romantikus vígjáték, I/1. rész
Néhai feleségem, Bereczky Erzsébet emlékének ajánlom művemet.
Mindegyre Ő volt eszemben és szívemben, amíg ezt a színjátékot költöttem.
Történik Bécsben és környékén, Mária Terézia uralkodása idején.
Fölvetettem
Önfeledten,
Öltögettem,
Illegettem
A magános Szigligetben
Ezt a színi költeményt,
Esterházy őslakának
Késve jött vendégeként.
Mit ér eszmém, igazságom?
Nem sokat töröm fejem:
Eszterházi Vigasságon
Majd csak így is elmegyen.
Szereplők
Mária Terézia (császárnő)
Huszár László (báró)
Orsolya (László báró leánya)
András (László báró fia)
Mészel Antal (testőrjelölt)
Mészel Viktor (festőművész)
Félix lovag (kalandor udvaronc)
Terézia (Félix testvérhúga)
Vencel (Mészel Antal lovásza)
Rézi (Orsolya komornája)
Futár
Szolga
Előjáték
A bécsi Burg tróntermében, koronásan, palástosan, jobbjában jogarával, trónol a császárnő: Mária Terézia. Előtte az Államtanács, a Testőrség s a Rendőrség főemberei állnak, várva a felséges nyilatkozatra.
Ünnepélyes zene szól, s miután az véget ér, a feszült csendben megszólal a császárnő:
Mária Terézia
Együtt a teljes testület:
övezze kellő tisztelet!
Uj Erkölcs-törvényt hirdetünk.
Elég volt abból Minekünk,
hogy városszerte léhaság
tobzódhatott több éven át!
A Rendőrség s a Hadsereg
mindezt nem fékezhette meg.
Az iskolák s a templomok
falai közt is hóditott
a szemtelen könnyelmüség,
amelytől szégyenpírban ég
orcája Bécs bíráinak,
látván, hogy itt mindent szabad.
A szent beszéd s a szent mise
során se óhajt senki se
magába szállva ülni ott:
inkább a sok kokett kokott
orcájában gyönyörködik.
Ezért is elrendeljük itt,
hogy mostantól a hölgyeket
bámészkodóktól védje meg
misén a fátyolviselet!
Ezt parancsoljuk: Ausztria
felséges császárasszonya,
Mi: Mária Terézia.
(Ismét zene, majd függöny.)
Első felvonás
I. jelenet
– A bécsi Szent István-székesegyház előtt –
Az ifjú testőrjelölt, Mészel Antal kezében lovaglópálcát szorongatva, álmélkodva néz föl a székesegyház épületére… Majd megfordul, s tekintetével lovászát keresi… nem leli… Türelmetlenül toppant.
M. Antal
Hová tűnt ez a Vencel? – Hé te, Vencel!
Süket vagy, Vencel? Merre tévelyegsz el?
Vencel (kezében pálcával, vállán tarisznyával jön balról)
Csak megkötöttem ott a lovakat.
M. Antal
Különb lovász tenálad nem akad!
Hol leltél fát ilyen kőrengetegben?
Vencel
Egy alkalmatos lámpavasra leltem.
M. Antal
Ahhoz kötötted?…
Vencel
Jó az Isten, jót ád.
Mostantul mán így fújhatjuk a nótát
(énekli):
Lovamat kötöttem lámpavas lábához.
M. Antal (folytatja énekelve)
Magamat kötöttem gyenge violához.
Vencel (énekli)
Lovamat eloldom, amikor a hold kel.
M. Antal (énekli)
Tetőled, violám, csak a halál old el.
Vencel
Keressük hát meg azt a violát –
a
Tiefen Graben táján odaát.
Uram, az ember eltévedhet ám
zsákutcák, korzók, piacok során…
S azért szerződtetett kegyelmetek,
hogy ne csak szolga: kalauz legyek!
De bolygunk, mint a lik nélkül maradt
egér – és közben az idő szalad!
Kegyelmed atyjaura rábeszélt,
hogy első renden gondom arra légyen…
M. Antal (szavába vág)
Pokolra gond! – Be nagyszerű! be szép!
Nincs több ilyen pazar hely földön-égen!
Beszívom bűvös-bájos illatát,
és érzem, fokrul fokra hogy hat át!…
A büszke Bécs varázsos lelke leng
a parkok, tornyok, paloták felöl…
Itt érzem a jövőt, a végtelent!
Vencel
Gondolja meg…
M. Antal
A gondolat megöl!
Itt élni kell, nem gondolkodni!
Vencel
Jó, jó.
Beszélhetek az úrnak: falra borsó…
Hát éljünk akkor: megterítek itt
a kőpadon.
M. Antal
No, faljunk egy kicsit!
(Evés közben is a székesegyházból zsongva kiszűrődő
zenére figyel, s egy szál kolbásszal gesztikulál.)
Hallod?… Hol szárnyaló, hol szerteomló…
Majd újra tornyosulva nő…
Vencel
De gazdám…
M. Antal
Nem érted, nem is értheted, mi hat rám.
Nehány esztendős lócsiszárkodás
után neked
piac Bécs, semmi más.
De én először nézek itt körül…
Szemem káprázik, lelkem részegül…
Énnékem ez a város: meseország…
Itt tündérek szövik a földi sorsát!
Először Bécsben!… Nincs itt lehetetlen!
A szép királyné testőre leszek!
Dörömböl, tombol szívem kebelemben –
kimondom magyarán: majd’ megveszek!
