×

Hazajáró lélek

V. A nomádok nyelve (1)

Kemenes Géfin László

2005 // 10
C’est la sympathie, agencer.
(Deleuze)



Stílusom? Nem több dadogásnál, félrebeszéd anyanyelvemen – Nem szabad, hogy más legyen – S hogy miért ne lehetne szabad? Mert csak be-beszólok a kertek alól, nemnyelven, nemhangon – Mint valaki mondta egyszer, törzsek lakta sivatagok vagyunk, sivatagban araszoló törzsek: valamit felszedünk a vízmosásban, ami éppen ott van, és az lesz a motyónk – Valódi vándorlás nincsen, nyomunkat betemeti a számum, hófúvás; létezésünk felszíne-alapja szürke tábla, amelyen fel-felcsillannak ezüst és arany betűhalmazok – Magunkban is eltörlünk mindent, ami szabályos nyelvvé tehetné a hebegést, pláne ezen a nyelven, amelyből kiirtották az életadó mítoszt – Nem olyan dajkamesékre gondolok, mint a Csodaszarvas meg a Csaba királyfi, hanem az egyetlen igazira: Honfoglaló Nemzet – Ez az, aminek a nyelv adta tudatban hűlt helye van, még annyi jelenléte sincs, mint egy kupac szétfoszlott babaruhának – A kísérletezést ezért is nem hagyjuk, hagyhatjuk abba, miközben haladunk, és nem haladunk sehova – A kísérletezés lényege az, hogy látszólag a ti nyelveteken beszélünk, betartjuk a szabályokat, de ahol csak lehet, kibaszunk a nyelvtanotokkal, szórendetekkel, azaz átemberiesítjük az embertelen szólást: áthallani a szövegeken, szójátékot gyártani, vagyis elkapni a behemót gépszerű nyelvet, amikor nem tudja, mit csinál, kiszedni az „anya”-nyelvből egy másik nyelvet, s hozzátenni a kimondhatatlan mítosz emberi értelmét („Piripócs kap új kaszárnyát, Piri ócska pulyka szárnyát”, „Vegyszert, színészt én ellek, örök vadalmát”), töketlenkedni, belülről feszegetni az inhumánus kényszerzubbonyt egészen addig, amíg föld és ég újból nem találkozik – Ez persze nem kecsegtet semmiféle hazatéréssel, mivel nincs eredet, nincs tiszta nyelv, melytől a dadogás valamikor hajdanában-danában eltért, csak végtelen kiterjedésű humanizálás van, nemmagyarul – A hebegés tehát sem nem gügyögés, sem nem beszédhibások elsorvadt, tökéletlen gagyogása, mely majd egyszer végre-valahára belesimul a feltámadott mítosz, az otthon dialektusába, beérkezik, megnyugszik, kitisztul – Ez a szólás kívül marad, mert helytelen – A szerelem, illetve a szeretés azért megmarad, mint azt már láthattad úrnő és nomád együttes, esetleges és mégis elhatározott-közös szerepjátékában – Mert bár úgy van kitalálva, de éppen ezért valódi, s valódivá azáltal vált, mert kitalálta egy úrnő és egy nomád – Nem ezen a nyelven, csak erre a nyelvre átfordítva, mely úgy hat, mint mozgássérült onogur vagy berber bicegése a forró homokon – Persze a valódi nem létezik, csak olykor feldereng, mint valami kihagyás, valami apokrif – Ez nem jelent valami reményvesztettséget, ellenkezőleg, pontosan annyi remény van számunkra, mint amennyi Petőfinek volt abban a bizonyos kukoricásban, meg amennyi utána megmaradt Szendrey Júliának
…meghalni is csak ott lehet, ahol élni lenne érdemes.
(Szilágyi István)

Hát nem valami épületes ez a kanyargós sztori, igaz-e? – kérdezte K . [gépirat a Gonzo Archívumban, 2001. január 12., eredetileg a Denver Post megbízásából], amint ott ültünk a groningeni Nieuwe Bleekerstraaton Tante Truus kellemes, a Larimer Street vagy a Third Avenue ír jellegű bárjait idéző csapszékében (kroeg in Dutch), kőhajításnyira a Rezidenciától. A pulton előttünk már a negyedik (ötödik?) buggyanásig töltött kupica Bokma, mellette kísérőnek a pohár habos Grolsch. Én csak bólintottam, s hagytam, K. hadd mondja a magáét, elvégre azért voltam ott, hogy jegyezzek, mint egy tőrőlmetszett újdondász. Egyszóval nem épületes, vitte tovább, s lényegében a minden alatt húzódó-fortyogó-olykorkitörő szarréteg sem nagyon szívódott fel sehova, mert tudvalevő, még a legjobb pöcegödröt is időnként ki kell merni, újabban szivattyúzni, lásd Mándli bácsi lajtos kocsiját még gyerekkorában Cellben, a kimeretlen budi lassan megtelik, s a karimára ülő, dolgát végzendő úr/hölgy seggét éri; ezt nem szabad megvárni. Hát nála is már majd kifolyt a szar, úgyhogy miután Jolanta elunta a szagot, múlt novemberben még bjúdapesti pszichiáterhez is hajlandó volt elzarándokolni egy kis Mándlibácsi-kúrára, melynek eredményei, úgymond, nem éppen egetrengetőek, mert a kimert szar helyére mindig új szar áramlik, mivel a forrás kiapadhatatlan, ugyanis saját különbejáratú pöcegödrébe nem felülről, hanem szinte a talajból szivárog a szar, azaz egy hasadékon át, melynek neve „korai nyugdíj”. „Mivel uraságod minden hidat felégetett maga mögött”, szóla szózattal a „kezelés” harmadik napján dr. G. M., „most aztán lépni kell, méghozzá sine mora”, s K. is vele zengte volt uniszónóban, hogy igen-igen-igen, lépni, sőt ugrani kell; de kérdés, mit és hova. Saját bevallása szerint a halott is beszart, mert miután majdnem kimúlt az októberi tüdőgyulladásban, a Jolanta iránti hatalmas szerelem úgyszintén egy kicsit kimúlt benne, to be perfectly honest. Nincs életem, nincs munkám, nincs jövőm, mondta, s már emelte is a kupicát, amire fogtam én is az enyémet, kocc, és zsupsz! egy hajtásra garat mögött az aranyszínű jenever. A szexezés még mindig szép és jó, Jesus H. Christ, if I haven’t heard it a hundred fucking times already, de nem tagadja, egyre inkább kéne neki valami más, akár egy futó nemkaland valami nieuwstadi kirakatos szépséggel [a Nieuwstad Groningen legnépszerűbb piroslámpás utcája]. Ami szintén nem volt eddig, de a múlt november–decemberi „hazai” látogatás alatt háromszor is megtörtént, az a Claudiára-fantáziálás hihetetlen élvezete. Most vasárnap is, amikor – „kivételesen” – Jolantával két álló napig nem volt nemi együttlét, fent, a szobájában először mindenféle helyzetekkel hergelte magát, de semmi sem izgatta fel; ám amikor Claudiára gondolt ott, Sándor városmajori foteljében, a lenge ruhában, hamvas hónalját, vállait, lábujjait villogtatva, azonnal elindult benne az inger, úgyhogy míg a fantáziában Claudia lábujjait nyalta, s keze épp csak hozzáért a bugyija széléhez, már „elrobbant”. Na de vissza a szarmeréshez, javasoltam, s most én rendeltem egy újabb kört. Helyes, mondta K., Pesten például a Hajós utcában [az Opera melletti sétálóutcán] bérelni egy kis lakást... Igen, de mennyi időt töltene ott? Fizetne egyévi lakbért, s ott lenne cirka négy hónapot? Mert akkor mi a fasznak jött el Kanadából, nemdebár? Aztán meg honnét keríti elő a pénzt, amikor még két hónap, s megszűnik a munkanélküli-segély, ami a Rijksuniversiteittől a helyettesítés után jár neki, s akkor vissza a bagatell nyugdíjhoz? Plusz hogyan tudna megint egy ingázó életet nem megszokni, ahogy a múltbelit sem szokta meg, hanem új körülmények között kialakítani? Mennyire fontos a húga, JJ meg ZT közvetlen közelében lenni? A „magyar környezet”? Igaz, itt „csak” Jolanta van, senki, de senki más (Tánczos [?] kedves ember, de csak pletykázni szeret), és hát mit tagadja, legutóbb minden nyomorúság ellenére jól érezte magát Budapesten, főleg húgával és JJ-vel. (Viszont azzal a bizonyos ZT-vel, ahogy K. szavaiból kivettem, mindig van valami feszültség, mintha mindkettőjüknek vigyázni kellene, nehogy egy véletlen odakottyantással elrontsák a hangulatot, netán a barátságot. S általánosságban véve is kérdéses, lehet-e hosszú távon építeni az ő állítólagos „hazai” barátaira, amikor a rendszerváltozás után politikai véleménykülönbségek, tehát semmiségek miatt évtizedes barátságok mentek szarrá. Miért tennének éppen ővele különbséget? Állhatatlan, szeszélyes alak mindkettő, talán alig várják, hogy valami csekélységet kihasználva megsértődjenek, és örökre leszarják.) De még a legjobb körülmények között is, volna-e ott élet? S ha találna is egy kocsmát, akármit, mivel az igazi kávéházak már kihaltak, ahol lassan törzstaggá válna, csak azért, hogy aztán hónapokra megint eltűnjön, mert hát itt is „él”?... És Montreal… B. barátjával itt most az az egy hét sok szempontból kiábrándító volt számára, nehéz az e-mail-kontaktust újra áttenni személyivé, pláne, amikor alig lehettek kettesben. S „baromian dühítő” B. maga által soha be nem ismert egocentrizmusa, nárcizmusa, örök elégedetlensége. Claudia is nyomasztja, pedig nem szerelmes belé, isten ments, csak kísérti a mulasztás, hogy a tavalyi háromnapos együttlét alatt Sándor lakásában semmilyen „igazi” szexuális közeledést nem mert-akart megreszkírozni. Marad a plátói szenvedély, „mint a Thomas Manné”. Ez meg honnét, vetettem közbe. Azért, mert a tavaly októberi tüdőgyulladás nagy hozadéka Th. M. újrafelfedezése volt, amikor a betegágyban párhuzamosan négy nyelven olvasta A varázshegyet. Mi marad más? Az írás, amit újévkor, teljesen váratlanul, ismét elkezdett? Nem, nem csak az, mondtam én. Marad Jolanta, aki már úgy benned van, hogy nincs az a műtét, amivel el lehetne távolítani belőled. K. maga elé meredt, majd énrám, könnyek szöktek a szemébe, és többször bólintott, amitől kissé megbillent a bárszéken. Igen, mondta rekedten, de a szerelmet illetően azért mégis Lucretiusnak van igaza. Kapd be, válaszoltam neki, legyen a tied az utolsó szó, de K. ezt már nem hallotta meg, mert szokás szerint rátört a pisilési inger, s elcsörtetett a férfivécébe.

Miután visszatért, fizettünk, kitámolyogtunk a kocsmából, s nem túl érzékeny búcsút vettünk egymástól. Én útnak eredtem az egyetemi guest house felé, ahol Jolanta foglalt számomra szállást, de útközben meggondoltam magam, és az egyik sarkon elkanyarodtam a Belváros felé. Ha már itt vagyok, mondtam magamban, megnézem azokat a kirakati szépségeket a Nieuwstadon, ha másért nem, csak hogy összemérjem az itteniek minőségét Amszterdam meg Hága kéjhölgyeiével. You never know, that’s my motto. S meglehet, ez volt első és utolsó utam a kies Groningen városába, mert valahogy érzem, interjúsorozatom K.-val a végéhez közeledik.

Tessék, itt van, kár volt remegni-félni – mondta dr. Zsolt, és átnyújtott egy Kaiser szupermarketből való nejlonzacskót. A zacskó nehéz volt. Belenéztem, legfelül ott volt a Vagy-vagy, celofánpapírba csomagolva.

– Nocsak – mondtam kellemesen meglepődve –, nemcsak egy ép Kierkegaard, hanem még utaláska a kedves Karinthyra is, csak úgy ráadásként, hirtelen a háttérből.

Kivettem a könyvet, s alig akartam hinni a szememnek, amikor megláttam az alatta lévő dobozt, mely nem mást rejtett magában, mint egy üveg – literes üveg – whiskyt: THE GLENLIVET, guaranteed 12 years old, EStd GEORGE & J. G. SMITH LTD 1824, Banffshire, Scotland, az egyik legelegánsabb, leggyümölcsösebb zamatú Speyside malátanedűt. Dr. Zsolt nem engedte, hogy meghatódjam, kivette kezemből az üveget, letekerte a nyakáról az alumínium védőgyűrűt, kipukkantotta a dugót, a bárból leemelt két kristálypoharat, s biztos kézzel mindkét pohárba egy jó ujjnyi italt töltött.

– Ezt arra a csábítóra és naplójára – mondta kicsit ünnepélyesen. – Megérdemeltem a múltkori leckét, illetve leckéztetést.

Koccintottunk. Ittunk egy kortyot. Dr. Zsolt rágyújtott.

– Mert valóban nem lehet komolyan meghányni-vetni a hernyó problémáját, ha nem ismerjük ezt a páratlan, noha perverz és gyilkos könyvet, amely persze egyben önkínzás is. Ugyanakkor igazat mondtál legutóbb, mert Johannesre sok mindent lehet mondani, de hogy hernyó lenne, azt nem.

– Lassan a testtel – feleltem. – A csábító naplóján kívül ott van az úgynevezett igazi napló is, amelyben olykor elég fura dolgokat olvashatunk. – Leemeltem a kék-fehér kötésű könyvek sorozatából az egyik legvastagabbikat, a könyvjelzőnek berakott papírszeletek egyikénél felütöttem. – A jegyzetek némelyike egyenesen Reginéhez szól, mint például ez is – és kapásból fordítani kezdtem. – „Az igaz, hogy kegyetlen voltam [amikor szakítottam veled]… s hogy te leírhatatlan szenvedésen mentél keresztül, megértem; hiszem, sőt tudom, hogy én szenvedtem a legtöbbet – annál is inkább kész vagyok bocsánatot kérni, abban az esetben, ha te úgy tartanád, ha te a legbensődben nem látnál mást kapcsolatunkban, mint az én becstelenségemet, azt, hogy én egy aljas gazfickó vagyok, aki puszta önzésből felbontott egy szent jegyességet, aki egy csak szeretetre méltó fiatal lányt oly kegyetlenül elárult” stb. stb. Ezek a sorok, meg a többiek is, melyekben hálát ad Reginének, hogy kegyetlenségének tárgya lehetett, s részben azáltal megmaradhatott az a szabad egyéniség, hiin Enkelte, mely a házasságkötésnek óhatatlanul áldozatul esett volna, már az önkeze vágta sebek kínjában vájkáló-kéjelgő protohernyó machinációit juttathatják eszünkbe!

– Igen – mondta dr. Zsolt –, de azzal az eléggé nem hangsúlyozható eltéréssel, hogy SK-nak valóban van/volt lelkiismerete, mert ezekkel a rémes intrikákkal már csak saját magát gyötri, s nem Reginét. Ilyesmi egy hernyónak meg sem fordulna a fejében, mivel, mint már korábban említettem, neki leghőbb vágya, hogy bent maradhasson a lány szívében, marni-harapdálni azt a kapcsolat befejezte után is. És hát hadd tegyem hozzá a korábbiakból, a hernyó kivétel nélkül nős vagy valami nőhöz kötött ember, míg SK élete végéig megmaradt agglegénynek. De most már tényleg hagyjuk a kibaszott hernyót és természetét, s térjünk vissza eredeti témánkhoz, a tönkretett nőhöz. Meglepő igazságot fejt ki a csábító kommentátora akkor, amikor különbséget tesz az ún. „szerencsétlen” lányok s a hernyó megrontotta áldozatok között. Az előbbiek egészségesen kerültek ki valami nagy csalódással végződő viszonyból, akik legalább – itt dr. Zsolt visszavette a Vagy-vagyot, s kis lapozás után felolvasta a keresett passzust – „gyűlöletben vagy megbocsátásban fellélegezhettek”. Az utóbbiak ezzel szemben „semmiféle változáson nem mentek keresztül… és mégis megváltoztak… Életük nem tört derékba, nem ment tönkre, hanem önmagukba hajolt, elvesztek mások számára, és hiába próbálták megtalálni önmagukat.”

Dr. Zsolt becsukta a könyvet. Újra töltött a whiskyből.

– Ez a gonosztett igazi következménye. Vagyis minden későbbi baj forrása pontosan az, hogy a lány elvesztette önmagát, mert lelkében továbbra is rág a titkos méreg foga, anélkül hogy ő maga tudna róla; s a világ is csak azt látja, hogy itt van egy szép vagy netán gyönyörű nő, csak éppen nincs mit vele kezdeni. Hiába vívja ki a férfiak bámulatát, egy idő után kiderül, hogy nem igazán nőies; mintha mindig megjátszaná magát, ügyelne minden lépésére, s mégis olyan kicsit bumfordi, ügyetlen, kamaszos – nem bakfisos, mert bájtalan – módon mindent elront, miként ő maga is meg, illetve el van rontva. Amikor valamit mélyrehatóan meg kellene gondolnia, elhamarkodja; amikor meg rögtön, ösztönösen kellene határoznia, akkor tétova lesz, bizonytalan, a végtelenségig húzza-halasztja a döntést.

Ittunk, mindketten elgondolkodtunk. Kis idő elmúltával ő folytatta.

– Elmondok egy történetet, nem a magam praxisából, mert az gyónási titok, sőt nem is valamelyik kollégámtól származik, hanem egy házibuliban mellém vetődött negyven körüli férfitól, aki nemcsak a szesztől lett közlékeny, hanem attól is, hogy megtudta, mi a szakmám. A lányba már nem volt szerelmes, bár abban a pillanatban, hogy ezt bevallotta, azonnal megrázta a fejét, nem a faszt nem, azt mondja, olyan szerelmes vagyok, mint egy állat, nincs egy perc nyugtom, mert noha százszor is szakítottam vele, illetve akartam szakítani, ő mindig visszaédesget, képzelje el, ő jön utánam, ő, a huszonhárom évével, és hogy hogyan néz ki, hát kérem, képzelje maga elé a Marozsán Erikát, és szorozza be százzal. A lány tizenhét éves volt, amikor beléje ette magát a hernyó, ez a férfi szava volt, azóta használom én is. – Dr. Zsolt megint töltött mindkettőnk poharába, s megint rágyújtott. – Ne izgulj, rövidre fogom. A hernyó a lány gimnáziumi osztályfőnöke volt, nálam is idősebb, akihez a lány különórákra járt, s aki az első évben egy ujjal sem nyúlt hozzá, csak elkezdtek órák után is találkozni, hangversenyre járni, a ligetben sétálni. A hernyó csak nagy ritkán hozta szóba házasságát, nyaralásait az odaadó, bár végletesen féltékeny és domináns feleséggel, felnőtt fiát, akivel elég konfliktusos kapcsolata volt. Kiábrándultság, rezignáció áradt belőle; Platónról fecsegett sokat, az igazi szerelemről, amely ugyan mélységesen érzéki, de sosem megy el a testiség bevonásáig, amelyet ő nem ismerhet meg, mert elveszett ember, vége az életének. A lány nem volt szűz, mert lefeküdt egyszer egy idegen fiúval valami Adria-parti nyaralás alatt, de a futó kaland semmi nyomot nem hagyott benne, s érzelmileg semmiféle tapasztalattal nem rendelkezett. A lényeg az, hogy a hernyó lassú, de biztos szorítása hatására hatalmas vihar kerekedett benne, meg kell mentenem őt, vette a fejébe, hiszen titokban biztosan szeret, csak fél kimondani, engem kímél, értem áldozza fel magát, meg ehhez hasonlók. Nem kíván engem a tanár úr, szegezte a kérdést kétségbeesetten a hernyónak, nem vágyik utánam? Az csak szomorúan ingatta fejét. Nem, én valami megfoghatatlanra, elérhetetlenre vágyom, s ebben a vágyódásban maga csak egy eszköz lenne, odáig pedig nem fogom magát lealacsonyítani. Nem alacsonyít le, vesztette el a fejét a lány, hiszen érzem, hogy akar, hogy én kellek magának. Neked! A Hármashatár-hegy valami eldugott részén kószáltak, a lány térdre vetette magát a hernyó előtt… Nem kell részleteznem, mi következett. Elkezdődött köztük egy szexuális kapcsolat, amelyben a lány volt a kezdeményező, de szinte minden alkalommal át kellett törni a hernyó védősáncain, húzódozásán, méghozzá mindig valami újdonsággal, amelyet a hernyó előbb halványan körvonalazott, majd „hagyta”, hogy a lány részletesen kidolgozza és véghezvigye. A lány lett tehát saját szemében is a csábító, elkezdte mardosni az önvád, hogy ő „csupán” a saját szerelme jogán eltávolítja a hernyót feleségétől, családjától, önmagától, életformájától, hiszen egészen az övé úgysem lehet, sőt, egyetértett a hernyóval, amikor az folyton panaszkodott még a legfantasztikusabb nemi őrületek után is, hogy tulajdonképpen neki már rég otthon volna a helye, merthogy a felesége meg a rengeteg kijavítatlan dolgozat… Néhány héttel az érettségi előtt maga a lány szüntette be a találkozásokat, hiszen feldúlt testi-lelki állapota közepette alig tanult, s annál inkább készülnie kellett. Sikerrel letette a vizsgákat, s amikor a szokásos módon jelt adott a hernyónak, hogy itt és itt várja valamelyik megszokott helyen, az a légyotton nem jelent meg, s amikor ez kétszer-háromszor megismétlődött, s ő kétségbeesetten kérdőre vonta, a hernyó „szétroncsolt idegzetére” hivatkozva kitért minden további találkozás elől, noha most már „tudja”, hogy csak a lányt szereti, de nem bírja tovább, satöbbi. A lány, mondanom sem kell, először kedélybeteg lett, mert végre rájött, mire ment ki a kegyetlen játék, és csak sírt, és leveleket írogatott a hernyónak, majdnem abban a tónusban, azzal a ritka ékesszólással, mint Cordélia a csábítónak. – Dr. Zsolt megint kezébe vette a Vagy-vagyot. – Igen, például ilyesmiket, „csábítóm, megcsalóm, ellenségem, gyilkosom, boldogtalanságom forrása, örömöm sírja, szerencsétlenségem szakadéka”, meg hogy „Te voltál a gazdag ember, én voltam a szegény, csak szerelmem volt az enyém. Elvetted, és magad boldogítottad vele; amikor a gyönyör intett feléd, azt a keveset is feláldoztad, amim volt, a sajátodéból semmit sem tudtál feláldozni.” – A „gyönyör intésének” ebben az esetben még az a keserűen ironikus mellékértelme is megvan, hogy hamarosan a lány fülébe jutott, a hernyó már korábban kikezdett egy másik osztálytársával, de azt a lányt keményebb fából faraghatták, mint őt, mert az szexuális zaklatás vádjával feljelentette hernyónkat az igazgatónál.

Dr. Zsolt kiitta maradék whiskyjét. – Na szóval a pasi ebbe a lányba van beleesve most már több mint két éve, és hát hiába tett meg akármit, hiába vált el a lány miatt tizenöt éves házasság után, nincs béke, nincs jövő, ott tekereg a lányban a hernyó, és a kapcsolatuk is csak csavarodik, kunkorog, reménytelenül és eltéphetetlenül.

– Azért nem gondolod, hogy a hernyó is szenved? – kérdeztem, s whisky helyett egy kis ásványvizet töltöttem magamnak.

Dr. Zsolt felállt, indulni készült. – A hernyó per definitionem nem képes szenvedni. Csak azok szenvednek, akikbe beleette magát. Talán egyetlen erénye van, az, hogy a csábítóval ellentétben ő nem keresztény, hanem valami atavisztikus római maradvány: hideg, önző, bátor, mert az emberekkel mer és tud játszani. És most hadd mondjak én egy irodalmi referenciát: gondolj Aeneasra, arra a kíméletlen öncsonkításra, ahogy ő eltávolítja magából Dido szerelmét, csak azért, mert neki a háztűz isteneit egy új hazába kell átültetnie. Azt meg nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk, hogy Vergilius buzi volt-e, vagy hogy látensen talán minden hernyó az.

Lecke: A gyapjaslepke-invázió a természet válasza Lendvai Ildikóra mint természetellenes tüneményre (illusio contra naturam), ezért szükséges bevezetni a mind hatékonyabb tápanyagvizsgálatot és ellenálló képességet az egész agráriumban, ugyanakkor a vegyszerhasználat csökkentése csakis a kártevőszint fokozottabb ellenőrzésével párhuzamosan vihető végbe, mégpedig annak mikroszintű átvizsgálása révén. Van eset, amikor az adott növény (tejeskukorica, csabagyöngye) nem igényli a magas aromaértéket, de azokon a területeken, ahol a hozamnövelés kulcsfontosságú (brazil pirospaprikapor, marokkói zöldpaprika, kínai csirke, szlovák tej), ott csökkenteni kell nemcsak a kontrollt, hanem a termékek fogyasztói árát is, ugyanakkor nem szabad meghátrálni a felvásárlási költségek növelése elől. A piac szondázása az ilyen s hasonló helyzetekben mellőzendő, mert mindennél célirányosabb a multinacionális partnerek kívánalmaira való odafigyelés és igényeik maradéktalan kielégítése. Mint azt dr. Kóbor János, a Vállalkozók és Gyáriparosok Országos Szövetségének Vas megyei elnöke hangsúlyozta, „a magyar vállalkozók úgy álltak a startvonalra, hogy a tarisznyájukban több volt a nehezék, mint az uniós versenytársakéban”. Egy szlovák vállalat jelenleg 8 százalékkal kevesebb gyapjaslepkét vagy perui paradicsombogarat tud termelni, tette hozzá. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar gazdaság kirobbanóan sikeres lenne, jóllehet a multinacionális cégek behozzák azokat az adatokat a HP és Apple gyártmányú számítógépekbe betáplálható mikrocsipekben, amik elviselhetővé teszik hazánk gazdasági helyzetét. A celldömölki tejüzemben például, a több száz milliós beruházás eredményeként, vagy annak ellenére, hamarosan megkezdődik a sajtgyártás, méghozzá egy „saját, speciális sajt” előállítása, valamint tervbe van véve egy „világszintű” étcsokoládé kiszerelése is. Mint Tanács Tivadar ügyvezető igazgató elmondta, addig azonban tovább értékesítik partnercégeik termékeit (Hershey, Cadbury, Lindt, Suchard, Parmalat-Gerbaud, Tibi). A fő baj az, hogy hiába zajlik Magyarország exportjának 70 százaléka Vas megyében, pontosabban Celldömölk és Tokorcs határában, mégis jelenleg a tiszántúli dűlőutakat foltozzák, s a hortobágyi hídra állítanak tizedik lyukat. Pedig használhatatlan úthálózat mellett nem lehet a gazdaságot fejleszteni, és akkor ne csodálkozzunk, hogy tetszés szerint áramlik be a külföldi gyapjaslepke, a Chateau Gruaud-Larose 1961 s Ecuadorból a Simón Bolivár márkájú cserkészkolbász.

Nem, nem és nem! – vágta belém Kemenes, midőn battyogtunk le a Bajza utcán az Andrássy út felé jó Alexa Károly írószövetségi ünneplése után [2005. június 15-én]. Azonnal tudtam, mire céloz, mert honnét, honnét nem, a kínai követségnél majdnem belénk ütközött Durbincs. Így hát hiába jött a tiltó szó, ott álltunk egymás előtt, csak annyit sugalltam vissza, hogy majd megpróbálom leszerelni.

– Sziasztok, urak – mondta Durbincs, szokása ellenére kedveszegetten, bár látásunkra mintha egy kicsit visszatért volna belé az élet. Az is meglepő volt, hogy most valóban hajléktalannak tűnt: koszos póló meg pamutgatya volt rajta, az aránylag jó tornacipő helyett elnyűtt szandál, kezében nem a Fedél Nélkül-t szorongatta, hanem egy félig tömött bevásárlótáskát. Sejtvén, honnan jövünk, elvigyorodott. – A numeró tizennnyolc alól? Ott, ahol szenvedni jó? Ott, ahol súg az a négy faló? – Kemenes megenyhült: ez a szegény fasz még Vitézünket is betéve tudja? – Na és a neofasiszták mit szolgáltak fel italnemű gyanánt? – Sági bort – feleltem, amire láthatólag Durbincs szájában összefutott a nyál. – Csak kevés volt – tettem hozzá –, mert kétszer annyi nyilasbérenc gyűlt össze, mint amenynyire a rendezőség számított.

Durbincs bólintott, majd kérdően nézett ránk. A táskába nyúlt, s kezdett előráncigálni egy műanyag palackot. Leintettem.

– Hagyd azt most a francba – mondtam Kemenes helyett is –, a Deák már bezárt, de ha van időd-kedved, megihatunk valami rendeset itt a sarkon, bár az sem a régi.

– Idő mindig van, s most már van egy kis kedv is – felelte Durbincs. – És jobb, ha tőlem tudják az urak: sehol semmi sem a régi.

Beültünk a kerthelyiségbe, s nem írom ide, mennyiért hozott ki egy üveg Gere Attila-féle villányi portugiesert a savanyú képű pincér, aki ráadásul gyanakvóan fürkészte Durbincsot, de szólni azért nem mert.

Durbincs, enyhén remegő kézzel, emelte poharát: – Erőt-egészséget, főleg a holnapi nap elviseléséhez! – Egy hajtása kiitta a kétdecis poharat, s kérdezés nélkül azonnal töltött magának.

– Mi is emlékezünk – válaszoltam, s éppen csak belenyaltam az aránylag tűrhető lőrébe –, tizenhat évvel ezelőtt volt, s valaki mondott egy beszédet. – Durbincs egyre komorabban nézett poharába, ezért könnyíteni akartam a hangulaton. – Na de mi újság Rózsival, Böskével?

– Nincs Rózsi, nincs Böske – mondta, s megint felhajtotta a pohár bort. Azonnal fejébe szállt az ital. – Igen, volt akkor egy beszéd, de azóta másfajta nép és raj ül a négy faló partján. És hadd esedezzem miljom pardonokért, uraságod hiába emlékszik, nem volt ott. Nem volt ott azon a napon sem, aminek emlékére elhangzott az a tizenhat év előtti beszéd. Nem volt ott egy évvel korábban sem, 1957 nyarán, a Ligetben, egy padon. – Durbincs a maradék bort is kitöltötte magának, megitta, s nem törődvén a pincérrel, hogy odanéz-e vagy sem, kivette a műanyag flakont a táskájából, s miután lecsavarta a kupakot, alaposan meghúzta. Kemenes szótlanul tűrte a provokációt.

Durbincs összehúzott szemmel nézett maga elé. – Hiába mondja Kant, hogy a metafizika alapvető tévedése abban áll, hogy az epifenomént úgy kezeli, mint egy másik jelenséget, egy másik létezőt, egy másik életet, a muteromnak nem volt egyebe, mint egy szatyra, amellyel odaállt reggel ötkor a Vágóhíd hátsó bejáratához, és megvárta, amíg kijön a Gerencsér Totya bácsi, és beledob egy marék frissen főtt bőnyét vagy pacalt. Én is ott álltam mellette, éppen elmúltam hat, azaz hatesztendős. És ez is csak azért jutott ki nekünk, mert a fater is ott dolgozott, pontosabban ott dolgozott egykor, egészen 1956. október 25-ig, amikor is lefeküdt, és másnap az istennek sem ment be a munkahelyére, még pontosabban fekve maradt, na nem a kék paplanos ágyban, hanem egyre kihűlőbb állapotban, a Parlament előtt. Azon a nyáron lettünk első ízben, a ti szavatokkal szólva, hajléktalanok, meta- helyett patafizikusok, egyetlen rokon sem fogadott be bennünket, a Ligetben aludtunk, jártunk a Vágóhídra, de akkor a muter még nem kéregetett. Csak amikor már képtelen volt járni, és nem volt teljesen eszénél, nem tudom, talán korai Alzheimerje volt a huszonnyolc évével, akkor ült be a November 7-e tér és a Körút sarkánál egy kapualjba koldulni, persze szart sem kapott, nem alamizsnát, én hajkurásztam a kukákat, például az Éjjel-nappal közért mögött, s kerestem meg a mindennapi moslékot.

Amikor Durbincs ismét a flakon után nyúlt, rászóltam. – Ne haragudj, de ne blamáljuk itt magunkat, még előbb-utóbb kitör a balhé. – Annak ellenére, hogy éreztem Kemenes rosszallását, most megint mivel traktál bennünket ez a szerencsétlen, megkérdeztem: – Rendeljek inkább még valamit, és hagyd máskorra azt a tokaji nektárt? – Durbincs bólintott, de valójában nem figyelt oda, az üres borospoharat forgatta kezében, egészen addig, amíg meg nem érkezett mindkettőnk elé a fél deci unicum. Nem ivott, csak megfogta a jégbe hűtött pohár talpát, s azt is tovább forgatgatta.

– És tudod, ez mind alma a fa alatt, csak azért bassza valamelyest megkopott csőrömet, amikor arról az ötvenhetes nyárról olyasmit olvasok egyik szentté avatott klasszikusunkban, hogy – s akkor megint belenyúlt a táskába, ahonnét előhúzott egy szó szerint fedél nélküli könyvet – hogy alig hiszek a szememnek. Tessék idehallgatni:

Egyszóval, jóllehet töprengve, de a szabadságtól mámorosan mentem lefelé a lépcsőn Szeredy nyomában. Például attól a szabadságtól voltam mélységesen, szinte ittasan elégedett, hogy a két lépcső közül azt választhattuk, amelyik jólesett. Én ezen a nyáron már éppen huszonhét éve, hogy szabadságon voltam, vagyis elég régóta, de nem untam meg, és nem fásultam bele, s az utcán járva-kelve még mindig a boldogság finom, titkos láza bujtogatott, hogy nézhetem a kirakatokat, felülhetek a villamosra, ha tetszik, cigarettára gyújthatok, száz meg száz lehetőség közt szabadon választhatok, esetleg órákon át, míg lassan alkonyodik a város fölött, és kezdenek kigyulladni a lámpák. Talán a szabadság sem helyénvaló kifejezés itt, mert többről van szó. Kötetlenségről, tehermentességről. Az érzékelés szabadságáról, hogy birtokba vehesse a világot. Ehhez nem elég annyi, hogy ne tartsanak számon, és ne tartsanak semmilyen módon rabságban, hanem még a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kell őrizni hozzá sértetlenül.

Durbincs lassan, akadozó nyelvvel olvasta fel a szöveget, majd a végére érve ránk emelte homályos tekintetét. – Teccenek érteni, mitől vagyok úgy kiakadva a holnapi nap előestéjén? Vagy én vagyok teljesen hülye vagy bebaszva, vagy mindkettő? Az, hogy a mi Bébénk a Lukács fürdőben anno domini 1957 a tökgolyója heréjéig érzi a boldogságot, a szabadságnál több kötetlenséget, tehermentességet, hát én nem tudom, az igazi tényállást véve alapul, mondjuk a mutert meg magamat a Ligetben mint össznemzeti szimbólumot, ez az egész valahogy elképesztően bunkó vagy cinikus, talán még trágárabb, mint a rá egy évre megtörtént kivégzéssorozat. Mert ismeretes, az utóbbit mindenkori történelmünk legszégyenletesebb hóhérklikkje, a Quislingnél quislingebb Kádár-bűnszövetkezet hajtotta végre, az előbb elrebegett sorok pedig irodalmunk egyik liliomos hercege tollából percegtek alá a hófehér papirosra, s lehettek fölöttébb alkalmasak nyomdafestékre abban a másik felhőtlenül ragyogó 1959-es esztendőben.

Kemenes felemelte kezét. – Az úr nem hajlandó feltételezni, hogy az „elrebegett sorokból” nemcsak árad, hanem szinte kiált az irónia?

Durbincs lehajtotta az unicumot. – Igen, persze, elismerem, hogy ott még beleolvasható valami bugyuta allegória, amikor arról zeng, hogy megvan a választási szabadsága két lépcső között, miközben tudvalevő, hogy az ország gúzsba van kötve, folynak a letartóztatások, internálások, akasztások, és semmiféle valódi szabadságnak még csak az árnyéka sem létezik. De amikor azt mekegi a faszi, hogy ő már éppen huszonhét éve szabadságon van, akkor kondul a tantusz, és baszódik szét az irónia, mivel kiderül, őkelme a szabadságot katonai értelemben használja, vagyis hogy megvan még valahol a francban, a múltban az a bizonyos körlet, csak neki onnét örök érvényű kimenője van, s attól veri seggét örömében a kiégett pázsithoz. S ez bűnrossz, érted, baszdki, infantilis, silány, pocsék, nem csoda, hogy hősünket mindenki Bébének, értsd: bébinek hívja. Medve Gábor kedvenc szavával, az egész ügy bagatell. S ha már Medvénél tartunk, aki a legkevésbé bagatell figura az egész körmölvényben, nem szúrt szemet az úrnak, uraknak, hogy Gábor azzal az ajánlással küld el Bébinek egy kéziratcsomót, hogy „Csinálj vele, amit akarsz, édes öregem! Isten veled”? Isten veled??? Honnét jöve a palackposta? Netán a sittről, vagy ami még valószínűbb, a siralomházból, mivelhogy Medve Gábor már nem volt az élők sorában, amikor esmég dúlt az a boldog nyár Budapesten? Bébikénk erről is eminensen hallgat, mint mindenről, ami valódi fontossággal bírhat. Okés, el van kapva az öncenzúrára is érvényes logikofilozopteri aranyszabály, hogy ugyebár amiről nem beszélhetünk, arról hallgatni kell. De amiről ilyenkor beszélni lehet, könyörgök, az nem lehet több vagy más, mint piszlicsáré és irreleváns gubancok sorozata? A bébit mozgató bábos kintornája, értsd: az egész ún. regény olyan, mint a saját maga fúrta útvesztőből soha ki nem keveredő önbecsapó intrikus kapkodása, miként az írva vagyon: hiába rókalyukán a sok kijárat, amikor azt hinné, látja a napvilágot, ismét csak bejáratot talál. Sed miserentis Dei? Hagyjuk, Ibolyka, hagyjuk, kösz mindenért, ezer bocs, szar napom van, rohanok, még lekésem az Occident Expresszt…

Budapest, 2005. június 16–július 9.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben