. (Világnézete is határozott, de ez a világkép mögött szinte elhanyagolhatóan másodlagos.) Kötetében közvetve-közvetlenül huszonhat szerzőről mond hitem szerint érvényes, megfontolt véleményt. A köteten belül álláspontja bizonyítására mintegy száz auktortól idéz, illetve hivatkozik munkáikra. A szerzőt dicséri, hogy a hivatkozott szerzők különböző szellemi áramlatok képviselői – ellentétben azokkal, akikről ír, s akik a szerkesztés Pál József-i törvényei szerint egy bokorból valók –, vagyis nem felsorakoztat azonos gyökerű szerzőket a maga igazsága érvényesítése érdekében, hanem valóban körüljár egy témát, hogy így bizonyítsa a maga igazságát.

N. Pál József szemléletének alapja – s ennek vallásában évtizedek óta egyek vagyunk –, hogy a XX. századi magyar irodalom megértésének egyik kulcsa nemcsak az irodalom, hanem a történelem megbízható ismerete. Azt írja a szerző magáról: „Sikerült a fejembe csempészni – nem volt nehéz –, hogy ennek a népnek történelme az irodalma nélkül nem érthető meg, sőt hogy csak ebből érthető meg igazán. Így ez a két »diszciplína« számomra együtt mozgott…”

Dicséretes „korszerűtlenség” ilyesmit hirdetni a globalizáció és a specializáció korában, amikor kultúrpolitikánk minden törekvése arra irányul, hogy a kétszakosság helyett az egy-, jobb esetben a másfélszakosság váljék kötelező érvényűvé. „Végre” elérkezhetünk oda, hogy ez a két „nacionalista” diszciplína, miközben mindkettő presztízse erőteljesen csökken, elváljék egymástól. Ekkor következik be majd az igazi „paradigmaváltás”, s nem a „Péterekkel”. N. Pál Józsefnek – reméljük, csak az elkövetkező egy évtizedben, hogy aztán helyreálljon a világ természetes rendje – lesz mit ellenpontoznia a maga csonkítatlanul megmaradó konzervativizmusával.

Jeleztem, hogy N. Pál József egyik nagy erénye a szerkesztés, amely önmagában is értéket hordoz. A kötet – leszámítva az Előszó helyett és az Utószó helyett szubjektív hangvételű esszéit – hat szerkezeti egységből áll.

Az első egység – mint ezt a cím is jelzi: Németh Lászlóról – N. Pál Józsefnek a szemléletét meghatározó személyiségről kialakított képét mutatja fel az olvasónak.

A második egységben a szerző – Megtartó szellemek – Szabó Zoltánról, Czine Mihályról, Mészöly Miklósról, Vekerdi Lászlóról, Püski Sándorról készített kontúros vagy egész aprólékos részletekkel cizellált portrékat. N. Pál szemléletét tekintve különösen érdekes a Mészöly-portré, az utószóval együtt.

A harmadik egység – Szépirodalomról – érdekes „egyveleg”. Itt található N. Pál József értékítélete a kortársak életművéről. A Balázs Józsefről, Szabó Istvánról és a Sánta Ferencről írottakra gondolok. N. Pál, folytatva a legjobb hagyományokat, az országhatárokon túlra is tekintve idézi fel a számára kedves holtak s élők hagyatékát, mondandóját. A határon túliak közül Gion Nándorral, Szilágyi Domokossal foglalkozik ebben az egységben a szerző, s az élők közül Grendel Lajossal és Nagy Zoltán Mihállyal. A tájékok? Délvidék, Erdély, Felvidék, Kárpátalja.

A negyedik egység a kiemelkedő tehetségű, elkötelezett interpretátoroké: Latinovitsé és Sinkovitsé, s persze az őket értelmezőké: Szigethy Gáboré és Ablonczy Lászlóé.

Az ötödik egység a szerző történeti tájékozódásának irányába mutat. ’56-ról szóló történeti munkákat és egy verses antológiát elemez, a műveket alapul véve, szuverén módon.

A hatodik egység, nem is olyan áttételesen, a kádárizmussal foglalkozik. Közülük kettő recenziónak álcázott testes esszétanulmány (az egyik Salamon Konrád könyvéről, a másik Görömbei András Csoóri-monográfiájáról). S ha jól tudom, a harmadik darabbal – A kádári tudat és polgárosodás – meg az irodalom alcíművel – még találkozunk N. Pál József leendő munkái között, csak még az a kérdés, milyen műfajban íródik meg az új mű.

Bár a kötet szerkesztése valóban végiggondolt, már abból a szempontból, hogy szinte tételesen felsorolható, hogy N. Pál etikai, történeti, esztétikai szemléletének hol a forrásvidéke, kitől mit örökölt, s kitől mit örökített magába, néha zavarja az olvasót egy-egy, még nem egészen kiérlelt darab kötetbe szerkesztése. Az viszont biztos, hogy minőségét és fontosságát tekintve a kötet két legfontosabb része az egységes s önmagában is zárt Németh László-fejezet, illetve Görömbei András Csoóri Sándorról írt munkájának elemzése.

Kétségtelen, hogy N. Pál József számára az ősforrás Németh László. Akarva-akaratlanul úgy válogatott írásai közül, hogy a kötet összes szereplője Némethhez viszonyul, hozzá igazodik, vele perlekedik, ki-ki a maga értékrendje szerint.

Magam – s engedtessék meg e sorok írójának ennyi szubjektivitás – Németh Lászlótól tanultam meg, hogy miként (is) lehet megérteni ’56 forradalmát és szabadságharcát. (Azt már szinte fel sem említem, hogy az Égető Eszterből többet tudtam meg a két háború közötti magyar társadalomban meglévő mélyáramlatokról, mint az összes marxista professzoromtól együttvéve egyetemi tanulmányaim alatt.)

Németh értette meg velem, s gondolom, nagyon sokunkkal még, hogy ’56-nak nemcsak politikai vetülete van, hanem legalább annyira fontos a társadalom forradalma, a „vezér nélküli” forradalom története. Tőle lehetett megtanulni, hogy miként lehet valaki elkötelezettje a halálában életpéldát mutató, az utolsó töltényig harcoló lány forradalmának úgy, hogy közben tartózkodva szemléljük a tegnap még értéket pusztító, értéket zároló neofita hangoskodókat. Hogy gyanakodva szemléljük a világot megváltani szándékozó, de önös érdekeiket egy pillanatra sem feledő pártokat. „Mindig bizalmatlan volt a zsurnalizmussal szemben, az új »szabadsághősökre« is gyanakodva nézett, különösen, hogy azok léptek fel most az új szabadság bajnokaiként a leginkább, akik – mint írta – »legártatlanabb írásaim megjelenését egy évtizeden át letiltották«” – szövi N. Pál (Az életmű kegyelmi pillanata) a sajátjaiba Németh László szavait.

Bár a gondolat kiérleltebb és árnyaltabb kifejtése még várat magára, a szerző már e kötetben is több helyütt jelzi: tudja ő, hogy Németh, minden más állítás ellenére, soha nem vágyott politikai szerepre.

Németh számára a rendszeralkotó – növényi? – művészi gondolkodói szerep volt a fontos, hiszen tudta, hogy a szellemi organizátor „funkció” ellátásának ez az alapvető feltétele. A politika csak annyiban foglalkoztatta – vagy talán még annyiban sem –, amennyiben ezt a felfogást – értékrendet, etikát – a politika támadásai ellenében kellett megvédenie. Hogy ez mennyire sikerült: történeti-irodalomtörténeti kérdés. Látszólag Németh kiszorítása, hatásának eliminálása végbement. Végbement? N. Pál kötetének – el nem készült – névmutatója azért arra is engedhet következtetni, hogy a „játszmának” még nincs vége.

A kötet – a mai időn is messze túlmutató – másik fontos írása, az N. Pál-i ív záróköve Görömbei András Csoóri-monográfiájának elemzése. Görömbei, a kitűnő irodalomtörténész találóan igaz könyvet írt a XX. század utolsó évtizedeinek egyik legkiemelkedőbb személyiségéről, a Németh Lászlót és a Németh László-i magyarságot idegsejtjeiben érző és értő Csoóri Sándorról.

Csoóri önmagában véve is izgalmas képlet. Esszéi, miközben magukban hordozzák a legnemesebb Németh László-i hagyományokat, öntörvényű művek.

Ismerjük Csoóri kétségbeesett elszakadási kísérleteit a politikától. Tudjuk, hányszor, de hányszor próbált meg visszatérni csak és kizárólagosan a Németh László-i írói létbe. Szerencsénkre egy Csoóri-formátumú, Csoóri-etikájú értelmiséginek ez nem sikerülhetett, főként Illyés halála után nem.

A XX. század első felében a feladatok még megoszthatók voltak, még lehetett jó szívvel szerepet választani. Csoórinak a választási lehetőség a szűkülő és szűkölő időben már nem adatott meg. Tegyük hozzá: már Illyésnek sem. Csoórinak tehát kényszeresen be kellett töltenie a Németh László-i hagyományokból következő és az Illyés Gyula-i, egyediségében is rendkívül nehéz szerepkört is.

Csoóri menekülési kísérletei, a „félig bevallott élet” belécsontosodott tudata, de főként eszmét fenntartó erőfeszítései közismertek. A Csoóri-életművet fel-fellapozva egyáltalán nem érzem túlzásnak Görömbei András megállapítását, miszerint Csoóri a bartóki modell újrafogalmazója, „a nemzet, de tágabban Közép-Kelet-Európa szellemi életének organizátora”.

Csoóri pályája más szempontból is fontos tanulságokat hordoz. Ha valaki ebből a kultúrkörből többször is nyitott, és még többször nyitni akart, az éppen Csoóri Sándor volt. Nem ő zárt, őt akarták bezárni – s így az értékalapú közeledést is meggátolták különböző kultúrkörökből némelyek, a hatalom biztatására, a hatalom örömére. Erről (is) szól ’56 utáni társadalmunk története.

Lehet-e ezen változtatni a társadalomban (!) – ez a közel- és középtávol jövő egyik legfontosabb kérdése. Lét- és sorskérdés!

Egy könyvismertető általában annyi kérdést, gondolatot tartalmaz, amennyi az olvasóban az olvasás után megfogalmazódik. N. Pál József könyve ugyancsak gondolatgazdag. Ez az írás csak néhány gondolatra hívhatta fel az olvasó figyelmét.

Szerény ember ez a mi irodalomtörténészünk. Miközben érthető, hogy önmagát egy szellemi mozgalom egyszerű katonájának tünteti fel – elvégre mindannyian azok vagyunk –, vegyük észre, és tudatosítsuk benne is: igen jelentékeny, kitűnő tudóst köszöntünk e könyve kapcsán.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben