×

Két tűz között

romantikus vígjáték, I/1. rész

Mészöly Dezső

2005 // 09
Néhai feleségem, Bereczky Erzsébet emlékének ajánlom művemet.
Mindegyre Ő volt eszemben és szívemben, amíg ezt a színjátékot költöttem.









Történik Bécsben és környékén, Mária Terézia uralkodása idején.

Fölvetettem

Önfeledten,

Öltögettem,

Illegettem

A magános Szigligetben

Ezt a színi költeményt,

Esterházy őslakának

Késve jött vendégeként.

Mit ér eszmém, igazságom?

Nem sokat töröm fejem:

Eszterházi Vigasságon

Majd csak így is elmegyen.

Szereplők

Mária Terézia (császárnő)

Huszár László (báró)

Orsolya (László báró leánya)

András (László báró fia)

Mészel Antal (testőrjelölt)

Mészel Viktor (festőművész)

Félix lovag (kalandor udvaronc)

Terézia (Félix testvérhúga)

Vencel (Mészel Antal lovásza)

Rézi (Orsolya komornája)

Futár

Szolga

Előjáték



A bécsi Burg tróntermében, koronásan, palástosan, jobbjában jogarával, trónol a császárnő: Mária Terézia. Előtte az Államtanács, a Testőrség s a Rendőrség főemberei állnak, várva a felséges nyilatkozatra.

Ünnepélyes zene szól, s miután az véget ér, a feszült csendben megszólal a császárnő:

Mária Terézia

Együtt a teljes testület:

övezze kellő tisztelet!

Uj Erkölcs-törvényt hirdetünk.

Elég volt abból Minekünk,

hogy városszerte léhaság

tobzódhatott több éven át!

A Rendőrség s a Hadsereg

mindezt nem fékezhette meg.

Az iskolák s a templomok

falai közt is hóditott

a szemtelen könnyelmüség,

amelytől szégyenpírban ég

orcája Bécs bíráinak,

látván, hogy itt mindent szabad.

A szent beszéd s a szent mise

során se óhajt senki se

magába szállva ülni ott:

inkább a sok kokett kokott

orcájában gyönyörködik.

Ezért is elrendeljük itt,

hogy mostantól a hölgyeket

bámészkodóktól védje meg

misén a fátyolviselet!

Ezt parancsoljuk: Ausztria

felséges császárasszonya,

Mi: Mária Terézia.

(Ismét zene, majd függöny.)

Első felvonás



I. jelenet



– A bécsi Szent István-székesegyház előtt –

Az ifjú testőrjelölt, Mészel Antal kezében lovaglópálcát szorongatva, álmélkodva néz föl a székesegyház épületére… Majd megfordul, s tekintetével lovászát keresi… nem leli… Türelmetlenül toppant.

M. Antal

Hová tűnt ez a Vencel? – Hé te, Vencel!

Süket vagy, Vencel? Merre tévelyegsz el?

Vencel (kezében pálcával, vállán tarisznyával jön balról)

Csak megkötöttem ott a lovakat.

M. Antal

Különb lovász tenálad nem akad!

Hol leltél fát ilyen kőrengetegben?

Vencel

Egy alkalmatos lámpavasra leltem.

M. Antal

Ahhoz kötötted?…

Vencel

Jó az Isten, jót ád.

Mostantul mán így fújhatjuk a nótát (énekli):

Lovamat kötöttem lámpavas lábához.

M. Antal (folytatja énekelve)

Magamat kötöttem gyenge violához.
Vencel (énekli)

Lovamat eloldom, amikor a hold kel.

M. Antal (énekli)

Tetőled, violám, csak a halál old el.

Vencel

Keressük hát meg azt a violát –

a Tiefen Graben táján odaát.

Uram, az ember eltévedhet ám

zsákutcák, korzók, piacok során…

S azért szerződtetett kegyelmetek,

hogy ne csak szolga: kalauz legyek!

De bolygunk, mint a lik nélkül maradt

egér – és közben az idő szalad!

Kegyelmed atyjaura rábeszélt,

hogy első renden gondom arra légyen…
M. Antal (szavába vág)

Pokolra gond! – Be nagyszerű! be szép!

Nincs több ilyen pazar hely földön-égen!

Beszívom bűvös-bájos illatát,

és érzem, fokrul fokra hogy hat át!…

A büszke Bécs varázsos lelke leng

a parkok, tornyok, paloták felöl…

Itt érzem a jövőt, a végtelent!
Vencel

Gondolja meg…
M. Antal

A gondolat megöl!

Itt élni kell, nem gondolkodni!
Vencel

Jó, jó.

Beszélhetek az úrnak: falra borsó…

Hát éljünk akkor: megterítek itt

a kőpadon.
M. Antal

No, faljunk egy kicsit!

(Evés közben is a székesegyházból zsongva kiszűrődő

zenére figyel, s egy szál kolbásszal gesztikulál.)

Hallod?… Hol szárnyaló, hol szerteomló…

Majd újra tornyosulva nő…
Vencel

De gazdám…
M. Antal

Nem érted, nem is értheted, mi hat rám.

Nehány esztendős lócsiszárkodás

után neked piac Bécs, semmi más.

De én először nézek itt körül…

Szemem káprázik, lelkem részegül…

Énnékem ez a város: meseország…

Itt tündérek szövik a földi sorsát!

Először Bécsben!… Nincs itt lehetetlen!

A szép királyné testőre leszek!

Dörömböl, tombol szívem kebelemben –

kimondom magyarán: majd’ megveszek!

Vencel

S a mátkájára gazdám nem kiváncsi?

M. Antal

Majd megkeressük. Nem győzöd kivárni?

Vencel

Ideje volna szemtül-szembe látni,

hisz bécsi rokonokhoz költözött,

itt bálozik herceglányok között!

S az úr nem látta gyermeksége óta!

M. Antal

Az a jegyesség nékem – régi nóta.

Te is tudod, hogy otthon mint megyen:

Két birtok összeér, az egyiken

fiú születik, másikon leányka…

Nosza, legyen hát majdan Ő a mátka!

Vén nénikék közt egy mondóka járja:

„Két csemete felnő –

Egy pár lesz a kettő!”

Vencel

Hát nem lesz?

M. Antal (gúnyosan)

Mért ne? Egyszerű dolog.

Szülőik – itt is, ott is – boldogok:

megduplázódnak így a birtokok!

Pendelyes csöppség volt az én arám,

s én hátul gombolt bugyijú kölök,

mikor vigan, fehér asztal fölött

megköttetett az egyezség… De lám,

lejár az óra! – Hallod?… hallod ezt?…

Már nemsokára: Ita missa est.

A mise végét lássuk legalább,

a térdre hulló hölgyek csapatát

szines, szűrt fényben, pompás toalettben…

Bolond fejem!… Az eszem hova tettem,

hogy itt fecsérlem az időt evéssel?!

Szedj össze mindent, és kövess, ne késs el!

Vencel

Mért szedjem össze? Megvár így az asztal.

Első fogásként jóllakunk malaszttal!

A kórus éneke fölerősödik, mikor mindketten eltűnnek a szentegyház boltíves portálja mögött, de ahogy a kapu szárnya becsapódik, ismét ünnepi csönd lesz.

II. jelenet

Ugyanott
H. András báró és Ritter Félix jobbról jön.
H. András (meglátva a kőpadra terített elemózsiát)

No lám, ez itt valami „agapé”!

Hidegtál finomságokkal tele!

Félix

A bécsi püspök kedves ötlete?

H. András

Ha nem a püspöké: az érseké.

Félix

Az „agapéra” ne mondjunk nemet!

H. András (megpillantva a teríték mellett egy kulacsot s két kupát)

Ni, bor! (Belekóstol egy korty erejéig)

Kínálhatom kegyelmedet?

Félix (ízlelgetve a bort)

Grinzingi rizling?… Szívből köszönöm!

Le is tanyázhatnánk a küszöbön.

H. András

Le hát, de csak míg tart a szent mise.

Félix

Úgy tetszik, hogy nincs gátja semmi se.

H. András

Ha már így társak lettünk, gondolom,

pertúra is jó lesz az alkalom.

Félix (koccintásra emeli kupáját)

Servus humillimus…

H. András (szintén emeli kupáját)

Servus… Vale!

Látom, megértesz engem, Domine!

Ha elkésem az Úrfelmutatásról,

restellek már bemenni… Hátha rám szól

valaki ott benn…

Félix

Én megértelek,

és örömest koccintok is veled. –

Magyar létedre hogy vagy Bécsben itt

oly otthonos?

H. András (bizalmasan)

Szép angyalhad segít!

Forogni köztük – páratlan gyönyör!

Magyart itt honvágy nem soká gyötör.
Félix

Jó bécsi fülnek ilyet hallani.

A szomszéd asztalán a meglesett,

rakott tál gőze mindig kedvesebb!

Nekünk egy HUNGARA a nagy „csali”,

nektek a bécsi dajna „angyali”!
H. András

Angyal vagy dajna? Magyar szív, ha hallja,

hogy dalra nyíl egy bécsi fruska ajka,

megolvad ám a dalra!

Zene indul, s vele együtt szól és száll az odaképzelt bécsi leány dala, betöltve a teret. András tercelve kíséri énekét.

Ha a Grinzing elcsitul éjjel,

S halkan dúdol a szél,

Fönn távol lobban a fényjel,

Lángja a lelkemig ér…

Nem égi fény, csak gyertya tán,

De dobban rá a szív,

Mert hátha Ő jelez ablakán…

Valaki hátha hív?…
Félix

De mit tudod te, milyen drága kincs

egy HUNGARA itt Bécsben! Párja nincs!

Testét tán két ezüstért megkapod,

de gőgös szivén senki nem tapod!

Valami hercegnői büszkeség

feszíti: hátravetve szép fejét

egyszer csak földhöz vágja poharát,

s kitör… Se ellenség, se jóbarát

előtte nincs: magános rózsaszál.

Dalolni kezd… A barbár nóta száll,

a végtelenbe száll – s sziven talál!

Zene indul, s vele együtt szól és száll – mint előbb a bécsi, úgy most az odaképzelt magyar leány dala. Félix tercelve kíséri énekét.

Luca Panna megy a kútra,

Megy a kútra…

Piros alma hull az útra,

Hull az útra…

Luca Panna: bársony nyereg,

Bársony nyereg.

Nem ül arra minden gyerek,

Minden gyerek!

Aki ráül, úgy megűlje,

Úgy megűlje,

Hogy a jáger le ne lűje,

Le ne lűje!

Megkondul a székesegyház harangja.
H. András

Fut az idő, zenitre hág a nap!

Gyerünk, barátom, meg ne szóljanak!

A delet jelző kongatásra tódul ki s oszlik a hívek serege, s velük együtt András és Félix is távozik. Utoljára Antal és lovásza, Vencel lép ki a templom kapuján.

III. jelenet

Ugyanott
M. Antal

Te is kivártad a szent áldozást?

Vencel

Mi mást tehettem volna itt, mi mást?

(Meglátja, hogy a kőpadra terített elemózsia eltűnt valahová.)

Ni csak! A jó falatnak lába kel?

M. Antal

Kit érdekel már az, kit érdekel?! –

Közel térdeltél énhozzám?

Vencel

Közel.

A főoltárnál hizlaltam szemem

a kegyes, becses nőcselédeken.

M. Antal

Mit láttam én ott!… Földre szállt csodát!

Vencel

Az oltárképet?

M. Antal

Még szebbet!

Vencel

De hát

az úri hölgyek képit nem lehet

meglátni itt! Ezt tiltja rendelet:

a Keuschheits Comission reglamája.

Megjárja, akinek „fehér a mája”!
M. Antal

Miért?
Vencel

Kémek figyelnek módfelett:

kötelező a fátyolviselet.
M. Antal

S ezt tűrik?
Vencel

Volt egy kis morgás ezért,

de minden zúgolódás véget ért.

A szent Keuschheits Comission ügye

szilárdan áll, mint a Sion hegye.
M. Antal

Milyen szamárság! Ezzel célt nem érnek,

hisz épp ebben van vonzerő temérdek!
Vencel

De Bécs úgy véli: kell a gát a rontó

kanvágy elé.
M. Antal (szenvedélyesen)

Előttem nincs sorompó!

Fantáziám gátat nem ösmerő,

tilalmas kerten tipró őserő!

Nincs oly Madonna-kép, mi ékesebb

Őnála, kit sötét fátyol fedett!

A legszebb oltárkép azzal nem ér fel,

amint Ő selymes kesztyűjét levonva

a szenteltvízbe nyúlt fehér kezével…

Míg távozott a jámbor nép tolongva,

Ő drága mellét tárva önfeledt

kis mozdulattal keresztet vetett…

A pádimentum forró lett alatta!
Vencel

Az arcát nem, de mellit megmutatta.
M. Antal (elragadtatásában meg se hallja Vencel

cinikus közbekottyantását)

Micsoda kéz, Nagy Ég! Micsoda kéz!

Örökre rabja lesz, ki rája néz!

Márvány fehérség… Rózsaszín köröm

az ujj hegyén… Felvillanó öröm

a félhomályban megpillantani,

mint egy sebes madár röptét, ami

csak rémlik inkább, percre látható…

Nem is tudod: káprázat vagy való?
Vencel

Megtudjuk – erre fogadni merek –

mihelyt a gyóntatáson átesett.
M. Antal

Ugyan miféle bűne is lehet?

Szeplőtlen angyal!
Vencel

Tán azt gyónja meg,

hogy elővillantotta kebelét –

keresztvetéskor.
M. Antal

Tökfilkó! Elég!

(Hirtelen fölfigyel, hallgatózik.)

Pszt! Léptek! – Az Ő cipellője volna?…
Vencel (szintén hallgatózik)

Két pár cipellő…

Kilép a templom mellékajtaján egy lefátyolozott hölgy és komornája.
Rézi (a lefátyolozott Orsolya komornája)

A hintó ott túl vár, lovak befogva,

ha tán indulni tetszenék…
M. Antal (merészen, váratlanul lép a fátylas hölgy felé,

mielőtt az komornájának felelne)

Madonna!

A gyászos Éj megfut, ha kél a Nap.

A dél ragyog már: itt a pillanat,

hogy föllebbentve sűrü fátyladat

tündöklő arcod végre ékesen

reánk ragyogtasd! Könnyez két szemem,

míg meg nem pillanthatja képedet,

mely Napként győz az éjsötét felett.

Borítsd arannyal a koldus világ

feléd esengő tengersok fiát –

és köztük engem, égő hívedet,

ki forró lázban arcodért eped!
H. Orsolya (Rézihez fordul)

Mondd a kocsisnak, hogy várjon kicsit:

még levegőzöm néhány percig itt.

Rézi távozik. Orsolya lassan húzza föl kesztyűjét, majd ismeretlen rajongójához fordul.

Ugy tetszik, abban a hiszemben él,

uram, hogy itt a hely s az alkalom

megtűri azt, ha hozzám így beszél,

magasztalón, rajongva, olvadón,

amint az általában nem szokás.

Imádva per tu szólít, mint csodás,

egekből földre szállt Madonna-képet!

De hízelgő tömjénnel én nem élek –

akkor sem, hogyha füstje kellemes,

s oly szívből száll, mely tiszta és nemes.
M. Antal (közelebb lép a fátylas Orsolyához)

E néhány szóért forró hála jár:

a szent Madonna-kép így földre száll.
H. Orsolya

Talányosan beszél, uram. Talán…

M. Antal (szavába vág)

Nem lesz köztünk megoldatlan talány!

Kitől egy világ választott el eddig,

egyszerre ide lebbent! Ime, meghitt,

bűvös közelségből beszél, s finom,

meleg lehét magamba szívhatom…

Selymes szavai megérintenek.
H. Orsolya

Hogy értsem ezt?
Vencel (Antalnak, súgva)

Nem jobb, ha elmegyek?

(Gazdája intésére eltűnik egy támfal mögé)
M. Antal

Megkönnyíti a dolgomat kegyed,

mert a magasból le kell szállanom:

szolgálatkészség hajt és szánalom.
H. Orsolya

Ugyan?
M. Antal

Imént azt kellett látnom ott

a misén, hogy egy tolvaj meglopott

egy gyanútlan, nemes személyt – igen,

miközben kegyed buzgón és hiven

mélyült el halkan mormolt szent imába:

övéről egy kéz erszényét levágta!

Kiáltani akartam, ám a perc

s a hely szentségétől bénult a mersz,

s némult a száj… Jóváteszem hibám.

Mert azt az erszényt megszereztem ám!

Legyen szabad átnyújtanom: ime!
Vencel (a támfal mögül kilesve)

Hisz az gazdámé!

(Antal ideges intésére ismét eltűnik.)
H. Orsolya

Lehetséges-e?…

Az elvágott tartózsinór fele

hiányzik róla.

M. Antal

Át kell vennie!

Megszabadít egy gondtól. Egyre megy,

kitől való! Kegyed is károsult!

Az erszény így a legjobb helyre jut!
H. Orsolya

Tulajdonosa tán egy jó keresztény…

meg kell keresni!
Vencel (halkan szól a támfal mögül)

Gazdámé az erszény…

(Antal ideges intésére Vencel ismét eltűnik.)
M. Antal (egyre szenvedélyesebben)

Könyörgök, hogy hallgassa meg szavam:

a kis erszényhez teljes jussa van!

S mint megtaláló egyetlen kegyet

kérek csupán: hadd lássam meg kegyed

képét, mit eddig fátyla úgy fedett,

mint szent Napistent irigy fellegek!
H. Orsolya

Ez szent hely! Szent a törvény is nekem,

mely fátylat rendel: meg nem szeghetem.
M. Antal

Én magam is tudom, hogy szent e hely.

Akkor hát emlékül fogadja el

e kis gazdátlan erszényt. Boldogit

a tudat, hogy ha olykor rátekint,

eszébe juthatok egy szép napon.
H. Orsolya

Nem illik folyton nemet mondanom.

A kocsiállásban meglelheti

komornám: kérem, adja át neki!

Míg nincs gazdája, hadd őrizze ő!

Jóindulatát köszönöm. Agyő!
M. Antal (nehezen szólal meg)

Agyő?… Agyő, Madonnám!… Mi mást is mondhatok?

Nem érez, aki érez szavakkal mondhatót.

(Mélyen bókol, miközben Orsolya elvonul.)

Vencel!

(Vencel előbújik a támfal mögül.)

A komornának add te át

a tárcát, aztán indulunk tovább.

Vencel fejét csóválva távozik a tárcával.
M. Antal (merengve dudorászik, majd énekel)

Lovamat kötöttem szomorúfűzfához,

Magamat kötöttem fátyolos virághoz.

Lovamat eloldom, amikor a hold kel,

Tetőled, Virágom, csak a halál old el.



(Vencel visszatér.)

Átadtad?

(Vencel búsan bólint.)

Mit csinálhatnánk?… Gyerünk!
Vencel

A tárcára keresztet vethetünk!
Antal és Vencel indul balra kifelé, de ebben a percben Orsolya betoppan jobbról.
H. Orsolya (Antalhoz, idegesen)

Egy szóra még!… Ha ön vagy más… akárki…

a tulajdonost meg tudná találni,

közölje véle: holnap meglel itt,

mikor a toronyóra egyet üt,

s itt lesz a pénzeserszény is velem.
M. Antal (boldog izgalommal)

Kegyes Madonnám, elkisérhetem

lovon fogatját, testőr-módra?
H. Orsolya

Nem.

Ha meg kívánja tartani hiven

megbecsülésem és csodálatom

lovag voltáért, mely lenyűgözött,

akkor kiváncsin nem követ nyomon:

igy lesz első a legelsők között!

M. Antal

Isten mentsen, hogy bárminő egyéb

vágyam miatt elveszthessem kegyét! –

De nem lesz mától könnyü életem:

nem láthatom – és nem feledhetem.
H. Orsolya

Miért ne látna? Ön vezetheti

elébem holnap ide azt, aki

az erszényt teljes joggal átveszi.
M. Antal

Csodás! – Fátylas Virágom, kaphatok

igéretére bármi zálogot?
H. Orsolya

Igéretemre én – kezet adok.

(Kesztyűjét ünnepélyesen lehúzva Antalnak nyújtja

hófehér kezét.)
M. Antal (letérdel és a csukló felett csókolja meg a feléje

nyújtott kezet)

Epedve várom azt a holnapot!


Orsolya hirtelen sarkon fordulva, némán ellebben. Antal térden állva, megigézve néz utána.

Vencel (egy kis töprengés után)

Uram, ha meg nem sértem, ideje

továbbindulnunk. Látom, fő feje

a gondoktul, de mán ebédidő

közelget…
M. Antal (nem figyel Vencel szavaira)

Nem is sejtem, hogy ki Ő!…

Merő igézet és merő titok!
Vencel

De vesztegelnünk itt mán nincsen ok.
M. Antal

Hogy nincsen ok?… Szivemre hallgatok!

Itt érzem még ruhája illatát…

Itt, itt az Ő suhogva lebegő

selymétől édesebb a levegő,

és fényesebb az utcakő az Ő

pillangó-könnyü léptei helyén…

Nem, mégsem megyek innen el, nem én!
Vencel

Gazdám az én szavamra úgyse hajt,

de könnyüszerrel megzavarja majd,

ki erre sétál – fogadni merek –:

fél Bécs ilyenkor erre ténfereg.

M. Antal

Varázslatos a templom közele…

Tünődöm itt remélve réveteg…
Vencel

Szegényen, mint a templom egere!
M. Antal

Bolond beszéd! Ha tudnád, hogy milyen

páratlan kincstől duzzad a zsebem!…

(Zsebéből egy erszényt ránt elő, s Vencel orra alá tartja.)

Az Ő erszénye!
Vencel

Hogy került ide?

A tolvajtól?
M. Antal (nevetve)

A tolvaj csak mese.

Elhitted?… Én, én voltam az, aki

le mertem erszényét nyisszantani.

Most kibányásszuk ebből titkait:

tartalma sok mindenre megtanit!
Vencel

Nem értem! Gazdám elvesztegeti

saját bukszáját jó pénzzel teli…

Kerít helyette egy ilyen pici,

nőnek való csecsebecsét, s hiszi,

hogy jó cserét csinált. – Lássuk a medvét!
M. Antal

Nem! Mondjuk inkább így: lássuk a lelkét!

Az tárul most ki akaratlanúl.

A tárca vall!
Vencel

De nyissa hát az úr!
M. Antal

Tán sorsom dől el attól, mit lelek

a tárca mélyén!
Vencel

Szimpla művelet –

miért halasszuk?
M. Antal

Kétség és gyönyör

felváltva tölt el: üdvözít – s gyötör.

Ha nincsen bennünk kellő áhitat,

mi testet-lelket, szívet átitat…
Vencel (szavába vág)

Énbennem megvan. Adja hát az úr,

meglátja: elvégzem hibátlanúl!

M. Antal (tenyerén mérlegeli az erszényt)

Van súlya. Becse sem lehet kevés.
Vencel

Ez könnyen lehet súlyos tévedés.
M. Antal (óvatosan nyitja az erszényt)

Csak csínján! Kárt ne valljon belseje!

Egy nő szivébe nyúlunk most bele.

(Egyenkint szedi ki belőle a tárgyakat.)

Kemény kis tárgy… de lágy papírtok óvja.
Vencel

Túl sok lehet a titkolnivalója.
M. Antal

Talán valami drágakő?
Vencel (morgolódva)

Túl drága nékünk már a nő.
M. Antal (kibontja a papírtokot)

Kis zöld kő bújt meg a papírba –

s egy mondat a papírra írva:

„Nyakláncon hordva, szív felett,

migréntől óvó amulett.”
Vencel

Ajaj! Klimaxos nő lehet.
M. Antal

Kussolj! Ne rontsd a kedvemet!

(Újabb tárgyat húz elő.)

Egy kis ezüst gyüszűcske…

(Merengve nézi.)
Vencel (türelmetlenül)

Aztán?
M. Antal (a gyűszűre figyel, nem Vencelre)

Ez óvja azt a finom ujját…
Vencel (morogva)

S ujja köré tekeri gazdám.
M. Antal

Bolond beszéd!

(Meglepődve fedez föl valamit.)

Nicsak!
Vencel (kíváncsin)

Mi újság?
M. Antal

Itt egy diónyi gombolyag.

(Kihúz belőle egy szálat.)

Pókháló-könnyű, lágy fonat.
Vencel

Behálózhatja az urat.

M. Antal (rá se hederít Vencelre)

S borostyángyűrűk… Három is!
Vencel

Jól jár velünk a kis hamis!

Miénk e „nesze semmi” itt,

s ő viszi gazdám mindenit!
M. Antal

Beszélsz, beszélsz, beszélsz, beszélsz,

de nincs szavadban semmi ész!

Nem is sejted, nekem mit ér

egy gyűrű, melyhez ujja ér!…

S nem egy, de három!… Csupa kincs!

S nagyobb gyönyör számomra nincs

annál, hogy holnap várhatom,

s itt szemtől-szembe láthatom!
Vencel

Ha eljön.
M. Antal

Kezét adta rá!

Te még kétkedni mersz!
Vencel

Naná!

Előveszi a jobb eszit:

többé sohase látjuk itt. –

De lám!…

Antal Bécsben élő rokona, Mészel Viktor érkezik Huszár András báróval együtt.
M. Viktor

No, csakhogy megvagy, Antalom!

Mennyit nyomoztunk, kóborló rokon!

Kajtatni téged izzasztó robot!…

Tudod, ki ez?

(Andrásra mutat.)

Jövendő sógorod:

Huszár András. No, menjünk szaporán!

A Huszár-portán régen várnak ám!
H. András

Ugy ám! S jó látnom végre: nem mese,

hogy délceg lovag húgom jegyese!

De első utad mért nem vezetett

mihozzánk? Orsi már hírből szeret,

s rég várja, hogy találkozzék veled!
Vencel (Antalhoz bizalmasan)

Mondtam!…

M. Antal (egy gesztussal bemutatja szolgáját)

Ez Vencel, derék kalaúz,

és tudván tudja, szívem hova húz…
Vencel (foga közt)

De mennyire!
M. Antal

Csak hosszu volt utunk,

s nem illett volna beállítanunk

így porlepetten, verítékesen…
Vencel (gunyorosan)

Érti az úr a módját!
M. Antal (foga közt, Vencelhez)

Csönd legyen!
H. András

Mi mindenről gondoskodunk, barátom.

Hogy ki kell fújni magatok, belátom.

De én megyek és bejelentelek.

Viktor még itt marad. Isten veled!

Hamarosan találkozunk minálunk.

(El.)
M. Viktor

Otthon mi hír?
M. Antal (kesernyés mosollyal)

A sültgalambra várunk.

Amint az Hunniában rég szokás.
M. Viktor

S Bécs volna a galambsütő szakács?
Vencel

Beszéljék ezt meg, gazdám. Azalatt

a kútnál itatom a lovakat.

(El.)
M. Antal

Hallom, neked a piktorság bevált.

Hired-neved két országot bejárt!
M. Viktor

Lepingálom a hölgyvilág javát

elefántcsontra ovális keretben.

Az apró képek nagymestere lettem.

És mesterművem: Orsi képe-mása.

Azt akarom, hogy Őt mindenki lássa!
M. Antal

Megszépíti a mesteri ecset?
M. Viktor

Az mind hazug, ki ilyesmit fecseg!

Tündéri arca páratlan csoda:

„megszépitésre” nem szorult soha!
M. Antal

Viktor piktor, kíváncsivá teszel.
M. Viktor

Kíváncsiból majd boldoggá leszel.
M. Antal

Akár te, Viktor.
M. Viktor

Azt nem mondhatom.
M. Antal

Mi ez a futó árnyék arcodon?
M. Viktor

Bár futó árnyék volna csak!
M. Antal

Mi baj hát?
M. Viktor

Boldogság volt lefestenem az arcát –

s boldogtalanság, hogy… de hagyjuk ezt!
M. Antal

Belészerettél? Rabja vagy?
M. Viktor

Mi más?

De hogy jöttél rá?
M. Antal

Családi vonás.

Oly ismerős ez a fellobbanás!

S azt is tudom, hogy ez nem „szalmaláng”,

ahogy hiszik.
M. Viktor

Villámként csap le ránk,

és sötét nyoma szívünkben marad.
M. Antal

S Ő tudja?
M. Viktor

Sejtenie sem szabad!

Ő most terád vár. Nincs más gondolat

fejében, az csupán, hogy érkezel,

s reménységből valósággá leszel.

Én különben is holnap indulok

München felé. Ott vár rám sok dolog…

Új műterem… új mesterek… Elég!

Jó szívvel búcsuzom majd: áldjon Ég!
M. Antal

Nem áldás az nekem, mi fáj neked!

Ráérsz utazni! Itt van most helyed!

Ki tudja még, mit hoz reánk e nap?

Ki tudja, kellek-é majd Orsinak?

Álomkép voltam mindmáig neki:

mi lesz, ha lényemet megismeri?

S mi lesz, ha benne én sem azt lelem,

kiről álmodtam forró éjeken?

Nem, nem, barátom, vérem, jó rokon,

legyünk csak túl e sorsdöntő napon!

Lehet még Viktoré a győzelem!

S a holnap?… csupa kérdőjel nekem!

Fél karral egymást átölelve, együtt távoznak.

IV. jelenet

Szoba Huszár László báró bécsi házában. Orsolya kisasszonyt öltözteti komornája, Rézi.

H. Orsolya

Nagy újság! Megjött vőlegényem!

Már itt van reggel óta Bécsben!

Hallottad?

Rézi

Hogyne! Azt hiszem,

jó készülődnünk íziben,

mert, András úr szerint, hamar

kapunkig érhet: jó lovar,

s van is sietni most oka,

hisz várja szép menyasszonya!
H. Orsolya

Elég! Csak erről ne beszélj! –

Valaki zörget?
Rézi

Csak a szél.
H. Orsolya

Azt sem tudom, hol a fejem…

Hozd azt a krinolint nekem!
Rézi

Hisz itt van!
H. Orsolya

Add rám! Jaj, milyen

nehéz ez a sűrű selyem!

Rézi

Tessék megint a szallagost,

az könnyebb…
H. Orsolya

Jaj, csak azt ne most!

Hisz rajta minden kis fodor

emléket ébreszt, s elsodor

a szép lovag felé… Szakadj,

szakadj meg, szívem! Nem szabad!…

Más szoknyaforma, más selyem –

így könnyebb Őt felejtenem. –

Add azt a tükröt! Igy helyes

a frizurám?
Rézi

Tökéletes!

Ha meglátja a vőlegény,

örökre rabja lesz, szegény!
H. Orsolya

Szegénynek mondod?
Rézi

Annak én!

Mivelhogy ő csak vőlegény,

nem „szép lovag” az én bohó

kisasszonyom szivében – ó,

más ül királyi trónon ott!
H. Orsolya

Csodálkozol? Zavart vagyok

bizony, ha arra gondolok,

hogy ide jön egy idegen,

kit más választott ki nekem.
Rézi

Hogy idegen?…
H. Orsolya

Nem ismerem.

Kisbaba voltam, csecsemő,

hogy eljegyeztek. Hát ki ő

az én szememben? A jövő

homályosan sejlik csupán,

csöppet se biztató, nem ám!

Bolond szokás ez, hogy a lány

helyett az apja, anyja dönt!
Rézi

A jó jegyesség odafönt,

az égben köttetik.

H. Orsolya

De ezt

nem ott kötötték! Ez kereszt!
Rézi

Azért az mindenekfölött,

mert az a lovag közbejött!
H. Orsolya

Lehetnénk egy pár, boldogok –

én általa, Ő általam.

Bár volna minden jó lovag,

mint Ő, oly délceg, gáncstalan!

S bár állna jövendőbelim

oltár elé is ily delin!
Rézi

Még százszor különb is lehet!
H. Orsolya

Ej, Rézi, hogy mondhatsz ilyet!

Álomlovag! Őnála nincs

e földön fénylőbb drága kincs!

Sugárzó fénye nem hamis:

előkelő morálja is.

Amikor arra kértem ott,

hogy ne kövessen, meghajolt,

s azonnal beléegyezett:

lovag volt mindenekfelett!

Szemében bánat és remény

váltotta egymást. Láttam én,

milyen nagy belső küzdelem

feszíti mellét! Tisztelem!
Rézi

De mi értelme egyre csak

az ismeretlen szép lovag

erényein tünődni épp

akkor, mikor mindjárt belép

a vőlegény…

(Lenéz az ablakból.)

Rögtön benyit!
H. Orsolya (szintén lenéz)

Nem, nem, Ritter Félix ez itt:

hugával együtt érkezik.

Ritter Félix jön, karján vezetve húgát, Teréziát. Belépve mindketten bókolnak.





Félix

Ha már a szomszéd palota

családunk bécsi otthona:

illő, hogy nyájas kötelék

kapcsoljon össze mielébb.

Tisztelgek hát – s legyen szabad

most bemutatnom húgomat:

Teréziát.
H. Orsolya

Megtisztelő

számunkra ily előkelő,

finom hölgyet fogadni itt.
F. Terézia

Hallom, hogy nagy nap közelít,

hölgyem, kegyed nászünnepe.

Hadd kérdezem meg, hogy eme

szép alkalommal lehet-e,

hogy majd az esküvő után,

mint első koszorúsleány

szobájáig kísérjem el –

ha még nem foglalt ez a hely?…
H. Orsolya

Kegyed szivemben olvasott,

és számból vette ki a szót!

Bocsássa meg, hogy oly zavart

vagyok, s e kérés elmaradt!

Szólhattam volna már előbb…

Ajánlat nincs megtisztelőbb!
F. Terézia

Ki nem zavart a nász előtt?!
H. Orsolya

Kivált akkor, ha a leány

előtt a párja még talány.
F. Terézia

Okos beszéd! Nekem bizony

efféle nász merő iszony!

Föl nem vennék ilyen igát!
H. Orsolya

Szavával elevenbe vág!
F. Terézia

Szavamra mondom, vakmerő

ilyen helyzetben mind a nő,

ha oltár előtt mond igent!

Félix

Dacos leány vagy – annyi szent!
F. Terézia

Ki esküszót vaktába mond,

vagy ritka hős – vagy sültbolond!

V. jelenet

Fogadóterem a Huszár-palotában

A házi zenekar ünnepélyes muzsikájára bevonul a ház ura: Huszár László báró, családjával és a személyzettel. Követi őket Mészel Viktor, a festő, majd a Magyarországról érkezett vőlegény: Mészel Antal, szolgájával, Vencellel. Mikor a zene elhallgat, Huszár László báró szólal meg.


H. László (leányához, Orsolyához)

Leányom, itt a pillanat,

melynél szebbet a sors nem ad:

előtted áll, kit módfelett

bölcsen választottunk neked,

hogy majdan férjurad legyen.

Örömkönnytől ragyog szemem

látván, milyen délceg lovag!

Nincs párja Bécs ege alatt!

Tudom, sok fényes bálterem

parkettjén bőséggel terem

számodra táncos mindenütt –

de ő különb! Őrajta még

ott érzem én a magyar ég

áldott, meleg lehelletét…

Apjának ifju mása ő:

virul, akárcsak jégtörő

napfény alatt a zöld mező!

– Micsoda boldog alkalom!

Leányom, elárulhatom,

hogy néhány éber éjen át

egy ünneplő szimfóniát

szereztem én. Az szebb beszéd:

szóljon helyettem! – Hej, zenét!

A zenekar játszani kezdi az ünneplő szimfóniát. A társaság udvariasan hallgatja, de közben az alábbi fojtott, izgatott párbeszédekre kerül sor.

H. Orsolya (Rézihez)

De hisz ez ő, ez ő, ez ő,

a széditő, a vakmerő!
Rézi

Jó képű, jó vérű legény!

Hogy lángolt ott a dóm terén!
H. Orsolya

Tréfál a sors? Ki ez, ki ez?

S mi lesz ebből, mi lesz, mi lesz?
Rézi

Mi lenne? Int a jószerencse!

Ne féljen tűle egy szemet se!
M. Antal (szolgájához)

Vencel, ha tudnád, mint unom

ipam-uram s menyasszonyom!

Itt ez a cécó szinte sért…

A Fátylas Istennő kisért.
Vencel

Az jól meglépett – s vitte bukszánk!
M. Antal

Elég legyen! Befogd a csúf szád!
Vencel

Itt ez a takaros kisasszony…

Az úrfi nem lát a szemétül!

Egy fátylas nőbe beleszédül!
M. Antal

Csitt! Jól vigyázz, mert megharagszom!
Vencel

Jó, jó, ha tetszik, kussolok.

De mondhatom, bolond dolog…
M. Antal

Vencel!… Nevellek már mióta!
Vencel (fölujjong)

Ahol ni! Mennyi jó itóka!

Inasok tálcán frissítő italokkal szolgálnak. Amikor a rövidke zenedarab véget ér, a társaság illendően megtapsolja. A házigazda meghajol, s Antal felé fordul.



H. László

Fiam – ha kérdenem szabad –,

leányomhoz mért nincs szavad?
M. Antal (legyőzve zavarát, udvariasság

hamis pénzével fizet)

Mért hallgat el a száj, mikor

a szív mélyén egy láva forr?

(Orsolyához fordul.)

Bocsáss meg, mátkám, hogyha tán

ügyetlen s késve szól a szám!

Szűz szépségednek tudd be ezt,

mely megragad és nem ereszt,

amíg a kellő, tiszta szó,

a tisztességgel hódoló

nyelvemre nem jön… Megbocsáss!
H. Orsolya

Ez tiszta szív jele. Mi más?

Nincsen mit megbocsátanom.
M. Viktor (Antalhoz)

Boldog lehetsz hát, jó rokon!
Félix

Szerencse kísér útadon!
H. András (bemutató gesztussal)

Félix lovag, szomszéd urunk,

akivel „vizaví” lakunk…

S ott húga, szép Terézia,

ki mosolyogva nézi a

ti bontakozó sorsotok.
M. Antal

Szívből mondom: hálás vagyok.
H. László

Fut az idő, az óra int!

Vendégeim vagytok ma mind!
M. Viktor

Nos, Antalom, tiéd a pálya!

S ily pályadíjnak van-e párja?

A győztesek jutalma vár!
M. Antal (mintegy magának)

De gondolatom messze jár…
M. Viktor (bizalmasan)

Mindenki irigyed lehet.
Félix (Teréziához, bizalmasan)

Hogy tetszik Antal úr neked?

Akad-e itt még egy lovag,

kin annyi lányszem fönnakad?
F. Terézia (bizalmasan)

Alatta táncolhat a ló,

de hitvestársnak nem való.
H. László

Asztalhoz hát! – Nos, Orsikám?…
H. Orsolya

Egy perc… Követlek majd, Apám.

Mind elvonulnak, kivéve Orsolyát és komornáját, Rézit.
Rézi

Mi baj, mi baj, kisasszonyom?
H. Orsolya

Mi baj? Nagy kétség súlya nyom.
Rézi

Ugyan mi? Kétség? Ejnye, ejnye –

hát érheti még több szerencse?

Akirül mindig álmodott,

s kereste váltig itt meg ott –

egyszerre most váratlanul

előkerül s ölébe hull!

A nagyszerű, a kincset érő

lovag beállít: ő a kérő!

Lehet-é jobbat várni még?

Több áldást adhat-é az ég?
H. Orsolya

Ne oktass! Ettől megveszek!

Semmit sem ért a tyúkeszed!

Hogy bízzak majd, mint asszonya,

abban, ki nem nyughat soha,

ki képes aznap, amidőn

éppen háztűznézőbe jön

menyasszonyához, egy bolond,

fölháborító, vad kaland

tüzébe vetni a szivét?

Őrjöngve, lángadozva ég

egy fátyol fedte arc előtt!

Mi biztosítja a jövőt

számomra oly férj oldalán,

ki így rajong és így csapong?

Szavának röpte szép, magas,

de mit sem ér, mert – szélkakas!
Rézi

De hát ki másnak udvarolt,

kinek szerelmes rabja volt?

Kisasszonyom, hát nem kegyed

volt az, kit ott fátyol fedett?

Féltékeny kire is lehet?
H. Orsolya

Hát önmagamra!

Rézi

Őrület!

H. Orsolya

Az! Az! Kegyetlen szenvedek,

magányosan halálosan.
Rézi

S mi nyugtathatná meg kegyed?

Bajának milyen írja van?
H. Orsolya

Csak egy. Ha holnap elmegyek

a megbeszélt találkozóra,

amikor egyet üt az óra.

Hadd lássam, vár-e ott reám!
Rézi

No, nagy bohóság volna ám

őnéki odamennie!

Ott lángra gyúlt bolond szive

egy szépnek sejtett arc előtt,

mely azzal széditette őt,

mit szemmel meg se nézhetett!

Fűtötte forró képzelet

egy fátyol láttán… Ámde most

hús-vér valóság lett a nő,

s a párja is lesz hamarost!

Találkán mit keresne ő?

A férfinép, ha nem beteg,

sokat töprengni nem szeret,

ábrándot, álmot elfeled:

csak a valóság ejti meg!
H. Orsolya

De bizonyosság kell nekem!

Odamegyek: lássam, hogy ő

nincs ott, s hogy többé senki nő

rajtam kívül nem kell neki!
Rézi

Ha már így tetszett dönteni,

legyen meg! S mit segíthetek?
H. Orsolya

Ne félj, jut feladat neked.

Szükségem lesz bérelt batárra

s egy ismeretlen új lakájra.
Rézi

Meglesz.
H. Orsolya

Figyelj, mondom tovább.

Szerezz nekem egy gyászruhát!

Rézi

Ugyan minek?
H. Orsolya

Hogy senki ott

ne tudja rólam, ki vagyok.

Inkognitóban utazom.

Siess!
Rézi

Megyek, kisasszonyom!

(Elsiet.)

Az ebédlőben asztali ima szárnyaló kórusa zendül, s idehallatszik.
H. Orsolya

Mi ez?… Az asztali ima?…

Szivembe markol dallama…

– Lányok védője, Szűzanyám,

most, most segíts, tekints le rám!

(Térdre rogy, és keresztet vet.)

A kórus egyre szárnyalóbban szól, miközben legördül a függöny.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben