×

Hazajáró lélek

IV. A kráter (második nap)

Kemenes Géfin László

2005 // 09
Le vieux Paris n’est plus…
(Baudelaire)

A boldog pillanatok – szaladt oda Durbincs, mielőtt felszálltunk volna a 91-es buszra a Nyugatinál (2005. május 4.) –, most nem a jó közérzetet értem ezen, sem a kibontakozást vagy beteljesülést, sem a biztonságot vagy gyengéd ragaszkodást, sőt nem is egy baromi jó kajálást, hanem a hirtelen megvilágosodást – és letelepedett a szemben levő ülésre, a szokásosnál is rendesebb és tisztább ancugban, kezében egy csokor fonnyadt orgonával, hóna alatt a Fedél Nélküllel. – Érted, nem? mert bár megvolt az élmény, de nem fogtuk fel annak értelmét, s ha később megközelítjük az értelmet, visszakapjuk ugyan az élményt, csak éppen más formában, túl minden értelmen, amelyet a boldogságra átruházhatnánk. Ott sziszeg közben az élvezet hidrája, fölragyog benne a bánat, mint a szikra, azon az estén a rózsának nem volt illata. – Kemenes belém nézett ferde szemekkel: Mi a túrót kever ez itt megint össze? East Coker? St.-John Perse? Mi a francnak engeded, hogy csak úgy odavágódjék hozzánk, amikor éppen kedve szottyan, mutogassa ki tudja honnét és főleg mi célból felszedett, teljességgel felesleges és halálosan unalmas tudását? Holt költők akkor is holtak maradnak, ha egy hajléktalan próbálja őket feltámasztani.

Nem kellett közbeszólnom, mert Durbincs maga fújt takarodót.

– Jó, jó, világos, nem zavarok köröket, még kevésbé önöket. Apropó rózsa, a Rózsinak viszont volt, illetve van illata, pontosabban szaga, képzeljétek el, három hét után korai nyugdíjba vonult a strichelésből, mint elmondta, inkább elsírta, nem az idősebb fószerekkel volt a gond, mottóját egy viharedzett ringyótól szedte föl, sose zsenírozzon a korkülönbség, hugicám, azt mondja, a pénz egyenlít, bár az aggastyánok között is volt egy, aki a randija előtt egy nappal céklát etetett a hölgyeménnyel, majd miután nyomatott vele vagy tízdekányit az új termésből egy magával hozott herendi tányérkára, a vérvörös trutyival megkent két szelet házi jellegű márót, azt majszolgatta, miközben Rózsibébi kiverte a nyolccentis farkincáját, mindegy, a mi finom lelkű örömleányunk pofikáját végül az aranyláncos, brilkós, fóliázott ablakú Audikban grasszáló nyóckeresektől verte ki a szariszeplő, mert miután beédesgették az Audi vagy a Merci hátsó ülésére, hajnalig kúrták orrba-seggbe-szájba, közben vágták, mint a répát, nemcsak picsarészegek voltak, hanem be is voltak lőve, egyszóval Rózsikánkat aztán kilökték a járdaszélre egy vas nélkül, se mobil, se retikül, volt, amikor még a tré kis szerkóját is lerángatták róla, aztán valami csöves kaparta föl a Kerepesi temetőnél egy szál bugyiban, szusz is alig volt benne, de azért közben összeszedett egy jó adag májusi trippert, most aztán megint fasza gyerek lettem, borul a nyakamba, és szánja-bánja, hogy mekkora valag volt, én meg kísérgethetem a klinikára… Az elején, amikor mondtam neki, oké, tőlem mehetsz, ha akarsz, de én nem leszek a te stricid, még neki állt feljebb, hogy ő nem most lépett le a falvédőről, meglesz ő prímán strici nélkül is, nem ő az egyetlen, különben is, ott a Karesz, a Lincsi pasija, megígérte, hogy majd gondját viseli, csak úgy, érted? leblokkolt az elmém, de hiába volt a szép szó, neki elege volt a csórikámból, majd meglátom, szatyorban hozza a lóvét, aztán most még szarabbul van, mint valaha, teljesen le van lombozódva, pedig baromi mázlija van, hogy a gecihuszár kuncsaftjai nem vágták haza, vagy nem került sittre, ahol egyébként a híres Lincsi tölti napjait, állítólag lenyúlta egy ürge tárcáját, de azon melegében rajtakapták, Karesz úr pedig azóta is kámfort játszik…

Kemenes ismét belém hasított a szemével.

– Na jó, legalább ennyi – mondtam. – De mi volt az a bevezető szöveg, amit rákezdtél, amikor felszálltunk a buszra?

Durbincs kényszeredetten mosolygott. – Á, semmi komoly, egy kis tesztnek szántam, de rögtön kapcsoltam, hogy alma az egész.

Az Apostol utcánál nyomta meg a jelzőgombot, ahol sohasem szokott leszállni. – Köztünk maradjon, beszerváltam egy új csajszit, hihetetlen, de nem hamuka, egész pontosan ő esett belém, miután hazahúztam a bevásárlókocsiját a Skálából, honlapja van az interneten, ha akarjátok, bemutatom. Neki viszem a csokrétát. Csáó! – intett vissza az ajtóból, és eltűnt. A fél tucat hajléktalanlap ott maradt az ülésen.

Akár hiszed, akár nem, amit a világról tudok, majdnem mindent aputól tanultam. Ő mondta azt is, nincs jobb, mint a tévé, és nincs szebb, mint a tévéhíradó. Mint a legtöbb dologban, ebben is igaza van. Az újság szürke, a híradó színes. Ráadásul nők vannak benne, bár nem mindig, mert legkirívóbb példa gyanánt a közszolgálatiban ott pislog, mint miskolci kocsonyában a béka, az a Pálffy, még a drága Szabó T. József elvtársat is kenterbe veri, olyan nagy halom ganéj. (Az utóbbi faszira nem emlékszem, túl kicsi voltam, de apunak elhiszem, mert mindig igazat mond.) Apu azt is mondja, ha a kínai asztrológiában volna „Krokodil” jegy, akkor Pálffy tótzicsi, hogy Krokodil lenne. A hangja roszog, szája lepcses, karizmája nulla, kameraiszonya van, a kamera is viszontutálja, és leakaszt mégis vagy két milkót per mónát. Hál’ istennek volt mellette D. Tóth Kriszti, de hiába volt csini, olyan fád volt, hogy elküldték a Maneken pissz mellé Brüsszelbe EU-strázsára. Volt és van még Novodomszky Évike, arany hajával és anorexiájával, bár ha felszedne vagy nyolc és fél kilót, elmehetne szupermodellnek is.

Na de végre a Hír TV-nél valamelyik górénak helyén volt az esze, és tudta, hogy egy híradóban a muzulmán bombázóknál sokkal fontosabb az, hogy a bemondónők legyenek bombázók. Az igazat megvallva, apuval nem is nézünk mi már mást, mint reggeltől estig ezt a csatornát, és visszafojtott lélegzettel várjuk, mikor tűnik fel Szöllősi Györgyi, tündérünk, üdvöskénk és koronázatlan szépségkirálynőnk. „Ó, Istenkém”, sóhajt fel minden alkalommal apu, amikor Györgyike feltündöklik a képernyőn, „nem vagyok kapzsi természetű, de ha csak egyszer lenne egy picivel kivágottabb a dekoltázsa, hogy valamivel jobban kivehetők lennének gyönyörű halmai, boldogan halnék meg. Odáig el sem merek menni, hogy valaha bikiniben mindössze tíz uszkve tizenöt másodpercig rajta feledhetném bazedovos szemem… ” Pedig apu szeme nem bazedovos, és szerintem még odébb van a temetőtől is. Mellesleg Györgyike partnere volt az első időkben az egyetlen elfogadható férfi bemondó, a Havasi Berci, a hugi tök bele volt zúgva vagy három hétig, de aztán a Berci eltűnt a híradóból, és most kit látunk Györgyikénk mellett? Valami fancsali balféket, azzal a totál hihetetlen névvel, hogy Csalami Csaba. Nyilván Györgyike is ki van akadva, de ő olyan nyugi, hogy egyszer sem botlik meg a nyelvecskéje, amikor annak a lüketóninak a nevét ki kell mondania. Igen, mint apu felhívta rá a figyelmet, Györgyikének nemcsak ragyogó szépsége és bársonyos hangszíne írandó a javára, hanem tagolt, mindig érthető magyar beszédstílusa is, meg az, hogy szinte soha nem bakizik. (Persze, mondta egyszer apu, ha csak az utóbbi erények számítanának, akkor Acél Anna még mindig kenterbe verné Györgyikét is, és hát azért valljuk be, ő sem éppen az utálatoskép tegnapi másolata. Apu nem is érti, Annuskát is miért nem gyűjtötték be a Hír TV-hez, azzal a bájdús Nagy Judittal együtt.) Mint láthatod, bármennyire is bálványozzuk apuval A Mi Györgyikénket, mert csak így hívjuk egymás között, nem vagyunk annyira monogám természetűek, hogy más bemondónők értékeit elhanyagolnánk. Ott van például Eszményi Anett, akinek a szemeitől én speciel oda és vissza vagyok, de apu is megjegyezte, hogy végre egy vezetéknév, amely fedi a valóságot. Aztán hiába van ott már régóta, Turda Adrienn szája-mosolya majdnem észbontó; és Csete Beáta meg Baráth Edina, azok sem kiskutyák (amikor Edina interjúvol valami seggfejet, mint mondjuk Szörényi Leventét vagy Katona Tamást, azon veszem észre magam, hogy csúszom lefelé a kanapén, mert még közelebbről szeretném skubizni a formás virgácsait). Mintha ez nem lenne elég, beújították azt a Szentpéteri Esztert is, hát az első napokban alig kaptam lélegzetet, olyan bódító volt azzal a lenyalt neonszőke hárival meg a két felső nyuszifogával, hogy azt hittem, hűtlen leszek Györgyikéhez. Aztán az az új spiné, a Heigl Lilla, ha nem is olyan világ csodája, de azzal a kemény, szigorú szájával, acélszürke szemével olyan picit kegyetlenkedő képzelgéseket indít el bennem, hogy belepirulok néha. A Beslin Bettinával egyelőre nem tudunk mit kezdeni, mert apu még nem döntötte el: elbűvölő-e vagy középszerű. S akkor még nem szóltunk a meteorológia tündéreiről, pedig róluk aztán nincs semmi vita közöttünk, a Bíró Beáról és Czakó Boriról, akikbe szerintem a fél ország hullaszerelmes, és hát a Fejes Edinához is elbattyognék vagy negyven kilométert egy kézcsókért…

De ezek mind csak „dőre ábrándozások”, mert megvan nekem, méghozzá egy életre szólóan, a szívem választottja, aki nem is bemondónő. Úgysem találnád ki soha, ezért elárulom, de maradjon kettőnk között, érted? A Borbás Marcsi az én imádottam. Most hiába vihogsz, hogy ennyi meg annyi év a korkülönbség, meg hogy elvált asszony, meg gyerekei is vannak, egyszerűen nem érdekel. Ő a leggyönyörűbb és egyben a legnemesebb nő a világon, és tuti, hogy ő is egy olyan szerelemre vár, amit csak én tudok neki megadni. Ugyanazon a napon, amikor nagykorú leszek, de egy perccel sem előbb, elmondok mindent apunak. Ha netán olyasmit válaszolna, hogy szó sem lehet róla, akkor én először életemben fellázadok. Fellázadok, érted?! Összepakolok, kiköltözöm, elhajtok a Marcsihoz (a tűzpiros Porsche 911-esemben), és megkérem a kezét. Ha először kikosarazna, nem fogok bepöccenni; addig hajtok rá, amíg beadja a derekát. Aztán jön két hét Lillafüred, utána meg az igazi élet, csak kettesben. De mondom, apunak egy árva kukkot sem! Még csak az hiányzik, hogy a drágámat lecsapja a kezemről!

Verum, ut opinor, habet novitatem summa…

(Lucretius, V. 330.)

Lecke: A tudomány, hasonlóan a matematikához, egy bizonyosfajta nyelv, csak éppen nem beszél semmiről, és nincs üzenete, a történelemnek is csak jelentése van, de nincs értelme, minden szimultán véletlenszerű és esetleges, ugyanakkor determinált, a nyugati filozófia jelentése Platón óta a valóság elégtelensége, tagadja, hogy minden mindig új a nap alatt, az azonosság eleve többes, a hovatartozás és a miheztartás függvénye: elsődlegesen a) nemi, b) személyes, c) foglalkozásbeli, d) nemzeti, e) politikai, csak harmad-tizedszinten osztály- és pártmeghatározottságú, noha vészhelyzetekben az utóbbiak minden egyebet megelőzhetnek, ezért a befelé fordulás, az öncélú művész és tudós (táltos, sámán) elnyomandó és kiirtandó, mert veszélyezteti a társadalom irányítóinak korlátlan befolyását annak hasznos tagjaira, értsd agymosott helótáira, emiatt válhat szubverzióvá a pofátlanság, sőt az arctalanság is, lásd Petőfi, lásd Endrődi Szabó, lásd Bakucz, el kell tüntetni, mert a tudathasadás titkos fegyver, sosem tudni, kinek dolgozik, kihez-mihez lojális, ha szerelmet érzel, menj el inkább egy kurvához, ez esetben az ifjúság és szépség nem mérvadó kritériumok, sokkal fontosabb, hogy tapasztalt legyen, és értsen a szakmájához, éreztesse meg veled, hogy az ember elsősorban testi lény, hogy a szerelem a nyugati kultúra története során kialakult szublimált nemi vágy, s nem valami vallási affectus Cavalcanti rendje szerint, hanem agybaj, holdkórosság, a kurva élveztessen el a legkülönbözőbb módon, engedd, hogy kitalálja libidód legtitkosabb kívánságait, és éld is ki azokat, hogy kigyógyulj gyötrelmes függőségedből, s visszatérj laza lelki tartásodhoz, a hitetlenséghez, a hűtlenséghez, az áruláshoz, az otthon- és hazaáruláshoz, mivel tudod, hogy az áruló áron alul vesz és áron felül ad, árral dolgozik, mint a suszter, az ár ellen úszik, s amikor a patak befagy, ő már akkor együtt ívik a pisztrángokkal, sellőkkel valahol Szamoában vagy a Seychelles-szigeteken.

Húsz év múlva, május 10., szombat.

Tizenkettőkor találkoztunk, kocsival el a cuccért a puserhez, megszereztük, valami málnaillatú hihetetlen anyag volt, még ő is meg volt egy kicsit illetődve. A kocsit leraktam a garázsban,

ő addig várt rám a Sologne-ban, megivott egy feketét,

majd fel a kollégiumba. Én állat kizártam magam (izgalmamban?), de szerencsére jó kollégám, John Laffey, mint mindig, most is bent volt, dolgozott, és ő beengedett a kapun, mondtam neki, meg kell beszélnünk Kathleen szakdolgozatát. Felmentünk a második emeletre, bezárkóztunk a szobámba, kicsit féltem, hogy jön az őr,

de nem nagyon zavart, egyébként is szombat volt, és nem zavart egyáltalán semmi, mert csak őt láttam, a szénfekete rövid haját,

a mályvalila szemeit, a hamvas bőrét, a jéghideg felszín alól

is kisütő eszeveszett szexuális vágyódást. Egy mozdulat műve volt

letépni harisnyanadrágját, fekete bugyiját, rátérdeltettem a fotelra, és szó nélkül hátulról be, csak ő jajdult fel, amikor tövig benne volt. Kábé öt percig megállás nélkül csináltuk, a segge vakító fehér volt, ráadásul besütött rá a nap, váltogattam a sebességet, előrenyúltam, és birizgáltam a csiklóját, felnyögött, de befogtam a száját. Ő nyalni kezdte a tenyeremet, amitől mint egy tigris elrobbantam benne. Amikor kisurrant a vécére, keresztet vetettem és megköszöntem Istennek, hogy megadta nekem ezt a csodálatos ajándékot. Kinéztem az ablakon, láttam, hogy John eltávozik, így egyedül maradtunk az épületben. Visszajött, elszívott egy cigarettát, valóban váltottunk néhány szót a szakdolgozatról (Boris Vian és az abszurd színház), aztán mindketten meztelenre vetkőztünk. Hanyatt feküdtem a szőnyegen, ő óvatosan rám ült, és egy darabig lassan, finoman mozgott fel-alá rajtam, miközben én bámultam-csókoltam-harapdáltam pici, hegyes, halványrózsaszín mellbimbóit, aztán ráfordultam, és felülről, őrült hévvel kábé hét percen át ismét egymáséi voltunk, s én hatalmas kiáltással beleélveztem. Akkor már ő is sikíthatott, nem érdekelt. Ismét kiment megmosni magát, aztán megengedtem neki, hogy bugyiban-melltartóban beüljön a karosszékembe az íróasztalom mögé, az orrára tettem a szemüvegemet, élveztem, hogy olyan komolyan, tanárosan nézett rám, s mégis azzal az egyedülálló szelídséggel és alázattal, amivel szeretett. Szeretlek én is, szólalt meg bennem a hang, és valóban szerettem, de ezt őneki soha nem mondtam meg. Az élet slagja kipucolt belőlem mindent és mindenkit, senki sem kell többé. Még ő sem. Elég az emlék, hogy egyszer volt.

In memoriam J. A.

Utálom a hazai öregséget, jobban, mint Yeats utálta az övét Ben Bulben alatt, pedig nagyjából minden működik, csak rossz a fül, és fáj a fog.

Nem értelmesebb dolog lenne inkább Kafkával lemenni a labirintusba, a kráter közepébe, mint betévedni ebbe a poszttrianoni kuplerájba, az öngyűlölők nem is olyan titkos szertartársaira, miszerint O. V. mint Tokaj hímvesszeje csepegteti nektárját? S az illető szegedi gondolathős még egy kis lelkiző dádát is alig kap, nemhogy deresre húzást s negyven botot a valagára? Ne tessenek félreérteni (mint mindig és szünet nélkül), ez itt most nem O. V.-mentőakció; sőt, jó lenne azt mondani, hogy (megint) urak a papok, hatalmon a keresztény buzimaffia, a Szabad Nép-félóra helyébe léptetett napi imamalom a Duna TV-ben, de sajna, a képlet még ennél is rosszabb, s nem bizonytalan EU-biztosunkra és valószínűtlenül bársonyszékbe ragadt elvtársaira gondolunk, hanem amikor K. Z., zongoristából felfelé bukott karok mestere olyanokat állít egy másik televíziós csatorna szájtáti műsorában, hogy Ludwig van Beethoven dionüszoszi alkat.

Szép lenne azt kérni (mert hát olyan év van [2005], s olyan hónap [április utáni június]), hogy édes hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad, de sajnos, nem tehetjük, mert még ha volna is haza, mint ahogy nincs, a hazának nem lehet szíve, akkor sem volt, amikor J. A. ezt oly kétségbeesetten esengte, s azt sem érdemes-szabad-jogos firtatni, milyen elvont entitás mögötti valósághoz szólt ez az esengés. Rendben: nem voltunk még német gyarmat, nem volt még benyújtva és kitörő örömmel beiktatva a kitudjahányadik zsidótörvény, nem volt kötelező a ruházaton látható helyre felvarrt sárga színű Dávid-csillag, a vihar még nem tört ki, de előszél már volt, és három évvel később hiába tért vissza Kolozsvár, volt olyan hazafi, akinek ez nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy dagadó kebellel itt maradjon a hazában (pl. B. B.), és világgá ment, koldusbottal. S utána mi maradt? Hangzavar, olyan donkanyaros, olyan málenkirobotos, olyan máig tartó.

Jöjj el, szabadosság, ne engedd (magával) játszani, hanem ebrudald ki (újfent) csúnya, komolytalan fattyúdat!

Budapest, 2005. május 19–június 4.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben