Vers után, vers előtt

Vörösmarty Mihállyal

Fa lombjáról levél hogyha pattan,
falról hullana le sárga mész,
és kikéklik alóla kopottan
régi-régi meszelés, az ég.

Nem alszom, és nem is vagyok ébren,
két véres rés kiherélt szemem –
célt veszít, de ajzott éberségem
tartja nyilát feszült idegen.

Barnuló mese

Az éjszaka ablakmélyén

vízbehulló forint a Hold –
a szerencse barnuló mese,
arany és ólom összefolyt.

Hárman élünk itt. Szívre
ejtve pihennek harcok s kezek,
fölöttem a csend ívei
falra akasztott fegyverek.

A szél

a szél, a szél –
pikkelye falevél,
dühödt sárkányfalka,
veri magát Holdhoz,
árnyékát a falra.

Gyermekálmom megtört,
nem bírt lenni Szent György –
dühödt sárkányfalka
veri magát Holdhoz,
árnyékát a falra.

Másnap

Nem nőtt fel nemzedékem.
Villanyfényben s napon őszülök.
Költő vagyok, s megértem,
azonosnak lennem különös.

Öröklétem mint semmi –
emberre téve Isten terhe.
Nyers fára festve lenni –
ikonarcom másnap levesse.

Lenne csak

Tenyeredből a gyöngy pereg,
földre harmat, égre csillagok,
kötényed álmos éjszakám,
benne alszom: benne alhatok.

Kicsi leányka, nagymama,
tízéves ha volnál, nem nagyobb,
öledből hányszor ébredek,
te, te harmincnyolc éve halott.

Lenne csak, nincsen elmúlás,
benne élünk, lehetünk együtt,
ha kell Holdat, ha kell, Napot:
fény-tollú időnk etetgetjük.

Történés

Csendes az este, szelíd, fáradt,
mint a jóllakott öreg állat.
Sörénye lobban, nem is érzem,
megáll, benéz a kerítésen.

Csendes az este, szelíd, fáradt,
mint egy jóllakott öreg állat.
Gyönge és hosszú égi fények
odakötik a kerítéshez.