×

A Szolidaritástól a III. Köztársaságig

Jaruzelski tábornok fekete szemüvegén keresztül, 2. rész

Kovács István

2005 // 10
A szovjet hadsereg nem sokkal korábban, 1979. december 27-én vonult be Afganisztánba, s ekkor még nem lehetett tudni, hogy ennek nyomán milyen fordulat áll be a világpolitikában. A Jimmy Carter elnök vezetése alatt álló Egyesült Államok azonnal embargót rendelt el a Szovjetuniónak szállítandó búzára, s befagyasztotta a szocialista országokba irányuló „fejlett technikát” érintő kereskedelmi ügyleteket.

1980. február 11-e és 25-e között tartották a 3,1 millió tagot tömörítő LEMP VIII. kongresszusát. A szovjet részről Mihail Szuszlov által felügyelt tanácskozás azt a benyomást keltette, mintha a pártvezetés egyáltalán nem akarna tudni arról, mi folyik az országban, milyen gazdasági, tudati, lelki állapotban van a lengyel társadalom. Izgalmat csupán a pozíciók újraelosztásáért folyó tülekedés keltett.

A közellátás romlásának egyik okát a közbeszéd abban jelölte meg 1980 nyarán, hogy a moszkvai olimpia vendégeinek élelmezését Lengyelországnak kell hússzállítmányokkal biztosítania. A társadalom minden, a Szovjetunióba irányuló áruszállítást gyanakodva fogadott. A megszorító intézkedések, az üres polcok, a napi többórás sorban állás Délkelet-Lengyelországban olyan elkeseredést váltottak ki, hogy a medykai határ menti vasúti csomópont munkáját júliusban sztrájkkal bénították meg, az északabbra fekvő terespoli határátkelőnél pedig a sínekhez hegesztették a Breszt felé tartó szerelvények kerekeit. A Szovjetuniót az NDK-ban állomásozó haderőivel összekötő utánpótlási vasútvonalak három napra megbénultak. A közeli Lublin térségében is sztrájkok robbantak ki, amelyek átterjedtek a Tengerpartra, Közép-Lengyelországra, majd Sziléziára is. Közben Gierek a Krímben nyaralt, s Brezsnyevvel folytatott beszélgetésében nem tulajdonított különösebb jelentőséget a Lengyelországból érkező híreknek.

Új elemük volt a sztrájkok során megfogalmazott követeléseknek az, hogy nem csupán anyagi és szociális juttatások szerepeltek közöttük. A gdanski hajógyárban például augusztus 14-én azért robbant ki a sztrájk, hogy az öt nappal korábban elbocsátott Anna Walentynowicz asszonyt, a Tengerparti Szabad Szakszervezetek Csoportjának egyik legtevékenyebb tagját visszavegyék a gyárba. Amikor a gyűlést tartó munkások pár percre megemlékeztek a 2. számú kapu előterében az 1970 decemberében lemészárolt munkásokról, az igazgató, Klemens Gniech kis híján leszerelte őket homályos ígéreteivel. De váratlanul megjelent mellette egy ember, aki Lech Walesaként mutatkozott be az igazgatónak, és emlékeztette őt, hogy négy évvel korábban rúgták ki itteni állásából; majd egykori munkatársaihoz fordulva kihirdette a gyárfoglaló sztrájkot. Ettől kezdve ő volt az, aki nemcsak fordulatot hozott a többször megakadni látszó sztrájkok menetébe – az igazgatóság augusztus 16-án már beleegyezett volna az 1500 zlotys béremelésbe –, hanem az elkövetkező napok eseményeinek is hajtómotorja lett.

A Hármasvárosban kirobbant sztrájkok koordinálására augusztus 17-én megalakult az Üzemközi Sztrájkbizottság, amely a követeléseit 21 pontban foglalta össze. Első követelése a párttól és a munkaadóktól független szakszervezetek létrehozása volt – a Lengyel Népköztársaság által is aláírt és így kötelező nemzetközi egyezmény szellemében. De szerepelt a követelések között a szólás- és a vallásszabadság biztosítása, továbbá az 1970-ben és 1976-ban elbocsátott munkások és a meggyőződésük miatt kizárt egyetemi hallgatók visszavétele eredeti státusukba is.

Másnap már 156 üzem és gyár csatlakozott a sztrájkhoz, amelyet Edward Gierek aznap este tartott televíziós beszédében a leghatározottabban elítélt. Augusztus 19-én a tengerparti városok szinte minden üzeme és gyára beszüntette a munkát. A művészeti szervezetek közül elsőként a Lengyel Írók Szövetsége csatlakozott hozzájuk, s több tagja Gdanskba utazott. A hatalom hosszú napok múltán szánta rá magát a tárgyalásra. Attól tartott, hogy ez gyengeségének a beismerését jelenti. Mieczyslaw Jagielski miniszterelnök-helyettes vezetésével augusztus 21-én érkezett kormánydelegáció a gdanski Lenin Hajógyárba, hogy a 21 pontos követelésről tárgyaljon. Így az elől is elhárult az akadály, hogy az ellenzék ismert tagjai, Tadeusz Mazowiecki és Bronislaw Gieremek is a hajógyárba utazhassanak, akiket a hajógyári sztrájkok hírére szerencsére – ellentétben például Adam Michnikkel, Jacek Kuronnyal és másokkal – nem tartóztattak le augusztus közepén Varsóban, illetve Krakkóban. Az ő vezetésükkel alakult meg az Üzemközi Sztrájkbizottság szakértő testülete. Szolidaritás címmel Sztrájktájékoztató Közlöny is megjelent.

Jagielski és Walesa mindenki szeme láttára, füle hallatára tárgyalt. Megbeszéléseiken több száz munkás, újságíró, színész, külföldi tudósító volt jelen. Aki nem jutott be a terembe, a gyárudvar hangszóróin át hallhatta a történelmi párbeszédet. A gyárudvar író-olvasó találkozók, szavalóestek és szabadtéri misék színhelye is lett. Az utóbbiról szóló híreket a nyugat-európai baloldali értelmiségiek, szakszervezeti vezetők, politikusok eleinte gyanakodva fogadták. Különösen azok, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy a lengyel katolikus egyház milyen nemzetmegtartó szerepet játszott a felosztások időszakában, és papjai, szerzetesei, apácái közül helytállásukért hány ezren estek áldozatul a náci és szovjet megszállásnak.

Több napig tartó tárgyalások kezdődtek, miközben a sztrájkhullám apránként egész Lengyelországot elborította. Ez azt jelentette, hogy a sziléziai bányászok és kohászok nagy része is beszüntette a munkát. Gierek következtethetett arra, hogy napjai meg vannak számlálva. Tíz évvel korábban megígérte, hogy 1970 tengerparti áldozatainak emlékművet emelnek. Az emlékmű felállítására 1980 augusztusában a gdanski hajógyárban már nem kértek engedélyt, hanem gyűjtést rendeztek. Pár nap alatt 5 millió zloty folyt be a közösségi áldozatkészség eredményeként. Augusztus 29-én a gyárba érkezett Andrzej Wajda, akinek A márványember című, 1977-ben bemutatott filmje politikai mozgósítóerőt jelentett. A világhírű rendező most arra tett ígéretet, hogy a munkásság elmúlt tíz évének küzdelmét is megörökíti. Egy helybéli gépszerelő javasolta azt, hogy a film címe Vasember legyen.

Az áttörés kezdetét az jelentette, hogy augusztus 30-án Szczecinben a sztrájkolók és a kormányküldöttek aláírták a saját megállapodásukat. Gdanskban ezúttal a munkásság állt ki az értelmiségiek mellett, mivel az egyezményt csak azzal a feltétellel írták alá, ha a kormány vállalja, hogy szabadon engedi a politikai foglyokat, akiknek névsora a birtokukban volt. Miután a kormány ebbe a feltételbe is belement, augusztus 31-én 17 órakor a Lenin Hajógyárban is megtörtént az egyezmény ünnepélyes aláírása. Az önigazgató szabad szakszervezetek megalakításának lehetősége történelmi jelentőségű volt, mivel létrehozásukat kommunista diktatúra még soha, sehol nem engedélyezte.

Az egyezmény létrejötte magával hozta Gierek bukását. Szeptember 5-ről 6-ra virradó éjszaka tartották meg a LEMP KB VI. plénumát, amelyen bejelentették, hogy „betegsége” miatt Edward Giereket felmentették első titkári funkciójából, s helyére Stanislaw Kaniát választották. Természetesen a végső beleegyezést ehhez Moszkva adta meg, amelynek adukártyái közt az a lap is szerepelt, amelyre Jaruzelski nevét írták rá. Nyilván ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy az új első titkár Jaruzelski tábornokot választotta legközelebbi munkatársául. Ezzel párhuzamosan az ország helyzetéről is számvetést készített. Kiderült, hogy a hatalomra kerülését megelőző három hónapban az ország 2000 üzemében, gyárában, intézményében mintegy 1,2 millió ember sztrájkolt.

Kania – az érintettség okán – természetesen arról is tudott, hogy a Belügyminisztérium I. Ügyosztálya és a Honvédelmi Bizottság már július közepén mérlegelte a hadiállapot bevezetésének lehetőségét. Ehhez azonban fel kellett volna függeszteni az amúgy sztálinista alkotmány által biztosított állampolgári alapjogokat. A jogok „biztosításában” a kommunista alkotmány köztudottan nem ismert határt.

Miközben 1980 szeptemberében a bíróságon vonakodtak bejegyezni a Szolidaritás Szabad, Független és Önigazgató Szakszervezetet, a Honvédelmi Minisztériumban és a Belügyminisztériumban hetek óta folyt az egyeztetés a hadiállapot bevezetésének lehetséges módjáról és terminusáról. Az első időpontul állítólag október 11-ét tűzték ki. Ennek lehetett valóságalapja, amit az is bizonyít, hogy ez időben a belügyi erők számára teljes harckészültséget rendeltek el, s a Gdanskban állomásozó 5000 rendőrt további 3000 fővel erősítették meg. Listák készültek a letartóztatandó „szocializmusellenes elemekről” is. Két nappal azután, hogy november 10-én a Lengyel Legfelsőbb Bíróság végre bejegyezte a Szolidaritást, az új miniszterelnök, Józef Pinkowski vezetésével tanácskozást tartott a Honvédelmi Bizottság. Ezen Jaruzelski tábornok arról tájékoztatta a bizottság tagjait és a meghívott vendégeket, hogy elkészült a hadiállapot bevezetésének jogi kereteit vázoló tervdokumentum. A KB reformellenességéről híres, keményvonalas moszkovita titkára, Stefan Olszowski jelezte, hogy bevezetéséhez mindenképpen ki kell várni a legalkalmasabb társadalmi és politikai helyzetet. Ettől függetlenül a LEMP KB Politikai Irodájának november 26-án tartott ülésén Kania újból felvetette, hogy mielőbb ki kellene dolgozni a hadiállapot bevezetését megindokló dekrétumot.

A történészek által eddig feltárt dokumentumok szerint a szovjet intervenciónak a Szolidaritás legális működése alatt egyetlen alkalommal mutatkozott reális veszélye: 1980 decemberében. Ekkor a Kárpáti és a Fehéroroszországi Katonai Körzet csapatai a legmagasabb harckészültségben folytattak baljóslatú hadgyakorlatokat a lengyel–szovjet határ mentén. Arra vonatkozó dokumentum azonban, hogy a hadgyakorlatban részt vett egységek valóban be is akartak volna nyomulni Lengyelországba, mint már említettük, eddig nem került elő. Arról viszont, hogy a szovjet politikai és katonai vezetők – Szuszlov, Andropov, Usztyinov, Kulikov – úgy nyilatkoztak, hogy a lengyel elvtársak ne számítsanak szovjet katonai támogatásra a belső rend helyreállítását illetően, több forrás is szól.

Február 11-től Jaruzelski már a miniszterelnök posztját is betöltötte. A Szejmben bemutatkozó beszédében „kilencven nyugodt napot” kért. A társadalom reményteljes bizalommal fogadta a tábornok bejelentéseit. A hadsereg népszerű volt Lengyelországban: nem úgy tekintettek rá, mint a belbiztonsági alakulatokra vagy a rendőrségre. Arról az illetéktelenek közül senki sem tudott, hogy február 21-én a Honvédelmi Bizottság elfogadta a „Tavasz Hadművelet” fedőnevű titkos tervet, amelynek fő célja a Szolidaritás 6000 legaktívabb tagjának internálása volt. (A letartóztatandók tervezett lélekszáma később 10 ezer főre növekedett.) Ettől kezdve szinte hetente felmerült, hogy radikálisan fel kell számolni a Szolidaritást. Máricus 3-án Jaruzelski tábornok a Kremlben személyesen ismertette a hadiállapot bevezetésére kidolgozott intézkedési tervét. Ehhez tevékeny támogatást kért Brezsnyevtől. A lengyel társadalom Moszkvától távol apránként hozzászokott a fél éve kiharcolt szabadsághoz, noha érezte, hogy az milyen törékeny. Március 8-án a varsói diákok első ízben emlékezhettek meg legálisan 1968 márciusának eseményeiről, június 28-án pedig országos ünnepség keretében állították fel Poznanban az 1956-os munkásfelkelés emlékművét.

Március 19-én, amikor a Varsói Szerződés csapatai második napja gyakorlatoztak Lengyelország területén, Milewski tábornok belügyminiszter gondosan megtervezett provokációt hajtott végre Bydgoszczban, ahol nem engedték szóhoz jutni a Szolidaritás meghívott képviselőjét a Vajdasági Nemzeti Tanács ülésén, s ennek során a rendőrség három szakszervezeti vezetőt véresre vert. Emiatt a Szolidaritás március 23-ra sztrájkkészültséget hirdetett. Miután Walesa tudomására jutott, hogy ezt ürügyül kihasználva másnap bevezethetik a hadiállapotot, az általános munkabeszüntetést négyórás figyelmeztető sztrájkra mérsékelték, s tárgyalóasztalhoz ültek a kormány képviselőivel. Arra az esetre azonban, ha a kormánnyal folyó tárgyalások zsákutcában jutnának, március 31-re országos sztrájkot helyeztek kilátásba. Válaszul Jaruzelski és a szovjet Viktor Kulikov marsall, a Varsói Szerződés egyesített haderejének főparancsnoka március 24-én megállapodtak a „Szojuz” hadgyakorlat korlátlan idejű meghosszabbításában. Három nappal később a Szolidaritás megtartotta az egész országra kiterjedő négyórás figyelmeztető sztrájkot, de már aznap este folytatta tárgyalásait a kormánnyal. Arról természetesen fogalma se volt, hogy aznap a Szovjet Állambiztonsági Bizottság és Honvédelmi Minisztérium harminc funkcionáriusa érkezett Lengyelországba. Feladatuk a Lengyelországban bevezetendő hadiállapot terveinek ellenőrzése volt. A hadiállapot bevezetése ekkor azért maradt el, mert a LEMP KB IX. Plénuma – az előző napi sztrájk sikerétől megriadva – március 28-án Varsóban arról döntött, hogy folytatja a megegyezést célul kitűző párbeszédet a társadalommal. Két nappal később drámai körülmények között parafálták a Varsói Megállapodást, amelynek értelmében a kormány abba is belement, hogy a Szolidaritás Szabad Parasztszakszervezetet bejegyezzék. Április 7-én Brezsnyev bejelentette a „Szojuz” hadgyakorlat befejezését.

A LEMP 1981. július 14. és 20. között tartotta meg IX. kongresszusát, amelytől a párt megújulását, a reformerők térnyerését, pozícióba jutását várta a társadalom. Az ellenkezője történt: a „keményvonalasok” az ellenforradalmi veszélyre hivatkozva, ideológiailag megerősödve a korábbinál is szorosabbra zárták soraikat. Bár továbbra is a túlságosan engedékenynek tartott Kania maradt az első titkár, Jaruzelski pozíciója is erősödött: bekerült a Politikai Bizottság tagjai közé.

Czeslaw Kiszczak belügyminiszter visszaemlékezése szerint a kongresszus után néhány héttel Kulikov marsall látogatást tett a varsói szovjet nagykövetségen, hogy megkérdezze a diplomatákat a Lengyelországban kialakult helyzetről. A nagykövetség munkatársai rutinosan azt szajkózták, amit Kulikov hallani akart: a Varsói Szerződés egyesített haderejének be kell vonulnia Lengyelországba, hogy megvédje a szocializmus vívmányait. Egyedül a katonai attasé, Rilov ezredes ütött meg más hangot, kifejtve, hogy a szocializmus ügye ugyan veszélyben van, de az ’56-os magyarországi, a ’68-as csehszlovákiai, továbbá a vietnami amerikai és a legfrissebb afganisztáni szovjet tapasztalatokra hivatkozva a leghatározottabban ellenezte a katonai intervenciót. Arra is utalt, hogy a „csehszlovákokkal” ellentétben a lengyelek keményen ellen fognak állni, s ennek következtében óriási lesz a vérveszteség. A katonai attasé kimondatlanul is az 1944-es varsói felkelés hőseinek áldozatvállalására utalt, akik a főváros romjai alá temetkeztek a hatvanhárom napon át nácik ellen vívott s a Visztulánál álló Vörös Hadsereg közönyétől kísért kilátástalan küzdelemben. Kulikov azonnal leváltatta Rilov ezredest a posztjáról. Ennek ellenére mintha mégis komolyan vette volna a figyelmeztetését.

Nem sokkal Kulikov marsall varsói látogatása után (szeptember 5-e és 10-e között) rendezték meg Gdanskban a Szolidaritás I. Országos Kongresszusának első fordulóját, amelyen a 9,5 millió tagság 865 képviselője vett részt. A szocialista táborban óriási megdöbbenést váltott ki az a levél, amelyet a tanácskozás Kelet-Európa dolgozóihoz intézett, szabad szakszervezetek megalakítására szólítva fel őket. Ettől kezdve a tömegtájékoztatási eszközök naponta szajkózták, hogy a Szolidaritás a hatalom átvételére törekszik. Szeptember 13-án a Honvédelmi Bizottság ülést tartott, amelyen Kania változatlanul a kialakult helyzet politikai és nem katonai megoldása mellett tört lándzsát. Emiatt Jaruzelski tábornok heves kirohanást intézett ellene. Nyomban utána Tadeusz Tuczapski tábornok kért szót, és ismertette a bizottsággal a hadiállapot bevezetésének jogi feltételeit. Kiszczak és Jaruzelski fellépéséből Kania arra következtethetett, hogy napjai meg vannak számlálva.

Szeptember 27-e és október 7-e között került sor a Szolidaritás kongresszusának második fordulójára, amelyen Lech Walesát választották meg a Szabad Szakszervezet elnökének, és elfogadták az Önigazgatott Köztársaság címmel megvitatott programot.

Október 18-án a LEMP Központi Bizottságának IV. Plénumán Wojciech Jaruzelskit választották meg a Párt első titkárává. Ezzel szinte korlátlan hatalom koncentrálódott a kezébe, mivel ő volt a miniszterelnök, a honvédelmi miniszter és a Honvédelmi Bizottság elnöke, valamint háború esetén a hadsereg főparancsnoka. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a kormány ugyanekkor utasította el a Szolidaritás azon javaslatát, hogy hozzák létre a Nemzetgazdaság Társadalmi Tanácsát. Indoklása szerint: „ez merénylet az állam szerkezete ellen”.

Alighogy Jaruzelski elfoglalta az első titkári posztot, október 26-án a Minisztertanács döntésének felhatalmazásával úgynevezett operatív terepcsoportok indultak, hogy az ország minden községét, városát, városrészét bejárják és felmérjék. A Honvédelmi Bizottság november 13-án született határozata katonai ellenőrző-operatív csoportokat hoz létre, amelyeknek feladata többek között a termelés szervezésében való segítségnyújtás és a közellátás ellenőrzése lett volna. Az utóbbi csoportok rövid idő alatt mintegy ötszáz üzemben tettek látogatást. Hirtelen megjelenésük joggal aggaszthatta az ellenzék köreit. A katonai ellenőrző-operatív csoportok által végzett felmérések, szerzett információk megkönnyítették a hadiállapot bevezetésének előkészítését. Ehhez járult hozzá a városi operatív csoportok felállítása is, amelyek november 25-től kezdve rövid idő alatt az összes vajdasági székhelyet és azok vonzáskörét felmérték.

Voltak Jaruzelskiék számára nyugtalanító jelek is. A leszerelés előtt álló katonák ugyanis nem mindenütt fogadták megadó beletörődéssel azt a hírt, hogy szolgálati idejüket két hónappal meghosszabbítják. A Jelenia Góra-i helyőrség október 17-én nemcsak hogy nyílt levélben tiltakozott ez ellen, hanem még a Szolidaritás iránt táplált rokonszenvét is megfogalmazta. November 19-én a lublini helyőrség írásban csatlakozott hozzá.

Jaruzelski tábornok október 31-én hozta meg végleges döntését a hadiállapot bevezetésére vonatkozóan, s az időpontot egyeztette szovjet elvtársaival, akik Lengyelországot „súlyosan fertőzött területnek” tartották. A hírszerzés és a kémelhárítás főnöke, Wladyslaw Pozoga tábornok, aki a belügyminiszter első helyettesének tisztét is betöltötte, azt állítja, hogy a hadiállapot bevezetése „szuverén lengyel döntés” következménye volt. Igaz, hozzáteszi: „…nem tagadom, ha a szükség úgy hozza, a pártelit betonjai közt is lettek volna olyanok, akik készséggel kérik a Nagy Testvér segítségét.” Ugyanakkor leszögezi, hogy 1981 őszén az oroszok semmiképpen se vonultak volna be Lengyelországba. Hogy később miként döntenek, azt nem lehet tudni, de 1981-ben nem állt fenn a katonai intervenció veszélye. Hozzáfűzi még azt is, hogy a CIA a hadiállapot előkészítésének minden fázisáról tudott, s nem számolt a Varsói Szerződés tagállamainak az 1968-ashoz hasonló közös fegyveres fellépésével.

November 4-én Jaruselski tábornok, a májusban elhunyt Stefan Wyszynskit a prímási székben követő Józef Glemp és Lech Walesa között találkozó jött létre. A megbeszélés – a fentebbiek tudatában érthetően – nem hozhatott különösebb eredményt. A későbbiek folyamán Józef Glemp önmérsékletre intette a Szolidaritást, a Szejmet pedig arra, hogy „óvakodjék olyan döntést hozni, amely tragikus módon hatna ki az ország sorsára”.

A LEMP KB november 27-én és 28-án tartott VI. Plénumán Jaruzelski nem rejtette véka alá, mire készül. A pártban bevett orwelli „újnyelven” szólalt meg, azon, amely ellen a Szolidaritás megalakulásának első pillanatától küzdött: „A feszültségek és konfliktusok, a párt és a szocialista állam ellen irányuló akciók fokozódnak. E veszedelmes jelenségek tendenciája végeredményben arra mutat, hogy a jelenlegi állapot tarthatatlan, a bomlás folyamatát meg kell állítani. Másként elkerülhetetlenül hadiállapotszerű összeütközésre kerül sor.”

December 1-jén a kormány 40–80 százalékkal felemelte az alkohol árát, anélkül hogy erről előzetesen tárgyalt volna a Szolidaritással. Walesa kijelentette, hogy vodka miatt nem fognak sztrájkolni.

December 11-én és 12-én a Szolidaritás Országos Bizottsága tanácskozást folytatott a gdanski hajógyárban. Az első napon olyan információkhoz jutottak, miszerint a hadseregben elrendelték a legmagasabb fokú harckészültséget, ezért elfogadták azt a radomi határozatot, hogy a hadiállapot bevezetése esetén általános sztrájkot tartanak. A gazdasági válság leküzdésére vonatkozó javaslatokon kívül amellett is döntöttek, hogy népszavazás keretében értékeljék az állami és helyi közigazgatási szervek hatalomgyakorlását és működését. Jacek Kuron még egy ideiglenes kormány felállítását is szükségesnek tartotta volna. Közben a Gdansktól 180 km-re fekvő Szczytnóból arról érkezett hír, hogy a helyi Rendőrfőtiszti Iskolába az előző napokban a tartalékosok több csoportját behívták, a rendőrtisztek december 12-én délben elhagyták a várost, és feltehetően Gdansk felé tartanak. Az egyre szaporodó fenyegető hírek megalapozottságára igazából még akkor sem döbbentek rá, vagy nem akartak rádöbbenni, amikor éjjel 11-kor a telex- és telefonvonalak egyik pillanatról a másikra megszűntek működni, majd éjfélkor a rádió és a televízió is elnémult. Ekkorra azonban már befejeződött a tanácskozás, s résztvevői tíz perc alatt szétszéledtek: a gdanskiak haza, a vidékiek a szállodájukba mentek. Ez kissé meglephette a hadiállapot parancsnoki szintű végrehajtóit, akik arra számítottak, hogy a Szolidaritás vezetőit az éjfél utáni órákban a tanácskozás színhelyén, a gdanski hajógyárban tartóztathatják le. Zbigniew Bujak, az Országos Bizottság Elnökségének tagja, mielőtt szállására ment volna, betért a pályaudvari restibe egy kávéra. Ezzel úszta meg a letartóztatást, s lehetett a földalatti ellenállás egyik vezetője egészen 1986-ig. 1982. október 1-jén a következőket mondta egy illegális kiadvány riporterének: „A hadiállapot bevezetésével senki se számolt komolyan, már csak azért sem, mert szakértőink sem tudták egyértelműen eldönteni, hogy hitelt lehet-e adni a veszélyének.”

Az éjszaka folyamán a hatalmat – 70 ezer katona és 30 ezer rendőr bevetésével – a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa vette át. A legfontosabb döntéseket a katonai vezetők és a pártfunkcionáriusok egy direktóriumnak nevezett szűk csoportja hozta meg, amelynek Jaruzelskin és Kiszczakon kívül Florian Siwicki tábornok, helyettes honvédelmi miniszter, Mieczyslaw F. Rakowski miniszterelnök-helyettes, valamint Miroslaw Milewski rendőrtábornok, Kazimierz Barcikowski, Stefan Olszowszki központi bizottsági titkárok voltak a tagjai. A Szolidaritás vezetőinek döntő többségét, legtevékenyebb tagjainak ezreit internálták az elkövetkező napokban. December 13-án az Államtanács aláírta a hadiállapot bevezetését, amely alkotmányellenes volt. Felfüggesztették a szakszervezetek, az egyesületek és szövetségek működését, megtiltották a sztrájkokat, tiltakozó akciókat, tüntetéseket. Este 22 órától reggel 6-ig kijárási tilalmat vezettek be. A lakhelyet 48 óránál hosszabb időre csak külön engedéllyel lehetett elhagyni. A munkahelyek többségét és az összes bányákat militarizálták. Kiterjesztették a katonai bíróságok jogkörért, újfajta bűnténytípusokat határoztak meg.

Még aznap sztrájkhullám söpört végig a termelőüzemeken, az egyetemeken és a főiskolákon. A Gdanski Hajógyár Összlengyel Sztrájkbizottsága országos munkabeszüntetést rendelt el. December 14-e reggelétől leálltak a legnagyobb gyárak, bányák, kikötők, hajógyárak, kohók, valamint a kisebb üzemek százai. De a tartós sztrájkok koordinálására a Szolidaritás szétzilált legfelső és középvezető rétegének már nem futotta erejéből, a fáradt társadalom részéről pedig hiányzott az elszántság. A pacifikálás eredményességét segítette az is, hogy a tartalékkészletek bevetésével néhány hétre egyes területeken javult a közellátás. A katonai egységek, élükön a belbiztonsági motorizált alakulatokkal, még aznap elkezdték a sztrájkoló objektumok pacifikálását. December 16-án a katowicei „Wujek” bánya védelmében kilenc bányász esett el, és huszonegyen kaptak lőtt sebet. A sztrájkokat december 28-ra sikerült letörni.

A december közepén internált Lech Walesának 1982. január 21-én nyújtották át bezárásának indoklását, kiemelve, hogy szabadon engedése esetén „veszélyeztetné az állam- és közbiztonságot, mivel tettei következményeiként anarchizálná a gdanski vajdaság társadalmi életét”. A katonai hatalom a megtorlás legkülönfélébb eszközeivel élt, a behívótól kezdve a rögtönítélő bíróságok nyolc–tíz évet is kiszabó ítéleteiig, a munkahelyi elbocsátásoktól a diákszállókból való kilakoltatásokig. Több mint ezer újságírót fosztottak meg hivatásuk gyakorlásának jogától, s 1982 márciusában a Lengyel Újságírók Szövetségének működését is felfüggesztették. Húsz rektornak kellett lemondania, 284 egyetemi és főiskolai oktatót és 394 diákot internáltak. 1982 végéig 196 586 személy ellen indítottak a hadiállapot elleni kihágás miatt büntetőeljárást, s összesen 10 132 embert internáltak. Az internálás meghatározatlan ideig tartó elzárást jelentett, amely ellen fellebbezni csak Kiszczak belügyminiszterhez lehetett. Ha a fogvatartottat bíróság elé akarták állítani, mint internáltat ismét le kellett tartóztatni.

A társadalom mindazonáltal hamar magához tért, és megszervezte a megtorlások áldozatainak és családtagjaiknak a támogatást. Ebben a katolikus egyház járt az élen. A földalatti Biuletyn Informacyjny már 1982. január 12-én közzétette a 12 pontból álló Megszállási Szabályzatot (Kodeks Okupacyjny), amelynek 1. pontja így hangzott: „Szervezd meg a bebörtönzöttek, bujkálók és családjaik támogatását”, míg a 2. pontban ez olvasható: „Segítsd a munkahelyükről elbocsátottakat, hogy ne kényszerüljenek lelkiismeretük ellenére cselekedni amiatti félelmükben, hogy családjuk létszükségleti eszközök nélkül marad.” A szabályzat az alábbi felhívással záródik: „A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának hagyjuk meg a kaszárnyákat. Legyen miénk a munkahely, az utca, a vasút, a lakótelep. Ne feledjük: nekik csak tankjuk, puskájuk, gumibotjuk van. Mi rendelkezünk a »Szolidaritással«, amely minden diktatúrán úrrá lehet.”

A támogatás anyagi alapját az önkéntes társadalmi önadózás jelentette. Az emberek fizetésük bizonyos hányadát a közös kasszába tették. Akit elvei és tettei miatt munkahelyéről elbocsátottak, bizton számíthatott olyan közvetlen pénzsegélyre, amelynek összege elérte az átlagfizetést.

A militarizált tömegtájékoztatás ellen olyan össznemzeti tiltakozási formát találtak ki, amelyet nem lehetett se letörni, se megtorolni. Közmondás szólt arról, hogy a televízió hazudik. Ezt demonstrálandó, ‡widnik városának lakói 1982. február 5-én az esti TV-Híradó ideje alatt kimentek az utcára sétálni. Ez a sajátos tüntetés napi szokássá vált, s az egész országban elterjedt. A televízióban és a rádióban fellépő színészeket úgy bojkottálta a társadalom, hogy egyszerűen letapsolta a színpadról.

A Varsó környéki Bialolekába internált Jacek Kuron még február folyamán megfogalmazta a téziseit „arról, hogyan lehet kijutni a kiúttalan helyzetből”. Ebben leszögezte: „A jól szervezett, mindent átfogó Ellenállási Mozgalom a lengyelek egyetlen esélye.”

Egy idő eltelte után megszerveződött a földalatti könyv- és folyóirat-kiadás, terjesztés, a színházi élet és oktatás, de még a rádióadás is. Az utóbbi 1982. április 12-én Varsóban kezdte meg a működését „Rádió »S«” néven. Tíz nappal később alakult meg az Ideiglenes Koordináló Bizottság, amely a Szolidaritás földalatti ellenállását szervezte. 1982 folyamán 360 illegális nyomda 300 brosúrát és könyvet, továbbá 1200 különféle című, terjedelmű és példányszámú folyóiratot adott ki. Bélyegek, plakátok, kalendáriumok láttak napvilágot. A szellemi ellenállás méreteiről a belügyminisztérium dokumentált sikerei alapján is fogalmat alkothatunk. 1982 folyamán 1196 különféle típusú sokszorosítót, 468 írógépet, 730 ezer röplapot, 340 eltérő tartalmú brosúrát és kiadványt, 4 ezer plakátot foglaltak le, s 11 rádióadót számoltak fel.

Az Ideiglenes Koordináló Bizottság 1983 tavaszán „Szolidaritás” néven még kulturális díjat is alapított, amelyet aztán minden évben kiadott intézményeknek és magánszemélyeknek. Elsőkként azok kapták meg, akiknek 1981-es és 1982-es teljesítményét a közvélekedés a legmagasabbra értékelte. Krzysztof Kieşlowskit a Véletlen című filmjéért, a poznani Nyolcadik Nap Színházat a Mandelstam-előadásért, Tomasz Jastrunt a hadiállapot idején írt verseiért jutalmazták a jelzett díjjal.

A Szolidaritás felhasználta a háború alatti honi ellenállás tapasztalatait és jelképeit is. A Honi Hadsereg egykori katonái közül több mint harmincöt év múltán nem kevesen kapcsolódtak be az újból, ám ezúttal „önfiai” által megalázott lengyel nemzet küzdelmébe. A Harcoló Lengyelország – Polska Walczaca – jele a háború alatt a W betűt formáló horgony volt, amelynek szára P-ben végződött. Ez most 1982-re úgy változott meg, hogy a P felső része S-ben folytatódott. A falakra, plakátokra, kiadványokra rajzolt jel puszta ábrájával is hirdette a harcoló Szolidaritás létét és tevékenységét. A hadiállapot bevezetését gondosan előkészítő katonai és pártvezetők, úgy tetszik, nem voltak tisztában azzal, hogy a háborús közelmúlt históriáját illetően mire érzékenyek a lengyelek. Meg sem fordult a fejükben, hogy a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa lengyel rövidítésének – WRON – jelentése, a varjú többes számú birtokos esete, történelmileg mennyire sokatmondó. A varjú – wrona – ugyanis a német címersas háború alatti lengyel gúnyneve volt. A náci sas 1982-ben ismét megjelent matricarajza vagy falfirkája egyértelműen a hadiállapotra, a Jaruzelski generális által gyakorolt katonai hatalomra utalt. Hogy mi lesz a varjú vége, arról rigmus szólt: tavaszra megdöglik – (wrona – wiosna skona).

1982. július 22-én a kommunista állami ünnep alkalmából Hazafias Népfront-szerű szervezetet hoztak létre a WRON-ra rímelő PRON rövidítéssel: Patriotyczny Ruch Odnowienia Narodowego – Nemzeti Megújulási Hazafias Mozgalom. A LEMP és a szövetséges fantompártok – Demokrata Párt, Néppárt –, továbbá a társadalmi szervezetek, egyesületek tagjaiból verbuválódott, felülről irányított mozgalomnak az volt a meghirdetett célja, hogy a társadalom és a párt között a közvetítő szalag szerepét betöltse, vagyis az állampolgárokat meggyőzze a párt politikájának helyességéről, és megnyerje a kormányprogramnak. Tagjai, különösen a vezetői, közmegvetés tárgyai lettek. A társadalom számára a föld alá kényszerített Szolidaritás a korábbinál is nagyobb erkölcsi tekintélynek örvendett.

Az Ideiglenes Koordináló Bizottság által szervezett legnagyobb szabású nyílt tiltakozó demonstrációra 1982. augusztus 31-én – a Szolidaritás megalakulásának második évfordulóján – került sor, amikor 34 megye 66 városában vonultak utcára az emberek. Az összecsapások során öt személyt lőttek agyon, és ötezret tartóztattak le, közülük háromezret állítottak bíróság elé. A megtorláshoz tartozott az is, hogy az 1977-ben alakult Társadalmi Önvédő Bizottság több internált tagját – Jacek Kuront, Adam Michniket és Henryk Wujecet – azzal a váddal, hogy kísérletet tettek a Lengyel Népköztársaság államrendjének megdöntésére, szeptember 3-án letartóztatták.

Az Ideiglenes Koordináló Bizottság rádöbbent, hogy a jövőben már nem tud az augusztusihoz hasonló méretű, országos megmozdulást szervezni. A kezdeményezés kudarca pedig magabiztossá a hatalmat teszi. E politikai mérlegkészítés eredményének következtében állt el attól, hogy a hadiállapot bevezetésének első évfordulóján országos tüntetésre szólítsa fel a nemzetet. Döntésében azonban más tények is szerepet játszottak…

1982. november 8-án bejelentették, hogy II. János Pál pápa a következő esztendőben Lengyelországba látogat. Nyilván e hír közzétételével függött össze az, hogy pár nap múlva Walesát szabadon engedték, december 19-én pedig felfüggesztették a hadiállapotot. A Szentatya második lengyelhoni zarándoklatára 1983. június 16-a és 23-a között került sor: kilenc helységet látogatott meg, köztük Poznant is. Zakopane közelében találkozott Lech Walesával. Öt nap múlva Poznanban a munkások ’56-os emlékműve előtt tízezres tömeg emlékezett meg a huszonhét évvel azelőtti munkásfelkelésről. A rendőrség nem avatkozott közbe.

Július 22-én, a kommunista nemzeti ünnepen megszüntették a hadiállapotot, amely 586 napig tartott. Ez a döntés azonban a kommunista állam eredendően rendőr voltát nem érintette. A fegyveres jelenlét és a megtorlás továbbra is az engedetlen társadalom legfontosabb fegyelmezőeszköze maradt. (Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy a Jaruzelski neve által fémjelzett megtorlások jellege és áldozatainak száma nem mérhető a kádári bosszú kíméletlenségével. Jaruzelski egyetlen embert sem akasztatott fel, míg Kádár kevesellte a vérbíróságai által bitófára juttatottak „mennyiségét”.)

A hadiállapot eltörlését követő 894 nap a „társadalmi-gazdasági válság leküzdésének” jegyében telt el. Sem a gazdasági, sem a társadalmi válságon nem sikerült úrrá lenni. A Gdanski Körzet Szolidaritása Országos Bizottságának Tanácsa már 1982. szeptember 2-án leszögezte: „A hatalom erkölcsileg és politikailag vereséget szenvedett, s az általa alkalmazott erőszak nem járt a kívánt eredménnyel.” 1984 októberében óriási felháborodás robbant ki Jerzy Popieluszko atya meggyilkolásának hírére. Az, hogy a merényletet három belbiztonsági tiszt követte el, a véletlennek köszönhetően derült ki. Jaruzelski, azt sugallva, hogy a merénylet egy őellene is irányuló összeesküvés eredménye volt, a gyilkosokat és magas rangú felbujtóikat bíróság elé állíttatta. A főbűnös huszonöt évet kapott. 1985 májusában más jellegű perre került sor, amelynek során az alig egy évvel azelőtt szabadon engedett Bogdan List két és fél, Adam Michniket három, Wladyslaw Frasyniukot három és fél évre ítélték. A per ellen huszonnyolc Nobel-díjas tiltakozott, köztük 1983 Nobel-békedíjasa, Lech Walesa is.

Az, ami Jaruzelski nagy terve volt: a gazdaság rendbetétele, a közellátás gyökeres javítása, az életszínvonal emelése – teljes kudarccal járt. Legnagyobb sikere működésének nyolc éve alatt a stagnálás állandósítása. A kezdet semmi jóval nem biztatott. 1982 januárjában az élelmiszerek ára átlagosan 241%-kal, a tüzelőé 171%-kal emelkedett. A megfélemlített társadalom kénytelen-kelletlen szó nélkül tudomásul vette az „árkiigazítást”. A nemzeti jövedelem 5%-kal csökkent 1982-ben, s gyökeres fordulat e tekintetben az elkövetkező években sem állott be. A gazdasági válság egyre inkább elmélyült. Ez ellen Jaruzelski tábornok se katonai parancsokkal, se „gazdasági-közellátási őrjáratozásokkal”, se kormányának gyakori átalakításával nem tudott semmit sem tenni. Az embereknek nyolc-tíz órát kellett sorban állniuk, hogy a jegyre kapható élelmiszereket megvásárolhassák. 1986 decemberében az árak 25%-kal voltak magasabbak, mint egy évvel korábban, miközben a szociális minimumtól az átlagfizetés csaknem 20%-kal maradt el.

1987. január derekán II. János Pál a Vatikánban fogadta Jaruzelski tábornokot, s több mint egyórás megbeszélést folytatott vele. Ezt követően a nyugati államok megszüntették Varsó több mint öt éve tartó bojkottját. Két hónappal ezután eladdig páratlan eset történt: a krakkói Kerületi Bíróság arra ítélte a Belbiztonsági Szolgálatot, hogy bocsánatot kérjen Jan Maria Rokitától, a Szabadság és Jog nevű földalatti szervezet tagjától azért, mert jogtalanul tartóztatták le és tartották negyvennyolc órát meghaladóan őrizetben. Ezenkívül azt is jogtalannak ítélték, hogy ujjlenyomatot vettek tőle, és fényképet készítettek róla.

Vajon ki vont le messzemenő következtetést abból, hogy a lengyel nyelvű nyugati rádióadások zavarása 1988. január 1-jén abbamaradt, s tíz nap múlva Lech Walesa találkozhatott a nyugatnémet külügyminiszterrel, Hans Dietrich Genscherrel? A Lengyel Nemzeti Bank elnöke ugyanebben a hónapban jelentette be, hogy a Lengyel Népköztársaság 33 milliárd dollár adóssága 37,6 milliárd dollárra nőtt, és 44%-os évi infláció várható. Ettől függetlenül a hatalom még gyakran bizonygatta a legbrutálisabb eszközökkel is, kinek tartoznak engedelmességgel az állampolgárok. De augusztus 26-án Kiszczak tábornok már bejelentette, hogy kész párbeszédet folytatni az ellenzékkel, pár nap múlva ennek feltételeiről és részleteiről Walesával is eszmét cserélt. Ekkor röppent fel először a bűvös fogalom: kerekasztal. November 4-én Margaret Thatcher találkozott Gdanskban Lech Walesával és a mozgalom több vezetőjével. E hónap utolsó napján került sor a Walesa és a hivatalos szakszervezet elnöke, Alfred Miodowicz közötti híres tévévitára, amelyben a Szolidaritás elnöke lehengerlő győzelmet aratott. December 18-án, az országon végigsöprő tüntetési hullám után a Szolidaritás elnöke mellett megalakult egy 110 főből álló Honpolgári Bizottság. Ezt követően rövid idő alatt még közel 500 helyi bizottság jött létre. 1989. január 27-én Kiszczak belügyminiszter találkozott Walesával, Tadeusz Mazowieckivel és Bronislaw Gieremekkel, hogy megállapodjanak a kerekasztal-tárgyalások időpontjában és módjában.

1989. január 28-án, ugyanazon a napon, amikor Pozsgay Imre történelmi jelentőségű nyilatkozatot tett közzé arról, hogy 1956-ban Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt, Varsóban Wojciech Jaruzelski tábornok mint a LEMP KB első titkára bejelentette, hogy tárgyalásokat kezdeményeznek a Szolidaritással, mert annak bevonása nélkül nem lehet Lengyelországot kivezetni az évek óta mélyülő gazdasági és politikai válságból. Jaruzelski e bejelentésre a tíz nappal korábban tanácskozó KB X. Plénumától kapott felhatalmazást. Igaz, a vonalas pártvezetők jóváhagyását azzal kényszerítette ki, hogy a radikális változásokat kezdeményező lehetőségek hiányában mind ő, mind Kiszczak belügyminiszter, mind Siwicki honvédelmi miniszter, mind Mieczyslaw Rakowski miniszterelnök lemondanak posztjukról. Vagyis azzal fenyegette meg elvtársait, hogy a kommunista párthatalom legfőbb támaszait, a katonaságot és a rendőrséget eltávolítja mögülük. Ezzel a bejelentéssel a hadiállapot bevezetéséért és fenntartásáért leginkább felelős Jaruzelski és Kiszczak a demokratikus átalakulás kezdeményezőinek tűnhettek fel.

A kerekasztal-tárgyalások február 6-án kezdődtek el a gazdasági, a társadalompolitikai kérdésekről, a polikai reformokról és a szakszervezeti pluralizmusról. Az eszmecsere április 5-ig tartott, és egyik legfőbb politikai eredménye a korlátozottan szabad választások megtartása melletti döntés volt. Ennek értelmében a szavazatok arányától függetlenül a Szejm tagjainak 65%-át a kommunisták és a korábbi fantompártok képviselői adhatták, csak a Szenátus (a parlament felsőháza) tükrözhette hűen a valóságos arányt. E feltétel kiharcolása Jaruzelski érdeme volt, aki jól tudta, hogy a fontos döntéseket a Szejmben és nem a Szenátusban hozzák. (1989. június 4-én sor került a választások első, majd két hét múlva a második fordulójára, amelyben a Szolidaritás elsöprő győzelmet aratott. A Szejmbe 161 Szolidaritás-képviselő került be, a Szenátusnak pedig egy kivétellel minden tagját a Szolidaritás adta.)

Jaruzelski azonban nem azzal aratta legnagyobb politikai sikerét, hogy az általa elfogadtatott választási feltétellel a kommunisták elkerülhették azt a katasztrofális politikai vereséget, amely fenyegette őket. Életpályájának csúcsát az jelentette, hogy a július 19-én összeült Szejm – ha csak egy szavazattöbbséggel is – őt választotta meg a rendszerváltó Lengyelország köztársasági elnökének. Ez közfelháborodást váltott ki, amelyet azzal az indokkal próbáltak meg leszerelni, hogy ha nem Jaruzelski kerül e posztra, a hadsereg elégedetlen tisztjei államcsínyt hajtanak végre. Hatalmát kompromisszumos megoldásként azzal ellensúlyozták, hogy az első demokratikusan megalakult lengyel kormány miniszterelnöke – Lech Walesa javaslatára – Tadusz Mazowiecki lehetett, noha Jaruzelski eredetileg Kiszczak belügyminisztert jelölte e posztra. Walesa augusztus 9-én – a májusban általa alapított lapban, a Gazeta Wyborczában – közzétett egy nyilatkozatot, amelyben leszögezte, hogy olyan kormányt tud csak elképzelni, amelyben Kiszczaknak nincs helye, csak a Szolidaritás, a szocialista időszak Demokrata Pártja és Néppártja képviselőinek. Tiltakozásával csak részsikert ért el. Mazowieckinek az új kormányba öt kommunista minisztert is be kellett vennie. Ennek következtében Czeslaw Kiszczak belügyminiszter, Florian Siwicki pedig honvédelmi miniszter maradhatott.

1989. szeptember 1-jén Wojciech Jaruzelski, Lech Walesa, Tadeusz Mazowiecki és a szenátus háznagya, Andrzej Stelmachowski a II. világháború kitörésére emlékezve közösen koszorúzták meg a gdanski Westerplatte-emlékművet. Az új miniszterelnök pár nappal korábban kiiktatta dolgozószobájából azt a telefonvonalat, amely elődjeit a LEMP Központi Bizottságával összekötötte. Mazowiecki ezzel akarta a világ és a közvetlenül érintettek tudomására hozni, hogy a továbbiakban nem a LEMP KB irányítja az országot. Szeptember 13-án a 415 tagú Szejm ellenszavazat nélkül elfogadta Tadeusz Mazowiecki kormányát. Az utolsó időszakban a Mieczyslaw Rakowski által vezetett Lengyel Egyesült Munkáspárt 1990. január 29-én a záró kongresszus utolsó programpontjaként feloszlatta magát. Helyében megalakult a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája nevű utódpárt (SdRP).

A lelkileg, politikailag felszabadult országban a gazdasági helyzet változatlanul katasztrofális volt. A Gazeta Wyborcza szeptember 28-i számában megjelent egy hír arról, hogy a legolcsóbb kenyér ára a megelőző kilenc évben kilencezer százalékkal növekedett. Éppen ezért sok múlhatott azon, ki kerül a gazdasági miniszteri posztra. Leszek Balcerowicz kinevezése telitalálatnak bizonyult, annak ellenére, hogy nem kevesen voltak olyanok, akik nem értettek egyet sokkterápián alapuló programjával. Tény azonban, hogy Balcerowicznak, aki miniszterelnök-helyettes is lett, pár hónap alatt sikerült az évi 1600%-os inflációt 60% alá szorítania. Nem áltatott senkit felelőtlen ígéretekkel. „A gyárak bezárása és a munkanélküliség elkerülhetetlen lesz…” – szögezte le, de ő volt az is, aki a végkielégítés és a munkanélküli-segély megállapításának és folyósításának módját, az adózás mértékét és a hitelnyújtás feltételeit kidolgozta. Ettől függetlenül a gyötrelmes átalakulás árát ezúttal is a társadalom fizette meg, s ez rövid időn belül óriási csalódást és elégedetlenséget váltott ki.

Ami 1989 nyarán, amikor a régióban a rendszerváltoztatás terén Lengyelország úttörő szerepet játszott, még indokolható volt, egy évvel később, miután az európai szovjet típusú diktatúra összeomlott, elfogadhatatlanná vált. 1990 nyarán a lengyel állam élén Jaruzelski már szalonképtelen volt. Két leghívebb korábbi szövetségese, Czeslaw Kiszczak és Florian Siwicki június, illetve július folyamán kikerült a kormányból. Ez volt a feltétele a két minisztérium átvilágításának és rendőrállami szerkezete átalakításának. Ugyanebben az időben a Centrum Megegyezés parlamenti platformja levélben szólította fel Jaruzelskit, hogy mondjon le köztársaság elnöki posztjáról. E kérésnek ugyan nem tett eleget, de augusztus elején elállt attól, hogy a korábbi tervnek megfelelően az Egyesült Államokba látogasson.

Szeptember 7-én Tadeusz Mazowiecki nyilatkozatot tett közzé arról, hogy a Független Államok Közösségévé átalakuló Szovjetunió kormányának tárgyalásokat javasolt a szovjet csapatok Lengyelország területéről való kivonásáról. Tíz nappal később Lech Walesa bejelentette, hogy indul a köztársasági elnöki választáson. A társadalom kiábrándulását a gazdaságilag, szociálisan, mentálisan sokkoló rendszerváltozásból jól jelezheti az, hogy kis híján egy Kanadából érkezett szélhámos, Stan Tyminski került az állam élére. A választás december 9-én tartott második fordulójában – korábbi ellenfeleinek, így Tadeusz Mazowieckinek a támogatásával is – végül Lech Walesa győzött, aki a Szejmben december 22-én tette le az ünnepi esküt. Walesa határozott kívánsága volt, hogy Jaruzelski ne vegyen részt a beiktatási ünnepségen.

Lengyelország Londonból hazatérő emigráns köztársasági elnöke, Ryszard Kaczorowski ugyanezen a napon adta át az új lengyel államfőnek az 1939-ben külföldre menekített elnöki jelvényeket. Ezzel hozták a világ tudomására, hogy a törvényes, független lengyel állam folytonossága fél évszázadnyi szünet után hazai földön is helyreállt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben