×

„Furcsa mondatokat cipelsz magadban…”

Jász Attila: A szökés gyakorlása

Papp Ágnes Klára

2005 // 10
„…talán álmokat” – így kezdődik a Szökés gyakorlása második ciklusa. És valóban, Jász Attila versei olyanok, mintha saját „furcsa mondatait” faggatná: ezeket a magukat ki nem adó „álmokat”, képeket, magát a verset, a nyelvet. Talán elsőre ellentmondásosnak tetszik ez a kijelentés, egy olyan költőről lévén szó, aki szíves-örömest nyilatkozik szándékairól, elemzi saját műveit, aki – úgy látszik – igyekszik fogalmilag is megragadni azt, amiről költőként szól. Mindez azonban csalóka. A tárgyszerű szövegek a maguk eszközeivel megfogalmazni nem tudják, csak körülírják, konstatálják a megfoghatatlant: „A talányosság számomra poétikai eszköz, a kimondott és elhallgatott dolgok közötti feszültség kiaknázása”, a versek „megfejthetetlen hieroglifák” („A költő a legnaivabb lény a világon” – Papp Endre beszélgetése Jász Attilával. Hitel, 2001/4.). Nem véletlen, hogy Jász Attila előszeretettel használja kötetcímekben vagy saját szövegeiről szólva a „szökés”, „szabadulás” (lásd fülszöveg), „ellenállás” (lásd Az ellenállás formái) szavakat, de ennek körébe sorolható a Miért Szicília? képzeletbeli utazása is: a költészet „lehetséges menekülési útvonal ebből a szétbomlónak érzékelt világból” (lásd a fenti interjú). A „furcsa mondatok”, az álmok, a képek, a vers faggatása ennek a Jász Attila számára alapvető élménynek a megfogalmazása: átlépés (szökés, menekülés) egy másik, racionálisan meg nem ragadható nyelvi-képi világba.

Ebből ered, hogy képei – mint a fenti versben is – sokszor olyanok, mintha önidézetek lennének. A versben megteremtett költői én számára is talányosak: „Itt áll / előttem, s közben előlem is bennem bujkál” (Egy zárt ajtón váratlan belépő). A megírásnak és a megfoghatatlanságnak ezt a kettősségét érzékelteti a kertre nyíló ajtó és ablak mint visszatérő metafora. Néha ugyan csak egyszerű leírásnak tűnik a tájra nyíló ablak képe (Tekintetemet átfúrtam az ablaküvegen), máskor azonban tetten érhető, hogyan alakul át a leírás metaforává, a kép jelképpé: „Ahogy kinézel az ablakon, / szikrázó, kemény hópáncél a szemközti háztetőn… A látvány szóláncokká fűződött össze. / Majd az első mondat ütötte lukon át kimásztál / a kertbe” (Van olyan, hogy nem). Olykor ez a kettősség, a látványban rejlő megfejthetetlen jelentés – ami jelképezheti a valódi, belső, rejtőzködő ént éppúgy, mint az enigmatikus, önmagát ki nem adó művet – meghatározza az egész szöveget: „Reggel tíz és este tíz között kilép / a tiszta papírlap nyitotta ajtón” (lásd még Ajtót festek a falra, Ablaknyílás a mellemen).

A talányosság poétikai eszközként való felhasználása persze nagyon kockázatos dolog (de mi nem kockázatos a költészetben?). Paradox módon azt mondhatnám: rendkívüli tudatosságot igényel. A kényes egyensúlyt kell megtalálni, ahol még nem csapja agyon a verset egy keresztrejtvényben eldugott, nagyotmondó egyértelműség, ugyanakkor mégis összeérnek a szálak, a többértelműség még nem válik üresen kongó értelmetlenséggé. Jász Attila is sokszor csak kísérletezik: próbálja, mit rejt egy kép, egy mondat, egy motívum, egy ritmus. Eközben viszont nem mindig válik előnyére az említett tudatosság, az „ízig-vérig irodalmár szemlélet” (Prágai Tamás: Az átmenet és a hely. Bárka, 2000/3.). Jász Attila nagyon is ismeri a saját és a kortárs költészet eszköztárát – mint ezt akár a kötet fülszövegéből is láthatjuk, ahol valóban felsorolja költészetének minden érdemleges vonását –, mondhatni, profi: rutinból is tud igazi Jász Attilá-s verset írni.

Persze ez az önelemző hajlam, az önismeret máskor maga is verssé, nyelvi (ön)reflexióvá válik: a tükrözés, az öntükrözés nemcsak visszatérő motívum, hanem vers- és szubjektumteremtő technika. Ezt Eisemann György elemzi, még a Miért Szicília? kapcsán („Ki beszél itt valójában?” Műhely, 2001/3.). Noha megállapításai A szökés gyakorlására is érvényesek, alapvetően megváltozik itt a tükrözés, az önteremtés, a reflexió értelme. Egyrészt itt a kötet egésze nem alkot olyan egységet, mint a korábbi kötetben: nincs egyetlen „képzeletbeli-valóságos”, archetipikus hely, amely egy szálra fűzné a szövegeket. Inkább tematikus jellegűek a ciklusok (test és lélek, halál, szerelem, gyermekkor és öregség, magáról a versről, a vers születéséről szóló versek stb.), de a témák közt is sok az átfedés, nem vonhatók egyértelmű határok közöttük. Másrészt az önreflexióban, a nyelvi önteremtésben nem játszik már olyan nagy szerepet a – kölcsönözve Eisemann kifejezését – „burjánzó intertextualitás”. Míg a Szicília-kötetben az intertextualitás az önkifejezés, az énkeresés, a versbéli szubjektum nyelvi megteremtésének része – azaz úgy bánik Jász Attila a vendégszövegekkel, mint mindenki számára elérhető nyelvi egységekkel, szavakkal, amelyekből saját versét és versbéli énjét megalkotja –, addig itt sokkal hagyományosabb az elődökhöz való viszonya. Inkább témát, ihletforrást jelentenek. A reflexió így sokkal közvetlenebbül irányul a versre, versírásra, a megteremtett költői énre (énekre) és ezzel szoros kapcsolatban a lehetséges olvasó, a „megtaláló” alakjára. (Bár Fekete J. József megállapítását, miszerint itt a korábbi „titkos életrajzokat” a „teljes alanyiság” váltaná fel, azért túlzásnak érzem, noha valóban van egy ilyen tendencia a kötetek között. – „Titkos életrajzok és belső bizonytalanságok.” Forrás, 2005. január.) A fentebb már említett Ajtót festek a falra befejezése – „(Festettem kilincset is a versre)” – ennek jellemző példája. Nemcsak a befogadó közvetlen megszólítása vagy az ajtó motívumával szorosan összefüggő kilincsmotívum okán, hanem a visszatérően alkalmazott, versekből kiszóló, mondhatni, azokat kommentáló, hozzánk forduló, függelékszerű utolsó sor miatt is. A tükör és a tükrözés pedig verstechnikából metaforává, visszatérő motívummá válik: „Mert nem ugyanaz a szem néz vissza, / ha az arcod vak tükrében látod”, „A visszapillantó tükör nemcsak a múltra emlékszik, / ott feszül, mozgolódik benne már a jövő is”.

Ez a reflexív hang eredményezi, hogy a képeket, „álmokat”, „furcsa mondatokat” a maguk talányosságában, esetenként azt a versírás vagy a szemlélődés keretében megjelenítő művek mellett egy másfajta versbeszéd is jellemzi a kötetet: egy elemző, kommentáló, képekkel kevésbé élő költői hang, amihez hol elbeszélő, hol szatirikus, ironikus felhangok társulnak. Úgy érzem, ez utóbbi hangnem még kimunkálatlan, valahogy hiányzik belőle az iróniához szükséges lelki távolság – így inkább csak stílusgyakorlat. Annál figyelemre méltóbb a Jász Attila költői habitusához jobban illő elbeszélő-gondolati vers. Tulajdonképp ez teszi lehetővé, hogy olyan személyes és mégis eltávolított, elidegenített élmények is megjelenjenek, mint a gyermekkor, a halál. Az, amit az Ott állt az ajtóban kezdetű versről szóló önelemzésében ír, voltaképpen az egész típusra érvényes: „Valójában a művészet éppen arról tudósít primér módon, amiről az előbbi fogalmakkal (másik valóság, lét) beszélni szerettem volna” (Sajátvalóság. Forrás, 2001. július–augusztus). Ebben a versben a képszerűséget nem annyira a költői képek, mint inkább az álom- és emlékképek teremtik, a metaforikus hálót pedig az idő- és valóságsíkok keveredése pótolja. A vers meghatározó narratív szintjét az apa halálát és a hozzá fűződő érzéseket elbeszélő sorok adják: „Ott állt az ajtóban, nyakkendőben-zakóban, mint / majdnem minden találkozáskor…” – „Feszengett ő is, másnap, // egy ilyen álom után, mi várhat még rá a kórházban, és / időben érkezik-e, s mire nyitja rá a félve lenyomott kilincset”. Ebből ágazik ki és ide tér vissza az ezt megelőző álom és a hozzá csatlakozó kommentár: maga az apa alakja, az ellentmondásos viszony, a feszengés, a betegség, a fölöslegesség érzete. Mindezt már-már prózai pontossággal beszéli el, az egymásra vonatkoztatott szintek összetettségével az érzés összetettségét kifejezve, amivel összhangban áll a rímtelen, a sorok és versszakok végével mit sem törődő prózai hang. Ugyanakkor – alig észrevehetően – jelen van egy negyedik, az egész elbeszélésnek mélységet adó sík: az emlékezés jelene, amit az elbeszélés múlt ideje érzékeltet, és ami csak a verset befejező, az értetlenséget, lezárhatatlanságot a hiánnyal szembeállító utolsó sorban kerül felszínre: „És nem fog érteni semmit, csak nézi, bámulja a nincset”. A lezáratlanság élményét a jelentésen kívül hangsúlyozza a már említett függelékszerű sor és a korábbi múlt idővel szemben használt jövő idő. De az sem véletlen, hogy a „nincset” szó az egész vers rímtelenségével szemben a „kilincset” szóra rímel. Noha ebben a műben mind (a vers elején) az ajtó, mind a kilincs valóságos, nem metaforikus értelemben szerepel, nem lehet eltekinteni jelképes értelmétől, amikor mindkettő olyan hangsúlyos szerepet játszik az egész kötet motívumrendszerében.

Lényegében A szökés gyakorlása kötetről elmondhatjuk, hogy új hangot, új utakat próbál. Míg a Miért Szicília? után következő Az ellenállás formái még ugyanannak a tendenciának a lezárása volt, addig itt valami más történik. „Nyelvtani személyekben tükröződöm vissza, és szövegtükrökben sokszorozódom meg. Miközben persze a játék komollyá válik” – jóllehet ezeket a sorokat Jász Attila általában, költészetének indíttatásáról írja, egyben a költészetében bekövetkezett váltást is pontosan diagnosztizálja vele: a játék, a hangnem itt válik komollyá. (Kalligram, 2004)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben