Látlelet III.

Amikor elérnek egy bizonyos nagyságot, levetik kinőtt bőrüket a kígyók. Új bőrük éppolyan, mint a korábbi, csak nagyobb. A kommunisták – az igaziak és a talmiak egyaránt – nem tudnak, nem is akarnak kibújni a bőrükből: vérrel mocskolt, hazugsággal és csalással szennyeződött álarcukat időről időre naprakészen hófehér maszkkal cserélik fel.

Ütemes tapssal kísért jelszavuk (hatvanéves a kis kopasz gazember) 1952 márciusában: Éljen Rákosi! Éljen a Párt!

Ütemes tapssal kísért jelszavuk (a szovjet elvtársak épp kirúgták a hatalomból a terhessé vált tömeggyilkos pártvezért) 1956 júliusában: Vesszen Rákosi! Éljen a Párt!

Piaci simlisek kedvenc mutatványa: Itt a piros, hol a piros…

A kommunisták rosszul összetákolt erőszakszervezetük, a Magyar Dolgozók Pártja nevét 1956. október utolsó napjaiban hirtelen átkeresztelték Magyar Szocialista Munkáspártra; központi lapjuk, a Szabad Nép (utolsó szám: 1956. október 29.) egy pillanat alatt lett Népszabadság (első szám: 1956. november 2.).

Lenin Művei – harsogta a vezércikk címe a pártlap október 22-i számának első oldalán. Az elvhű, bolsevik, névtelenségét, személytelenségét a kommunista hagyomány alapján gondosan őrző szerkesztőbizottság a vörös zászlót másnap már Ady Endre szellemében lengette: Új, tavaszi seregszemle.

1956. október 23-án éjszaka – történt, ami történt – összeült a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége, és felhívással fordult a magyarokhoz: „A dolgozó nép ellensége reakciós sötét hordája kihasználva az egyetemi ifjúság békés felvonulását, kezet emelt a magyar dolgozó nép államára, megtámadta a főváros fontos középületeit és ellenforradalmi jelszavakat hangoztatva gyilkolt, rabolt, gyújtogatott. […] Az egészséges kibontakozást akarja megakadályozni az ellenforradalmi hordák aljas támadása. Az ellenforradalmárok piszkos rágalmaikkal meg akarják ingatni népünkben a Szovjetunió iránti bizalmat, el akarják szakítani országunkat a szocialista országok családjától.” (Dunántúli Napló, 1956. október 24. Különkiadás!)

Alig egy nappal később a Magyar Dolgozók Pártja új, a leváltott Gerő Ernő helyére szűk körben, sebtiben megválasztott első titkára, Kádár János árnyaltabb, többszólamú helyzetértékelése: „A súlyos helyzetnek, amelybe kerültünk, az a jellemzője, hogy különböző elemek keverednek benne. Ifjúságunk egy része békésnek indult és a részvevők nagy többségének céljaiban becsületes felvonulása néhány óra múltán a bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi elemek szándékai szerint a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult.

Ebben a súlyos helyzetben kellett döntenünk.

Pártunk vezetősége teljes egységben állást foglalt amellett, hogy a Népköztársaságunk államhatalma ellen irányuló fegyveres támadást minden lehetséges eszközzel vissza kell verni.” (Szabad Nép, 1956. október 26.)

A Központi Vezetőség október 26-án délelőtt (vagy délután?) ismét tanácskozik, elemez, értékel, állást foglal, és közread egy nyilatkozatot, amelyben az ellenforradalom kifejezés már nem szerepel – ami történt: testvérharc, vérontás, harc, szörnyű megpróbáltatás –, és a kommunisták számára legfontosabb feladatként a rend helyreállítását, a fegyvernyugvás megteremtését hangsúlyozza: „Ennek első lépéseként a rend helyreállítása után a szovjet csapatok haladéktalanul visszatérnek támaszpontjukra.”

1956. október 26-án az Országházban folyamatosan izgatottan és idegesen tanácskozó, vitatkozó kommunista funkcionáriusok azt még nem tudták, vagy nem akarták, vagy nem merték tudomásul venni, hogy Budapest utcáin „a rend helyreállítása” mindaddig lehetetlen, amíg az országunkat gyarmatosító, Budapestet rommá lövő szovjet páncélosok dübörögnek a fővárosi utakon, és válogatás nélkül tüzelnek minden mozgó célpontra.

De a kommunisták, szokásukhoz híven, ígérnek fűt-fát, toronyórát lánccal mindenkinek, aki fenntartás nélkül hisz és szót fogad nekik. „A kormány a harcban való részvételért amnesztiát ad a fegyveres harc minden részvevőjének. Ennek egyetlen feltétele a fegyverek azonnali, de legkésőbb ma este (október 26-án) 10 óráig való letétele.” (Szabad Nép, 1956. október 27.)

Ám hogy mindenki értsen a (többszólamú) szóból, tíz sorral később arra kéri a Központi Vezetőség a kommunistákat, „a néphatalom szilárd oltalmazóit”, hogy „azokat, akik népköztársaságunk államhatalma ellen fegyverrel támadnak, ha a megadott határidőre nem teszik le a fegyvert, kíméletlenül semmisítsék meg”.

Alig hetvenkét órával korábban, október 24-én hajnalban, aki fél ötkor bekapcsolta Magyarországon a rádiót, ezt hallotta: „Fasiszta, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen, és megtámadták karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás és felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel.” A közleményt többször megismétlik, a hangsúly mindig a fasiszta, reakciós elemeken van, fél hétkor már arra is kéri a Belügyminisztérium Budapest lakosságát, hogy „miután a fosztogató ellenforradalmi csoportoktól való tisztogatás még folyik, 9 óráig csak feltétlenül halaszthatatlan ügyben közlekedjenek az utcán”.

Akkor már a Budapestre beözönlő szovjet páncélosok „tisztogatása” következtében lángolt a Nemzeti Múzeum tetőszerkezete.

Reggel háromnegyed kilenckor a már csak a szovjet tankok országpusztító, forradalmat eltipró erejében reménykedő, hazaáruló kommunista vezetés bejelenti a rögtönítélő bíráskodást, három perccel negyed tíz után a kijárási tilalmat. Ellenforradalmárok, reszkessetek!

Négy nappal később, október 28-án a Szabad Nép vezércikke – új nap, új szél – meghirdeti a kommunisták és a magyar nép: munkások, parasztok, haladó értelmiségiek számára az új időszámítást. „Híven az igazsághoz. Nem értünk egyet azokkal, akik az elmúlt napok eseményeit sommásan ellenforradalmi, fasiszta puccskísérletnek minősítik.”

Régi kommunista bölcsesség: Elvtársak! Mától kezdve minden másképp volt! Lásd Hruscsov elvtárs nagy hatású (részben évtizedekre titkosított) beszédét 1956 februárjában, a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán.

És felvirrad az új nap, 1956. október 29., hétfő. A Szabad Nép szerkesztőségében dolgozó elvhű, következetes, internacionalista, marxista, népbarát pártkatonák már azt is igyekeznek elfelejteni, amit tegnap, október 28-án írtak.

Vezércikk, 1956. október 29-én: „Ha csak a szívünkre hallgatnánk, akkor most – Nagy Imre nyilatkozatát ismerve – csupán egyet mondhatnánk: miért nem engedtek neki lehetőséget erre már előbb, miért nem történt meg mindez előbb, miért nem lehetett megérteni, hogy az egész nép akarja, forrón, évek óta elfojtott, de most már visszafojthatatlan szenvedéllyel akarja, hogy Magyarország valóban Magyarország legyen, hogy nemzeti címerünk legyen, hogy március 15. az egész nép hatalmas ünnepe legyen, hogy kivonják hazánk területéről a szovjet csapatokat, hogy a munkásság jogos követelései megvalósuljanak, s ígéretek, szóvirágok helyett jobb életet biztosítson számunkra a kormány, hogy megszűnjenek a zaklatások, hogy véget érjen az erőszakos kollektivizálás, a tagosítások és így tovább, és így tovább. Miért nem lehetett előbb? Miért merhette a Rákosi-klikk maradványa még e szörnyű napokban is akadályozni, nehezíteni a kibontakozást? Mennyi vért, mennyi igaz magyar hazafi vérét kellett feláldozni…” (Szabad Nép, 1956. október 29.)

Pálfordulni sem könnyű. A szovjet-szerelmű internacionalizmusba gárgyult, tegnap magát még hivalkodóan kommunistának valló szerkesztőség másnap már nemzeti címerünkért lelkesedik, és krokodilkönnyeket hullatva álságosan csodálkozik, hogy a tegnapi kommunista vezetők miért nem engedték meg már korábban, hogy a másnapi kommunista vezetők szemen köpjék a tegnapi – „tébolyult” – kommunista vezetőket.

(Vesszen Gerő, éljen a párt?)

A szerkesztő a Szabad Nép felirat alá tördeli a Kossuth-címert, amely hivatalosan nem az ország jelképe, de a Világ proletárjai, egyesüljetek! jelszó is ott virít még a rossz emlékű Szabad Nép felirat fölött.

Tökéletes a zűrzavar.

A Kossuth-címer mellett vastag betűs cím: Nagy Imre rádiónyilatkozata – Azonnal kivonják a szovjet csapatokat Budapestről – Tárgyalások kezdődnek a szovjet haderők hazánkból való teljes kivonásáról – Megszűnik az Államvédelmi Hatóság – Emelik az alacsony fizetéseket, a nyugdíjakat, rendezik a bér- és normakérdést.

És a Szabad Nép felirat mellett – igaz, apró betűvel szedve – a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének nyilatkozata, amely hangsúlyozza, hogy „a Központi Vezetőség helyesli a Magyar Népköztársaság kormányának mai nyilatkozatát. Felhívja a párt minden szervezetét és minden tagját, hogy segítsék elő a nyilatkozatban foglaltak megvalósítását.”

Nem lehetett könnyű hithű, pártfegyelmezett kommunistának lenni 1956. október 29-én.

A (nacionalista) Kossuth-címer jegyében a Világ (internacionalista) proletárjai, egyesüljenek?

Éljen a most éppen újra felszabadító szovjet hadsereg, vagy azonnal hagyja el Budapestet és záros határidőn belül az országot is?

És mit csináljon az a sok ezer hétpróbás államvédelmi tiszt, aki eddig pártutasításra akasztott, most meg pártutasításra vált kitaszítottá, kegyvesztetté, és retteghet (talán) a fölakasztástól is!?

Miért hívták be a párt bölcs vezetői a szovjet hadsereget, ha most kiküldik?

Kádár elvtárs szerda este, október 24-én a rádióban még „népellenes, ellenforradalmi elemekről” beszélt, most meg „a magyar ifjúság fegyveres harcáról” zeng ódákat a kommunista pártlap!

1956. október 29-én a hithű, pártfegyelmezett kommunisták arról természetesen semmit sem tudhattak, hogy – Mikojan és Szuszlov elvtársaknak a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának küldött, 1956. október 27-én, Budapestről keltezett telefontávirata szerint – „Kádár elvtárs felvetette azt a kérdést, nem lehetne-e megnövelni a szovjet csapatok létszámát”.

És természetesen a hithű, pártfegyelmezett kommunisták arról sem tudhattak, hogy Kádár János november 1-jén a Magyar Rádióban majd így fog nyilatkozni: „Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését. Nem akarunk több függőséget!” (Szabad Nép, 1956. november 2.)

Amikor ezek a mondatok – hangfelvételről – Kádár János szájából elhangzottak, az első titkár elvtárs már a szovjet hadsereg vendégszeretetét élvezte, a mátyásföldi repülőtér felé robogott, később Moszkvába röpült. (Kádár amúgy élete végéig szemrebbenés nélkül tagadta ezt; a cárizmuson edzett szovjet rendszer irattára azonban gondosan megőrizte az eredeti, Moszkvában, 1956. november 2-án és 3-án a tárgyalásokról készült jegyzőkönyveket!)

Pártjuk vidéki lapjában alig néhány napja, október 24-én olvasták a hithű, pártfegyelmezett kommunisták, hogy „az ellenforradalmárok piszkos rágalmaikkal meg akarják ingatni népünkben a Szovjetunió iránti bizalmat”, és most, október 29-én a Szabad Népben Molnár Miklós (1950-ben az Irodalmi Újság felelős kommunista szerkesztője Budapesten, 1968-ban a politikatörténet tudós egyetemi tanára Svájcban) éles hangon utasítja vissza a szovjet pártlap állításait. „A Pravda legutóbbi számában tudósítójának cikkét közli a magyarországi eseményekről. A cikk címe: »A népellenes kaland összeomlása Magyarországon«. Ez tévedés. Ami Budapesten történt, nem volt sem népellenes, sem kaland, s nem is omlott össze. […] A cikk továbbá azt állítja, hogy a pesti nép megmozdulását, a felkelést az angol és amerikai imperialisták aknamunkája váltotta ki. Nyugodtan elmondhatjuk: Budapest egész másfél milliós lakosságát bántja és sérti a Pravdának ez a megállapítása.”

Percről percre változik a helyzet.

Aki tegnap még fasiszta ellenforradalmár volt, ma már nemzeti hős.

Nagyon kell kapaszkodnia annak, aki érteni akarja a kommunista vezetők logikáját.

Az üdvözítő jelszó ma: Éljen Nagy Imre!

(Hogy meddig, arról majd később döntenek az elvtársak!)

„A kormány javaslatot terjeszt az országgyűlés elé, hogy az ország címere ismét a Kossuth-címer legyen, s hogy március 15-ét ismét nemzeti ünneppé nyilvánítsák” – olvasható a Szabad Népben a kormányfő, Nagy Imre bejelentése. A Magyar Dolgozók Pártja első titkára, Kádár János aznap ezzel egyetértett. „A Központi Vezetőség helyesli a Magyar Népköztársaság kormányának mai nyilatkozatát.” Novemberben már nem így gondolta. Kádár János hithű, pártfegyelmezett kommunista funkcionárius volt, tudta, mikor kell a régi álarcot újra cserélnie.

Mesélték a bennfentesek, hogy 1956 novemberében, megpillantva a felsőházi ülésteremben az újra látható, koronával ékített, angyalokkal díszített régi magyar címert, Kádár a titkárához fordult: „Holnap szólni kell Dobinak, új címer is kell, de persze nem szeretném, ha ezt visszatennék!” Rég volt, talán igaz se volt. Az elvtársak mindenesetre kotyvasztanak a már megtagadott sztálinista és a majd megtagadott Kossuth-címer helyett egy félig bolsevik, félig magyar, címernek nem nevezhető valamit. Jó három évtizedig az virított hazánk jelképeként mindenütt.

A Szabad Nép utolsó, Kossuth-címerrel díszített, 1956. október 29-én megjelent számát olvasgatom. Próbálok nem eltévedni a kommunisták labirintusában.