Vasadi Péter – Végh Attila: A kígyó bőre

Két költő beszélgetve együtt gondolkodik. Az eredmény egy könyv – látszólag. Mert ez csupán a kígyó bőre. A kígyó, maga a párbeszéd, eltűnt az időben. Nyomtalanul? Korántsem. Hiszen itt a bőre, amit a beszélgetéstől függetlenül is meg kellett alkotni. Megmerevedett, lázát veszített valami – látszólag. Mégis képes arra, hogy a közös alkotás elevenségét megidézze.

Mit mondhatunk erről az elevenségről? Azt, hogy eredeti. Alig hiszem, hogy akad még két művész, aki képes oly mértékben egymásra hangolódni, mint Vasadi Péter és Végh Attila. Szabadon, csupán önmagukra figyelve szabják formára a dialógus ősrégi műfaját. Egy-egy kulcsfogalom – Hagyomány, Szabadság, Duma, Írás és irodalom, Kép és képtelenség, Változás, Erőszak, Út – köré épül a nyolc beszélgetés, melynek mindegyike hangsúlyosan a pillanat szülötte. Azé az időtartamé, amelyet együttes jelenlétük telít személyességgel. E két művész olyan, mint két túlnyomásos tartály. Minden témában van jelentősnek érzett élményük és mondandójuk. Azt azonban nem akarják előre tudni, hogy a beszélgetés menete, heve éppen mely gondolatokat, képeket, érzéseket és ítéleteket hívja elő belőlük. A beszélgetés aztán e módon mintegy közös kígyófonattá válik. Hol egyikük, hol másikuk dolgozik rajta. Mégis, mintha e közös teremtés önállósággal rendelkezne, és mintha fontosabb volna az alkotóknál. A bevezető gondolatok megfogalmazása után igen hamar – már a második-harmadik hozzászólásnál – az az ember érzése: „benne vannak”. A kígyófonat önálló életre kelt, s a beszélgetők szinte fürdenek e „képtelen” látvány alakulásaiban. A beszélgetés annyira magával ragadó, hogy olykor hosszú ideig nem is választott témájuk körül kanyarog. És ezt hagyják – önmaguk szabta kereteiktől is szabadok. A beszélgetés ereje uralkodik, még a téma sem tehet rajta erőszakot. A téma a kezdet, a mag.

Amit elénk tárnak: költői gondolkodás. Nemcsak abban az értelemben párbeszédes természetűek e dialógusok, hogy ketten alkotják meg őket, hanem abban az értelemben is, hogy a létet szólítják, egyben a lét által vágynak szólítva lenni. Akár azt az alcímet is adhatták volna könyvüknek: „Nyolc dialógus a léttel”. A tudományos gondolkodás által vezérelt filozófusokra általában az jellemző, hogy érvelnek bizonyos igaznak vélt állítások mellett vagy ellen. Az is jellemző rájuk, hogy egymáshoz logikailag fűzött gondolatokból kisebb-nagyobb házakat, kastélyokat, templomokat építenek, s hogy építményük mintegy lebeg a valóság fölött: egészként viszonyul az Egészhez. Vasadi Péter és Végh Attila gondolkodásmódja inkább kis részletekből, gyöngyökből áll, melyek a lét gravitációs pontja körül gyűrűződnek. Választott témáikon belül mint rész-fogalmak merülnek fel szüntelen. E fogalmak élménytöredékeket, érzéseket, ítéleteket, gondolatokat hívnak elő a beszélgetők személyiségének rejtekező mélyéről. Egy-egy megszólalás egy-egy csokorrá fűzött köteg. Ritkák az egymondatos adok-kapok játékok. Kis költői-filozofikus esszétöredékek születnek percről percre. Miként a versek esetében, itt sem cél minden részlet aprólékos kidolgozása, de lényegi a hevület, ami nélkül a gyorsan készülő alkotásokat elfújná az első szellő. A szubjektivitás és szuggesztivitás hangsúlyosabb az objektivitásnál, a lélek a világnál, az individuum a közösségnél, a folyamat az állapotnál. Mintha mindkét résztvevő elsősorban átélni és az átélés révén kapni szeretne – éppen azt szeretné megkapni, amitől a beszélgetés működik, vagy mondjuk szebb szóval: terem. Csak ha ez megvan, akkor lehet remélni (reménytelenül), hogy esetleg adni is tud.

Ha egyetlen állítással kellene megragadni e gondolkodásmód lényegét, azt mondanám: a lét a létező nyelvén beszélget. Az alkotók önmaguk aktivitását, akarását elindulásként értik és élik meg. Az én azért kell, hogy aztán képes legyen időről időre elhalványulni, médiummá válni. Ennek lehetünk tanúi e könyvecskét olvasván. Talán épp e közös médiumszerűség ültette le a két művészt egymással szembe. Ami itt megnyílik, az maga a lét. E megnyílás fényében állni az emberi létezés lényegeként állíttatik. A lét mindkét gondolkodó számára meghatározhatatlan, és mindkettő számára teremtő. Végh Attilát filozofikus alkata ezen a ponton óvatosságra inti. Úgy érzi, a lét rejtélye ennél tovább aligha konkretizálható, mert az már hamisítás volna. Médiumává válni a téboly lehetőségével is terhes, ám e létérzékelés határmezsgyéjén feldereng a szeretet. Vasadi Péter hívő alkata folytán e mindenek tengelyét, erejét Istennek nevezi, ezen belül Jézussal és a szeretettel azonosítja. S bár a szeretet képes megrendíteni a létezést, hatásával találkozni olykor tébolyítóan felkavaró, ez mégsem magából a szeretetből, hanem a befogadó állapotából következik.

Milyenné alakítja a lét a róla-vele folytatott párbeszédet? Dinamikussá, érzelemtelítetté, ellentétekre hasítóvá és a széthasítottakat azonnal összekötővé. Mindkét gondolkodóban mintha rejtett mérleg működne. Azonnal érzékelik, ha egy-egy fogalom, gondolat túlzottan kiemelkedik. Azonnal meglátják a vele ellentétes fogalmat, értékelést vagy gondolatot – az árnyékot, amit vetett –, és fénybe emelik azt is. A beszéd lényege a csönd, a csönd a lét nyelvén beszél, a duma elfedi a létet; ám a létezés a léttől elválaszthatatlan, hiszen teremtménye; ha nem lenne duma, nem tűnne fel, és nem lenne oly égető a csönd hiánya, mert a duma valójában süket csönd. Ha valaki a – transzcendens – léttel érintkezik, az érzékelt-érzett valóság fogalmi megragadására tett erőfeszítéseit óhatatlanul ellentétek fogják jellemezni. A költőt ez nemhogy nem zavarja, kifejezetten élvezi: számára e feszültség alkotói lázat hoz. A tudós-filozófus viszont azért épít gondolatokból, érvekből utat, hogy az ellentéteket felszámolja vagy messze taszítsa, mert ez nyugtatja meg. A költő-filozófus egymás mellé helyezi őket, mert ebben a nyugtalanságban lel nyugalomra.

Ha kissé nagyobb távlatból tekintünk Vasadi Péter és Végh Attila dialógusaira, könnyen úgy érezhetjük, hogy íme, egy lehetséges válasz a legalábbis Heidegger, de talán már Hegel halála óta bekövetkezett filozófiaválságra. Ami nyilván csupán egy arca az európai kultúra kifulladásának és megújulási törekvéseinek. Az európai filozófia kétségkívül a platóni gondolkodásmódot hagyományozza tovább nemzedékről nemzedékre. Ennek lényege az írás – Platón már író filozófus, ellentétben tanítómesterével, Szókratésszal – és a logika, melynek segítségével hosszú gondolatmenet alkotható. A gondolkodás ebben a formájában képessé válik arra, hogy önmagát tisztán önmagából szője hatalmas szőttessé. E paradigma nagy nyertese a tudományos tudás, nagy vesztese az eleven lélek. Az eleven lélek megnyilatkozása a gondolkodás terén életpillanatokhoz és személyiségekhez van kötve. Az efféle gondolkodás képes arra, hogy lélektől lélekig érjen – ebben az értelemben közösségteremtő is lehet. Képes arra, hogy vezesse a lelket. Képes érezni kimondott szó és teremtetlen Ige közvetlen kapcsolatát. Enélkül üres kavargás. A mérték ebben a műfajban nem is lehet más, mint Hérakleitosz sugallata: „nem tőlem, hanem a logosztól hallván bölcs dolog elismerni…”

(Kortárs Kiadó, 2005)