Nagy László emlékére
Minden folyóvizek
a tengerbe vágynak,
minden nőszirom
az avarba kerül.
A teremtett ember
hanyatlik csak ágynak,
de bordái mögül
a lélek menekül.
Mintha ember lennék.
Mégis oda vágyom,
dolga fogytán a szél
hol pihenni dől.
Így sem kerek az ég.
Boncolgat az álom –
szikék sziszegnek
rám a semmiből.
Nem lehet véletlen.
Túl a sztratoszférán
tollasodnak már
a gyerkőc angyalok,
kik körbejajongják
ez átkozott planétát,
s a Föld űzött szívéből
feltör, felbuzog,
mint vulkánok,
ha Istennek üzenve
méhük legszebb magvát
lövik az ég fele,
úgy tör fel a vérből,
s húz a végtelenbe
Nagy László koronás,
dérezüst feje.
Romlással, földi
nyavalyákkal félre!
A holdút magasán
fényember suhan.
Dehogyis készülünk
hat hónapos télre!
Szája melegében
elférünk sokan.
Aztán – felbúgnak
a bazaltorgonák,
megrezzenek
a csillagközi lombok –
a költő sarkantyúzza,
fordítja lovát,
parázslik egy szempár,
felizzik egy homlok.
S mint élete delén,
úgy csüggünk a száján,
mintha párájával
a gondolat is szállna:
Meg fogjátok látni,
húsvét vasárnapján
síromon kizöldül
a főtől való szálfa.
Mezővári, 2005. július l4.
