Két tűz között
romantikus vígjáték, II. rész
Mészöly Dezső
2005 // 09
Második felvonás
II. jelenet
– Orsolya szobája a Huszár-kastélyban –
H. Orsolya (izgatottan beszél komornájához, Rézihez)
Segíts levetni gyászruhám!
Fájdalmasan tapad reám…
Bár ezzel most egy perc alatt
levethetném a sorsomat!
Rézi (vetkőztetve úrnőjét)
Ugyan kár búslakodni, kincsem!
Sorsában semmi hiba nincsen!
(Egy otthonkát nyújt feléje.)
Vegye föl ezt a pongyolát,
és ne eméssze úgy magát!
H. Orsolya
Te még mindig nem érted ezt!
Torkon ragad ez, nem ereszt…
Iszonyu kétség fojtogat.
Rézi
Ugyan, ugyan…
H. Orsolya
Nyugtot nem ad,
ver, üldöz, hajt egy gondolat.
Rézi
Egy ír van erre: józan ész.
Aludjon egyet rá! Tudom,
holnapra már kisasszonyom
úgy elfelejti ezt a bajt,
hogy rá se hajt!
H. Orsolya
Értsd végre meg –
nemegyszer mondtam már neked –
két tűz között toporgok és
vivódom – ritka szenvedés!
Hol úgy érzem, hogy éktelen
csúf nő vagyok, kit senki sem
kiván, máskor meg hirtelen
döbbenten azt tapasztalom:
mágnes vagyok! Hisz oly nagyon
vonzom egy szép lovag szivét,
hogy semmi néki nem elég,
föllángol értem, s porig ég!
– Mondd, mit tegyek? Szeressem őt,
mert bennem látja azt, aki
felülmúl minden szeretőt?…
Vagy jobb tán eltaszítani
s gyűlölni mindörökre, mert
megalázott és porba vert
azzal, hogy játszva eldobott,
mint egy kifacsart citromot,
a fátylas, titkos nő miatt?…
S mindezt egy röpke perc alatt!
Mi ez? Bolondgombát evett? –
Beszélj! Ki hallott már ilyet?
Rézi
Ilyet még senki – szent igaz! –
de minden sebre van tapasz:
keressük meg, s éljünk vele!
Attul ne főjön már feje,
hogy sorsa nem oly egyszerű!
Lehet a vége nagyszerű!
H. Orsolya
Hogyan?
Rézi
Azt hagyja abba már,
hogy önmagával perbe száll!
Mi haszna követelni tőle,
hogy jegyességét bontsa fel,
s adott szavát tagadva, törve,
házunkból is költözzön el?!
Ha ilyet parancsol neki,
csak önnönmagát bünteti!
H. Orsolya
De mit tehetnék egyebet?
Leküzdhetetlen vágy vezet,
és képzelődöm szüntelen,
hogy véle egy titkos helyen
találkozom, hol levetem
a fátylon kívül mindenem,
s előtte állok meztelen.
Ez őrület!… De azután
eszembe jut a sérelem,
s egy indulat hajt már csupán,
hogy bosszut álljak s meggyötörjem.
Tombol szivem a vad gyönyörben,
hogy őt a porba sújtva lássam,
fetrengve és félholtra váltan.
Rézi
Ha így folytatja ezt tovább,
olyan hatalmas fába vág
fejszéjével, mi hogyha dől,
fejére hull, s lecsapva öl!
H. Orsolya
Ó, Istenem! Balvégzetem
olyan csomót vetett elém,
mit kibogozni nem lehet,
csak kettévágni… S érzem én,
hogy ez a furcsa, kőkemény
csomó: az én szegény szivem.
Olvadt, de sorscsapás alatt
megdermedt és – kettészakadt.
(Egy székre rogy.)
III. jelenet
– Másik szoba a Huszár-kastélyban –
László báró, Terézia, Félix, András báró és Orsolya tanácskozik.
H. László (izgatottan fel s alá járva beszél a pihegő Teréziához)
Halljam, halljam kegyed szavát!
Őrlődöm itt órákon át…
Tudnom kell, mi igaz, mi nem!
F. Terézia
Soká nem hittem, már hiszem.
Szolgája vallott énnekem;
s megerősítik mások is,
hogy vallomása nem hamis.
Félix
Meg is lett volna hirtelen
az esküvő, ha közbe nem
jön valami családi gyász.
Azért halasztódott a nász.
Ugy átérzem báró uram
csalódását, mint a magam
baját. De azt tanácsolom:
ne vegye szivére nagyon!
S nem kell ezen töprengni már!
A szélhámost kimélni kár:
felőle egykettőre döntsön!
Ki kell az útját adni rögtön!
H. László
Hogy Antalunk most hirtelen
fejét veszíti, s egy ilyen
bolond kalandba belevág…
Látott ilyet már a világ?
Ez énszerintem hihetetlen.
Félix
De hát tudják-e, mindezekben
mily titkos cél vezérli őt?
H. András
Ha ott a Szentegyház előtt
én meg Viktor rá nem találunk,
aligha láttuk volna nálunk.
Ezért bizony azt gondolom,
hogy Félix jár itt jó nyomon.
H. László (Félixhez)
Nos, ha magad láttad: hiszem.
Igy semmi kétség. Rosszul áll
itt Bécsben most a közmorál.
Száz szónak egy a vége: itt
az úrfi már nem lakhatik
egy perccel sem tovább!
H. Orsolya (zavartan)
Apám,
én még sok mindent tudok ám!
Antal, ki jó is, rossz is egybe,
s talán meggondolalanul
bocsátkozott egy furcsa ügybe,
most már az új kaland okán
egy grófság várományosa.
H. László
Nocsak!
H. Orsolya (egyre izgatottabban bonyolódik bele a
füllentésbe)
Azért van úgy oda
a szép grófnőért – aki tán
nem is csak grófnő igazán –
e cím merő inkognitó,
titkát kutatni nem való…
Magam volnék legboldogabb,
ha mind e furcsa dolgokat
merőben pletykának hihetném,
de hát az a hölgy jó barátném,
s mindenről beszámolt nekem.
Elmondta, milyen hirtelen
meg tudta őt hódítani
a szép gavallér… És ami
még meglepőbb: a gyásza is
szinte a semmibe merült,
egész kedélye földerült!
Nem tudta persze, míg beszélt,
hogy én magam is érdekelt
vagyok. Hallgattam róla, mert
azt óhajtottam, hogy nekem
világosan, tüzetesen
fejtsen ki mindent! Végül is
meginvitált vendégül is
a tervbe vett gyors esküvőre,
amit mindketten egyelőre
csak csendben intéznek, mivel
még friss a gyász.
H. László (gunyorosan)
Ők erre fel
gyorsan kivánnak egybekelni!
No, finom döntés, fejedelmi!
Mondd, lányom, mily grófnő lehet,
ki ilyen eljárást szeret?
H. Orsolya
Most erre nem felelhetek,
mert megfogadtam, hallgatok,
míg nincs lezárva a dolog.
H. András
Nos, hogyha Antal végre sem
döbben rá, mily förtelmesen
viselkedett…
H. László
Ugyan, fiam!
Kár igy dühöngni! Hát vajon
mit is veszíthet Orsolya,
ha olyan párti vész oda,
mi egy rongyemberhez köti,
egy kerge úrfihoz, aki
máról holnapra máshoz áll,
s magának új jegyest talál?!
H. Orsolya
Azt mondják, ritka szép keze
s igen varázsos két szeme
van új párjának. Rangja is
vonzó, dicsfénye nem hamis!
Most Antal jó uton halad,
hogy udvarában mint lovag
legyen testőre tisztesen.
Szivből kivánom: úgy legyen!
H. László
Hallatlan botrány, mondhatom!
Ha apja hallaná, tudom,
ki is tagadná rossz fiát!
De menjen csak, amerre lát!
– Neked pedig, kis Orsikám,
könnyű különb párt lelni ám!
Félix
Ha én lehetnék az, nekem
egy vágyam lenne: tisztesen
megszolgálnom a sors kegyét
s e drága hölgy remélt kezét.
– Ha báró uram ezután
nem jó szomszédjának csupán,
de vejének fogadna el…
Hadd emlitem, hogy hétezer
dukátot is hoz birtokom,
és kedvel, tisztel sok rokon!
Szerényen kérdem: kell-e más?
Hű szivem már csak ráadás.
H. László
Megtisztel szép ajánlata,
derék öcsémuram, noha
még egyelőre ezt a nászt
halasztani javallom én.
De ha a régi vőlegény
majd ehhez gratulálni jön,
annyit se mondok: köszönöm.
Lépjen csak túl a küszöbön!
Halkan nyílik a szoba ajtaja, s a küszöbön feltűnik Mészel Antal, szolgájával, Vencellel.
M. Antal (Vencelhez)
Búcsúznunk illik, tisztesen.
(László báróhoz)
Báró úr, megbocsát nekem,
ha kissé gyorsan távozom.
Hazánkból jött egy jó rokon,
ki nemsokára frigyre lép
egy hölggyel itt, s ő arra kért:
legyek tanúja. Semmiképp
nem mondhatok nemet neki –
és sürgős volna dönteni.
Legyen szabad türelmetek
kérnem, hogy ily sebten megyek.
H. László
Látom, tudod az illemet,
hogy mit lehet, mit nem lehet.
Hozzáteszem: bár a morál
mellett is így kitartanál!
De hagyjuk ezt most! – Jó utat!
Menj, merre visz kedved s lovad!
(Indulna, de visszafordul.)
S ha legközelebb erre jársz,
azt hallod majd: megvolt a nász
lányom s új vőlegénye közt.
(Búcsút intve ingerülten távozik.)
H. András
A hevedert szorosra kösd,
mert nyugtalan a paripád!
Percig se rostokolj tovább!
(Búcsút intve sarkon fordul, s megy.)
Félix (gunyorosan)
Nos, búcsuzásul: sok szerencsét!
Ha elkerülsz minden kelepcét,
ha lelkifurdalás se mar,
s grófnődre rá nem unsz hamar:
a bukszád sose lesz üres!
Magasra jutsz! Csak légy ügyes!
(Búcsút int, és távozik.)
F. Terézia (gunyorosan)
Ha nem titok, mikor kerül
a nászra sor: feltétlenül
közölje dátumát velünk,
hogy mindahányan ott legyünk!
(Emelt fővel távozik.)
H. Orsolya
Ugy látom, útra kelne már –
és itt mindenki gratulál
eltávozásakor. De én
csak annyit mondhatok, szegény
uram: téved, ha szép remény
biztatja útra kelni önt.
Oly rossz hírt kell közölnöm önnel,
mely sajnos mindent porba dönt.
Elhallgatnám e hírt örömmel,
de vállaltam, hogy átadom…
Uram, sajnálom önt nagyon…
M. Antal
Halljam, halljam, halljam, mi az!
Viseljem el, ha színigaz!
H. Orsolya
Ugy tetszik, esküvője egy
nehézség folytán füstbe megy.
A grófnő, ki bizalmasom,
elmondta tegnap, hogy nagyon
sajnálja, de egy-két napon
belül el kell utaznia.
A birtokával van baja.
Ügyvédje kérte, hogy legott
számolja fel a birtokot.
Reméli, megbocsátja majd
ön azt, hogy birtokára hajt.
Kért, adjam át üdvözletét,
s meg-megtörölve szép szemét
hullatta könnye gyöngyeit,
hogy semmi rajta nem segít.
Elnéztem hófehér kezét,
amint a rózsás archoz ért…
Hozzá képest az én kezem
oly csúnya, hogy szégyenkezem.
(Mélyen bókolva távozik.)
Vencel (elősündörög a sarokból)
Szegény uram megjárta most!
Jó lesz indulnunk hamarost.
Először az a fátyolos
delnő jött, és titokzatos
igéretekkel áltatott…
Nagy kár volt lépre menni ott!
Most meg becsületünk kitelt
már itt is! Töprengés helyett
legjobb lesz útra kelni már:
másutt tán több szerencse vár.
Rajtunk a kurva Sorsnak átka –
úgy ám, uram! Se pénz, se mátka!
M. Antal
Gyerünk! Elég volt, elmegyek:
Bécs nem lát többé engemet!
(Mindketten elsietnek.)
Harmadik felvonás
I. jelenet
– Szoba egy Bécs melletti fogadóban –
Antal és Vencel csomagol.
Vencel
Döntött az úrfi? Most tehát
megint csak indulunk tovább?
M. Antal
Igen. Nincs itt már semmi dolgunk.
Kár fogadónkban rostokolnunk.
(Eltűnődik.)
Vesztettem is, meg nyertem is.
Igy jár, ki csak magába hisz!
Sikerhajhászás rabja voltam,
s göröngyös pályán megbotoltam.
De talpra álltam a porondon!
És végre most – szavamra mondom –
megkaptam azt, ami kijár:
szabad vagyok, mint egy király!…
Szabad, szabad, szabad, szabad. –
Nincs boldogabb az ég alatt!
(Csaknem táncra perdül.)
Vencel
Hogy az a fátylas, büszke dajna
szerette gazdám: megmutatja
az a kis ékszeresdoboz,
mi semmi gondot nem okoz,
hisz gazdag úrnő adománya!
Tucatnyi gyémánt, drága násfa!
Ha pénzre váltja: lesz mibül
fizetni bárhol, bármiér!
M. Antal
Soha! Emlékként többet ér!
Ilyen szentségnek ára nincsen:
örökre őrzöm drága kincsem.
Vencel
Én meg bevallom, azt reméltem,
hogy megkapom most végre bérem.
M. Antal
Hazáig tarts ki! Otthon én
majd kárpótollak könnyedén.
Vencel
Szólnék nehány szót erre még,
ha hallgat rám egy kicsikét.
Miért menjünk most haza sebten,
loholva, dolgunkvégezetlen?
Ott minket majd mindenki átkoz,
mert végre is ők arra várnak,
hogy friss menyecskét visz a házhoz
mindannyiuk gazdasszonyának.
Jobb lenne szépen visszamenni,
s a jó szülőket megkövetni.
A lágyszívű kis mátka majd
kegyelmed szép szavára hajt,
és egykettőre megbocsát,
ha jól viseli ott magát.
Meglesz a sebre a tapasz,
és búra-bajra a vigasz.
M. Antal
De az a higvérü leány
morcos hitvesként majd talán
kitör, s mindent szememre hány.
Vencel
Mást mondok akkor, jó uram.
Még egy lépésre módja van.
Emlékszem én: a szép Teréz
gazdámra mily epedve néz!…
S őszinte lelkű jó leány,
okos, velős minden szava.
Boldog lehetne oldalán!
Vihetné inkább őt haza!
M. Antal
A fátylas istennő helyett
más hölgy már szóba sem jöhet!
Vencel
De az a büszke dáma ott
szépségivel fukarkodott.
Furán kellette így magát:
irigy volt megmutatni mán
csak orrát vagy csak orrlikát!
Kinek kell ily bolond talány?!
M. Antal
Elég, elég! Te ezt nem érted.
Ne szólj bele!
Vencel
Jó, nem beszélek.
(Valaki kopog.)
Kopognak, gazdám.
M. Antal (idegesen)
Bújj be már!
Belép a már ismert Futár, s mélyen bókol.
Futár
Mély tiszteletem! – Ugyebár
Nagyságod az, ki csak minap
jött Bécsbe, s immár nem marad.
M. Antal
Ugy van.
Vencel (súgva)
Ez a grófnő legénye.
Futár (túlzott udvariassággal)
Szép hölgyek, urak szemefénye,
Nagyjó Uram, engedje meg,
hogy megcsókoljam e kezet!
(Közelebb lépve megcsókolja Antal kezét,
majd elővesz egy vaskos levelet.)
Imé: hozom úrasszonyom
szép levelét, és mondhatom:
ha ezzel itt tartóztatom,
boldog vagyok, hogy én hozom!
(Meghajol, majd távolabb lép.)
Vencel (morogva)
„Hozomra a zsidó se ad.”
Hamis pénz ez a hódolat.
M. Antal (Vencelhez)
Nyomj egy dukátot a kezébe!
Vencel (foga közt)
Inkább barackot a fejére!
Azt érdemel csak az ilyen!
M. Antal
Ennyit kibír az én zsebem.
Vencel
Ha így folytatjuk, nem marad
holnapra betevő falat.
M. Antal
Bízd rám! És tedd a dolgodat!
Vencel megvetően odavet egy dukátot, amit a Futár röptében elkap.
M. Antal (miután mohón átfutotta a levelet)
Fölolvasom! Hegyezd füled!
Nem bárki fia kap ilyet!
(Hangosan olvassa Vencelnek a levelet.)
„Egy vallomással tartozom:
hazudtam önnek – úgy bizony!
Hogy könnyen próbára tegyem
remélt szerelmét: vétkesen,
ravaszdian költöttem egy
mesét… Azt írtam: füstbe megy
a tervbe vett találkozónk,
mert utaznom kell hirtelen:
oltár elé visz más helyen
egy nékem rendelt férfiú –
et cétera, et cétera…
Hazugság volt ez mind, hiú
mesterkedés. Minden szava
hamis volt annak a levélnek.
Most végre őszintén beszélek.
Kérem, ne keljen útra még!
Ezerszer áldja meg az Ég!
És hogy mindent jóvátegyek,
mellékelek egy összeget:
imé, ezer arany dukát!
Ez önnek már régen dukált.
Üdvözli önt hőn szerető
grófnője, kész hive – agyő!”
(Még mindig a levelet forgatva,
tűnődve, mosolyogva mondja)
Asszony-levél: zűrös, bohó,
de mindenképp szívig ható.
Vencel
Nekem a gyomromig hatott:
most kétpofára jóllakok!
M. Antal
Nos, egykettőre vissza Bécsbe!
Nem érkezhetünk oda késve!
Nem várakoztathatjuk őt!
Nyeregbe! Még ma délelőtt!
(Elsiet.)
Vencel (búcsúzásul a Futárhoz ugrik, s jobbról-balról megcsókolja)
Te százszor áldott aranyember!
Futár (fintorogva)
Elég már! Férfi csókja nem kell!
Egyik jobbra, másik balra távozik.
II. jelenet
– Kis tér nagy fa alatt, a Szent István-székesegyház mögött –
Terézia és Rézi egy kőpadon ül.
Rézi
Nos, itt a hely, kisasszonyom.
Örvendek, hogy szolgálhatom,
s talán megvigasztalhatom
szerelmi gondjában, amit
föltárt nekem bizalmasan
kivallva szíve titkait.
– Urnőm, komoly kis Orsolyám,
meg is neheztel érte tán,
hogy önnek szolgálok titokban.
De kedves bátyja annyi jóban
részeltetett már bőkezűen:
illik mindent megtenni híven,
mi az ő nászát támogatja.
Még hátravan, hogy Orsi apja
a régi eljegyzést előbb
oldassa fel törvény előtt.
Ezt persze nehezíti az,
hogy Antal úr – mint egy kamasz –
a grófnő csapdájába esve
csak érte lángol reggel-este.
F. Terézia (fejéhez kap)
Mit hallok?! Szédül a fejem…
A grófnő itt van? De hiszen
úgy volt, hogy birtokára hajt,
s eltűnik innen végre majd,
mert másutt, mással frigyre lép!
Rézi
Ez is mutatja rossz szivét
és csalfaságát! Hazudott!
Nyomoztam: sok mindent tudok.
Kisült, hogy csele próba volt,
mert Antal úrban nem bizott:
akarta tudni, hű-e még,
vagy alattomban félrelép
és visszafordul Orsolyához,
kit ő, a grófnő egyre átkoz,
gyanakvón és féltékenyen,
nincs nyugta tőle percre sem.
De látva azt, hogy Antal úr
immár örökre elvonúl:
küldött egy újabb levelet,
bevallva, hogy csak cselezett.
Bocsánatot kért mindenért.
S új leveléhez téve még
küldött ezer aranyat is
ez a ravaszkodó, hamis,
mindenre elszánt nőszemély,
hogy Antal úr, ha visszatér,
bizton találkozzék vele.
(Körbemutat a téren.)
Ez a találkozó helye.
Holnap pedig – tervük szerint –
házasságuk megköttetik
pap előtt, ünnepélyesen.
F. Terézia (kétségbeesve fölpattan)
Beléhalok! Beléhalok!
Rézi (visszatartja)
Kétségbeesni semmi ok!
Van egy megoldás. Bízza rám
magát, s kövesse taktikám!
Nos, Antal úrfi ugyebár
a grófnőt, akit ide vár,
lefátyolozva látta csak…
vagy legfeljebb a két szemét,
s keresztvetéskor jobb kezét
egy pillanatra… Ez maradt
fejében s emlékezetében.
Nehány ingerlő villanás
nyügözte őt le, semmi más.
F. Terézia
De lenyügözte!
Rézi
Kérve-kérem:
engedjen még tovább beszélnem!
Hallgassa meg a tervemet!
F. Terézia
Ugyan miféle terv lehet
olyan, hogy megment engemet?!
Rézi
Szereztem olyan gyászruhát
és fátylat, milyet ő visel,
a grófnő. S varrtam íziben
egy olyan erszényt, amilyen
az úrfi adománya volt.
Kitömtem szépen kártyapénzzel,
hogy jól mutasson. Semmi vészjel!
Én akármibe fogadok,
hogy így a dolog menni fog!
F. Terézia
Nem értem, mindez mire kell.
Rézi
Fogadja el, és öltse fel! –
Szavamra: így a tünde nőt,
kit úgy imádott már előbb,
ön testesíti meg neki!
Hisz voltaképp nem ismeri
rajongva tisztelt asszonyát,
a grófnőt! Mint már mondtam önnek:
szemét, kezét láthatta csak
a fennhéjázó, büszke nőnek.
Mutasson hát ön is neki
csak ennyit! Aztán fejtse ki,
hogy érte ön is úgy eped,
mint ő önért, hogy tűzben ég,
csak arra vágyik, hogy kezét
nyujthassa néki, és legyen
csupán övé, szerelmesen
és boldogan – amíg csak él!
A grófnő így, mint holt levél
ősszel, mikor ráhull a dér,
avarba vész és elenyész.
F. Terézia
Mint egy poéta, úgy beszélsz,
de bíznom ebben túl nehéz.
Rézi
Hadd folytatom! Következik
a nagy meglepetés, amit
az úrfi várt, órákon át
unszolva szíve asszonyát.
Hajítsa földre fátyolát!
Ez lesz a döntő pillanat!
Örökre diadalt arat!
Az ön képében látja meg
az úrfi azt a ritka nőt,
akiért majdnem elepedt!
F. Terézia (elszántan fölpattan)
Jöjjön a döntő ütközet!
(Úgy elsiet jobbra, hogy Rézi alig tudja követni.)
Egy közeli kocsmában zene zendül. Antalt látjuk, aki balról jön a térre, s fülel az egyre hangosabb muzsikára.
M. Antal
Valahol erre tőzsérek mulatnak!
Magyar cigánnyal bécsi dalt huzatnak!
A régi dallam… milyen ismerős…
Egy könnyed emlék néha mily erős!
(Tűnődve énekelni kezd ő is.)
Ha a Grinzing elcsitul éjjel,
S halkan dúdol a szél,
Fönn távol villan a fényjel,
Lángja a lelkemig ér…
Nem égi fény, csak gyertya tán,
De dobban rá a szív,
Mert hátha Ő jelez ablakán…
Valaki hátha hív?…
(Beszélve folytatja)
Igen, valaki hív! Vagy hiteget?
Mi lesz ebből?
M. Viktor (jön balról, s rácsodálkozik Antalra)
Mit látok? Szent Egek!
Még mindig itt vagy? Azt hittem, neked
már semmi kedved Bécshez!
M. Antal
Nem megyek,
nem, nem, amíg itt boldog nem leszek!
– Tudod-e, ki fordított sorsomon?
M. Viktor
Hogyan tudhatnám? Nem is sajditom.
M. Antal
Megmondhatom, ha tudni akarod.
Előtted, Viktor, nem lehet titok!
A gyászruhás, talányos, tünde nő…
M. Viktor
Csak nem a grófnő?
M. Antal
Eltaláltad: Ő!
M. Viktor
Azt hittem, útra kelt, és messze jár.
M. Antal
A kedvemért jött vissza – s ide vár!
M. Viktor
Micsoda földre szállott ideál!
Bevallom, Antal, irigyed vagyok:
rád Jó Szerencse csillaga ragyog.
Ily csillagfényben mások is fürödnek.
Az édes élet, mint egy ritka sörbet,
fölpezsditi az ifjú szíveket.
András Teréziára vet szemet.
Félix meg kerülgeti Orsikát…
Az örömszülők ettől boldogok:
bólintanak rá. Én, csak én vagyok
itt minden fordulatnak vesztese.
M. Antal
Attól ne fájjon ám fejed sose,
hogy én tán visszatérek Orsihoz!
A hűvössége sodromból kihoz.
Megesküszöm a magasságos Égre,
hogy egy lépést se teszek többet érte!
M. Viktor
Megnyugtatásod szívből köszönöm –
és egyben búcsuzom. Járom külön
az én keserves, kátyús útamat –
pipára gyújtva… Ennyit még szabad
baleknek is, mikor hoppon marad.
(Pipát vesz elő, s búcsút intve távozik.)
Vencel (balról jön, kissé pityókásan)
A lovak megkapták az abrakot,
amint az úrfi kérte…
(Hirtelen megtorpan.)
Ki az ott?
(Leskelődik, meregeti szemét.)
Az aranyos kis grófnő közeleg? –
Megérdemli az aranyos nevet
azért az ezer aranyért…
M. Antal
Elég!
Most ne beszélj!
Vencel
Kussol a jó cseléd.
(A nagy fa mögé lapul, de marad.)
M. Antal (mélyen meghajol a gyászruhás hölgy előtt)
Hadd bókolok, s hadd kérdezem
halálosan szerelmesen:
remélhetem-e, hogy kegyed
fátyolt levet, gyászt elfeled,
s mint vész után a tünde Nap,
rám néz – és mindent megmutat?
Vencel (a fa mögött lapulva)
Az volna csak a jó szerencse,
ha inget, szoknyát is levetne!
F. Terézia (a megtévesztő gyászpompában,
hatásos szünet után)
Lovag! Olyat mondok Neked,
mit soha eddig senkinek!
M. Antal (megbűvölten)
Tegez, tegez… Ez elragad!
F. Terézia
Igen, Tenek szólítalak,
mint Istent szószékből a pap.
M. Antal
Nincs üdvözítőbb pillanat!
Hadd csókolom meg lágy kezed
felém nyujtott fehér havát!
Vencel (a fa mögött lapulva, elismerően csettint ujjával)
Havát?… Nahát!… Remek! Remek!
F. Terézia
Ennél többet nyujtok neked.
Nem csak kesztyűtlen hókezet,
de rád sugárzó két szemet.
(Fátyolából óvatosan leereszt annyit,
hogy szeme párja látható legyen.)
M. Antal
Gyémántot kaptam hó helyett!
F. Terézia
Tudom, álmatlan éj gyötört
mérgezve vágyat és gyönyört,
mikor próbára tettelek –
zilált, zsarnok szívem miatt,
mely egyre többet követel.
M. Antal
Ki nem viselne ennyit el,
ha rá egy pillanat alatt
felhők alól kibú a Nap?
Szépséged napja megvakit
elébem tárva titkait…
S én üdvöm veszni nem hagyom:
követlek holtomig – vakon!
(Így folytatná a rajongó fogadkozást,
de torkán akad a szólam. Csaknem hebegve
mondja egy váratlan jelenség láttán)
Ki ez? Jól látok? Ki lehet?
Még egy fátylas hölgy közeleg!…
Vencel (a fa mögül kilesve)
Az ám! Szakasztott mása ennek!
Gyász-hölgyek gombamód teremnek?
Bevonul a gyászruhás, fátylas Orsolya.
H. Orsolya (vérig sértve fordul Antalhoz)
Uram, csupán csiszolt, finom,
jó modoráért volt okom
megbízni önben. Vége ennek!
Minap szerelmemért esengett –
s ma rút ballépésen kapom!
Ön vesztének rohan vakon!
Lám, térdre hullva más előtt
fecsérel szót, időt, erőt,
hivalkodón, negédesen –
és mindezt itt, e szent helyen! –
Elég volt! Tudom, mit tegyek!
(Sarkon fordul, s indulna, de Antal elkapja szoknyáját.)
M. Antal
Ne még! Hallgasson meg kegyed!
Ne sújtson engem büntetés
azért, mi tiszta tévedés,
nem vétek! Kérem, értse meg
fenékig földúlt lelkemet!
Ön hát az én egyetlenem,
Grófnőm?
H. Orsolya
Öné voltam, igen.
S mert tudja, hogy mit tett velem,
lelkében ég, süt, sistereg
önvád, rossz lelkiismeret –
ez gyötri, bántja újra s újra –
de én már nem leszek tanúja,
mert itthagyom!
M. Antal
Megőrülök!
Grófnőm, örökmécs ég, örök,
szent láng szivemben…
F. Terézia (szavába vág)
Áruló!
Egy újabb grófnő volna jó?
Csábítanád, kábítanád
legényesen, regényesen?
Szerencse még, hogy volt eszem
nem adni meg címem, nevem –
így bottal ütheted nyomom,
ha útra váltok – úgy bizony!
M. Antal (elkapja az ő szoknyáját is)
Ne még! – Miféle délibáb
kápráztat engem s csal tovább,
szédít, vakít, sodor, ragad…
(Teréziához)
Ne menj!
(Orsolyához)
Ne még!
F. Terézia
Egy pillanat!…
(Kebléből erszényt vesz elő)
Ha kételkednél benne, hogy
szerelmes grófnőd én vagyok:
meggyőzhet ez! Te adtad át,
hogy őrizzem. De már tovább
őrizni kár. Nem folytatom…
unom, unom, unom, unom
a bonyolult históriát!
(Odaveti az erszényt Antalnak,
és fölényes gúnnyal mondja)
Nesze! Ha nem kell: holmi bölcs,
kegyes jótékony célra költsd!
Lehet Szerelmi Iskola
belőle, hol szűzek hada
tanulja el mindazt, amit
a Káma-Szútra megtanít.
H. Orsolya (Teréziához)
Rossz tréfa mind, amit beszél!
Ön volna az a nőszemély,
aki minap mise után
őbenne udvarlóra lelt,
ám rendületlen állva helyt
csak meggyötörte?… Azután
meg taktikát változtatott,
mint számitó, ravasz kokott,
és küldött ezer aranyat,
bizalmasan, pecsét alatt,
hogy ezzel visszahívja újra
szerelmes, titkos randevúra!
M. Antal (sértődötten)
Talán a pénz csak arra jó?…
F. Terézia
Ne szólj! Itt most nőké a szó!
(Orsolyához)
Kár sértegetni engemet,
szidalma rólam lepereg.
Már kiderült világosan,
hogy gyászruhásan, fátylasan
helyembe kívánt állni, és
minden lépése tettetés!
(Antalhoz)
Ha önt, uram, nem győzi az
erszény se meg, hogy így igaz:
ügyem törvény elé viszem,
s nyertes leszek – szentül hiszem!
Vencel (a fa mögül mondja gazdájának)
Csak azt ne, úrfi! Szörnyüek
törvény előtt a nőügyek!
M. Antal (Teréziához)
Nincs bennem se kétség, se vád.
Grófnőm! hiszem minden szavát.
(Orsolyához fordul)
Őszintén meg kell mondanom
kegyednek, kedves asszonyom:
illetlen tréfa volt, hogy itt
egy fondorlattal jégre vitt,
és célba vett. A bumeráng,
mit elhajítunk, bajba ránt,
ha visszatérve ránk esik.
Kegyeddel ez történt meg itt.
Jobb lesz, ha most már szótlanul
sebét kezelni elvonul.
H. Orsolya
Én döntöm el, mikor megyek.
Még egy megjegyzést kell tegyek.
Uram, sajnálom önt nagyon,
hogy ki kell ábrándítanom:
ön nem jó emberismerő,
s nem tudja, hogy mit ér a nő,
s mit ér a pénz. Ez leverő.
Enyém az erszény és enyém
az igazság is. Könnyedén
bebizonyíthatom, uram,
hogy lépre ment itt csúfosan.
Még végső érvem hátravan.
Egy gesztus lesz az, mire nem várt.
– Fölismeri-e ezt a szempárt?
(Egy gyors, határozott mozdulattal
fátylából annyit ránt le, hogy látható
lesz fehér homloka s két ívelt szemöldöke
alól kiragyogó szeme párja.)
M. Antal (megdöbbenten, elbűvölten)
Nincs több ily bűvös tünemény!
Két szemben egy egész regény!
Titok, varázs minden lapon…
Holtom percéig olvasom!
H. Orsolya (kijózanító, női fölénnyel)
Nekem elég, ha most figyel.
Döntő lehet két ujjnyi jel.
Emlékszik-e két kis zsinórra,
mi tárcámon maradt lelógva,
mikor a tolvaj meglopott?
M. Antal
Két zöld kis csonk maradt meg ott.
H. Orsolya (mutatva)
Ezek azok?
M. Antal
Kétségtelen!
H. Orsolya
Nos, ennyi elég is nekem.
M. Antal (fojtottan)
Csak most segíts meg, Istenem!
Vencel (a fa mögül)
Két malomkő közt porlad itt,
akit két nő is boldogít!
F. Terézia
Csakhogy a kis zsinórok ott
a tárcán: rossz utánzatok.
Ilyesmit bárki megcsinál,
csak tű kell hozzá s zöld fonál.
Vencel (a fa mögül)
Ez kellett még!
M. Antal
Eszem megáll!…
Először történik velem,
hogy keresztútnál nem lelem
a jó irányt.
Vencel (előlép a fa mögül)
Nagyjó uram!
Sokat nem ér paraszteszem,
de hátha megsegíthetem
egy jó tanáccsal.
M. Antal
Ki vele!
Vencel
Ugye, a fátylas hölgy keze
a selymes, lágy, kicsinyke kéz,
mitől olvad, ki rája néz –
az volt az első nagy csoda,
mit nem feledhet el soha?
M. Antal
Az volt.
Vencel
Úgy gondolom, lehet
megkérni most a hölgyeket:
ki-ki mutassa azt a szép,
feledhetetlen jobb kezét!
S az úrfi dönthet: melyikért
áldozná föl az életét!
M. Antal
Előbb a hölgyeké a szó.
F. Terézia
Azt mondom: elfogadható.
H. Orsolya
Bólintok én is erre: jó!
A két hölgy egyszerre nyújtja ki kezét a közöttük térdelő Antal felé.
M. Antal
Csodás kezek!… s megengedik,
hogy csókkal áldozzam nekik.
(Jobbjával az egyik, baljával a másik kéz felé nyúlva közelíti őket csókra kész ajkához. Ám ekkor két riadt női sikoly töri meg a csendet, s mindkét hölgy visszarántja imént felkínált kezét. E váratlan fordulat oka az, hogy egy odagördült
fogatból kiszáll András báró és Ritter Félix.)
H. Orsolya
Ez ő, a bátyám!… Szent Egek!
F. Terézia
Jaj, Félix meg ne lássa ezt!
M. Antal
Mi ez? Mi ez?
Vencel
Botrány. Mi más?
Derült égből villámcsapás.
M. Antal (meghökkenve az új fordulaton)
De hölgyeim!… maradjanak!
Mindkét nő elsiet.
Vencel
Viharfelhők. Elbújt a nap.
H. András (ügyet sem vetve a háttérben maradt Antalra
és szolgájára, Félixhez beszél)
Ne emlegesd a hozományt!
Ki párjául nyer oly leányt,
mint szép hugod, Terézia,
az egy percig se nézi a
frigy mellett azt, mi véle jár.
Öröm nekem, hogy végre már
nem csak barátok lehetünk:
rokonná is tesz szent frigyünk.
Félix
Bodoggá tesznek szavaid.
Szorongásoktól szabadit,
felold a te nemes szived.
(Észrevéve a háttérben Antalt,
suttogóra váltja hangját.)
Kit látok ott? Nem tévedek,
hogy Antal az? Úgy tudtam én,
hogy útra kelt, s már messze jár.
H. András
Jobb nem törődnünk ővele,
hogy hol van, és hogy mit csinál.
(Jobbját kardja markolatára szorítja.)
A jobb kezem a kardomon –
de kardomra se méltatom!
(Sarkon fordul, s megy. Félix követi.)
Vencel
Úgy tettek, mintha észre sem
vennének: mentek íziben!
M. Antal
Soha ilyen históriát!…
Vencel
Ilyet még ember nem pipált,
mióta áll a nagyvilág!
Kár, hogy csak lócsiszár vagyok.
M. Antal
Miért?
Vencel
Ha egyszer fölcsapok
költőnek: ebbül, ami most
csak rág, emészt órákon át,
én – esküszöm rá – hamarost
megírok egy komédiát!
De olyat ám, hogy éle lesz!…
M. Antal (csendre inti, s kesernyésen mondja)
Valaki mégis észrevesz!
Ihol megint az a futár!
Futár (beérkezve mélyen meghajol Antal előtt)
Jelentem: a grófnő, habár
méltó haraggal távozott,
üzenetet küld általam.
Ma este várja pontosan
tízkor a Huszár-palota
erkélyin állva. Ő oda
mint vendég költözött be, mert
az útiterve füstbe ment.
Ott lenne önhöz pár szava –
de úgy, hogy azt ne tudja meg
a ház nemes kisasszonya,
nehogy még holmi női per
a szunnyadókat verje fel!
M. Antal (türelmetlenül)
Tovább!
Futár
Tovább nincs üzenet. –
Ajánlom magam, és megyek.
(Meghajol, s távozik.)
M. Antal (utánakiált ingerülten)
Állj meg! Figyelj, hé!
Vencel
Ez süket!
M. Antal
Most mit javall paraszteszed?
Vencel
Kár odamenni, vélem én,
mert cselt vethetnek könnyedén.
M. Antal
Cselt? Cselt? Ugyan miféle cselt?
Vencel
Olyat, mitől kegyelmetek
mátkája újra Orsi lesz.
M. Antal
Aggódni így fölösleges,
hisz Orsit Félix kapja meg.
Vencel
Szöget ütött fejembe az,
hogy nincs-e számító, ravasz
csel abban, hogy a visszatért
grófnő épp odaköltözik
Huszárékhoz! Hisz lenne itt
számára bárhol fogadó!
Az is egész nyilvánvaló,
hogy András báró az imént
elfordította a fejét,
csak hogy ne kellessék neki
az úrfival szót érteni,
vagy kardra menni. Rendszerint
ilyesmi éberségre int.
M. Antal
De hogyha engem Ő hivat,
a grófnő, akkor nékem itt
csak egy utam-módom marad:
szavát fogadni!
Vencel
Csak melyik
grófnő a két fátylas közül?
M. Antal
A végén minden kiderül.
(Keresztet vet.)
Az Isten majd csak megsegit.
Mást nem lehet már tenni itt:
előre hát!
Vencel
A mindenit!
Ugy látszik, így döntött az Ég –
de ördög tudja csak, miért!
Mindketten elsietnek.
III. jelenet
Bécsi utca. Az előtérben Huszárék erkélyes palotája. A sötétséget csak a kapu felett égő lámpa fénye oszlatja. Orsolya és komornája, Rézi áll az erkélyen. A kisasszonyon új ruha. A komorna kezében Antal úr erszénye.
Rézi
Ehol van Antal úr bukszája épen.
(Magában.)
Jó, hogy visszaszereztem idejében.
H. Orsolya
Mit érünk vele? – Semmiképp nem értem,
ki lehetett az a ravasz, csaló
perszóna, az a pokolravaló!
Egész ruhája, fátyla a fején,
olyan volt éppen, akár az enyém!
De mindez nem lett volna tán elég,
ha nem tanulja úgy meg szerepét
az átkozott! Hazudni – azt tudott!
Nem is csoda, hogy Antal akkor ott
egy percnyi kétség nélkül lépre ment!
Az a pimasz boszorkány tönkretett!
Rézi
Ki lehetett?
H. Orsolya
Akárki, annyi szent,
hogy elgáncsolt, két vállra fektetett!
Én néki csak irigye lehetek.
Rézi
De hisz mikor az úrfi tévedett,
kisasszonyomat vélte látni ott,
kisasszonyomnak szólt a tisztelet,
s a tűz is, ami benne lobogott!
Gondolja meg, kisasszonyom, ha így
folytatja, önmagára lesz irígy!
Ez őrület!
H. Orsolya
Hogy őrület? Lehet.
De épp ezért őrülten szenvedek! –
Nincs értelme, hogy itt szenvedj velem.
Eredj be ágyat vetni, kedvesem!
(Rézi bemegy.)
Szólít egy furcsa sejtelem szava…
Érzem: sorsom dől el ma éjszaka.
Ördög vagy angyal játszik így velem?
Akárhogy is, kivárom éberen:
lefekszem bár, le nem hunyom szemem!
(Bemegy.)
(Távoli harangszó hallatszik.)
M. Antal (Vencellel együtt érkezik)
Hallod az esteli harangot?
Nekem üzennek most e hangok!
(Tíz kondulás után elhallgat a harang.)
Látod a balkont? Száz virág
borítja. Még a holdvilág
fényében is hogy tündököl,
parádésan mindenfelől!
Virágerdő fejem felett
reménnyel tölti szívemet. –
Hány óra van?
Vencel
Most vert tizet.
De én virágillat helyett
inkább orrontom parfümös
szoknyák szelét.
M. Antal
Mily különös,
bűvös fuvallat lengedez!
Vencel
Egykönnyen megtéveszthet ez.
A fukar hold is fél szemét
mutatja csak, akár a két
ravasz grófnő az úrfinak.
M. Antal
Csak tudnám, hogy melyik hivat!
Vencel
Nem mindegy az? Kettő vagy egy?
Én annyit mondok: egyre megy.
M. Antal
Jaj, hogy fátyolhomály alatt
a nők mind hasonlítanak!
Orsolya kilkép a balkonra.
Vencel
Akármilyen sötét van itt,
azért sejthetni valamit…
Ott fönn a balkonon – ahol ni! –
látok valakit kihajolni!
M. Antal
Igen! Valóban!
H. Orsolya
Antal áll ott?
M. Antal
Te vagy, te vagy a bűvös álmok
titokzatos királyleánya?
H. Orsolya (ajkára téve ujját)
Csak halkabban, szavak királya,
mert én itt vendégként lakom!
M. Antal
Mikor lesz az, hogy láthatom
felhőtlen tündöklő Napom?
H. Orsolya
Majd hogyha elfeledtem azt,
hogy a szép szó csupán malaszt
és szemfényvesztés, mert hiszen
más uralkodik szíveden.
M. Antal
Nem úgy, nem úgy van! Az a nő
énnékem semmi!
H. Orsolya
Szép-e ő?
M. Antal
Nem érdekel!
H. Orsolya
Jól van, barátom,
a félrelépést megbocsátom,
de érte vezekelni kell.
M. Antal
Csupán a bűnös vezekel,
de én bűnt nem követtem el!
Hanem ha most megengeded,
hogy jó szivedért szép kezed
csókkal borítsam, kedvesem,
azt megigérem, s megteszem –
sőt megköszönöm a kegyet,
hogy ajkam érheti kezed!
H. Orsolya
Kezem feléd hiába tartom,
Barátom: túl magas a balkon.
M. Antal
A balkon bármeddig magaslik,
szerelmem lángja fölcsap addig!
– Jöjj, Vencel!
Vencel
Mit segíthetek?
M. Antal
Most nem a jó paraszteszed:
vállad segíthet engemet.
Vencel
A vállam? Csak nem grádicsul
kiván használni Antal úr?
M. Antal
Meghálálom, Vencel, ne félj! –
Fogd ezt a gyűrűt!
Vencel
Furcsa éj!
Sok év van már a vállamon,
de – Isten neki – vállalom.
(A balkon alá penderül, Antal rája szökken.)
M. Antal (elérve imádottja kezét)
Micsoda kéz! Micsoda kincs!
S mily lepkekönnyű! Súlya sincs,
ha megfogom. Virágszirom!
H. Orsolya
De terhedre lesz – jól tudom –,
mihelyt tiéd lesz.
M. Antal
Édesebb
teher számomra nem lehet!
(Halmozza a kézcsókokat.)
Vencel
De én nem bírom terhedet,
mert csizmád sarka túl kemény!
(Megtántorodik, s Antallal együtt elesik.)
H. Orsolya
A sors akarta így, nem én.
Fejet kell néki hajtanunk.
M. Antal (talpra szökken)
Az örök Ég legyen tanúnk,
hölgyem, hogy veszni nem hagyom
már egyszer meglelt üdvömet!
H. Orsolya
Egy vallomással tartozom –
s kérlek, hogy sértésnek ne vedd!
El kell utaznom, messze. Végleg.
Nyugodj belé! Ilyen az élet.
Férjhez megyek.
M. Antal
Szentséges Ég!
Mi ez? Kihez? Miért? Miért?!
H. Orsolya
Nem mondhatok többet. Ne kérd!
(Indulna be.)
M. Antal
Egy percre még!… Egy szóra még!
H. Orsolya
Nos hát… legyen, mint akarod.
De csupán azért maradok,
mert egy barátnőm jár eszemben…
M. Antal
Barátnőd?
H. Orsolya
Mi a furcsa ebben?
Egy gondolat támadt fejemben. –
Barátnőm, Orsi…
M. Antal
Milyen Orsi?
H. Orsolya
Nem könnyü nékem róla szólni,
mert érzékeny, finom leány
barátnőm, Huszár Orsolya…
meg nem bocsátanám soha
magamnak, hogyha ártanék
őnéki akaratlanul,
mikor titkát elárulom…
De megteszem, mert megbizom
nemes szivedben.
M. Antal
Angyalom!
minden szavad merő tapintat
és hűség: semmi meg nem ingat!
Beszélj! Ez a varázsos éj
csupa titok… Beszélj! Beszélj!
H. Orsolya
Kimondom: Huszár Orsolya
szeret téged. Úgy, mint soha
még senkit, senkit a világon!
Ha most szive titkát kitárom,
azért teszem, hogy tégedet
fontos dologra kérjelek.
M. Antal
Fontosabb semmi nem lehet
számomra, mint a Te szavad!
Gát nem riaszt – törik, szakad:
akármit kérsz, én teljesítem!
H. Orsolya
Akármit?
M. Antal
Úgy segítsen Isten!
H. Orsolya
Szavadon foglak: arra kérlek,
hogy ő legyen – a feleséged.
M. Antal
Nagy isten!… Köt igéretem.
A mennyország nyílt meg nekem
ott fenn – s most tárul a pokol!
H. Orsolya
Dehogy pokol! Meglásd, nem oly
sötét közelgető jövőd!
Jól meg fogod te szokni őt. –
Egy pillanat!… Mindjárt hivom,
hogy még ma – itt a balkonon –
megtörténjék a kézfogó.
Jó lesz-e így?
M. Antal
Hogy lenne jó?
Ez halálos ítéletem!
H. Orsolya
Ez elhamarkodott beszéd. –
Hadd kérlek meg, hogy véle szép
gyengéden és vigyázva bánj!
M. Antal
A nyelv erőt vehet magán,
de a szerelmes szív soha:
az olthatatlan lánggal éget!
H. Orsolya
Nem ő lesz hát a feleséged?
M. Antal
Adott szavam meg nem szegem.
De hogyha őt nőül veszem,
csak a Te kedvedért teszem.
H. Orsolya (hisztérikusan kitörve)
De megteszed! Szégyelld magad!
Milyen szerelem az, mely egy
fuvallattól is tönkremegy,
elpattan, mint a buborék,
s nyomán csak szappanlé marad?!
M. Antal
De Kincsem, hisz saját szavad
vezérelt, s az szabott irányt…
H. Orsolya (szavába vág)
Jámbor fiú! a nő szivét,
szivét figyeld, ne a szavát!
Van-é a föld hátán olyan
nő, aki szívből, komolyan
szerelmes társát arra kéri,
legyen szives őt fölcserélni
más nővel – bármily ok miatt?!
Azt vártam tőled, igen, azt,
hogy tombolsz, hogy fölháborodsz.
Vagy néked sem oszt, sem szoroz,
hogy szívből vagy színből beszélek?
Kegyetlen!
M. Antal
Tévedsz, Drága Lélek!
Könyörgök, bocsáss meg nekem –
bár nincs mit megbocsátanod,
hisz tomboltam, fölháborodtam,
s lelkem mélyéig meghatottan
bizonygattam szerelmesen,
hogy holtomig tiéd vagyok!
Számomra nincs, nem volt soha
visszataszítóbb földi lény,
mint az a hűvös Orsolya!
H. Orsolya (hátralép a szobába, s más hangon szól ki)
Mi ez a lárma?
(Kilép az erkélyre, s ismét a régi hangján szól.)
Jöjj ki, Lelkem!
Itt Antal hangosan csepül.
Már szinte cseng belé a fül!
Csodálkozol? Ha nem hiszed,
kérd őt, hogy ismételje meg.
De én lefekszem, mert korán
kelek majd: nagy út vár reám.
(Egy pillanatra elvonul, majd ismét a
balkonra lép, azt a látszatot keltve, hogy
a grófnő távozott, s helyébe Orsolya lépett.)
Hozzád szólok, lovag – habár
e cím rád most már nem talál,
mert képes voltál egy finom
dámáról oly irtóztatón
beszélni itt. De hát hogyan
láthatnád te világosan,
mit érek én? Annak, ki vak,
fényről hiába szólanak.
A csillag is, a Hold, a Nap
önéki sötét folt marad.
Jobban teszed, ha ezután
pórnővel incselegsz csupán:
az illik hozzád, volt lovag!
Megyek, hogy ne is lássalak!
(Visszalép a szobába, s becsapja a kiskaput.)
Vencel
Nemcsak kaput csaptak be hangosan,
de minket is becsaptak itt, uram!
M. Antal (kezét mellére téve)
Döbben szivem, elfúl szavam.
Alighogy e szavak elhangzanak, nyílik a palota földszinti kapuja, s izgatottan lép ki rajta Huszár László báró, fiával, Andrással és Félix lovaggal. Egy szolga lámpával kíséri őket.
H. László
Mi ez, mi ez, mi ez? Megáll az ész!
Nem képzelődsz, fiam? Valót beszélsz?
H. András
A színvalót!
H. László
Te hallottad szavát?
Ki merte háborgatni Orsikát
ilyenkor? Ki oly vakmerő pimasz?
H. András
Akármily meghökkentő: így igaz!
Vencel (fedett hangon)
Uram, nincs mit keresni itt…
Jobb volna már…
M. Antal
Egy szót se! Csitt!
Félix
Beszédet hallok! Azt hiszem,
amonnan jön…
H. László
Mit lát szemem!
Félix
Ott, ott… Ő az… Igen, igen!
H. László
Csak nem?… Ott Mészel Antal áll?
H. András (kirántva kardját)
Ne tűrjük ezt!
H. László (csitítva fiát)
Megállj, megállj!
Szavam lesz hozzá még előbb.
Dühödön addig végy erőt!
(Antalhoz fordul.)
Szólj: mit gondoljak rólad én,
hogy nappal jössz mint vőlegény,
éjjel meg lopva visszatérsz,
mint akiben zavart az ész,
és képes volna Orsolyám
rossz hírbe hozni, sőt talán
vesztébe is sodorni, és…
M. Antal (indulatosan vág szavába)
Nem, jó uram! Ez tévedés!
Nem járt az eszem Orsolyán!
Azért vagyok én itt csupán,
uram, mivel nagyságotok
vendége idehívatott,
a grófnő…
H. László (kirobbanó csodálkozással)
Grófnő? Nálam, itt?
Bolond beszéd! A mindenit!…
Ilyen vendégem sose volt!
M. Antal
Uram, én nem vagyok bolond.
nem tagadhatja senki sem,
hogy az imént itt volt, s beszélt
a balkonról nagyságotok
vendégeként…
H. László
Elég! Elég!
Azért e sok üres beszéd,
hogy eltereld figyelmemet!
De esküszöm, hogy engemet
bolonddá tenni nem lehet!
Imént leintettem fiam,
de most kiállok én magam.
Öreg szivem jó vére forr:
sértésre kardom válaszol!
Vencel (a vívni készülő urak közé veti magát)
Ne karddal, urak! Nyugalom!
Esküdve tanusíthatom:
tíz perce sincs, hogy Antal úr
itt csillapíthatatlanul
száz csókot cuppantott oda
a grófnő szép kezére fent,
mikor kacéran megjelent.
El nem felejtem ezt soha:
én voltam uram zsámolya!
H. László
Példátlan skandalum!
F. Terézia (most lép ki a palota kapuján)
De tény!
Bevallom, hogy én voltam, én,
ki fondorlattal, fátylasan
grófnőnek adtam ki magam,
mert Mészel Antal megbüvölt,
s én meg akartam nyerni Őt.
Én nyújtottam feléje le
forró kezem – mint jegyese!
Félix (Teréziához)
Mit hallok itt! Ez mit jelent?
F. Terézia
Azt, hogy nem hajlok meg neked,
s nem kérem engedélyedet!
M. Antal
Kegyed volt hát az a grófnő, kegyed!
Félix
Mielőtt hozzászólhatnék…
E percben kilép a palota kapuján Orsolya, vele együtt komornája, Rézi és a Futár.
H. Orsolya
Ne tedd!
Teréz szava hazugság, rágalom!
Csak el akarja nyerni Antalom.
A grófnő én vagyok – nem rang után,
de Antalom lelkének színpadán –
és ez most százszor fontosabb lehet!
Én vagyok az, kit lekezelni mert,
de fátylasan a mennyekig emelt!
Mellettem itt e selyembuksza szól,
és alján a két elmetszett zsinór.
S tanúm komornám, ki nyomomba jár,
s ez a derék és szótartó futár.
Futár
Igent kell erre mondanom.
Rézi
Igy van, Teréz kisasszonyom!
Belé kell már törődnie.
H. Orsolya (Antalhoz)
Végső bizonyságul, ime,
még itt e kéz! Nyujtom – Neked!
Ez nyerte úgy meg szívedet!
Fölismered?
M. Antal
Tovább ne mondd!
Szavad legyőz, a porba ront!
Bolond voltam, százszor bolond!
Vencel (foga közt)
Fején találta a szöget.
H. László (Félixhez)
Öcsémuram, most már neked
azt mondom: ez a Sors keze.
Félix
Keresztet rá!
H. László (tapsol egyet)
Szóljon zene!
Fanfár zendül, s erre zenészek tűnnek föl a balkonon.
H. Orsolya (előrelép a rivaldáig, s a közönséghez szól)
Dámák, urak, nincsen tovább:
bezárjuk a komédiát.
Kivánunk szép jó éjszakát!
(Mélyen bókol.)
A zenekar rázendít a Grinzingi dalra, s a szereplők énekelve, táncolva kísérik a muzsikát:
Ha a Grinzing elcsitul éjjel,
S halkan dúdol a szél,
Fönn távol lobban a fényjel,
Lángja a lelkemig ér…
Nem égi fény, csak gyertya tán,
De dobban rá a szív,
Mert hátha Ő jelez ablakán…
Valaki hátha hív?…
A zene és az ének egyre szól, miközben legördül a
F Ü G G Ö N Y