Vencel
S a mátkájára gazdám nem kiváncsi?
M. Antal
Majd megkeressük. Nem győzöd kivárni?
Vencel
Ideje volna szemtül-szembe látni,
hisz bécsi rokonokhoz költözött,
itt bálozik herceglányok között!
S az úr nem látta gyermeksége óta!
M. Antal
Az a jegyesség nékem – régi nóta.
Te is tudod, hogy otthon mint megyen:
Két birtok összeér, az egyiken
fiú születik, másikon leányka…
Nosza, legyen hát majdan Ő a mátka!
Vén nénikék közt egy mondóka járja:
„Két csemete felnő –
Egy pár lesz a kettő!”
Vencel
Hát nem lesz?
M. Antal (gúnyosan)
Mért ne? Egyszerű dolog.
Szülőik – itt is, ott is – boldogok:
megduplázódnak így a birtokok!
Pendelyes csöppség volt az én arám,
s én hátul gombolt bugyijú kölök,
mikor vigan, fehér asztal fölött
megköttetett az egyezség… De lám,
lejár az óra! – Hallod?… hallod ezt?…
Már nemsokára:
Ita missa est.
A mise végét lássuk legalább,
a térdre hulló hölgyek csapatát
szines, szűrt fényben, pompás toalettben…
Bolond fejem!… Az eszem hova tettem,
hogy itt fecsérlem az időt evéssel?!
Szedj össze mindent, és kövess, ne késs el!
Vencel
Mért szedjem össze? Megvár így az asztal.
Első fogásként jóllakunk malaszttal!
A kórus éneke fölerősödik, mikor mindketten eltűnnek a szentegyház boltíves portálja mögött, de ahogy a kapu szárnya becsapódik, ismét ünnepi csönd lesz.
II. jelenet
–
Ugyanott –
H. András báró és Ritter Félix jobbról jön.
H. András (meglátva a kőpadra terített elemózsiát)
No lám, ez itt valami „agapé”!
Hidegtál finomságokkal tele!
Félix
A bécsi püspök kedves ötlete?
H. András
Ha nem a püspöké: az érseké.
Félix
Az „agapéra” ne mondjunk nemet!
H. András (megpillantva a teríték mellett egy kulacsot s két kupát)
Ni, bor!
(Belekóstol egy korty erejéig)
Kínálhatom kegyelmedet?
Félix (ízlelgetve a bort)
Grinzingi rizling?… Szívből köszönöm!
Le is tanyázhatnánk a küszöbön.
H. András
Le hát, de csak míg tart a szent mise.
Félix
Úgy tetszik, hogy nincs gátja semmi se.
H. András
Ha már így társak lettünk, gondolom,
pertúra is jó lesz az alkalom.
Félix (koccintásra emeli kupáját)
Servus humillimus…
H. András (szintén emeli kupáját)
Servus… Vale!
Látom, megértesz engem,
Domine!
Ha elkésem az Úrfelmutatásról,
restellek már bemenni… Hátha rám szól
valaki ott benn…
Félix
Én megértelek,
és örömest koccintok is veled. –
Magyar létedre hogy vagy Bécsben itt
oly otthonos?
H. András (bizalmasan)
Szép angyalhad segít!
Forogni köztük – páratlan gyönyör!
Magyart itt honvágy nem soká gyötör.
Félix
Jó bécsi fülnek ilyet hallani.
A szomszéd asztalán a meglesett,
rakott tál gőze mindig kedvesebb!
Nekünk egy HUNGARA a nagy „csali”,
nektek a
bécsi dajna „angyali”!
H. András
Angyal vagy dajna? Magyar szív, ha hallja,
hogy dalra nyíl egy bécsi fruska ajka,
megolvad ám a dalra!
Zene indul, s vele együtt szól és száll az odaképzelt bécsi leány dala, betöltve a teret. András tercelve kíséri énekét.
Ha a Grinzing elcsitul éjjel,
S halkan dúdol a szél,
Fönn távol lobban a fényjel,
Lángja a lelkemig ér…
Nem égi fény, csak gyertya tán,
De dobban rá a szív,
Mert hátha Ő jelez ablakán…
Valaki hátha hív?…
Félix
De mit tudod te, milyen drága kincs
egy HUNGARA itt Bécsben! Párja nincs!
Testét tán két ezüstért megkapod,
de gőgös szivén senki nem tapod!
Valami hercegnői büszkeség
feszíti: hátravetve szép fejét
egyszer csak földhöz vágja poharát,
s kitör… Se ellenség, se jóbarát
előtte nincs: magános rózsaszál.
Dalolni kezd… A barbár nóta száll,
a végtelenbe száll – s sziven talál!
Zene indul, s vele együtt szól és száll – mint előbb a bécsi, úgy most az odaképzelt magyar leány dala. Félix tercelve kíséri énekét.
Luca Panna megy a kútra,
Megy a kútra…
Piros alma hull az útra,
Hull az útra…
Luca Panna: bársony nyereg,
Bársony nyereg.
Nem ül arra minden gyerek,
Minden gyerek!
Aki ráül, úgy megűlje,
Úgy megűlje,
Hogy a jáger le ne lűje,
Le ne lűje!
Megkondul a székesegyház harangja.
H. András
Fut az idő, zenitre hág a nap!
Gyerünk, barátom, meg ne szóljanak!
A delet jelző kongatásra tódul ki s oszlik a hívek serege, s velük együtt András és Félix is távozik. Utoljára Antal és lovásza, Vencel lép ki a templom kapuján.
III. jelenet
–
Ugyanott –
M. Antal
Te is kivártad a szent áldozást?
Vencel
Mi mást tehettem volna itt, mi mást?
(Meglátja, hogy a kőpadra terített elemózsia eltűnt valahová.)
Ni csak! A jó falatnak lába kel?
M. Antal
Kit érdekel már az, kit érdekel?! –
Közel térdeltél énhozzám?
Vencel
Közel.
A főoltárnál hizlaltam szemem
a kegyes, becses nőcselédeken.
M. Antal
Mit láttam én ott!… Földre szállt csodát!
Vencel
Az oltárképet?
M. Antal
Még szebbet!
Vencel
De hát
az úri hölgyek képit nem lehet
meglátni itt! Ezt tiltja rendelet:
a
Keuschheits Comission reglamája.
Megjárja, akinek „fehér a mája”!
M. Antal
Miért?
Vencel
Kémek figyelnek módfelett:
kötelező a fátyolviselet.
M. Antal
S ezt tűrik?
Vencel
Volt egy kis morgás ezért,
de minden zúgolódás véget ért.
A szent
Keuschheits Comission ügye
szilárdan áll, mint a Sion hegye.
M. Antal
Milyen szamárság! Ezzel célt nem érnek,
hisz épp ebben van vonzerő temérdek!
Vencel
De Bécs úgy véli: kell a gát a rontó
kanvágy elé.
M. Antal (szenvedélyesen)
Előttem nincs sorompó!
Fantáziám gátat nem ösmerő,
tilalmas kerten tipró őserő!
Nincs oly Madonna-kép, mi ékesebb
Őnála, kit sötét fátyol fedett!
A legszebb oltárkép azzal nem ér fel,
amint Ő selymes kesztyűjét levonva
a szenteltvízbe nyúlt fehér kezével…
Míg távozott a jámbor nép tolongva,
Ő drága mellét tárva önfeledt
kis mozdulattal keresztet vetett…
A pádimentum forró lett alatta!
Vencel
Az arcát nem, de mellit megmutatta.
M. Antal (elragadtatásában meg se hallja Vencel
cinikus közbekottyantását)
Micsoda kéz, Nagy Ég! Micsoda kéz!
Örökre rabja lesz, ki rája néz!
Márvány fehérség… Rózsaszín köröm
az ujj hegyén… Felvillanó öröm
a félhomályban megpillantani,
mint egy sebes madár röptét, ami
csak rémlik inkább, percre látható…
Nem is tudod: káprázat vagy való?
Vencel
Megtudjuk – erre fogadni merek –
mihelyt a gyóntatáson átesett.
M. Antal
Ugyan miféle bűne is lehet?
Szeplőtlen angyal!
Vencel
Tán azt gyónja meg,
hogy elővillantotta kebelét –
keresztvetéskor.
M. Antal
Tökfilkó! Elég!
(Hirtelen fölfigyel, hallgatózik.)
Pszt! Léptek! – Az Ő cipellője volna?…
Vencel (szintén hallgatózik)
Két pár cipellő…
Kilép a templom mellékajtaján egy lefátyolozott hölgy és komornája.
Rézi (a lefátyolozott Orsolya komornája)
A hintó ott túl vár, lovak befogva,
ha tán indulni tetszenék…
M. Antal (merészen, váratlanul lép a fátylas hölgy felé,
mielőtt az komornájának felelne)
Madonna!
A gyászos Éj megfut, ha kél a Nap.
A dél ragyog már: itt a pillanat,
hogy föllebbentve sűrü fátyladat
tündöklő arcod végre ékesen
reánk ragyogtasd! Könnyez két szemem,
míg meg nem pillanthatja képedet,
mely Napként győz az éjsötét felett.
Borítsd arannyal a koldus világ
feléd esengő tengersok fiát –
és köztük engem, égő hívedet,
ki forró lázban arcodért eped!
H. Orsolya (Rézihez fordul)
Mondd a kocsisnak, hogy várjon kicsit:
még levegőzöm néhány percig itt.
Rézi távozik. Orsolya lassan húzza föl kesztyűjét, majd ismeretlen rajongójához fordul.
Ugy tetszik, abban a hiszemben él,
uram, hogy itt a hely s az alkalom
megtűri azt, ha hozzám így beszél,
magasztalón, rajongva, olvadón,
amint az általában nem szokás.
Imádva
per tu szólít, mint csodás,
egekből földre szállt Madonna-képet!
De hízelgő tömjénnel én nem élek –
akkor sem, hogyha füstje kellemes,
s oly szívből száll, mely tiszta és nemes.
M. Antal (közelebb lép a fátylas Orsolyához)
E néhány szóért forró hála jár:
a szent Madonna-kép így földre száll.
H. Orsolya
Talányosan beszél, uram. Talán…
M. Antal (szavába vág)
Nem lesz köztünk megoldatlan talány!
Kitől egy világ választott el eddig,
egyszerre ide lebbent! Ime, meghitt,
bűvös közelségből beszél, s finom,
meleg lehét magamba szívhatom…
Selymes szavai megérintenek.
H. Orsolya
Hogy értsem ezt?
Vencel (Antalnak, súgva)
Nem jobb, ha elmegyek?
(Gazdája intésére eltűnik egy támfal mögé)
M. Antal
Megkönnyíti a dolgomat kegyed,
mert a magasból le kell szállanom:
szolgálatkészség hajt és szánalom.
H. Orsolya
Ugyan?
M. Antal
Imént azt kellett látnom ott
a misén, hogy egy tolvaj meglopott
egy gyanútlan, nemes személyt – igen,
miközben kegyed buzgón és hiven
mélyült el halkan mormolt szent imába:
övéről egy kéz erszényét levágta!
Kiáltani akartam, ám a perc
s a hely szentségétől bénult a mersz,
s némult a száj… Jóváteszem hibám.
Mert azt az erszényt megszereztem ám!
Legyen szabad átnyújtanom: ime!
Vencel (a támfal mögül kilesve)
Hisz az gazdámé!
(Antal ideges intésére ismét eltűnik.)
H. Orsolya
Lehetséges-e?…
Az elvágott tartózsinór fele
hiányzik róla.
M. Antal
Át kell vennie!
Megszabadít egy gondtól. Egyre megy,
kitől való! Kegyed is károsult!
Az erszény így a legjobb helyre jut!
H. Orsolya
Tulajdonosa tán egy jó keresztény…
meg kell keresni!
Vencel (halkan szól a támfal mögül)
Gazdámé az erszény…
(Antal ideges intésére Vencel ismét eltűnik.)
M. Antal (egyre szenvedélyesebben)
Könyörgök, hogy hallgassa meg szavam:
a kis erszényhez teljes jussa van!
S mint megtaláló egyetlen kegyet
kérek csupán: hadd lássam meg kegyed
képét, mit eddig fátyla úgy fedett,
mint szent Napistent irigy fellegek!
H. Orsolya
Ez szent hely! Szent a törvény is nekem,
mely fátylat rendel: meg nem szeghetem.
M. Antal
Én magam is tudom, hogy szent e hely.
Akkor hát
emlékül fogadja el
e kis gazdátlan erszényt. Boldogit
a tudat, hogy ha olykor rátekint,
eszébe juthatok egy szép napon.
H. Orsolya
Nem illik folyton nemet mondanom.
A kocsiállásban meglelheti
komornám: kérem, adja át neki!
Míg nincs gazdája, hadd őrizze ő!
Jóindulatát köszönöm. Agyő!
M. Antal (nehezen szólal meg)
Agyő?… Agyő, Madonnám!… Mi mást is mondhatok?
Nem érez, aki érez szavakkal mondhatót.
(Mélyen bókol, miközben Orsolya elvonul.)
Vencel!
(Vencel előbújik a támfal mögül.)
A komornának add te át
a tárcát, aztán indulunk tovább.
Vencel fejét csóválva távozik a tárcával.
M. Antal (merengve dudorászik, majd énekel)
Lovamat kötöttem szomorúfűzfához,
Magamat kötöttem fátyolos virághoz.
Lovamat eloldom, amikor a hold kel,
Tetőled, Virágom, csak a halál old el.
(Vencel visszatér.)
Átadtad?
(Vencel búsan bólint.)
Mit csinálhatnánk?… Gyerünk!
Vencel
A tárcára keresztet vethetünk!
Antal és Vencel indul balra kifelé, de ebben a percben Orsolya betoppan jobbról.
H. Orsolya (Antalhoz, idegesen)
Egy szóra még!… Ha ön vagy más… akárki…
a tulajdonost meg tudná találni,
közölje véle: holnap meglel itt,
mikor a toronyóra egyet üt,
s itt lesz a pénzeserszény is velem.
M. Antal (boldog izgalommal)
Kegyes Madonnám, elkisérhetem
lovon fogatját, testőr-módra?
H. Orsolya
Nem.
Ha meg kívánja tartani hiven
megbecsülésem és csodálatom
lovag voltáért, mely lenyűgözött,
akkor kiváncsin nem követ nyomon:
igy lesz első a legelsők között!
M. Antal
Isten mentsen, hogy bárminő egyéb
vágyam miatt elveszthessem kegyét! –
De nem lesz mától könnyü életem:
nem láthatom – és nem feledhetem.
H. Orsolya
Miért ne látna? Ön vezetheti
elébem holnap ide azt, aki
az erszényt teljes joggal átveszi.
M. Antal
Csodás! – Fátylas Virágom, kaphatok
igéretére bármi zálogot?
H. Orsolya
Igéretemre én – kezet adok.
(Kesztyűjét ünnepélyesen lehúzva Antalnak nyújtja
hófehér kezét.)
M. Antal (letérdel és a csukló felett csókolja meg a feléje
nyújtott kezet)
Epedve várom azt a holnapot!
Orsolya hirtelen sarkon fordulva, némán ellebben. Antal térden állva, megigézve néz utána.
Vencel (egy kis töprengés után)
Uram, ha meg nem sértem, ideje
továbbindulnunk. Látom, fő feje
a gondoktul, de mán ebédidő
közelget…
M. Antal (nem figyel Vencel szavaira)
Nem is sejtem, hogy ki Ő!…
Merő igézet és merő titok!
Vencel
De vesztegelnünk itt mán nincsen ok.
M. Antal
Hogy nincsen ok?… Szivemre hallgatok!
Itt érzem még ruhája illatát…
Itt, itt az Ő suhogva lebegő
selymétől édesebb a levegő,
és fényesebb az utcakő az Ő
pillangó-könnyü léptei helyén…
Nem, mégsem megyek innen el, nem én!
Vencel
Gazdám az én szavamra úgyse hajt,
de könnyüszerrel megzavarja majd,
ki erre sétál – fogadni merek –:
fél Bécs ilyenkor erre ténfereg.
M. Antal
Varázslatos a templom közele…
Tünődöm itt remélve réveteg…
Vencel
Szegényen, mint a templom egere!
M. Antal
Bolond beszéd! Ha tudnád, hogy milyen
páratlan kincstől duzzad a zsebem!…
(Zsebéből egy erszényt ránt elő, s Vencel orra alá tartja.)
Az Ő erszénye!
Vencel
Hogy került ide?
A tolvajtól?
M. Antal (nevetve)
A tolvaj csak mese.
Elhitted?… Én, én voltam az, aki
le mertem erszényét nyisszantani.
Most kibányásszuk ebből titkait:
tartalma sok mindenre megtanit!
Vencel
Nem értem! Gazdám elvesztegeti
saját bukszáját jó pénzzel teli…
Kerít helyette egy ilyen pici,
nőnek való csecsebecsét, s hiszi,
hogy jó cserét csinált. – Lássuk a medvét!
M. Antal
Nem! Mondjuk inkább így: lássuk a lelkét!
Az tárul most ki akaratlanúl.
A tárca vall!
Vencel
De nyissa hát az úr!
M. Antal
Tán sorsom dől el attól, mit lelek
a tárca mélyén!
Vencel
Szimpla művelet –
miért halasszuk?
M. Antal
Kétség és gyönyör
felváltva tölt el: üdvözít – s gyötör.
Ha nincsen bennünk kellő áhitat,
mi testet-lelket, szívet átitat…
Vencel (szavába vág)
Énbennem megvan. Adja hát az úr,
meglátja: elvégzem hibátlanúl!
M. Antal (tenyerén mérlegeli az erszényt)
Van súlya. Becse sem lehet kevés.
Vencel
Ez könnyen lehet súlyos tévedés.
M. Antal (óvatosan nyitja az erszényt)
Csak csínján! Kárt ne valljon belseje!
Egy nő szivébe nyúlunk most bele.
(Egyenkint szedi ki belőle a tárgyakat.)
Kemény kis tárgy… de lágy papírtok óvja.
Vencel
Túl sok lehet a titkolnivalója.
M. Antal
Talán valami drágakő?
Vencel (morgolódva)
Túl drága nékünk már a nő.
M. Antal (kibontja a papírtokot)
Kis zöld kő bújt meg a papírba –
s egy mondat a papírra írva:
„Nyakláncon hordva, szív felett,
migréntől óvó amulett.”
Vencel
Ajaj! Klimaxos nő lehet.
M. Antal
Kussolj! Ne rontsd a kedvemet!
(Újabb tárgyat húz elő.)
Egy kis ezüst gyüszűcske…
(Merengve nézi.)
Vencel (türelmetlenül)
Aztán?
M. Antal (a gyűszűre figyel, nem Vencelre)
Ez óvja azt a finom ujját…
Vencel (morogva)
S ujja köré tekeri gazdám.
M. Antal
Bolond beszéd!
(Meglepődve fedez föl valamit.)
Nicsak!
Vencel (kíváncsin)
Mi újság?
M. Antal
Itt egy diónyi gombolyag.
(Kihúz belőle egy szálat.)
Pókháló-könnyű, lágy fonat.
Vencel
Behálózhatja az urat.
M. Antal (rá se hederít Vencelre)
S borostyángyűrűk… Három is!
Vencel
Jól jár velünk a kis hamis!
Miénk e „nesze semmi” itt,
s ő viszi gazdám mindenit!
M. Antal
Beszélsz, beszélsz, beszélsz, beszélsz,
de nincs szavadban semmi ész!
Nem is sejted, nekem mit ér
egy gyűrű, melyhez ujja ér!…
S nem egy, de három!… Csupa kincs!
S nagyobb gyönyör számomra nincs
annál, hogy holnap várhatom,
s itt szemtől-szembe láthatom!
Vencel
Ha eljön.
M. Antal
Kezét adta rá!
Te még kétkedni mersz!
Vencel
Naná!
Előveszi a jobb eszit:
többé sohase látjuk itt. –
De lám!…
Antal Bécsben élő rokona, Mészel Viktor érkezik Huszár András báróval együtt.
M. Viktor
No, csakhogy megvagy, Antalom!
Mennyit nyomoztunk, kóborló rokon!
Kajtatni téged izzasztó robot!…
Tudod, ki ez?
(Andrásra mutat.)
Jövendő sógorod:
Huszár András. No, menjünk szaporán!
A Huszár-portán régen várnak ám!
H. András
Ugy ám! S jó látnom végre: nem mese,
hogy délceg lovag húgom jegyese!
De első utad mért nem vezetett
mihozzánk? Orsi már hírből szeret,
s rég várja, hogy találkozzék veled!
Vencel (Antalhoz bizalmasan)
Mondtam!…
M. Antal (egy gesztussal bemutatja szolgáját)
Ez Vencel, derék kalaúz,
és tudván tudja, szívem hova húz…
Vencel (foga közt)
De mennyire!
M. Antal
Csak hosszu volt utunk,
s nem illett volna beállítanunk
így porlepetten, verítékesen…
Vencel (gunyorosan)
Érti az úr a módját!
M. Antal (foga közt, Vencelhez)
Csönd legyen!
H. András
Mi mindenről gondoskodunk, barátom.
Hogy ki kell fújni magatok, belátom.
De én megyek és bejelentelek.
Viktor még itt marad. Isten veled!
Hamarosan találkozunk minálunk.
(El.)
M. Viktor
Otthon mi hír?
M. Antal (kesernyés mosollyal)
A sültgalambra várunk.
Amint az Hunniában rég szokás.
M. Viktor
S Bécs volna a galambsütő szakács?
Vencel
Beszéljék ezt meg, gazdám. Azalatt
a kútnál itatom a lovakat.
(El.)
M. Antal
Hallom, neked a piktorság bevált.
Hired-neved két országot bejárt!
M. Viktor
Lepingálom a hölgyvilág javát
elefántcsontra ovális keretben.
Az apró képek nagymestere lettem.
És mesterművem: Orsi képe-mása.
Azt akarom, hogy Őt mindenki lássa!
M. Antal
Megszépíti a mesteri ecset?
M. Viktor
Az mind hazug, ki ilyesmit fecseg!
Tündéri arca páratlan csoda:
„megszépitésre” nem szorult soha!
M. Antal
Viktor piktor, kíváncsivá teszel.
M. Viktor
Kíváncsiból majd boldoggá leszel.
M. Antal
Akár te, Viktor.
M. Viktor
Azt nem mondhatom.
M. Antal
Mi ez a futó árnyék arcodon?
M. Viktor
Bár
futó árnyék volna csak!
M. Antal
Mi baj hát?
M. Viktor
Boldogság volt lefestenem az arcát –
s boldogtalanság, hogy… de hagyjuk ezt!
M. Antal
Belészerettél? Rabja vagy?
M. Viktor
Mi más?
De hogy jöttél rá?
M. Antal
Családi vonás.
Oly ismerős ez a fellobbanás!
S azt is tudom, hogy ez nem „szalmaláng”,
ahogy hiszik.
M. Viktor
Villámként csap le ránk,
és sötét nyoma szívünkben marad.
M. Antal
S Ő tudja?
M. Viktor
Sejtenie sem szabad!
Ő most terád vár. Nincs más gondolat
fejében, az csupán, hogy érkezel,
s reménységből valósággá leszel.
Én különben is holnap indulok
München felé. Ott vár rám sok dolog…
Új műterem… új mesterek… Elég!
Jó szívvel búcsuzom majd: áldjon Ég!
M. Antal
Nem áldás az nekem, mi fáj neked!
Ráérsz utazni! Itt van most helyed!
Ki tudja még, mit hoz reánk e nap?
Ki tudja, kellek-é majd Orsinak?
Álomkép voltam mindmáig neki:
mi lesz, ha lényemet megismeri?
S mi lesz, ha benne én sem azt lelem,
kiről álmodtam forró éjeken?
Nem, nem, barátom, vérem, jó rokon,
legyünk csak túl e sorsdöntő napon!
Lehet még Viktoré a győzelem!
S a holnap?… csupa kérdőjel nekem!
Fél karral egymást átölelve, együtt távoznak.
IV. jelenet
Szoba Huszár László báró bécsi házában. Orsolya kisasszonyt öltözteti komornája, Rézi.
H. Orsolya
Nagy újság! Megjött vőlegényem!
Már itt van reggel óta Bécsben!
Hallottad?
Rézi
Hogyne! Azt hiszem,
jó készülődnünk íziben,
mert, András úr szerint, hamar
kapunkig érhet: jó lovar,
s van is sietni most oka,
hisz várja szép menyasszonya!
H. Orsolya
Elég! Csak erről ne beszélj! –
Valaki zörget?
Rézi
Csak a szél.
H. Orsolya
Azt sem tudom, hol a fejem…
Hozd azt a krinolint nekem!
Rézi
Hisz itt van!
H. Orsolya
Add rám! Jaj, milyen
nehéz ez a sűrű selyem!
Rézi
Tessék megint a szallagost,
az könnyebb…
H. Orsolya
Jaj, csak azt ne most!
Hisz rajta minden kis fodor
emléket ébreszt, s elsodor
a szép lovag felé… Szakadj,
szakadj meg, szívem! Nem szabad!…
Más szoknyaforma, más selyem –
így könnyebb Őt felejtenem. –
Add azt a tükröt! Igy helyes
a frizurám?
Rézi
Tökéletes!
Ha meglátja a vőlegény,
örökre rabja lesz, szegény!
H. Orsolya
Szegénynek mondod?
Rézi
Annak én!
Mivelhogy ő csak vőlegény,
nem „szép lovag” az én bohó
kisasszonyom szivében – ó,
más ül királyi trónon ott!
H. Orsolya
Csodálkozol? Zavart vagyok
bizony, ha arra gondolok,
hogy ide jön egy idegen,
kit más választott ki nekem.
Rézi
Hogy idegen?…
H. Orsolya
Nem ismerem.
Kisbaba voltam, csecsemő,
hogy eljegyeztek. Hát ki ő
az én szememben? A jövő
homályosan sejlik csupán,
csöppet se biztató, nem ám!
Bolond szokás ez, hogy a lány
helyett az apja, anyja dönt!
Rézi
A jó jegyesség odafönt,
az égben köttetik.
H. Orsolya
De ezt
nem ott kötötték! Ez kereszt!
Rézi
Azért az mindenekfölött,
mert az a lovag közbejött!
H. Orsolya
Lehetnénk egy pár, boldogok –
én általa, Ő általam.
Bár volna minden jó lovag,
mint Ő, oly délceg, gáncstalan!
S bár állna jövendőbelim
oltár elé is ily delin!
Rézi
Még százszor különb is lehet!
H. Orsolya
Ej, Rézi, hogy mondhatsz ilyet!
Álomlovag! Őnála nincs
e földön fénylőbb drága kincs!
Sugárzó fénye nem hamis:
előkelő morálja is.
Amikor arra kértem ott,
hogy ne kövessen, meghajolt,
s azonnal beléegyezett:
lovag volt mindenekfelett!
Szemében bánat és remény
váltotta egymást. Láttam én,
milyen nagy belső küzdelem
feszíti mellét! Tisztelem!
Rézi
De mi értelme egyre csak
az ismeretlen szép lovag
erényein tünődni épp
akkor, mikor mindjárt belép
a vőlegény…
(Lenéz az ablakból.)
Rögtön benyit!
H. Orsolya (szintén lenéz)
Nem, nem, Ritter Félix ez itt:
hugával együtt érkezik.
Ritter Félix jön, karján vezetve húgát, Teréziát. Belépve mindketten bókolnak.
Félix
Ha már a szomszéd palota
családunk bécsi otthona:
illő, hogy nyájas kötelék
kapcsoljon össze mielébb.
Tisztelgek hát – s legyen szabad
most bemutatnom húgomat:
Teréziát.
H. Orsolya
Megtisztelő
számunkra ily előkelő,
finom hölgyet fogadni itt.
F. Terézia
Hallom, hogy nagy nap közelít,
hölgyem, kegyed nászünnepe.
Hadd kérdezem meg, hogy eme
szép alkalommal lehet-e,
hogy majd az esküvő után,
mint első koszorúsleány
szobájáig kísérjem el –
ha még nem foglalt ez a hely?…
H. Orsolya
Kegyed szivemben olvasott,
és számból vette ki a szót!
Bocsássa meg, hogy oly zavart
vagyok, s e kérés elmaradt!
Szólhattam volna már előbb…
Ajánlat nincs megtisztelőbb!
F. Terézia
Ki nem zavart a nász előtt?!
H. Orsolya
Kivált akkor, ha a leány
előtt a párja még talány.
F. Terézia
Okos beszéd! Nekem bizony
efféle nász merő iszony!
Föl nem vennék ilyen igát!
H. Orsolya
Szavával elevenbe vág!
F. Terézia
Szavamra mondom, vakmerő
ilyen helyzetben mind a nő,
ha oltár előtt mond
igent!
Félix
Dacos leány vagy – annyi szent!
F. Terézia
Ki esküszót vaktába mond,
vagy ritka hős – vagy sültbolond!
V. jelenet
–
Fogadóterem a Huszár-palotában –
A házi zenekar ünnepélyes muzsikájára bevonul a ház ura: Huszár László báró, családjával és a személyzettel. Követi őket Mészel Viktor, a festő, majd a Magyarországról érkezett vőlegény: Mészel Antal, szolgájával, Vencellel. Mikor a zene elhallgat, Huszár László báró szólal meg.
H. László (leányához, Orsolyához)
Leányom, itt a pillanat,
melynél szebbet a sors nem ad:
előtted áll, kit módfelett
bölcsen választottunk neked,
hogy majdan férjurad legyen.
Örömkönnytől ragyog szemem
látván, milyen délceg lovag!
Nincs párja Bécs ege alatt!
Tudom, sok fényes bálterem
parkettjén bőséggel terem
számodra táncos mindenütt –
de ő különb! Őrajta még
ott érzem én a magyar ég
áldott, meleg lehelletét…
Apjának ifju mása ő:
virul, akárcsak jégtörő
napfény alatt a zöld mező!
– Micsoda boldog alkalom!
Leányom, elárulhatom,
hogy néhány éber éjen át
egy ünneplő szimfóniát
szereztem én. Az szebb beszéd:
szóljon helyettem! – Hej, zenét!
A zenekar játszani kezdi az ünneplő szimfóniát. A társaság udvariasan hallgatja, de közben az alábbi fojtott, izgatott párbeszédekre kerül sor.
H. Orsolya (Rézihez)
De hisz ez ő, ez ő, ez ő,
a széditő, a vakmerő!
Rézi
Jó képű, jó vérű legény!
Hogy lángolt ott a dóm terén!
H. Orsolya
Tréfál a sors? Ki ez, ki ez?
S mi lesz ebből, mi lesz, mi lesz?
Rézi
Mi lenne? Int a jószerencse!
Ne féljen tűle egy szemet se!
M. Antal (szolgájához)
Vencel, ha tudnád, mint unom
ipam-uram s menyasszonyom!
Itt ez a cécó szinte sért…
A Fátylas Istennő kisért.
Vencel
Az jól meglépett – s vitte bukszánk!
M. Antal
Elég legyen! Befogd a csúf szád!
Vencel
Itt ez a takaros kisasszony…
Az úrfi nem lát a szemétül!
Egy fátylas nőbe beleszédül!
M. Antal
Csitt! Jól vigyázz, mert megharagszom!
Vencel
Jó, jó, ha tetszik, kussolok.
De mondhatom, bolond dolog…
M. Antal
Vencel!… Nevellek már mióta!
Vencel (fölujjong)
Ahol ni! Mennyi jó itóka!
Inasok tálcán frissítő italokkal szolgálnak. Amikor a rövidke zenedarab véget ér, a társaság illendően megtapsolja. A házigazda meghajol, s Antal felé fordul.
H. László
Fiam – ha kérdenem szabad –,
leányomhoz mért nincs szavad?
M. Antal (legyőzve zavarát, udvariasság
hamis pénzével fizet)
Mért hallgat el a száj, mikor
a szív mélyén egy láva forr?
(Orsolyához fordul.)
Bocsáss meg, mátkám, hogyha tán
ügyetlen s késve szól a szám!
Szűz szépségednek tudd be ezt,
mely megragad és nem ereszt,
amíg a kellő, tiszta szó,
a tisztességgel hódoló
nyelvemre nem jön… Megbocsáss!
H. Orsolya
Ez tiszta szív jele. Mi más?
Nincsen mit megbocsátanom.
M. Viktor (Antalhoz)
Boldog lehetsz hát, jó rokon!
Félix
Szerencse kísér útadon!
H. András (bemutató gesztussal)
Félix lovag, szomszéd urunk,
akivel „vizaví” lakunk…
S ott húga, szép Terézia,
ki mosolyogva nézi a
ti bontakozó sorsotok.
M. Antal
Szívből mondom: hálás vagyok.
H. László
Fut az idő, az óra int!
Vendégeim vagytok ma mind!
M. Viktor
Nos, Antalom, tiéd a pálya!
S ily pályadíjnak van-e párja?
A győztesek jutalma vár!
M. Antal (mintegy magának)
De gondolatom messze jár…
M. Viktor (bizalmasan)
Mindenki irigyed lehet.
Félix (Teréziához, bizalmasan)
Hogy tetszik Antal úr neked?
Akad-e itt még egy lovag,
kin annyi lányszem fönnakad?
F. Terézia (bizalmasan)
Alatta táncolhat a ló,
de hitvestársnak nem való.
H. László
Asztalhoz hát! – Nos, Orsikám?…
H. Orsolya
Egy perc… Követlek majd, Apám.
Mind elvonulnak, kivéve Orsolyát és komornáját, Rézit.
Rézi
Mi baj, mi baj, kisasszonyom?
H. Orsolya
Mi baj? Nagy kétség súlya nyom.
Rézi
Ugyan mi? Kétség? Ejnye, ejnye –
hát érheti még több szerencse?
Akirül mindig álmodott,
s kereste váltig itt meg ott –
egyszerre most váratlanul
előkerül s ölébe hull!
A nagyszerű, a kincset érő
lovag beállít: ő a kérő!
Lehet-é jobbat várni még?
Több áldást adhat-é az ég?
H. Orsolya
Ne oktass! Ettől megveszek!
Semmit sem ért a tyúkeszed!
Hogy bízzak majd, mint asszonya,
abban, ki nem nyughat soha,
ki képes aznap, amidőn
éppen háztűznézőbe jön
menyasszonyához, egy bolond,
fölháborító, vad kaland
tüzébe vetni a szivét?
Őrjöngve, lángadozva ég
egy fátyol fedte arc előtt!
Mi biztosítja a jövőt
számomra oly férj oldalán,
ki így rajong és így csapong?
Szavának röpte szép, magas,
de mit sem ér, mert – szélkakas!
Rézi
De hát ki másnak udvarolt,
kinek szerelmes rabja volt?
Kisasszonyom, hát nem kegyed
volt az, kit ott fátyol fedett?
Féltékeny kire is lehet?
H. Orsolya
Hát önmagamra!
Rézi
Őrület!
H. Orsolya
Az! Az! Kegyetlen szenvedek,
magányosan halálosan.
Rézi
S mi nyugtathatná meg kegyed?
Bajának milyen írja van?
H. Orsolya
Csak egy. Ha holnap elmegyek
a megbeszélt találkozóra,
amikor egyet üt az óra.
Hadd lássam, vár-e ott reám!
Rézi
No, nagy bohóság volna ám
őnéki odamennie!
Ott lángra gyúlt bolond szive
egy szépnek sejtett arc előtt,
mely azzal széditette őt,
mit szemmel meg se nézhetett!
Fűtötte forró képzelet
egy fátyol láttán… Ámde most
hús-vér valóság lett a nő,
s a párja is lesz hamarost!
Találkán mit keresne ő?
A férfinép, ha nem beteg,
sokat töprengni nem szeret,
ábrándot, álmot elfeled:
csak a valóság ejti meg!
H. Orsolya
De bizonyosság kell nekem!
Odamegyek: lássam, hogy ő
nincs ott, s hogy többé senki nő
rajtam kívül nem kell neki!
Rézi
Ha már így tetszett dönteni,
legyen meg! S mit segíthetek?
H. Orsolya
Ne félj, jut feladat neked.
Szükségem lesz bérelt batárra
s egy ismeretlen új lakájra.
Rézi
Meglesz.
H. Orsolya
Figyelj, mondom tovább.
Szerezz nekem egy gyászruhát!
Rézi
Ugyan minek?
H. Orsolya
Hogy senki ott
ne tudja rólam, ki vagyok.
Inkognitóban utazom.
Siess!
Rézi
Megyek, kisasszonyom!
(Elsiet.)
Az ebédlőben asztali ima szárnyaló kórusa zendül, s idehallatszik.
H. Orsolya
Mi ez?… Az asztali ima?…
Szivembe markol dallama…
– Lányok védője, Szűzanyám,
most, most segíts, tekints le rám!
(Térdre rogy, és keresztet vet.)
A kórus egyre szárnyalóbban szól, miközben legördül a függöny.
