A Szolidaritástól a III. Köztársaságig

Jaruzelski tábornok fekete szemüvegén keresztül, 1. rész

Az 1989 tavaszától felgyorsuló rendszerváltoztatás Lengyelországában a hadiállapot bevezetésének évfordulójáról való országos megemlékezéshez sajátos fővárosi rítus tartozott. A december 13-i estéken – eleinte tévékamerák érdeklődésétől kísérve – kisebb-nagyobb tömeg jelent meg Wojciech Jaruzelski villája előtt. A hadiállapot áldozataira kezükben gyertyával emlékezők 1989 decemberében még azt skandálták a függöny mögül figyelő Jaruzelskinek, hogy mondjon le köztársasági elnöki posztjáról, 1990-től pedig azt követelték, hogy a hadiállapot bevezetéséért és az ennek jegyében elkövetett bűntettekért Czeslaw Kiszczak belügyminiszterrel együtt állítsák bíróság elé őt.

Később valóban többször kihallgatták, és bíróság elé állították mindkettejüket. Jaruzelski minden alkalommal magára vállalta a felelősséget azért, ami 1981. december 13-án és azután Lengyelországban a „néphatalom” megőrzésének érdekében történt. „Mint katona tudom, hogy mindig és mindenütt a parancsnok, tehát az elöljáró felelős mindenért és mindenkiért” – érvelt tömören. A hadiállapot bevezetését egyre magabiztosabban azzal indokolta, hogy elmaradása esetén számolni kellett Moszkva katonai beavatkozásával, s annak beláthatatlan, tragikus következményei lettek volna. Ezen állításában az sem rendítette meg, hogy a szovjet politika egykori döntéshozói szerint a „testvéri segítségnyújtás” gondolata komolyabban nem vetődött fel. Eddig még valóban nem került elő olyan dokumentum, amely azt bizonyította volna, hogy a sikertelen afganisztáni beavatkozás után a csapdahelyzetbe került Vörös Hadsereg új front megnyitását kockáztatta volna. Nem csupán azért, mert számolnia kellett volna a lengyelek konok ellenállásával, hanem azért sem, mert az intervencióval járó pénzügyi és morális terheken kívül az eladósodott lengyel gazdaság minden gondja-baja a Szovjetunióra szakadt volna.

Jaruzelski érvei ettől függetlenül hangzatosan csengtek, és még ellenfelei közül is sokakat meggyőztek. Elég az általa 1981 végén internált, majd bebörtönzött Adam Michniket említeni, aki személyes sérelmeit sutba dobva a következő évtized derekán előszót írt „a reálisan létező tábornok” franciául megjelenő emlékiratához.

Az tagadhatatlan, hogy Wojciech Jaruzelski, megítélésétől és elítélésétől függetlenül, meghatározó alakja a Szolidaritás létrejöttétől datálható lengyel história bő évtizedének. De ha a hatvanas–hetvenes évek történetét vesszük górcső alá, a háttérben történelmi vigyázzban mindenhol ott feszít rezzenetlen arcvonásainak maszkjában a világoszöld mundéros és sötét szemüveges katonatiszt. Ha utánanézünk, arról győződhetünk meg, hogy évtizedeken át következetesen készült arra a szerepre, amelyet 1980 ősze után egy évtizeden át játszott. Mivel ez főszerep volt, a Szolidaritás története az ő alakjának középpontba állításával is megírható.

1939 szeptemberében az akkor tizenhat éves Wojciech Jaruzelski szüleivel és húgával kelet felé menekült – a kormány felszólításának engedelmeskedve. Amikor szeptember 17-én hírét vették, hogy a Vörös Hadsereg kelet felől betört Lengyelországba, északnak fordultak, s Litvániában kötöttek ki. Kilenc hónap múlva mindhárom balti állam áldozatul esett a szovjet imperialista terjeszkedésnek. Ekkor a család úgy döntött, hogy visszatér a „német” Főkormányzóságba. A terv megvalósítását addig halogatták, míg fel nem kerültek a Szibériába deportálandók listájára. Szerelvényük 1941. június 14-én hagyta el a Litván SZSZK területét. Wojciech Jaruzelski édesanyjával és húgával a Novoszibirszken túl fekvő turcsaki lágerbe, a családjától elszakított apa Krasznojarszkba került. Elhurcolásukban lengyel voltuk mellett az osztályszempont, az őket megbízhatatlannak bélyegző nemesi származás is szerepet játszott. Mire a számukra kijelölt táborokba megérkeztek, Hitler hadserege az 1939-es német–szovjet „békehatárt” átlépve már mélyen benyomult egykori szövetségesének területére. Azok az elhurcolt lengyelek, akik még nem pusztultak el a sztálini lágerekben, nem kis mértékben a német–szovjet háború kirobbanásának köszönhették túlélési esélyük meghatványozódását. A londoni emigráns kormány és a szovjet kormány ugyanis barátsági és együttműködési szerződést kötött, s a közös ellenség legyőzését tűzték ki célul. Ennek egyik következményeként a táborokba hurcolt lengyelek „amnesztiában” részesültek. Akinek szerencséje volt, még a Wladyslaw Anders tábornok vezetése alatt a Szovjetunióban szerveződő lengyel hadsereghez is eljutott.

Amikor a több ezer (mint később kiderült, a katyni erdőben) eltűnt lengyel tiszt sorsának kiderítetlensége miatti konfliktus elsimításaként Anders hadserege 1942 folyamán Iránba távozott, Sztálin a lengyel kommunistákkal egyetértésben elrendelte egy minden tekintetben szovjet befolyás alatt álló lengyel haderő felállítását, amely – hogy a lengyelek hazafias érzésére is apellálhassanak – Tadeusz Koşciuszko nevét vette föl. A húszéves Wojciech Jaruzelski a rjazanyi kiképzőtáborban a 2. gyalogoshadosztály 5. gyalogezredében kezdte katonai pályáját 1943 derekán. 1944 elejétől zászlósként indult a ranglétrán, s mint felderítőtiszt végigküzdötte a II. világháborút. A 2. gyalogoshadosztály harcolt ugyan német területen, de a berlini hadműveletben nem vett részt. Ennek ellenére Jaruzelski is megkapta a „Berlinért folyó harcokban való részvételért” kitüntetést, ami azt is jelentheti, hogy a maga posztján jó katonaként megállta a helyét.

A háború utáni katonai pályájában beállott változást áttételesen az 1956-os magyar forradalomnak is köszönhette. A forrongó lengyel társadalom lecsillapításáért utóbb Wladyslaw Gomulkának rendkívül hálás szovjet pártvezetés ugyanis – noha október 19-én még meg akarta akadályozni Gomulka első titkárrá választását – novemberben már abba is belement, hogy kérésére a „két nemzet marsallját”, a sztálini függőség jelképét, a lengyelnek mondott orosz Konsztantyin Rokosszovszkijt leváltsa a honvédelmi miniszteri posztról. Az újsütetű első titkár az októberi változások idején hozzá hűséges Marian Spychalski tábornokot állította Rokosszovszkij helyébe.

Spychalski volt az, aki 1957-ben Wojciech Jaruzelski ezredest kinevezte a Szczecinben állomásozó 12. gyalogoshadosztály parancsnokának. Nem lehet tudni, Jaruzelski miként fogadta a hírt, hogy Rokosszovszkijjal együtt több száz szovjet tanácsadó szintén távozik a lengyel hadseregből, köztük olyanok is, akikkel a személyes kapcsolatot fontosnak tartotta. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy pályájának alakulására – a döntő pillanatban – a Kreml véleménye is hatással lehet. Legbefolyásosabb támogatójának azonban egyelőre Marian Spychalski honvédelmi miniszter bizonyult. Neki köszönhette azt is, hogy Gomulka 1965-ben a hadsereg pártirányítását kézben tartó Katonai Politikai Testület vezetőjévé, fél évvel később pedig a hadsereg vezérkari főnökévé nevezte ki. Ez utóbbi „előléptetés” nem történhetett volna meg Moszkva jóváhagyása nélkül.

Jaruzelski már ebben a beosztásában vette ki részét az 1967-es arab–izraeli háború nyomán foganatosított „anticionista” intézkedésekből, amelyek célja a lengyel hadsereg zsidó származású tisztektől való „megtisztítása” volt. Marian Spychalski is végső soron e tisztogatásoknak lett a kárvallottja. (Később mindezt kizárólag az akció tíz évvel azelőtti kezdeményezőjének és „szakértőjének”, Mieczyslaw Moczar generálisnak a számlájára írták.) 1968 tavaszán Jaruzelski tábornok vezetésével dolgozták ki azt a gyakorlatba is átültetett tervet, amelynek alapján a márciusi eseményekben részt vett diákokat tömegesen hívták be katonának. Gomulka a számára mindinkább nélkülözhetetlennek bizonyult Jaruzelskit 1968 áprilisában kinevezte honvédelmi miniszterré – a diákmegmozdulások pacifikálásában szerzett érdemeiért is. Pár hónap múlva Csehszlovákia megszállásával az újsütetű honvédelmi miniszter tovább növelte tekintélyét. Ezt bizonyítja az is, hogy „az internacionalista segítségnyújtásról” nem Moszkvában, hanem Varsóban rendeztek „nemzetközi tudományos konferenciát” 1970 tavaszán – az ő védnöksége alatt.

Ez idő tájt aligha vélhette bárki is, hogy Gomulka ki tud keveredni abból a mély erkölcsi és politikai válságból, amelybe a lengyel katolikus egyháznak és értelmiségnek 1966-ban hadat üzenve, majd 1968 tavaszának krízisében antiszemita kampánysorozatot szítva süllyedt. Nem kis meglepetést kelthetett, hogy 1970 végén az első titkár csillaga ismét emelkedni látszott. 1956 néhány októberi napjától eltekintve 1970. december 7-ét tarthatta élete legsikeresebb napjának. Ezt az a fénykép dokumentálta, amely bejárta a világot. A Német Szövetségi Köztársaság kancellárja, Willy Brandt a varsói gettófelkelés emlékműve előtt térdel. Igaz, a kőbe vésett nevű hősök utódainak nagy részét éppen Gomulka űzte el az országból az 1968 márciusát követő bő egy esztendő alatt, de még eltakarta az egyéni drámákat az egymás izmait az arab világ és Izrael fölött próbálgató Egyesült Államok és Szovjetunió árnyéka.

Willy Brandt történelmi jelentőségű gesztusa, a térdre hullás Gomulka számára annak a dokumentumnak a jelképes megpecsételése volt, amely az Odera–Neisse-határ elismerését és a területi követelésekről való kölcsönös lemondást jelentette. De hiszen ezt már rögzítette az NSZK és Szovjetunió között 1970. augusztus 12-én megkötött egyezmény! Pontosan a lengyelek feje fölött tető alá hozott szerződés volt az, amely a Molotov–Ribbentrop-paktum óta e tárgyban reflexszerűen gyanakvó Gomulkát nem elégítette ki. Megszűnt fegyelmezett kommunista lenni: a maga „különszerződését” a Német Szövetségi Köztársasággal a Moszkvával történő előzetes egyeztetés nélkül kötötte meg. Brezsnyevéknek az sem tetszett, hogy egy idő óta a lengyel pártvezető mind gyakrabban hangoztatta, hogy a KGST-n belüli pénzforgalmat új alapokra kell helyezni, amelyben a kétoldalú, partneri megállapodásoknak kell dominálniuk. Mintha Gomulka nem akarta volna megérteni a brezsnyevi tételt: „A szocialista országoknak nem szabad nemzeti érdekeiket a nemzetközi szocializmus érdekeinek rovására megvalósítani.”

A nemzeti érdek ezúttal a nemzetgazdaság rendbetételét jelentette volna. A lengyel első titkár nem véletlenül foglalkozott pénzügyi kérdésekkel, olyannyira, hogy a viccekben „közgazdászként” állították pellengérre. A lengyel gazdaság helyzete azonban nem csupán a tréfák szintjén mutatkozott katasztrofálisnak. Az életszínvonal 1968 óta stagnált, a közellátás egyre nagyobb gondokkal küszködött, átlagban napi másfél órát kellett sorban állnia minden család valamely tagjának, hogy az alapvető élelmiszerekhez hozzájusson. A kilátástalanságot az jellemezte legtragikusabban, hogy a sikeres öngyilkosságok száma néhány év alatt csaknem megduplázódott: 1970-ben 4300-ra nőtt.

A lengyel gazdaság gyökeres átalakításra szorult, amelyhez újfajta Marshall-segély adhatott volna kezdeti lendületet. Ilyenre azonban gondolni sem lehetett. A rendbetétel első lépéseként Gomulka a legkézenfekvőbb eszközhöz, az áremeléshez, pártnyelven: az „árkiigazításhoz” folyamodott, amelyet egyébként az „igazi” közgazdászok is régóta esedékesnek tartottak. December 11-én a Központi Bizottság Politikai Irodája jóváhagyta a negyvenöt legfontosabb alapvető élelmiszer, valamint az építőanyagok, textilipari termékek, a szén és a koksz árának felemelését. Ellentételezésről nem esett szó.

A karácsony előtt váratlanul meghozott intézkedés sztrájkokban és tüntetésekben megnyilvánuló tiltakozóhullámot váltott ki a tengerparti Hármasvárosban (Gdansk–Gdynia–Sopot) és Szczecinben, majd Elblagban. A riasztó, de mégis erősen túlzó hírek hatására december 15-én reggel 9 órára összehívták a KB Politikai Irodájának ülését, amelyen a szocializmus sorsa miatt aggódó Gomulka engedélyezte éles lőszer használatát a tüntetők ellen. A jelenlevők – többek között Józef Cyrankiewicz miniszterelnök, Mieczyslaw Moczar tábornok, Stanislaw Kania, a KB Adminisztratív Osztályának vezetője, Kazimierz ‡witala belügyminiszter, Tadeusz Pietrzak tábornok, a rendőrség főparancsnoka (a poznani munkásfelkelés egyik vérbefojtója, később a Lengyel Népköztársaság budapesti nagykövete), Marian Spychalski, az Államtanács elnöke és Wojciech Jaruzelski honvédelmi miniszter – nem kérdőjelezték meg Gomulka lépését. Az utasítást a tűzfegyver használatára Cyrankiewicz továbbította a honvédelmi miniszter által a Tengerpartra rendelt katonai egységek elöljáróinak. Jaruzelski a parancsot csak annyiban módosította, hogy a katonaságnak bebiztosított fegyverrel kellett megjelennie a rendcsinálás színhelyein. A parancsok közvetlen végrehajtásáért a helyszínen tartózkodó Grzegorz Korczynski tábornokot terhelte a felelősség. A tűzfegyver használatát a Politikai Iroda déli 12 órától engedélyezte. Jaruzelski közben arra az eshetőségre is felkészült, hogy Varsóban zavargások törhetnek ki, s tervet dolgozott ki elfojtásukra. Az operatív terv középpontjában a Varsói Kohóművek munkásainak megfékezése állt.

Az elkövetkező három nap során ezernél több embert lőttek agyon vagy sebesítettek meg. A legvéresebb leszámolásra december 17-én a gdyniai hajógyárhoz vezető viaduktnál került sor, ahol a katonaság figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott a reggeli munkakezdés előtt a gyárkapuk felé hömpölygő embertömegre, jóllehet a munkások a Gdanskban tartózkodó Stanislaw Kociolek miniszterelnök-helyettesnek az előző este elhangzott, nyugalomra és a munka felvételére intő televíziós beszédében bízva indultak el munkahelyükre. Az első sortüzek után befutó munkásvonatokból kiözönlők, látva a vérükben fekvő halottakat és sebesülteket, a tankoknak rontottak. Az egyenlőtlen erők közötti összecsapások csak növelték az áldozatok számát. Ugyanezen a napon Szczecin több pontján is véres összecsapásokra került sor. Az ezt követő hivatalos jelentések szerint a kikötővárosokban huligánok és kurvák randalíroztak.

A mészárlás híre Moszkvába is eljutott. December 17-én Brezsnyev felhívta Gomulkát, és közölte vele, hogy kételkedik a zavargások ellenforradalmi jellegében. Ez azt jelentette, hogy Gomulka nem számíthat szovjet katonai segítségre. Másnap a szovjet nagykövet, Ajerkij Arisztov átadta az SZKP Központi Bizottságának levelét Cyrankiewicznek. A levél tulajdonképpen Gomulkának szólt, akit azonban, lévén az idegösszeomlás határán, nem tartottak beszámíthatónak. A Kreml amiatt aggodalmaskodott, hogy a LEMP vezetői elveszítették kapcsolatukat a munkásosztállyal. „A legfontosabb a bizalom helyreállítása” – adta a szokványos elvtársi tanácsot a „nagy testvér”. A levél tartalma egyértelmű üzenet volt Gomulkának: Moszkvában kegyvesztett lett. Ennek természetesen villámgyorsan híre ment a hatalom birtokosainak legszűkebb körében. A Gomulka bukásában biztos Jaruzelski még aznap este – december 18-án – parancsot adott a tengerparti erőknek, és a továbbiakban megtiltotta a tűzfegyver használatát.

A Kreml levelével együtt a megoldás kulcsa is Cyrankiewicz kezébe került: Moszkva biztosítékának tudatában csatlakozott a Kania, Jaruzelski, Edward Babiuch (a KB szervezési főosztályának vezetője) és Franciszek Szlachcic (belügyminiszter-helyettes) alkotta „négyesfogathoz”, amely a katowicei első titkárt, Edward Giereket szerette volna Gomulka helyébe emelni. Cyrankiewicz, a gátlástalan „élvhajhász”, akiről az a hír járta, hogy kommunista vezető létére magánvállalkozásai vannak, lenézte a „tahó”, puritán Gomulkát, s készségesen megragadta azt a kést, amelyet addigi pártfogója hátába kellett döfni. Aznap éjjel Kania és Szlachcic már Szilézia „uránál”, Edward Giereknél kopogtatott, hogy meggyőzzék őt a hatalom csúcsa felé vezető döntő lépés megtételének szükségességéről. A szükségesség fogalmának szinonimái a „pártérdek” vagy „a szocializmus kockán forgó sorsa” voltak. Kania, Szlachcic, valamint Gierek döntéshozatala annyira gyors volt, hogy Brezsnyev különmegbízottja lekésett róla, mivel a szovjet repülőgép a rossz idő miatt csak a csehszlovákiai Ostravában tudott leszállni. Arról, hogy egy Katowice felé tartó szovjet repülőgép tartózkodik hirtelen kért engedéllyel Lengyelország légterében, Jaruzelski pár órán belül tudomást szerzett. Könnyen rájöhetett, hogy jól számított.

December 19-én délelőtt 11-kor Edward Gierek már Varsóban tartózkodott. Egy óra múlva Gomulkát szívbántalmakkal – a kommunista pártvezetők szokásos betegségével – kórházba szállították. 14.20-kor elkezdődött a LEMP KB Politikai Irodájának ülése, amelyre Jaruzelskit is meghívták. Gomulka feltétlen híveit – az addigi hatalomrezervátum érinthetetlen bölényeit, Zenon Kliszkót, Ignacy Loga-Sowinskit, Boleslaw Jaszczukot, Ryszard Strzeleckit és részben Cyrankiewiczet – heves támadások érték a közelmúltban elkövetett hibákért. Mintha mindenért ők lettek volna a felelősek. Jaruzelski – tőle idegen – megrendültséggel jelentette be, hogy felfüggesztette a katonai parancsnokok tűzfegyverhasználati jogát, s kérte, hogy ezen önhatalmú lépéséről a Politikai Iroda döntsön. Azt is érzékeltette, hogy az országban kialakult feszült helyzet lecsillapítására a legbékésebb eszköz az volna, ha új első titkárt választanának. Mintha megrendezték volna: a vita során Grecsko marsall jelentkezett be telefonon Moszkvából, s ő is rosszallásának adott hangot a Tengerparton történtek miatt.

De kiket terhelt értük a felelősség? Mivel Giereket aznap megválasztották első titkárnak, kiderült, hogy egyedül Gomulkát. Hogy ez iránt kétség se merüljön fel, a LEMP KB másnapi plénumán nem nyitottak róla vitát. Annyi tudható volt, hogy a tengerparti városokban kirobbant munkástüntetések leverésére 27 ezer katonát, 550 tankot, 750 páncélozott csapatszállító járművet, 2100 katonai gépkocsit, 108 repülőgépet és helikoptert, 40 darab MW kétéltűt vetettek be. Fellépésüknek 41 polgári személy esett áldozatul, 1158 sebesült meg, s 2898 embert tartóztattak le. A hatalom oldalán egy rendőr halt meg. Az áldozatok valóságos számát azonban máig nem derítették ki. Az, amit Andrzej Wajda a Vasember című filmjében a föld felszínébe gyalult sírról egy drámai képsorral elmesél, nem a forgatókönyvíró fikciója, hanem tény. Az új hatalom igyekezett eltüntetni tömeggyilkosságainak nyomait. (Egyes feltételezések szerint csak Szczecinben 145 embert lőttek agyon. Vagyis a halálos áldozatok száma több száz fő lehet. Mindenesetre a „tömegek pacifikálásában” részt vett BM-tisztek rendkívüli pénzjutalmat kaptak a jó munkáért.)

A korabeli magyar parlamenthez hasonlóan gyatra politikai színpadi szerepet játszó Szejm december 23-i ülésén jóváhagyta a személyi változásokat. Az Államtanács éléről elmozdították Marian Spychalskit – helyét Cyrankiewicz foglalta el, míg az ő miniszterelnöki posztját Piotr Jaroszewicz vette át, aki az 1943-ban Szovjetunióban szervezett Lengyel Fegyveres Erők tábornokságig emelkedő politikai tisztjéből lett gazdasági szakember. (1992-ben feleségével együtt rablótámadás áldozata lett.)

1971 januárjában újabb tiltakozóhullám söpört végig a tengerparti városokban. A párt és az állam vezetőinek személyes megjelenésére és ígéreteire volt szükség ahhoz, hogy a háborgó munkásokat (a lódżi textilgyárakban pedig a munkásnőket) lecsillapítsák. Az ígéretek nemcsak az életkörülmények javítására vonatkoztak, hanem arra is, hogy a vérengzésekért felelősöket felderítik és megbüntetik. Hogy az ezzel kapcsolatos hirtelen fogadkozás mennyire komolytalan volt, arra Gierek helyszíni hazudozásai is rávilágítanak, amelyeket egyébként akkor engedett meg magának, amikor a munkások támogatását – „segítsetek!” – kérte új politikájához: „Ami pedig, elvtársak, a [fegyverhasználatra vonatkozó] döntést illeti, azt személyesen Gomulka elvtárs hozta meg, Gdanskban és Gdyniában pedig Kliszko elvtárs tett rá egy lapáttal. Jaruzelski elvtárs ebben az időszakban ki volt kapcsolva a Tengerpartra vonatkozó döntések meghozatalából…”

Gierek tudta, mi a betyárbecsület, mert a fentebb mondottakhoz még azt is hozzátette: „Az sem igaz, hogy Cyrankiewicz elvtárs lövetett az emberekre.” Az 1956-os poznani munkásfelkelés leverése óta Cyrankiewiczet Lengyelország-szerte csak „Hentesnek” hívták, mivel 1956 júliusában tartott dörgedelmes beszédében azzal fenyegetőzött, hogy a néphatalomra emelt kezeket személyesen fogja levágni. (Persze miután 1972-ben a „Hentes” kiesett a hatalomból, egyszeriben ő is felelős lett a tengerparti vérengzésért.)

Ügyükben igazából csak 1990 után indult tétova nyomozás. Jaruzelski ennek kapcsán a következőket vallotta: „A fegyverhasználatra vonatkozó szerencsétlen döntést az első titkár hozta meg a miniszterelnök és az Államtanács elnöke jelenlétében – a honvédelmi miniszter és a belügyminiszter megkerülésével.” 1971 elején még nem volt ilyen magabiztos. Amikor a krakkói Zycie Literackie hasábjain Barbara Seidler cikket tett közzé, amelyben követelte a tengerparti dráma tisztázását és a felelősök megnevezését, Jaruzelski és munkatársai azonnal hivatalos tiltakozásban követelték a főszerkesztő, Wladyslaw Machajek leváltását. (Tájékozatlanok voltak a kulturális életben, nem tudták, hogy Machajek „érinthetetlen” régi jó elvtárs.) Ráadásul Gomulka se átallott megszólalni. 1971. február elején levelet küldött a KB VIII. plénumának, amelyben leszögezte, hogy a Tengerparton elrendelt fegyverhasználat a Politikai Iroda kollektív döntésének eredménye volt. Ágálásának azzal vetettek véget, hogy egyik pillanatról a másikra felfüggesztették KB-tagságát. A hírnevére ügyelő Jaruzelskinek arra is gondja volt, hogy azokat a tábornoktársait, akikre a közvélemény a „tengerparti hóhér” bélyegét sütötte, kiradírozza a katonai vezetők előtérben függő tablójából. Korzczynski tábornokot például Algériába küldték, noha tudták, hogy az alkohollal napszaki kapcsolatot tartó generális nem sokáig viseli el az ottani egészségtelen klímát.

Gierek az országot, a társadalmat elsősorban anyagi javakkal akarta megvásárolni. Ehhez a korlátlan hitelfelvétel adott könnyű lehetőséget, és biztosította az eredményt. Az életszínvonal 1971 és 1975 között átlagosan évi hét százalékkal növekedett. (A parasztoké négy százalékkal.) Többszörösére nőtt az autógyártás. A népszerű kis Fiatokhoz százezrek jutottak hozzá rövid idő alatt. Gierek történelem-lélektani szempontból régóta esedékes, fontos kezdeményezéssel is előállt: javasolta, hogy az 1944-ben földig rombolt varsói Királyi Várat a világ lengyelsége építse újjá. A varsói Királyi Vár felépítését a közhiedelem szerint évtizedeken át Moszkva akadályozta meg, mert abban a „lengyel pánok” hatalmi jelképét látta. A közhangulatot javította az is, hogy enyhült a cenzúra, és megszűntek a Gomulka alatti rendszeres egyházellenes kirohanások.

Mindebből azonban nem lehetett messzemenő következtetéseket levonni, mert a Párt más területen ideológiailag zárni próbált. A LEMP 1975 szeptemberében tartott VII. kongresszusa után a párt- és államvezetés az alkotmány egyes pontjainak megváltoztatásáról döntött. A cél „a párt vezető szerepének” és a „Szovjetunióhoz fűződő szövetségnek” az alkotmányban rögzített deklarálása volt. Ez egyre növekvő tiltakozást váltott ki az értelmiség legkülönbözőbb köreiből, amelyhez a püspöki kar is csatlakozott. A protestálók azt követelték, hogy inkább az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek az emberi jogokra vonatkozó határozatait foglalják bele az alkotmányba. 1976. február 4-én százegy befolyásos értelmiségi levélben tiltakozott a „szovjet hűbéri függés” alkotmányban történő rögzítése ellen. Szavuk falra hányt borsónak bizonyult; a Szejm megszavazta az alkotmánymódosítást.

A társadalom óriási rétegeit azonban leginkább az háborította fel, hogy az egyébként külön boltokkal, üdülőkkel, kórházakkal, szolgálati villákkal rendelkező párt- és állami vezetők körében eladdig soha nem látott méreteket öltött a hatalommal való visszaélés, a korrupció, a legitimált lopás, a protekció, amelynek lelket, tudatot pusztító mérgei feltartóztathatatlanul szivárogtak lefelé is. Amikor Varsó Wilanów nevű villanegyedében a párthivatalnokoknak külön lakótelepet építettek, az egykori királyok nyári palotájáról elnevezett városrész nyomban új, „kubai” nevet kapott: „Vörös Disznók Öble”. A kiváltságosok erkölcsi állapota, életnívója főként azért szúrt szemet, mert közben a lengyel gazdaság megroppant. Oka volt ennek az is, hogy a beáramló hitelek nem kis hányadát olyan ágazatokba fektették, amelyeket Nyugat-Európában már leépítettek: a nehéziparba, elsősorban a kohászatba és a bányászatba. A mezőgazdaság továbbra is a legmostohább ágazat maradt. Annak ellenére, hogy a magángazdaságok jobb eredményeket könyveltek el, mint az állami gazdaságok és szövetkezetek, hosszú távon változatlanul az egyéni gazdaságok tönkretételével akarták kolhozokba kényszeríteni a lengyel parasztokat. Amiért Giereket ma is dicsérik, az elsősorban a lengyel úthálózat fejlesztésének elkezdése.

Óriási összegeket emésztett fel az ország védelmi képességének állandó növelésére ösztönző doktrína is, amely a legfontosabb ideológiai kérdések közé tartozott. Megvalósítását Jaroszewicz miniszterelnök és Jaruzelski honvédelmi miniszter harmonikus egyetértésben felügyelte, ennek következtében a nemzeti jövedelemnek évről évre növekvő hányadát fordították a hadsereg és a rendőrség fejlesztésére. A Szovjetunió Lengyelországot bízta meg a T–72-es tankok gyártásával. Jaruzelski büszke volt a bizalomra, s nem törődött vele, hogy a lengyel társadalomnak ezért milyen árat kell fizetnie. A hadsereg anyagi támogatásának növeléséhez a honvédelmi miniszter akkor is ragaszkodott, amikor újabb pénzügyi, gazdasági csőd fenyegette Lengyelországot.

A megroppant gazdaság rendbehozására a Gierek-féle párt- és államvezetés is az alapélelmiszerek árának felemeléséhez folyamodott: 1976. június 24-én bejelentették a hústermékek árának közel 70, a cukor árának 100 százalékkal történő felemelését. (A szappan és az emelődaru olcsóbb lett.) Másnap több városban sztrájkok robbantak ki. Legelemibb erővel az ursusi traktorgyárban és a radomi Walter Tábornok Fémművekben, valamint a plocki olajfinomítóban. A sztrájkolók mindenütt összecsaptak a rendőrség különleges alakulataival. Leghevesebben Radomban, ahol 634 embert tartóztattak le. Az itteni rögtönítélő bíróságok az elfogottak egy részét tízévi, Ursusban ötévi börtönre ítélték a paródiának beillő tárgyalásokon.

A kíméletlen megtorlás kiötlői úgy vélték, hogy az értelmiségiek ezúttal is ugyanúgy cserbenhagyják a munkásokat, mint 1970 végén, 1971 elején. Ennek azonban az ellenkezője történt. A Gomulka börtönében több évet töltött Jacek Kuron nyílt levelet intézett az Olasz Kommunista Párt főtitkárához, Enrico Berlinguerhez, kérve, hogy emelje fel szavát a meghurcolt lengyel munkások érdekében. Sorai nem maradtak visszhang nélkül. A Hamu és gyémánt világhírű írója, Jerzy Andrzejewski is nyílt levében fordult „a munkástiltakozás üldözöttjeihez”, akiknek családjait a társadalom közismert értelmiségi képviselői és a névtelen cserkészfiatalok mind nagyobb csoportjai egyaránt pártfogásukba vették. A sajátos karitatív munkában az egyház a maga infrastruktúrájával talán a leghatásosabban vett részt.

1976. szeptember 23-án tizennégy személy a Lengyel Népköztársaság hatóságaihoz és a társadalomhoz intézett felhívásában tudatta, hogy a június utáni megtorlásnak áldozatul esettek védelmére megalakult a Munkásvédelmi Bizottság – a Komitet Obrony Robotników: a KOR. A bizottsághoz a hónapok múlásával egyre több, különböző világnézetű befolyásos személyiség csatlakozott, így a munkatársak száma 1977 derekára huszonhét főre növekedett.

A bizottság azt követelte, hogy az elítélt munkásokat részesítsék amnesztiában, és vegyék őket vissza munkahelyükre, valamint a velük való bestiális bánásmódban vétkeseket büntessék meg. Ugyanakkor havonként közzétett nyilatkozatokban tájékoztatták a közvéleményt a radomi események valódi lefolyásáról, a megtorlásról, valamint a segítségnyújtás különböző módszereiről. Közzétették a munkásokkal kegyetlenkedő rendőrök és pártaktivisták, valamint az üzemi fegyelmi bizottságok túlbuzgó tagjainak névsorát. A Munkásvédelmi Bizottság 1976. november közepén azzal a kéréssel fordult a Szejmhez, hogy a rendőrségi törvénysértések kivizsgálására különbizottságot állítson fel. (Vagyis a naivat játszva úgy tett, mintha egy valódi demokratikus államban működne.) A meghurcoltak családját pénztámogatásban, jogsegélyben, orvosi ellátásban részesítette. A gyűjtésbe mind szélesebb rétegeket vontak be. A KOR megadta azoknak a nevét, címét, telefonszámát, akikhez a rászorulók a segítség bármilyen formájáért fordulhattak.

A háború alatti hagyományokhoz nyúlva 1976 szeptemberében napvilágot látott a cenzúrálatlan Biuletyn Informacyjny (Tájékoztatási Közlöny), majd a lublini Katolikus Egyetem falai között Spotkanie (Találkozás) címmel megjelent az első független folyóirat. A Lengyel Népköztársaság kiadói monopóliumának betonfalán ezzel rés támadt. Tevékenységével a KOR napról napra azt igyekezett bizonyítani a társadalomnak, hogy nem kell félni.

1977. március 3-án az Államtanács tizenegy év után ratifikálta az ENSZ Emberi Jogok Nyilatkozatát, így az Állampolgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezménye beépült a Lengyel Népköztársaság jogrendjébe. A hazai tiltakozó mozgalmak mellett ez is szerepet játszott abban, hogy az előző évben rabságba vetett munkások döntő hányadát március végéig kiengedjék a börtönökből. Az ezt lehetővé tevő „kegyelem” formulát azonban a Munkásvédelmi Bizottság megalázónak tartotta, és tiltakozott ellene.

A hatalomnak természetesen elég ereje lett volna ahhoz, hogy a nyíltan tevékenykedő értelmiségi körökkel rövid úton leszámoljon. Ezt azonban a nemzetközi helyzet és az ország gazdaságának állapota miatt nem engedhette meg magának. Az ilyen jellegű megtorlás a hitelek befagyasztásával járt volna. Márpedig a lengyel gazdaság nem létezhetett újabb hitelek nélkül. Az 1976-ban 12 milliárd dollárt kitevő adósság így emelkedett 1980-ra 20 milliárd dollárra. Az adósságcsapda kedvezett a belső ellenzéki mozgalom kibontakozásának, ám annak tagjai ettől függetlenül állandó üldöztetésnek voltak kitéve. Fenyegető figyelmeztetés lehetett számukra az, hogy a KOR krakkói egyetemista képviselőjét, Stanislaw Pyjast 1977 májusában a Belbiztonsági Szolgálat emberei agyonverték, s az eset egyetlen szemtanúja rejtélyes körülmények között eltűnt. A diákság hagyományos krakkói juvenáliája átalakult napokon át tartó tiltakozó gyásszá.

1977 szeptemberében a Munkásvédelmi Bizottság átalakult Társadalmi Önvédő Bizottsággá, lengyelül: Komitet Samoobrony Spolecznej. Még ugyanebben az évben önművelő mozgalom indult, amelynek meghatározó része lett a magánlakásokon tartott, úgynevezett repülő egyetem. Földalatti kiadók alakultak, és több társadalomtudományi, irodalmi, kulturális havilap látott napvilágot – a második nyilvánosság körében. A társadalmi szolidaritás elveit és gyakorlati megvalósításának útmutatóját a több tízezer példányban megjelenő Robotnik (Munkás) című kéthetilap terjesztette azok körében, akiket címével „megcélzott”. Nem sokkal ezután a regionális Robotnik WybrzeŻa (Tengerparti Munkás) is megjelent. A tömegek öntudatosításában óriási szerepet játszott Andrzej Wajda Márványember, Krzysztof Zanussi Védőszínek, valamint Krzysztof Kieşlowski Az amatőr című filmje.

A Társadalmi Önvédő Bizottság munkatársai 1977 szeptemberében Wroclaw és Prága között félúton felvették a kapcsolatot a „Charta 77” képviselőivel. A nemzetközi találkozónak nagy visszhangja támadt. Még ebben az évben megalakultak az első szabad szakszervezetek is. Kétszáz magángazdálkodó ugyancsak 1978 nyarán hozta létre az első Paraszti Önvédő Bizottságot.

E társadalmi forrongás közepette érkezett 1978. október 16-án Rómából a hír, hogy Karol Wojtyla krakkói érseket választották pápává. 455 év után ő volt az első nem olasz, aki a Vatikán élére került. Ráadásul szláv volt, és kommunista országból származott, ahol a hatalom nem kényeztette el a katolikus egyházat. Beiktatása után kifejezte szándékát, hogy az 1079-ben meggyilkolt Szent Szaniszló krakkói püspök mártírhalálának kilencszázadik évfordulója alkalmából szülőhazájába zarándokoljon. Tömör jelmondata sajátos módon rímelt az ellenzék tevékenységének lényegére: „Ne féljetek!”

A terebélyesedő ellenzéki mozgalom és a belbiztonsági szervek közötti erőpróba közben folyamatosan tartott. De a rendőrségnek már minden megmozdulása nyilvánosságra került, az ellenzék helyi szervei minden gumibotütést, fenyegetést regisztráltak. Akadt azonban egy kör, amely konok alapossággal készült a nagy leszámolásra, s kellő erővel is rendelkezett ahhoz, hogy megfelelő időben történő fellépésével sikert arasson. A Honvédelmi Bizottságnak nevezett testület élén formálisan ugyan Piotr Jaroszewicz miniszterelnök, gyakorlatilag azonban Wojciech Jaruzelski tábornok, honvédelmi miniszter állt.

A társadalmat óriási önbizalommal töltötte el II. János Pál pápa 1979. június 2-a és 10-e között tett első lengyelhoni zarándoklata. A hét helyszínen (Varsóban, Gnieznóban, Cz¸stochowában, Oşwi¸cimban, Kalwaria Zebrzydowskán, Nowy Targban és Krakkóban) tartott szabadtéri misék, amelyeken több millió ember vett részt felszabadult örömmel, a társadalom összefogásra képes szolidaritását bizonyították. Azt, amelyre ilyen méretekben még nem volt példa Lengyelországban.

1979 decemberében a tengerparti mészárlások színhelyein: a Hármasvárosban, Szczecinben, Elblagban a megemlékezők virágcsokrokat helyeztek el. A Hármasvárosban egy harminchat éves munkás rövid beszédének végén fogadalmat tett, hogy a viadukt közelében egy év múlva emlékmű fogja megörökíteni az áldozatok nevét. Az illető, a villanyszerelőként 1967 óta a Lenin Hajógyárban dolgozó Lech Walesa, aki már 1970 decemberében egyik kezdeményezője volt a sztrájkoknak, 1976 után belépett a Tengerparti Szabad Szakszervezetek Bizottságába, 1980 januárjában pedig vezetője lett a Gdanskban létrehozott Munkásbizottságnak.