×

Lengyelországi napló

Szalai Attila

2005 // 10



(Részletek)

1980. január 31., Varsó

Javában tartanak a LEMP VIII. kongresszusának előkészületei – helyesebben: megy a jó előre megírt forgatókönyv megvalósítása. A csapból is az folyik, hogy ezt meg azt fogják megvitatni, miközben már régen meg van vitatva minden, a színészek magolják a szerepeket, a technikai személyzet fények, hangosítás, büfé beállításával van elfoglalva. Úgy hozta a fordítói sors, hogy nekem már nem kell újságot olvasnom, rádiót hallgatnom, tévét néznem ahhoz, hogy tudjam, mi lesz a „dráma” végkifejlete. Hetekig vertem az írógépet, méghozzá igen jó pénzért: a még meg sem nyitott kongresszus anyagát fordítottam a magyar sajtó számára. Mulatságos volt egy eljövendő eseményről múlt időben írni: ilyen és ilyen az ország helyzete, húzta alá, emelte ki, hangsúlyozta, tette hozzá X elvtárs, Z elvtárs hozzászólásában kifejtette, Y elvtárs nem egészen értett egyet az előtte szólóval, így aztán parázs vita alakult ki. És ott van a vita, hogy ki mit fog mondott benne – ehhez ilyen abszurd nyelvtan passzol. Mert hát máris ismerem a szocialista demokrácia jegyében a még össze sem ült kongresszus által megválasztott tisztségviselők nevét, a kongresszus tanulságait, határozatait, záródokumentumát. Ezekből az anyagokból tudható például, hogy a kongresszus érdemei elismerése mellett megköszöni Piotr Jaroszewicz miniszterelnöknek harcos kommunista élete minden odaadását, áldozatkészségét, s boldog nyugalomba vonulást kívánnak neki. Hát, „Fekete Péternek”, ahogyan a népnyelv nevezi, annyi. Vajon fiától, a „kis hercegtől” is megvonják ezek után a rallie-kocsikat? De minek is diózok ezen? Egyik komcsi jön, a másik megy, Deákné vászna-effektus.

Naná, hogy alá kellett írnom az Interpressben, fővesztés terhe mellett kussolok a munkáról! Ha netán „kiszivárogtatnék”, bíróság elé állítanak, s elítélnek, hogy arról koldulok – figyelmeztetett a cégnél egy rossz arcú, fekete műbőr zakós fazon, aki átadta a fordítandó szövegeket. Alig álltam meg, hogy meg ne jegyezzem: valóban bámulatos a demokrácia a létező szocializmusban, ha egyszer előre tudni lehet, mikor mit és kit fogunk volt megszavazni!

Táskámban a jókora paksamétával hazafelé bandukolva méla emlékem támadt egy bizonyos Woland nevű külföldiről, aki pepita zakós asszisztense, valamint egy Behemót névre hallgató, ménkű nagy fekete kandúr társaságában remek cirkuszokat szervezett egyszer hasonló közönségnek. Igazán megérett a helyzet arra, hogy ismét fellépjen mifelénk!

Ha én ezt otthon, a klubban (a Csarnokban) elmesélem! Hanem a hazafelé úthoz előbb akkumulátort kell szerezni. A kis Fityónk ugyan még garanciális, de a pár hónapos kocsi akkuja zárlatos lett, és per pillanat nincs lehetőség a cserére. A szervizben fel kellett iratkoznunk egy várakozólistára, majd postán értesítenek, ha ránk kerül a sor. A múltkor javíthatatlanul kilyukadt az egyik belső, két hétig tartott, míg sikerült szereznünk újat, ám akkor is kétszer álltunk sorba, mert egy személynek csak egy darabot adnak el…

Lassan már semmi sincs.

A kenyér után a cirkusz is fogyóban. Manapság a kulturális kínálat csökkenésével egyenes arányban nő a rendőrök száma az utcákon. No meg az államadósság. Nem is olyan régen még fél Magyarország ide járt moziba, ha nyugati filmeket akart nézni, vagy kíváncsi volt az avantgárd művészetre. Most számoltam össze a ±ycie Warszawy melléklete alapján: nyolcvan szovjet, huszonkét szocialista országbeli (köztük két magyar) játékfilmes produkciót, hat NDK-krimit s három szakállas francia vígjátékot vetítenek. A műsoron levő amerikai, angol, olasz filmekből filmmúzeumot nyithatnának. A nagyszerű lengyel rendezők – Wajda, Skolimowski, Zanussi, Borowczyk, Piwowski és társaik – sehol. Úgy hírlik, nemsokára talán kijön Zanussi új filmje, a Konstans. A beavatottak szerint nagyon tökös alkotás, így aztán cenzurális gondok vannak vele. Hát majd sterilizálják az ebadtát!

Még egyszer a LEMP kongresszusáról. Tegnap este hallottam a Szabad Európán, hogy mi történt úgy tíz napja Wroclawban. A város pályaudvarán ismeretlen tettesek több tucat, menhelyről elcsent korcs kutyát engedtek szabadon, mindegyikükön vörös mellénykével, amelyen a következő felirat díszelgett: „A VIII. pártkongresszus küldöttje vagyok”. Csúcsidőben, délután négy és öt között esett meg a dolog, amikor a vonatok és a helyiérdekű szerelvények percenként érkeznek, indulnak. Zsúfolt peronok, egyik kezükkel a sapkájukat, másikkal a gumibotjukat fogó rendőrök rohangáltak fel s alá, a kidekorált ebeket kergetve. Azok meg pánikban, vadul, eszeveszetten vágtattak a csomagok és lábak közt, nyüszítve, ugatva, farkukat maguk alá húzva pucoltak a zsaruk elől. A nagyérdemű utazóközönség meg a hasát fogta a röhögéstől.

Ma elmentem a kerületi könyvtárba, hogy visszamenőleg átnézzem a lapokat, vajon írtak-e az esetről, s ha igen, mit. Egyetlen tudósítást sem találtam róla. Gondolom, még várják a rendőri jelentést arról, hogy miként látták el végül a kutya felforgató elemek baját…

Stefan Kisielewski írja egyik földalatti jegyzetében: neki a kommunistákról mindig az az afrikai törzs jut eszébe, amelyik úgy hiszi, hogy a kopulációnak semmi köze a gyermek születéséhez. Azzal egészíteném ki a gondolatot, hogy azt is hiszik: másokkal is el tudják hitetni ezt. Ha valamibe valaha is belebuknak, akkor lehet, hogy éppen ez lesz az.

1980. március 24., Varsó

Tegnap szavazott Lengyelország. Tele volt a város illegális röplapokkal, hogy ne adja a voksát senki a Nemzeti Egységfront (FJN) – a mi Hazafias Népfrontunk megfelelője – jelöltjeire. Végigkérdeztem pár tucat ismerőst – mind azt vallották, hogy féltek távol maradni az urnáktól, de a fülke függönye mögött áthúzták, összefirkálták a szavazólapokat. Magyarán: érvénytelen szavazatokat adtak le. Az imént pedig a késő esti hírekben közölték, hogy a 25 millió szavazásra jogosultból félmillió híján mindannyian részt vettek a választásokon, s mindössze 13 ezer volt az érvénytelen voksok száma. És „természetesen” a választók 99,52 százaléka igennel szavazott az FJN jelöltjeire. Olybá tűnik, hogy ha egyetlen lélek sem ment volna el szavazni, a hivatalos eredmény akkor is hasonló lenne. Az ország gazdasága a végét járja, ám a bolsik cseppet sem zavartatják magukat – „the show must go on!”

1980. április 20., Varsó

A Lapkiadó Vállalat vezetői küldöttsége vendégeskedett a RSW Prasa-Ksi¨Żka-Ruch lengyel pártkonszernnél, én voltam a tolmácsuk. A vezérigazgató-helyettest két középkorú nő kísérte. Az egyik a személyzeti osztály vezetője, a másik a szakszervezeti titkár. Hatalmas elvtársi bulik sorozata következett: Varsó, Bydgoszcz, Torun, Gdansk, Olsztyn, közben Golub-Dobrzyn késő középkori várában egész estés tobzódás.

A magyar elvtársakat – becsületükre szóljon – már az elejétől fogva némiképp feszélyezte a feudális pompa, a magabiztos hencegés, hogy milyen remekül is mennek a dolgok, hiszen mást láttak az utcán, s mást „beljebb”. Az RSW emberei nem győztek dicsekedni, mennyi kiadójuk van, mily sok mindennel foglalkoznak, sokezernyi kioszk az országban mind hozzájuk tartozik, s ezekben a sajtótermékeken, könyveken, brosúrákon túl a fogpasztától az óvszerig, a hajtűtől a mosóporig minden kutyagumit árulnak, s hogy ebből hány milliárd zloty folyik be. Aminek a haszna szinte teljes egészében a LEMP kasszáját gazdagítja – tették hozzá cinkos hunyorítással. A magyarok némiképp irigykedtek, de maguk között fejcsóválva kommentálták a lengyelek helyzetét, az apparatcsikok alig leplezett arroganciáját, természetesnek tartott előjogaikat. A vezérnek nagyon nem tetszett már a varsói Centrum Áruház legfelső emeletén működő különleges, a nagyközönség elől elzárt bolt sem, ahová elvitték a delegációt vásárolni, s ahol minden kapható volt, aminek nyomát sem láthatták a városi üzletekben. „Nálunk az ötvenes években volt ilyen” – mormogták, de azért vásároltak ezt-azt. Később, északra tartva, ugyancsak meglepetten tapasztalták, hogy a vajdasági határokon fekete Volgákból helyi népviseletbe öltöztetett asszonyok és férfiak szállnak ki, hogy kenyérrel és sóval, no meg az elmaradhatatlan kupica vodkával üdvözöljék a társaságot. „Nem vagyunk mi miniszterek vagy hasonlók!” – dörmögte a magyar igazgató, s igyekezett jó pofát vágni az egészhez.

Így ment ez pedig egyfolytában, érdemi tárgyalás, beszélgetés szinte semmi, nagy ebédek és vacsorák, blikkfangos városnézések. Az RSW vajdasági vezetői, a lokális nómenklatúra „krémje” remek alkalomnak tekintette a magyar küldöttség látogatását arra, hogy vaskos tobzódásokat szervezzen.

A legvadabbra Golub-Dobrzyn várában került sor. Torunból indultunk, beesteledett, mire megérkeztünk. A sötétben igen romantikus kép fogadott: a várkapu előtt két lovas vitéz állt őrt, fáklyákkal a kézben. A vármúzeum igazgatója talpig vasban csörömpölt elő, „ólengyel” nyelven üdvözölte a delegációt és elvtársi kíséretét, majd a kezében vízszintesen tartott hatalmas, kemény kötésű kódexet előrenyújtotta, mondván, hogy csakis az lépheti át a vár kapuját, aki beírja nevét e könyv lapjaira, mert ez itt „kulturális hagyomány”. A fáklyafénynél kissé tanácstalanul pillogtak egymásra a magyarok, meg is jegyezték, hogy itt nehéz lesz írni, mért ne lehetne odabent. Az igazgató lovag elvtárs hajthatatlan maradt: itt és most kell elvégezni a feladatot, anélkül nincs belépés! Azzal felütötte a kódex fedelét. Kiderült, hogy tulajdonképpen kis rekeszekre osztott dobozról van szó, ahol minden sorban más és más színű vodka díszelgett. A „kulturális hagyomány” tehát abban állt, hogy ki kellett inni legalább egyet belőle mindenkinek.

Szegény keresztes lovagok, akik építették ezt a várat a XIV. század elején! Szegény Anna hercegnő, III. (Waza) Zsigmond lengyel király húga, aki reneszánsz elemekkel bővítette ki az 1600-as évek első felében! Ha ezt hallanák! Hogy a kulturális hagyomány itt elvtársi vodkaivásban merül ki! Talán még Bonaparte Napóleonnak sem tetszene, aki tábori kórházat rendezett be e helyt a maga idején… S vajon mit szólna hozzá az absztinens Adolf Hitler, aki meg a Hitlerjugend egyik oktatási központjaként használta?

No, bejutottunk. A várudvaron terüljasztalkám, elképesztő kínálat százféle felvágottból, halakból, füstölt csemegékből, fürtökben a kabanos is. Csupa olyan dolog, amit hosszú évek óta csak hírből vagy még úgy sem ismer a közlengyel. Az egyik sarokban hatalmas ürü forog nyárson, mint megtudjuk, benne pulyka, a pulykában kappan, a kappanban galamb sül már másfél napja. A lenyűgöző pecsenye alatt parázshalom, a sütés művészetét egy darócruhás, amolyan jobbágyszerűen felöltöztetett, lötyögő, rossz protézissel csemcsegő, ezer ráncba gyűrött arcú, nyolcvanas éveit taposó bácsika míveli. Kísérőink felvilágosítanak: szerte a környéken ő az egyetlen, aki ért az ilyesmihez, mert még a háború előtt az itteni uraság alkalmazottja volt.

A magyar küldöttség, mint említettem, egy férfiból és két asszonyból állt, plusz én, a tolmács, valamint az RSW protokollfőnöke, egy minden hájjal megkent harmincas figura, afféle vörös playboy. Együttesen öt ember. A helyi potentátok viszont vannak vagy harmincan, szinte mind hímneműek. Összeverődtek, mint dögkeselyűk a jó büdös hullára.

Az est következő attrakciója a helyi népi együttes fellépése volt. Vagy húsz szemrevaló nőci, s ugyanannyi legény. Taps, ivászat, taps, bárgyúbbnál bárgyúbb, rutinos pohárköszöntők sorozata. És egy kellemetlen közjáték. Az ökörsütő bácsikát egyszer csak visszakézből szájon kapja az egyik rendész, amolyan ávósképű alak, aki maga nincs több, mint harmicéves. Szegény öreg protézise kirepül, bele a parázsba – annak annyi. Kiderül, hogy a bácsi elcsent az urak asztaláról egy szál kabanost, a darócköntöse alá rejtette, de az éber ifjúgárdista rajtakapta. Az öreg fogatlanul pöszögve, sírósan mentegetődzik: soha semmit nem lopott még életében, most is csak azért, mert az unokája még sohasem kóstolt kabanost, és hát ízt, aromát elmondani nem lehet. Az egyik lengyel főelvtárs jóságosan megígéri, hogy pótolják majd a fogsorát, s elviheti a lopott kabanost is. A buzgó kisávósnak sutyorog valamit a fülébe, mire az görbe mosollyal a szája sarkában visszavonul. Az elképedt magyaroktól elnézést kérnek, mehet tovább az egyébként nagyon is operettszerű néptáncbemutató.

Evés, ivás, pohárköszöntők, tapsok, egyre sötétebben részeg mindenki. A magyarok már egy ideje csak mímelik az ivást, láthatóan sok nekik. Nekem könnyű dolgom van: minden újabb kínálásnál arra hivatkozom, hogy munkában vagyok, nem rúghatok be. Aztán látjuk: a tánccsoport civilbe öltözött férfi tagjai távoznak, a nők – népviseletben – maradnak. Huncut vigyorral az arcán hozzánk támolyog a vajda elvtárs. „Mondja meg a vezérigazgató barátunknak, hogy választhat magának a csajok közül… Vannak rendes apartmanok a várban, úgyis itt alszunk” – reszeli cefreszagot lehelve az arcomba. Kissé zavarba jövök, mert bármit is mondok, a magyar nők is érteni fogják. Mivel már tudom, hogy néha oroszul is kommunikálnak egymás között, nem merek félrefordítani, belecsapok a lecsóba. Vezérkém felkapja a fejét, ő is zavarban van, a nők szeme villog, összenéznek. S a személyzetis már mondja is: „Micsoda diszkrimináció?! És nekünk nem kínálják fel a fiúkat?” Ridikülök kattannak, a nők már állnak is fel, látszik, hogy gúnynak szánták a szöveget. Vezérigazgatónk pofaalapállást vesz fel, és kimérten közli: „Akkor most itt a vége mára. Hozzák elő az autókat, megyünk vissza Torunba. Holnap is van nap, utazunk tovább, úgyhogy aludni is kell.” A vajda rettenetesen csalódott, s jól számítottam a pontos fordítással: oroszra vált, úgy próbálja győzködni tovább a vendégeket, hátha nem értettek valamit. Hanem azok hajthatatlanok. A lengyel elvtársak sértődötten kísérnek ki bennünket. S másnap reggel csak az RSW helyi vicefőnöke búcsúztat. A nagyobb fejesek nyilván nem bírták abbahagyni a tivornyázást, s most merevrészegen alszanak. No meg nyilván vérig is vannak sértve.

Gdanskot viszonylag nyugalmasan megússzuk. Hanem aztán Olsztyn! Már az feltűnő volt, hogy a „rogatkán”, azaz a vajdasági határvonalon nem várt bennünket a kutya se. Vörös playboy barátunk rádiótelefonon próbál értekezni a vendéglátókkal, de sikertelenül. Gördülünk be a városba, egyenesen a pártházhoz. A vajdasági első titkár irodájában remegve toporog a titkárnő. Nagy nehezen kinyögi, hogy Olsztyn egész krémje vadászni ment tegnap, és még nem jöttek vissza. Playboyunk sík ideg, hívja a rendőrkapitányságot – annak a főnökét sem látták tegnap óta. Nyilván ő is vadászik. A magyar delegációt kiterelik a városba, kapunk idegenvezetőt, sétáljunk vele. Egy óra múlva jönnek a fekete Volgák. Szabadkozás, hogy most már minden rendben lesz, menjünk ebédelni. A város szélére visznek, egy halászcsárdába. A hely kívülről nem valami biztató, a nagyterme is áporodott, amolyan harmadosztályú utasellátó szinten vegetál. Vezetnek hátra a konyhán át egy különterembe.

No, itt legalább olyan terüljasztalkám vár, mint Golub-Dobrzynban volt. A csemegéktől roskadozó asztalok mögött hatalmas akvárium, benne pontyok, csukák, süllők, mindenféle hal. Aki idáig bejut, az választhat közülük a tányérjára.

A helyi potentátok már itt vannak, mind a nagy éjszakai vadászat után. Jobbára merevrészegek, nem sok sikerrel igyekeznek uralkodni magukon. Vezérigazgatómat playboyunk és közém ültetik, az akvárium elé, mögöttünk a halak, szemben velünk a vajdasági párttitkár, mellette két oldalról a magyar nők. Párttitkár elvtárs csemcsegő-szörcsögő állapotú részeg, mozdulatai lelassultak, szeme álmatlanságtól véres, életviteltől táskás, kora nehezen állapítható meg, éppúgy lehet ötvenéves, mint hatvanöt. Sovány, alacsony, szesztől marinált ember. Tőlem jobbra kettővel a vajdasági belbiztonsági főnök kap helyet. Szép derék nagy marha ember, mondaná atyai nagymamám. Ő sem kevésbé italos, pedig a méretei után ítélve sok kell neki. Hiába, minden máj feladja egyszer, még akkor is, ha KGB-műhelyben edzették.

Nehezen indul a beszélgetés, pedig playboyunk apait-anyait belead, hogy ne üldögéljünk kínos csendben. Dobálja a témákat, a magyarok vennék is, de a kis citromképű párttitkár ahhoz van szokva, hogy ő parancsol. Rájön a történelmi visszatekintés kényszere. Mondja is a nagydarab ávósnak: „Ezredeském, meséld csak el a magyar elvtársaknak, hol vannak most! Hadd tudják meg, miféle földön! Hogyan is tért vissza ez itt szocialista hazánk kebelére!” Úgy fogalmaz a majom, mintha Kelet-Poroszországot a németek a komcsi Lengyelországtól hódították volna el, vagy legalábbis mintha Warmia, Mazúria, Pomeránia és egyáltalán, a tengermellék elvesztése a büdös feudális banda egyik megbocsáthatatlan bűne lett volna. Bezzeg a szovjetizált népi társadalom alatt ilyesmi sohasem következhetett volna be!

Amaz nem kéreti magát. Feláll, és mesélni kezdi, hogy a mocskos fasiszták ugyan szinte egy lövés nélkül feladták a várost, de aztán az oroszok nem hittek ám nekik! Végigkajtattak mindent házról házra, és szó szerint kifüstölték a rohadt németeket innen. Magyarán: civilek kifelé; amit lehetett, elzabráltak, a többit felgyújtották, szétlőtték. Költői kérdés fogalmazódik meg bennem: ha egyszer nem volt már a városban német katona, nem lőtt vissza senki, akkor mi a fenének lőttek és gyújtogattak?

A belbiztonságis folytatja. Mondja, hogy ő is ott volt ám előőrsként, végigharcolta egész Kelet-Poroszországot, mert hát helyet kellett csinálni a nemsokára betelepülő lengyeleknek. „Volt, hogy a mocskos germán ott mutogatta nekem az állítólag beteg csecsemőjét, hogy hát ezzel menjen ki a semmibe, a hidegbe?! Nem lacafacáztam ám, hanem azt tettem, amit ők is velünk: elkaptam a szaros kis hitlerfióka lábát, a falhoz csaptam, akár a macskát, aztán kész! Mars ki, mert szétlőlek benneteket, a náci istenit az anyátoknak!” Rettentően belejött a szövegelésbe, fröcsögött belőle a gyűlölet meg a nyál. Playboyunk meg a vezérigazgató háta mögött átnyúlva idegesen rángatta a zakómat: „Le ne fordítsd, amit mond, mert nem fizetünk neked semmit! Értetted?”

Próbáltam mellébeszélni, de a magyarok azért érzékelték, miről van szó, s milyen stílusban. Nyugtattak, hogy mondjam csak pontosan, ők nem fognak reagálni rá, nem buktatnak le. Nagy komoly képpel bólogattak, mint akik szívvel-lélekkel értik, azonosulnak a hallottakkal.

Alig fejezi be „hőstörténetét” az ávós, alig ittak rá az elvtársak mindkét lábukra megint, a magyar nők egyike rezzenéstelen arccal, csendes határozottsággal kéri: „Attila, mondja meg a titkár elvtársnak, hogy vegye el a mancsát a combjainkról, mert botrányt csapunk!” Mit volt mit tennem, lefordítottam a dolgot, amilyen óvatosan, udvariasan csak tudtam. Erre a citromképű fagyosan rám mered: „Mit hablatyolsz te itt összevissza, baszd meg? Nem is azt mondták!” Átsiklottam a tegezésen, és szenvtelenül megismételtem a kérést. A párttitkár erre hunyorított egy cinkosat, majd intett, hogy bizalmasan akar valamit a fülembe súgni, ugyan hajoljak már át az asztalon őfeléje. Megtettem. Ekkor alattomosan elkapta a nyakkendőmet, és megrántotta, hogy a lábam kicsúszott hátul, egyensúlyom vesztve előrebuktam, s teljes mellszélességgel beletoccsantam a köztünk levő nagy franciasalátás tálba. „Fogsz te nekem itt hazudozni, szarházi!” – röhintette el magát diadalmasan a citromképű, s egy-egy kedélyes csapást mért a két magyar nő combjaira. „Nézzék már, hogy néz ki ez az alak, hehehe! Így jár, aki melléfordít!”

A nyakkendőhúzás kiverte nálam a már amúgy is izzó biztosítékot. Hirtelen minden mindegy lett, elegem volt. Megvetettem a lábamat, átnyúltam az asztalon, elkaptam a részeg kis szemét zakóját, áthúztam az asztalon, s ugyanazzal a mozdulattal belefejeltettem a nyitott akváriumba. Még szinte el sem engedtem, amikor fémes csattanást hallottam. Az ávós főnök pisztolyának a závárzata volt az. Amint látta „támadásomat” a párttitkár ellen, fegyvert rántott. Szerencsére többen lefogták. Elengedtem a citromképűt, és félresodorva mindenkit, aki az utamban volt, kimentem a mosdóba, hogy rendbe hozzam magamat. Félmeztelenül mostam az ingemet, amikor belépett az RSW-s playboy. Céklavörösen sziszegte: „Azt tudod, hogy most dolgoztál utoljára nálunk?! Mit képzelsz te, baszd meg? Fizetés nuku, örülj, ha nagyobb balhé nélkül megúszod!” Csendesen és jeges nyugalommal azt mondtam neki: „Nyald ki szépen a seggem, ha hagyom. Nem vagyok én a lábatok kapcája, faszikám.”

A magyar küldöttség már kint várt, mintegy védelmezően álltak mellém. „Nyugi – mondta a vezér. – Nem hagyjuk annyiban, ne félj! Mit akarnak veled?” Mondtam. Erre ő odafordult a playboyhoz, és oroszul közölte vele, hogy nagyon nem szeretné, ha a tolmácsnak akár csak a haja szála meggörbülne, kifizetik, ahogy kell, s békén hagyják, rendben? És kikérik maguknak a várban történteket, az egész gusztustalan kalandsorozatot. Az kényszeredetten bólintott. A vezér aztán Varsó felé autózva megjegyezte: „Na, apám, ebben az országban nemsokára rettentő balhé lesz, majd meglátod. Gyere haza, amíg nem késő.”

Fogalmam sincs, mit csinált negyvenötben, az ötvenes években, ötvenhatban és utána, de komoly aggodalmat éreztem a hangjában. Nagy nehezen megálltam, hogy ne mondjam neki: én alig várom azt a balhét…

Másnap kifizettek a szerződés szerint, az RSW elnöke személyesen kért elnézést a magyaroktól az olsztyni intermezzóért, a nők hatalmas csokor rózsákat kaptak fájdalomdíjul. A reptéren, amint a vendégek eltűntek a VIP-váró elé beállt buszban, playboykám gúnyos mosollyal hozzám fordult: „Ezt most megúsztad, komám. De mivel gyenge idegzetű s ennélfogva alkalmatlan vagy ilyen szinten a tolmácsolásra, többé ne számíts ránk. Most pedig azzal mész be a városba amivel tudsz.” S otthagyott.

Kicsit sem bántam. Eszembe jutott a citromképű kis párttitkár, amint bugyborékolt az akváriumban. Majdnem hangosan felröhögtem… Legalább egynek közülük megmutattam, hol a határ.

1980. július 9., Varsó

A hónap elejétől már megint felemelték – a jobbára nem létező! – hús és húskészítmények árát. A munkásosztály válasza: sztrájkok a varsói Ursus Traktorgyárban, a sanoki Autosan Buszgyártó Vállalatnál és a tarnówi Ponarban. A hatalom megriadt, másnap közölték, hogy félreértés történt, „csak” részleges, némely cikkre kiterjedő az áremelés. A munkások nem veszik komolyan a párt handabandázását, keményen tartják magukat. S terjed a „métely”: leállt már ‡widnik, aztán sorban a többiek, a sajtó hazudozik, a SZER azt mondja, áll például egész Lublin. Mai hír, hogy a şwidniki telekommunikációs üzem sztrájkolóinak követelései között már a családi pótlék felemelése is szerepel, méghozzá olyan szintre, amilyet a rendőrök és a katonák kapnak.

No, úgy tűnik, a lengyeleknek elegük lett a hátrálásból. Megfogadták volna pápájuk tanácsát, aki első hazai földön tartott szentmiséjét azzal kezdte, hogy „ne féljetek itt, ezen a földön”? Hogy az Írással folytassam: hallhatta, akinek van füle… Hiszen a hatalom csak addig erős, amíg félünk tőle. Ha lekezeljük, kinevetjük, legyintünk rá, azzal nem tud mit kezdeni. A lengyelek most megállni látszanak, s mintha valóban nem félnének. Kíváncsi vagyok, meddig bírják. S vajon elindulnak-e előre? És persze kérdés, meddig hátrál majd a hatalom, mikor kezd lövetni. Jola mondogatja is: érdekes időkben akartál élni, hát most itt van! Forró nyár ígérkezik…

1980. augusztus 4., Varsó

Lassan egy hónapja sztrájk sztrájk hátán. A PB-tag Mieczyslaw Jagielski, ez a pókerarcú, nyájas-nyálas apparatcsik bejárta Lublin összes vállalatát, szinte mindenütt fizetésemelést ígért, amnesztiát a sztrájkolóknak, az üzemi tanácsokkal kapcsolatban új választások kiírásával kecsegtette őket. Mi több: kötelezte magát a párt nevében arra, hogy a központi lapokban elnézést fognak kérni a sztrájkolókat mélyen sértő hangnemű, mocskos kommentárokért.

Naná, hogy nem történt meg. Én legalábbis sehol nem olvastam ilyesmit. Annál többet arról, hogy az egyetlen út a gazdasági konszolidációhoz a munka hatékonyságának növelésén, a minőségi mutatók javításán, a munkafegyelem fokozásán, a jobb munkaszervezésen keresztül vezet. Azt, hogy miért is jutott az ország idáig, még véletlenül sem hozzák szóba. Gondolom, egyelőre. Idővel majd kicserélik egymást a posztokon az elvtársak, kiállítanak néhány bűnbakot (akiket nagyköveti megbízással, hasonlókkal büntetnek, s tüntetnek el szem elől), s kezdődik minden elölről, illetve folytatódik. A kommunizmus ugyanis – a hülye is látja – sajnos elég széles rétegeket kötött a hatalomhoz így vagy úgy; s az örökös hiánygazdálkodásban ez nem is olyan nehéz, elegendő játszani a privilégiumokkal. Mondogatják is, például nálunk, Magyarországon, hogy ne pattogjatok, emberek, mert még azt a keveset is elveszítitek, amitek van. Már itt is egyre gyakrabban hallani hasonló „jótanácsokat”.

Persze hogy el kell őket takarítani, csakhogy cseppet sem könnyű! Hiszen a kommunista párt nem az eszme embereinek szerzetesrendje, hanem igazgatók, hivatalnokok, katona- és rendőrtisztek, fizetett és önkéntes ügynökök, provokátorok, kilóra megvásárolható értelmiségiek, kiváltságos brigádvezetők, tanács- és kolhozelnökök, párttitkárok és bizalmiak, kisvárosi és falusi nómenklaturisták a maga nemében jól működő érdekvédelmi (szak)szervezete. Ha a fejükre olvastatik, ilyen-amolyan bűnösök, akkor menten rikácsolni kezdenek. Igen?! Ha ők bűnösök, akkor bűnös az egész ország, hiszen mindenkinek van valamennyi vaj a fején, jobb hát, ha nem ítél, hogy ne ítéltessen. (Őrület, tudom, de az Írást a Polityka főszerkesztőjétől, Rakowskitól idézem, akinek volt képe a szájára venni.) Az embernek hánynia kell, mit összeszövegelnek hazafiságról, állampolgári felelősségről az ország iránt. Ők, az ő rendszerük cseszett el mindent, s még nekik áll feljebb, ők tartanak erkölcsi prédikációkat azoknak, akik az áldozataik.

Mindig egy klasszikus vicc jut eszembe róluk. Ül a disztingvált polgár a villamoson, szemben vele tajtrészeg, gyűrött, gusztustalan, mocskos fickó támolyog még ültében is. Egyszer csak combvastagságú sugárban kitör belőle a cefre, telibe okádja a szemben levőt. A felháborodott polgár szidja, mint a bokrot, hogy ilyen, amolyan, gazember, undorító alak, hogyan viselkedik, mit képzel, egyáltalán, hogy néz ki?! Erre a piás megvetően rávigyorog: „Maga beszél?! Bagoly mondja verébnek!”

1980. augusztus 16., Varsó

Túl vagyunk egy többnapos varsói bulin: a fővárosi közlekedési vállalat három napra leállt. Kellemes meglepetés, hogy a népek nem dühöngtek, hanem jókat sétáltak, tele lett a város biciklistákkal, a magángépkocsik szívesen vettek fel stoposokat, ha tehették. Taxit égen-földön nem lehetett kapni, legfeljebb maszekot, mert az állami MPT is sztrájkba lépett. Afféle fesztiválhangulat uralkodott, soha ennyi mosolygós arcot nem láttam az utóbbi években.

Közben hallani, hogy egy sor más városban is áll a bál, a párt már nem győzi apparatcsikokkal a tűzoltó munkát.

Tegnapelőtt délután a SZER közzétette: reggel óta sztrájkol a gdanski Lenin Hajógyár. A sztrájkbizottság követeli, hogy vegyék vissza állásába Anna Walentynowiczot és Lech Walesát. A két munkás már 1970 óta „sáros”: mindketten tagjai voltak a tragikusan végződött akkori munkabeszüntetések idején a sztrájkbizottságnak, és kezdeményezői a földalatti Szabad Szakszervezetek létrehozásának is. Most meg olyanokat követelnek, hogy emlékmű állíttassék a Jaruzelski tábornok vezényelte sortüzekben mártírhalált halt áldozatoknak, természetesen téma a béremelés is, a családi pótlék azonos szintre emelése a rendőrökével.

A tegnapi éteri hírek szerint a gdyniai Párizsi Kommün Hajógyár és más gdanski üzemek is beszüntették a munkát, ma meg már azt halljuk, hogy a Hármasvárosban (Gdansk–Sopot–Gdynia) üzemközi sztrájkbizottság alakult, s ennek vezetőjéül is Lech Walesát választották.

Érdekes, hogyan jutnak el a hírek ide-oda… Tegnap déltől ugyanis a hatalom megszakította a telefon- és telexkapcsolatot Gdanskkal és környékével. Valami disznóságra készülnek az elvtársak megint. Istenem, csak ne úgy, mint ’70-ben!

Ki ez az ember? Ez a Walesa? Honnan veszik az erőt, a merszet, a bátorságot az ilyen emberek? Múltja van pedig, nem ma kezdte, mint a kommentárokban halljuk. Új, megjegyzendő nevek: Lech Walesa, Anna Walentynowicz, Bogdan Lis, Andrzej Gwiazda. A hasonlók írják ma a történelmet!

Úgy hírlik, hívő emberek, különösen Walesa. Ha Isten vele, ki ellene? Így már érthetőbb a dolog. Az elvtársak meg újra tanulhatják a leckét: gondolom, nemigen tudnak mit kezdeni azzal, hogy munkás érdekvédelmi szervezetet, szakszervezetet hívő emberek hozzanak létre. Nyilván nem fér a fejükbe, hogyan gondolhat valaki szakszervezetre, ha egyszer nem baloldali, nem kommunista. Hogyan is? Hát csak úgy, hogy Marx úr maga sem lépte át soha egyetlen gyár vagy üzem, proletárlakás küszöbét se. Így aztán valódi fogalmai nem is lehettek a munkások lelkivilágáról. És ezt a mókust követték olyanok, mint Lenin! Ilyen beképzelt entellektüel majomból született filozófiai irányzat, „-izmus”! A tanítvány sem volt rosszabb a mesterénél e tekintetben: Iljics állítólag életében nem dolgozott sehol egy napot se. Elgondolkodom néha, hogy mégis, ki a fészkes fene pénzelte ezeket a tagokat, hogy kereső foglalkozást nem űzve, vagyont, életjáradékot nem örökölve, tulajdonképpen polgári létfeltételek mellett lázadozhattak a polgári világ ellen. Amelyik meg volt olyan gügye, hogy nem csukta le őket életfogytiglanra. Mennyi mindent megúszhatott volna a világ!

1980. augusztus 18., Varsó

Nem minden nap tudok jegyzetelni, pedig bűn kihagynom akár csak egy napot, egyetlen órát is.

A gdanski hajógyár kapuja előtt a Szent Brigitta-templom papja, Henryk Jankowski atya szentmisét celebrált tegnap. A misét követően ott, ahol 1970-ben a párt golyói munkások életét oltották ki, jókora fakeresztet állítottak, mint ideiglenes emlékművet. Az Üzemközi Sztrájkbizottság, amely immár mintegy harminc vállalatot és mintegy százezer dolgozót képvisel, 21 pontban foglalta össze a munkások követeléseit. Felhívást intéztek a hatalmi szervekhez, hogy a sztrájkok idejére alkoholtilalmat vezessenek be. Ugyanakkor biztosították a városi közlekedés és az egészségügy dolgozóit, a városi szolgáltatóüzemek személyzetét, hogy az ő nevükben is fellépnek, de ne sztrájkoljanak, ne bénuljon meg a város. Ezalatt vastagodik és szűkebbre zár a tengerparti városok körül a belügyi alakulatok gyűrűje. Sztrájkol az olajfinomító is, egyre nő az üzemanyaghiány. Varsóban is hosszú sorok állnak a benzinkutaknál. Kannákba elvileg nem adnak el, de mint minden, ez is némi kenéssel elintézhető. Egyelőre.

1980. augusztus 18., Varsó

Hamisított röpcédulák a városban. Állítólag Gdansk is tele van velük. A munka felvételére szólítanak fel. Árulkodó a fogalmazás: állampolgári felelősséget emlegetnek. A belbiztonságiak hülyének néznek bennünket – a Trybuna Ludu stílusa ez.

Ma este Gierek locsogott a tévében. Az első titkár elvtárs „elítélte” a munkabeszüntetéseket, „anarchista és felelőtlen, szocializmusellenes elemeket” emleget, amelyek vagy akik „megtévesztik a becsületes munkásokat”. Némi önkritikát is gyakorol végre: „a gazdaság irányításában hibákat követtünk el”, mondja, bírálja a bürokratikus és a „tömegektől elszakadt” központi szakszervezeteket, ám ugyanakkor keményen elutasítja a szabad szakszervezetek létrehozásának még a gondolatát is. A munka felvételére szólít fel, bizalmat kér a pártnak, mert úgymond „az országnak belső nyugalomra van szüksége”, csak így építkezhetik.

Ha a sztrájkolók nézték a tévét, kinyílt a bicska a zsebükben. Nekem is kedvem volna elővenni azt a régi pártkiadványt, amelyben többek között Gierek beszédeit közlik, ama 1970-est is, amikor a tengerparti vérengzések után a párt nevében önkritikát gyakorolt, és bizalmat kért az új vezetésnek. Az a gyanúm, hogy egyes paneleket szó szerint onnan ismételt meg. Baromi hiteles, annyi szent!

Hibázunk, hazudunk, hibázunk, hazudunk, de azért csak mi lehetünk az élcsapat, kuss, disznók, ide nekünk a bizalmat!

1989. auguszus 20., Varsó

Szent István ünnepe, az új kenyér szentelője mifelénk.

Itt meg Gierek keménykedő beszédét – hála Istennek! – nem követték gyors és ugyancsak kemény rendőri intézkedések. Az erős kéz politikája csak szólamnak látszik, vagy… vagy a hatalom elkezdte a bújócskát, és ez a látszólagos káosz és gyengeség hosszabb forgatókönyv része. Mert azért történik ez-az, nem egészen hiányzik a represszió. A minap visszatoloncolták Varsóba a Munkásvédelmi Bizottság (KOR) egyik tagját, a gdanskiakhoz csatlakozni igyekvő ellenzéki értelmiségieket el-elkapják. Többek közt lekapcsolták Jacek Kuront és Adam Michniket.

Időközben Gierek szűkebb hazája, Szilézia is leállt, szolidáris a gdanskiakkal, akiknél hiába tárgyalt immár napok óta Pyka miniszterelnök-helyettes, úgyhogy vissza is jött dolgavégezetlenül Varsóba.

A rendőri és katonai fenyegetés erősödését érzékelhették a tengerparton, mert Walesa amúgy meglepő nyilatkozatot tett: kijelentette, hogy a sztrájkmozgalmat nem a KOR irányítja, el is határolódott tőle látványosan. A KOR azonban tudta, miért tesz így, és kezdeményezésére Varsóban hatvannégy élvonalbeli értelmiségi aláírásával adott ki felhívást, amelyben az Üzemközi Sztrájkbizottság elismerését és az érdemi tárgyalások megkezdését szorgalmazza. Számomra most derül ki, hogy milyen sok földalatti társadalmi-önvédelmi kezdeményezés van itt: hol a Paraszti Önvédelem Bizottsága, hol az Egyéni Gazdák Független Szakszervezete s más hasonló tömörülések jelentkeznek támogató nyilatkozataikkal.

Este a SZER-ben hallom, hogy megint letartóztattak egy tucat aktivistát a KOR tagjai közül, és bekasztlizták az egyik szamizdat folyóirat, a Munkás (Robotnik) teljes szerkesztőségét is.

1980. augusztus 23., Varsó

Minden jel szerint közeleg az igazság pillanata, az országban forr a levegő, Szczecinben is már vagy száz üzem szüntette be a munkát. Gdanskban pedig egyenesen pattanásig feszültek az idegek. Tegnap Mieczyslaw Jagielski miniszterelnök-helyettes, aki Lublinban már szerzett gyakorlatot a sztrájkolókkal való pókerezésben, első ízben találkozott a sztrájkbizottsággal. A hajógyár kapuján kívül, nem engedték be. A munkások addig nem hajlandók érdemi tárgyalásokba kezdeni a hatalom képviselőivel, amíg a Hármasváros és az ország más régiói között helyre nem állítják a telefon-összeköttetést. Jagielski pedig Anna Walentynowicz és Lech Walesa s még néhány „radikális” aktivista eltávolítását jelölte meg feltételként, velük nem hajlandó szóba állni. Követelte azt is, hogy az időközben mégiscsak leállt tömegközlekedésiek fejezzék be a sztrájkot. Naná, rögtön lehetne látványos eredményként tálalni a központi médiumokban! A sztrájkbizottság nem hátrál, keményen kitart a maga követelései mellett. Patt.

Ma esti hír: a gdanski Üzemközi Sztrájkbizottság mellett szakértői tanácsadó testület alakult. Olyan neves ellenzéki figurák jelentek meg ott, mint Bronislaw Geremek, Tadeusz Mazowiecki és többen a százszor is elátkozott KOR és a katolikus értelmiségi társaság, a Tapasztalat és Jövő (DiP) tagjai közül. Bekövetkezett az, amitől a komcsik talán a legjobban tartanak: kezet fogott a munkás és az értelmiségi, no meg a paraszt. Annyit fecsegtek nemzeti egységfrontról, hát most itt van, nesze nektek! A simlis technokrata quislingek bandája, amely a „munkásosztály élcsapataként” szereti aposztrofálni magát, immár nem tud visszaélni a melós naivitásával s tájékozatlanságával. Ha ez a szövetség tartós marad, soha többé nem tudják kiénekelni a sajtot senkinek a szájából sem.

Kínjukban végül estére engedtek az elvtársak. Mire tárgyalóasztalhoz ültek, újabb, közel négyszáz üzem csatlakozott a sztrájkbizottsághoz.

És nemcsak a szavak pengéje villog, a gdanskiak cselekszenek is. A hajógyár egyik tervezőmérnöke, Bogdan Pietruszka előállt az 1970-es áldozatok végleges emlékművének a tervével. Igazuk van: ha sikerül egykettőre felállítani, akkor egy erős, szimbolikus pont keletkezik, amelyet csatavesztés esete után sem lehet csak úgy eltüntetni, mint a jelenleg álló ideiglenes, egyszerű, fából ácsolt feszületet, amelyet – ugyebár – „ismeretlen tettesek” vagy „huligánok” is ledönthetnek egyetlen éjszaka alatt. A vasbetonnal más a helyzet…

1980. augusztus 27., Varsó

24-én tízvalahány-ezer ember vett részt a Lenin Hajógyárban és az üzem főkapuja előtti téren celebrált szentmisén. Micsoda látvány lehetett! Mondom, lehetett, mert a tévé semmit sem mutatott belőle. Nagy ügy, akkor is tudjuk! És lelki szemeinkkel látjuk!

Összeült a maga miséjére a LEMP KB is: amint volt szerencsém megjósolni, személycseréket hajtottak végre a kormányban és a pártvezetésben is. Mintha ettől bármi változna! A plénum a munkásokkal való tárgyalás mellett döntött, és pártkormányos tárgyalóstábot állított fel Pinkowski vezetésével. A gdanski sztrájkbizottság újfent attól tette függővé a tárgyalások folytatását, hogy visszakapcsolják a telefonokat a tengerparton. A „szervek” megint KOR-osokat tartóztattak le: Seweryn Blumsztajn, Miroslaw Chojecki, Wieslaw Kecik, Jacek Kuron, Jan Litynski, Zbigniew Romaszewski, Henryk Wujec és Adam Michnik nevét mondták be a rádióban. A munkások erre azonnal a politikai foglyok szabadon bocsátásának követelésével álltak elő. Működni látszik az értelmiségi–munkás szövetség!

És mit ad Isten, tegnap visszakapcsolták a telefonokat, így aztán folytatódhattak a tárgyalások. A CFDT francia szakszervezet valami tízezer frank segélyt küldött a gdanski Üzemközi Bizottságnak. Na, kezdhetik az elvtársak az egyik kedvenc mondókát a „beavatkozásokról a belügyekbe”. Közben áll már az egész tengerpart a Hármasvárostól Szczecinig, sztrájkolnak Felső-Szilézia bányászai és kohászai, ugyanezt teszi a Krakkó melletti Nowa Huta 10 ezer munkása s a lódzi üzemek dolgozói is. Magában Gdanskban 500 üzem és vállalat szüntette be a munkát.

Stefan Wyszynski prímás szentbeszédét közvetítette ugyan a tévé, de csak részleteket adtak belőle, miközben az előzetes megegyezés úgy szólt, hogy cenzúra nélkül megy le az adás. A TASZSZ moszkvai hírügynökség éles hangú nyilatkozatot közöl, amelyben a „szocializmusellenes erők” kifejezés szinte refrénként ismétlődik a lengyel helyzettel kapcsolatban.

A munkások nem rettennek meg, kemények, következetesek. Egy engedményt azonban tettek: nem „szabad” szakszervezeteket alapíthatnak, hanem csak „önigazgatásúakat”. Persze, hiszen szerintük a szocializmusban igazán szabad az ember, hát hogyan is néz ki, hogy egy szervezet külön annak minősíti magát? Akkor a többi nem szabad? No jó, egye fene, legyen az elvtársaknak!

1980. augusztus 30., Varsó

II. János Pál pápa lengyel zarándokokat fogadott tegnap, akikkel együtt imádkozott Lengyelországért. Levelet is írt nemrég Wyszynski prímásnak, amelyben kifejezi reményét, hogy a püspöki kar, a lengyel egyház, mint a múltban oly sokszor, ez alkalommal is segítséget nyújt a nemzetnek a mindennapi kenyér, a társadalmi igazságosság és a méltó élet elérésére kifejtett igyekezetében. Csak úgy sugárzik a pápa soraiból: álljatok a nemzet mellé, ne hagyjátok magára nemes küzdelmében, tartsátok benne a lelket! Csodálkozom is, hogy a komcsik nem sikoltoztak azonnal holmi szekularizációról, egyházi reakciós elemekről, amelyek felelőtlenül beavatkoznak a politikába. Sebaj, aligha mulasztják el, ha kapnak egy kis levegőt.

Szczecinben ma már aláírták a kormány és a sztrájkolók közötti megegyezést. Gdansk, ahová időközben megérkezett a világhírű fimlrendező, Andrzej Wajda is, üdvözli ugyan az aktust, de Walesa kitart amellett, hogy a politikai foglyok szabadon bocsátása nélkül nincs alku. A LEMP PB is hezitál még: vajon mi várható, ha megadják magukat? A munkások diadala mennyire csorbíthatja a párt tekintélyét? Ilyesmiken morfondíroznak, amikor már mindenki látja, hogy meztelen a király.

A LEMP KB késő délután végre áldását adja az egyezménytervezet szövegére. Jagielski mehet vissza a tengerpartra aláírni.

Nem tudom, Gdanskban és egyáltalán, az országban ezt hogyan fogadják majd. Végül is örömmel kellene, hiszen sikerült a szörnyeteget alkura kényszeríteni. Csak az a bibi, hogy a bolsik soha semmilyen egyezményt be nem tartottak eddig pusztán azért, mert aláírták. Abban a pillanatban, amint megszűntek a közvetlen kényszerítő körülmények, mindig és azonnal a sutba vágták, fütyültek rá. Magyarán: csak akkor lehet számolni azzal, hogy betartják az ígéreteiket, ha folyamatosan nyomás alatt tartják őket. Lehet ezt tenni, de baromi fárasztó. Amit ők is tudnak. Ezért aztán igyekeznek nem tenni semmi érdemlegeset, mindenfélére hivatkozva odázgatják majd el azt, amire kötelezték magukat, jönnek az „objektív nehézségek” a megvalósításban, a nemzet elfárad, s akkor szépen odacsapnak.

Adná az Úr, hogy most az egyszer végre ne így legyen!

1980. augusztus 31., Varsó

Hát, megtörtént a lehetetlen!

Aláírták Gdanskban a megállapodást!

Istenem, de jó lehetett látni, hallani, amint Jagielski a szépen, sorban felolvasott 21 pont mindegyikére rávágta, hogy „elfogadom, aláírom”! A végén meg is tette. Walesa is: hatalmas, giccses, de most mégis felemelően jelképes, II. János Pál pápát ábrázoló tollal kanyarítja oda nevét a dokumentum alá. Zeng a himnusz, a szemek csillognak, a politikai foglyok szabadok, megvannak a szabad szakszervezetek, készülhet az alapszabályuk, indulhat a bejegyzési folyamat.

Az ország ünnepel, de mintha kissé el is lenne szontyolodva, hogy eztán megint jönnek a szürke, küzdelmes hétköznapok. Hiszen ha a párt be is tartja az ígéreteit, amire semmi garancia, akkor sem változik egyik pillanatról a másikra semmi. Most valóban különleges szerep vár az egyházra: éltetni az emberekben a reményt. Mert hinni nemcsak lehet, hanem kell is.

Te jó ég! Mi lesz ebből, ha lesz? Vajon Moszkva le tud nyelni ilyesmit? Hiszen a dolog nem áll meg – az erjedés átterjed(het) a többi – Miloszsal szólva – rabul ejtett értelmű országra. S ha a rabtartók összefognak, s ha a Nyugat megint kussol, akkor…

Erőnek erejével hessegetem el a sötét gondolatokat. Csak azért is hinni fogok a sikerben! Aki félelemmel száll ringbe, az már félig vesztett is. II. János Pál intő szavait ismételgetem, azokból próbálok erőt meríteni: „Ne féljetek! Ne féljetek itt, ezen a földön!”

A szerző 1976 és 1990 között Lengyelországban élt. Magántörténelemnek nevezett személyes élményeit naplójegyzetek formájában rögzítette.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben