×

Márai Sándor és a népi mozgalom

Tverdota György

2005 // 08
Az a kötet, amely 1990-ben A népi–urbánus vita dokumentumait 1932 és 1947 közöttről gyűjtötte egybe, vállalt feladatát csak fogyatékosan tudta megoldani. Ennek fő okát nem a szerkesztő felkészületlenségében, hanem a feladat nehézségében, a jó megoldás majdnem lehetetlen voltában keresem. Mindenekelőtt olyan polémia, amelyet a szakmai és a szélesebb közvélemény is népi–urbánus vitaként emleget, voltaképpen nem volt. Amit ez a kifejezés jelöl, létezik valamiként, létezése a sajtó nyilvánossága előtt folytatott viaskodások sorában artikulálódik, a jelenségben a korszak lényeges kérdései összpontosulnak, éppen csak mibenlétének meghatározása ütközik nehézségekbe. A népiességről vagy a népiségről szóló konferencián kötelességünk beszélni róla, csak éppen nem könynyű hozzáférkőzni tárgyunkhoz. Bármennyire is jogásznemzet vagyunk, és szeretünk pereskedni, egyetlen vita akkor sem tarthat 1932-től 1947-ig, átívelve egy egész korszakot, folyamatosságot teremtve a háború előtti évek, a háborús esztendők és a békekötés utáni időszak között. A szembenállás azok között, akiket a népi, illetve az urbánus táborba szokás sorolni, kétségkívül fönnáll. A szereplők azonban változnak, a szembenállás több, egymástól időközökkel elválasztott vitára cserepezik szét, s ezeknek a vitáknak a középpontjában is más-más konkrét problémák állnak.

Ha a feldolgozottság jelenlegi szintjén érdemben akarunk szólni a tárgyról, célszerű lemondani a teljességről, amelyről ráadásul az a gyanúnk, hogy nem valóságos teljesség, hanem egymástól elszigetelt részek archipelágusa, és ajánlatosabb egyetlen résztémán keresztül betekinteni ebbe a problémavilágba. Ezt a résztémát jelöli meg hozzászólásom címe: azt vizsgálom meg, hogyan viszonyult Márai Sándor a népi mozgalomhoz. Ez a kérdésfeltevés az úgynevezett „népi–urbánus vita” három nagy részletkérdésének kiiktatására vagy legalábbis háttérbe tolására ad lehetőséget.

Az egyik annak taglalása, hogyan zajlik le a két tábor között a zsidó származásnak betudott szellemi beállítottság és a vállalt vagy rejtett antiszemita indulatok összeütközése. A népi–urbánus ellentét emlegetése a mai közbeszédben a zsidó–antiszemita szembenállás eufemisztikus, sőt ma már inkább ironikus megfogalmazása. Ilyen természetű kérdések igen nagy hangsúllyal, sőt kifejezett emfázissal merülnek föl a polemikus megnyilvánulásokban, de ha a népi–urbánus vita erre az ellentétre épülne, önállóan nem volna értelme beszélni róla, rá kellene bíznunk tárgyalását Bibó István utódaira, a zsidókérdés avatott szakértőire. Márai attitűdje a zsidókérdés tárgyában korántsem tekinthető egyszerűnek és könnyen megválaszolhatónak, de egyrészt ebben a tárgyban személyében nem volt érintett, másrészt a népi–urbánus ellentét és a zsidósághoz való viszony az ő esetében eléggé világosan szétválik. A másik pont, amellyel Márai kapcsán nem kell foglalkoznunk, a népi mozgalom és a két világháború közötti kor hivatalos magyar politikája, illetve a népi írók és a völkisch eszmék vélt vagy valóságos közelsége, ami az írót kevéssé látszik izgatni. Végül a „vitának” az az iránya sem jön különösebben számításba, amelyben a népiek a szociáldemokrata vagy kommunista baloldallal ütköznek össze, mert Márainak a munkásmozgalmi baloldallal sok tekintetben más elszámolnivalói vannak, mint a népieknek, s ez az ügy is külön kezelést igényel. Mégis marad egy lényeges tartomány, amelyen nem hajthatunk végre leegyszerűsítést. A népi–urbánus vita résztvevőinek jelentős része olyan közíró, akinek direkt vagy indirekt módon köze van a szépirodalomhoz, s ezért irodalmi kérdések folytonosan fölmerülnek a polémiákban. Ugyanakkor a polémia újra meg újra ki is lép az irodalom köréből, és az erkölcs, a politika, a társadalmi kérdések területére terjed ki. Nincs ez másként Márai gyakorlatában sem.

A Márai kiválasztása folytán bekövetkező tematikai redukciónak az lehet a haszna, hogy lehetőséget nyújt a népi–urbánus vita lényegi vagy egyik lényegi vonatkozásának tisztább exponálására és jobb megértésére. Ha a bevezető mondatomban említett kötet tartalomjegyzékét megnézzük, Márai Sándor neve nem szerepel a publikált szerzők között. Annak azonban, aki kicsit is ismeri az írót vagy a kor irodalmát, a legkisebb kétsége sem lehet afelől, hogy melyik táborhoz tartozik, melyik csoporttal ért egyet. Márai öntudatos urbánus író volt. Gazdag publicisztikájában a szerkesztő könnyen talált volna olyan írást, amely állásfoglalásként volna elszámolható a „vitában”. A továbbiakban tehát az ő urbánus beállítottságának rekonstruálására és mérlegelésére vállalkozom.

Márai és a népi mozgalom szembesítése során két közismert tényből kell kiindulnunk. Az egyik az, hogy a húszas években útnak induló s a harmincas években hatalmas lendületet vett népi törekvések az irodalmi és kulturális élet résztvevői számára olyan kihívást jelentettek, amelyre kinek-kinek a maga módján válaszolnia kellett. A jövőkép kialakítása, a társadalom előtt álló időszerű feladatok rangsorolása s a választható művelődési és művészeti modellek tekintetében a népi irány alternatíva elé állította a közszereplőket, s aki a népi javaslatot nem tartotta elfogadhatónak, azt szinte provokálták, saját álláspontja védelmére, határozottabb megfogalmazására és állásfoglalásra kényszerítették a népi törekvések.

Márait az általa elfoglalt pozíció arra predesztinálta, hogy a népi törekvésekkel szemben fejtse ki álláspontját, s ezt következetesen képviselje évtizedeken át. Mint ismeretes, az író gondolkodásának centrumát a polgárság történelmi szerepéről, a polgári kultúra értékeiről, ennek a társadalmi rétegnek a jelenbeli helyzetéről és jövőbeli kilátásairól való töprengés foglalta el. Viszonya osztályához korántsem nevezhető leegyszerűsítőnek és apologetikusnak. Az önkritikai elemek igen erősen rányomják bélyegüket a polgárságról alkotott képére. Életműve ismeretében igazat kell adnunk annak az állításnak, amelyet a saját társadalmi rétegéhez való viszonyáról a Föld, föld!... című emlékiratában fogalmazott meg: „Ezzel az osztállyal, a polgársággal, örökké perem volt. Én, a felvidéki polgári ivadék soha nem éreztem otthon magam abban a budai polgári lakásban és szerepkörben, ami most a romok között enyészett.” Olyan alkotás tanúsítja ezt a pörlekedő attitűdöt, ezt a nagyon árnyalt képet és szigorú ítéletet, amelyet a polgárságról alkotott, mint a fiatalkori remekmű, az Egy polgár vallomásai. Sőt, az is elmondható róla, hogy osztozott kora közfelfogásában, amely – társadalmi helyzettől, politikai állásfoglalástól függetlenül – temette a polgári társadalmat, s hamarosan bekövetkező végleges bukását jósolta.

Történetfilozófiai távlatba állítva osztályát azonban dacosan szembeszáll minden olyan felfogással, származzék az szélsőbalról vagy szélsőjobbról, amely a polgárság történelmi küldetését kétségbe vonta, s ez az igazolás egyben erős személyes elkötelezettséget is jelent e réteg mellett. A hitvallást ugyancsak az emlékiratból idézem: „Polgár voltam… ma is az vagyok, öregen, idegen hazában. Polgárnak lenni soha nem volt számomra osztályhelyzet – mindig azt hittem, hivatás ez. A polgár számomra a legjobb emberi tünemény volt, akit a korszerű nyugati műveltség alkotott, mert a polgár alkotta meg a korszerű nyugati műveltséget: amikor egy elöregedett társadalmi hierarchia megsemmisült, egy megbillent, tótágast álló világrenden belül a polgár teremtett egyensúlyt.”

Márainak több fronton, több ellenféllel harcba bocsátkozva kellett védelmébe vennie a polgárságot, de közülük az egyik legagresszívebbnek a népi mozgalmat ítélte, s egyben ennek hivatkozási alapját, a népi írók művészi teljesítményét az alkotók kulturálatlansága, intellektuális pallérozatlansága miatt erős gyanakvással fogadta. A mozgalom kibontakozásának éveiből egyetlen írását idézem föl, a Sértő Kálmán verseiről írott bírálatát, hogy láthatóvá váljék az író népiekkel való szembenállásának folyamatossága és kritikai szempontjainak állandó, tartós volta. Sértőben különválasztja a jelenséget, az őstehetség, a népből felbukkanó zseni sémáját és a konkrét költői személyiséget és teljesítményt. Az utóbbi elemről, amelyben „a költőt – ahogy ő mondja – több szeretettel nézi”, nem beszélek, a reflektort a jelenség fölött gyakorolt kíméletlen kritikára irányítom.

Az írás annak az álláspontnak a kifejtésével kezdődik, amellyel a későbbiekben Márainál sűrűn találkozhatunk, hogy tudniillik a népi költő, a parasztíró meg nem érdemelt előnyökkel indul pályáján a polgári származású alkotóhoz képest: „Ez az új költő, Sértő Kálmán, a nép gyermeke, sokkal könnyebb tehát helyzete irodalmunkban, mintha táblabíró vagy sebésztanár gyermeke volna. Jelentkezését hivatalosan előlegezett bizalom és lelkesedés fogadja, mint Magyarországon mindenkinek jelentkezését, aki nem mesterségbeli ember, ellenben »zseni«, s az »őstehetség« szabadjegyével érkezik az irodalomba. Nálunk a »parasztzsenit« nem származása dacára fogadják bizalommal, hanem éppen mert afféle »kultúrától meg nem rontott«, szűzies és megbízható szellemi tüneménynek tartják, mint egy váratlanul felbukkant tenoristát; be sem kell bizonyítani már, hogy elbírja a kultúrát, elég, ha kitátja száját, s dalol, ahogy a szíve diktálja.” A kritikusi alapállás hasonló a Babitséhoz, aki Népiesség című tanulmányának kezdetén ugyancsak Sértőt leckézteti, de főleg Kosztolányi Vojtina új levele egy fiatal költőhöz című írásával rokonítható, aki egyébként Sértő Kálmánnal kivételes jóindulattal bánt. Az alkalmi tárgyon túl azonban az a képlet az igazán lényeges, amelyet Márai, két idősebb társához hasonlóan, az egyedi esetből kiemel: hogy az esztétikai színvonal nem választható el az alkotó kulturáltságának fokától. S ebből a szempontból a népi szerzők könnyűnek találtatnak. Babits a művelt Illyést, az új
Petőfit állítja szembe az „új népies költők” „etnopornográfikus költészetével”, amelyben „a Kraftausdruckok pótolják az erőt, a pongyolaság a spontánságot, a paraszti születés a hivatottságot s a fenegyerekség a tehetséget”. Márai pedig egyenesen az igazi Petőfivel példálózik: „Ám Petőfi 25 éves korában, amellett, hogy Petőfi volt, elképesztően művelt ember is volt; tudott angolul, németül, származása nem ugródeszka volt számára, hanem nehezék, tehertétel, melytől szabadulni igyekezett.”

Ha a népiek teljesítményeit, törekvéseit, programjait szemügyre veszi, legyenek azok esztétikaiak, erkölcsiek, politikaiak vagy gyakorlati természetűek, ebből az alapállásból lényegében sohasem mozdul ki. Urbánus álláspontjának megismerése szempontjából a legérdekesebb naplójegyzeteit és emlékiratát megismerni, mert itt fogalmazza meg nézeteit a legkeresetlenebbül, a legkevesebb diplomáciai, taktikai kacskaringóval. Mivel naplót már csak a háború idején kezd írni, népiességkritikája közvetlenül a mozgalom későbbi állapotaira, a negyvenes, majd az ötvenes évek fejleményeire reagál.

A vizsgált vonatkozásban Márai a korabeli gyakorlattal egyezően egy differenciálatlan alapellentétre építi gondolatmeneteit: a polgárt a paraszttal, a várost a faluval állítja szembe. A parasztságon belül nem tesz különbséget, s arról a kifinomult tipológiájáról, amelyet a polgárság önmagában vett szemlélete és kritikai mérlegre tétele során alakított ki, a polgárt a paraszttal szembeállítva többnyire megfeledkezni látszik. Vegyük tehát szemügyre ezt az alapellentétet! A szembeállítás alapja egy Márai által sűrűn emlegetett, gazdag jelentéstartalmú fogalom:
a műveltség. „Más nem tudja felszabadítani ezt a népet, csak a műveltség” – írja 1948-ban, de előtte is és utána is ez marad számára minden minőség és autentikusság kritériuma. Márpedig a műveltség kiépítését, fejlesztését és megőrzését a polgári osztálynak tulajdonítja. „Kultúraalkotó és kultúrahordozó volt a kabátos ember Magyarországon” – ismétli meg egy-két év múltán alaptételét.

Művelődési modellként a kultúra felülről lefelé haladását, a kultúrjavak lesüllyedésének nevezetes elméletét fogadja el: „Nem hiszem, hogy van másféle műveltség is, mint amelyet felülről – egy nagy szellem, egy nagy igény, egy nagy szemlélet magasságából – sugároznak lefelé, s amelyet aztán a tömegek a mimézis igényével valahogyan megközelítenek és magukévá tesznek. Minden olyan kísérlet, amely a mélyből feltörő műveltség kísérlete, lapályos szinten reked meg. A magyar műveltséget nem a »nép« alkotta, hanem Mátyás, Pázmány, Kazinczy, Péterfy, a Nyugat köre… s mindig felülről lefelé világított ez a műveltség, magányos mécsesek hősies fényerejével.” „Miért vagyok »urbánus«? – teszi föl a kérdést. – Mert hiszek abban: mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek… a többletet, az arányt, a mértéket, a gondolatot és a szépet. Nem a pásztorok, nem, s nem is a gulyások. Az emberiség történetének nagy mondatait nem a legelőkön gondolták és mondották el, hanem a fórumon.”

Miután be kell látnia, hogy a történelmi átalakulások következtében „a kultúraalkotó és kultúrahordozó kabátos ember”, a volt középosztály szerepe megszűnt, keresi azt a társadalmi réteget, amely ennek az osztálynak a szerepét átvehetné. Nem talál ilyen közösségi erőt. Legkevésbé a parasztságban bízik: „Valami baj van és volt a magyar paraszttal – állapítja meg. – Az »őserő« és a »talajgyökér«, az egész »népi« műveltség rendkívül túlbecsült, mesterségesen eltúlzott, torzan kihangsúlyozott tünemény. A valóságban a magyar parasztnak alkatilag, lényében nem kell a műveltség, – talán, mert ázsiai. Lélekszáma, társadalmi helyzete, történelmi múltja nem menti a felelősség alól, hogy nem kell, soha nem kellett neki igazán a műveltség, – annyira sem, mint szomszédainak, a cseh vagy az osztrák parasztnak. S erről nemcsak az olygarchikus, feudális Magyarország tehet, hanem tehet lényével, természetével a magyar paraszt is. Ritkán becsültek még úgy túl »népi műveltséget«, mint az elmúlt években és ma is, Magyarországon.” Azt a két világháború közötti korszakban megfogalmazott koncepciót, amely szerint „a parasztság nemcsak társadalmi osztály, hanem titokzatos erőforrás, legendás, ősi tudattartalék, a nemzeti lét mélytalaja”, sunyin szított mítosznak tekinti. Az a törekvés, amely ezt a „sunyin szított mítoszt” elhitetni igyekezett a közvéleménynyel, Márai szemében nem más, mint a népi mozgalom legfőbb törekvése.

Ezért a mozgalom egészéről árnyalatlanul lesújtó véleményt alakít ki, veszélyesnek, sőt ártalmasnak tartja. Úgy látja, hogy a földosztás, a magántulajdon elleni első nagy történelmi támadás élén a népi írók állnak: „Magyarországon a nagy per nem zsidók, nem is a munkásság és polgárság körül zajlik; e perekben meg lehet egyezni egy napon. Az igazi per a magyar paraszt körül tart, a Veres Péterek és Illyés Gyulák által sunyin szított parasztlázadás körül, amely – türelmetlenül, alamuszian és igazságtalanul, – messzi a parasztság jogos érdekein túl követel e társadalmi réteg számára vagyont, hatalmat, jogokat. Parasztnak lenni társadalmi állapot, komoly és értékes emberi feladat, ha akarjátok, sors… mindezt készségesen elismerem, én, a polgár. De parasztnak lenni ezzel a kapzsi dühvel és alattomos mohósággal, ahogyan nemcsak a földet akarják, hanem a tetejébe, – potyán, csak úgy! – a zongorát is, a zsebórát is, mindent, ami az út mentén megcsillan, mert odatette valaki, parasztnak lenni úgy, hogy zsidó, polgár, keresztény, értelmiségi, mindenki, aki nem paraszt, pusztuljon: ez az igazi magyar per, melyet néhány sunyi paraszt, aki a polgárság segítségével jól kikupálta magát, alattomosan fűt. A parasztoknak joguk és helyük van a világban, ennyi és ennyi, s ez nem is kevés. De többet, kegyetlenebbet és jogtalanabbat követelni, csak a származás és osztályhelyzet alapján s a műveltség akaratának erőfeszítése nélkül: ez a magyar per.”

Ha kihámozzuk az urbánusok zsidó vagy általában idegen eredetéről hangoztatott nézetekből, vagy fordítva: a népi gondolatnak idegengyűlölettel, illetve völkisch eszmékkel való rokonításából, ha lehántunk róla egy sor más egymásra sütögetett bélyeget és a saját tábornak tulajdonított erényt, akkor megkapjuk ezt a leegyszerűsítésektől, indulatoktól, előítéletektől nem mentes oppozíciót, a népi–urbánus viszály alapképletét, amelyet Márai urbánus oldalról épít föl, de amelynek megvannak a maga népi változatai is. A késői utókornak nem az a feladata, hogy Márait pellengérre állítsa elfogultságai miatt, sem pedig az, hogy vele egyetértve lerántsa a leplet a népiek üzelmeiről, hanem az, hogy tisztán lássunk a népi–urbánus viszály kérdésében. Két olyan vízió állt itt egymással szemben a magyar társadalom és kultúra múltjáról, jelenéről és jövőjéről, amelyek úgy viszonyultak egymáshoz, mint a tűz és a víz, azaz összeegyeztethetetlenek voltak. Egy, az autochton múlttal folytonosságot kereső, a magas kultúra alatti, archaikus rétegekből táplálkozó, azokra hivatkozó program, s egy másik, amely a közös európai magaskultúra áramkörébe bekapcsolva látta csak működőképesnek a külön magyar világot. Az egyik progresszista, legtágabb értelemben szocializációs modell volt, helyeselte a civilizáció alakulásának irányát, az individuum bekapcsolódását a kor művelődési folyamataiba, a másik – negatív értékindex nélkül értve a szót – tradicionalista modell volt, értékőrzésre rendezkedett be, illetve a népi kultúra hanyatlása miatti értékvesztést mély rezignációval élte át.

Az alapképlet azonban, a maga elvontságában, sohasem lett volna képes a viszályban részt vevő értelmiség konkrét magatartását vezérelni. A tényleges írói, írástudói magatartás rendkívül erős önkorrekciós mechanizmusok befolyása alatt formálódott ki. Márai példájánál maradva, kevés olyan író akad, még a népiek között is, akit olyannyira tradicionalista, értékőrző törekvések jellemeztek volna, egészen a patrícius polgár mítoszának felépítéséig menően, mint őt. Krúdy-kultusza s ennek briliáns megnyilvánulása, a Szindbád hazamegy című regény megmagyarázhatatlan lenne e nélkül az urbánus passzéizmus, a múlt valorizálása s az értékvesztés regényt belengő melankóliája nélkül.

Márai intranzigens urbánus álláspontját akkor tudjuk igazságosan értékelni, ha az író egyik – alkati merevségébe, rigorozitásába gyökerező – legfontosabb erényét szem előtt tartjuk: azt a könyörtelen, akár saját érdekei ellenében is tisztánlátásra törekvő logikát, amellyel nem habozik levonni a legvégletesebb egzisztenciális konzekvenciákat sem. Idézett megnyilatkozásainak döntő többsége nem a népi–urbánus vita csúcspontján fogalmazódott meg, hanem sokkal inkább az utójáték részét képezi. A háború éveiben, az ismert nemzetnevelési programjának kifejtését követően egyre erőteljesebben bontakozik ki az író és a polgár önkritikája. Konstatálja osztálya hanyatlását, felbomlását, alkalmatlanná válását történelmi szerepének betöltésére, még mielőtt a nemzetiszocialista, illetve a nyilas erők erőszakos fellépése megakadályozta volna ebben. Leszámol a jelenlegi magyar polgárságba vetett reményeivel. A szovjet jelenlét, majd a kommunista hatalomátvétel minden olyan kibontakozás lehetőségét elsodorja, amelyet Márai el tudott volna fogadni. Sem a kisszámú munkáselittől megfosztott szociáldemokrata munkásságban, sem pedig a parasztságban s az élén álló népi értelmiségi elitben nincs bizalma. Az ország sorsát hosszú időre kilátástalannak ítéli. Ennek a sötét képnek a népi mozgalom és a mögötte álló parasztság csak az egyik részlete.

Az életmérleg, amelyet emigrációja előtt készít, lehangoló, s a legkisebb mértékben sem hízelgő: „nem érzek többé szolidaritást a magyar társadalommal. Kivel legyek itt szolidáris? A tisztességtelen polgársággal, a kapzsi és kegyetlenül önző parasztsággal, a műveletlen munkássággal? A munkásságnak van egy rétege, a régi szociáldemokrata ipari munkásság, amely valóban tiszteli a műveltséget, s van egyfajta emberi és munkaerkölcse… de ezek oly kevesen vannak. S ezekkel érzek is egyfajta, nem társadalmi, hanem emberi szolidaritást. A parasztságnak vannak tehetségei, de két szerencsés emberöltő kellene hozzá, amíg igénye lesz a műveltségre; még sokáig süketen megyünk el egymás mellett. A polgárságból már csak egyénekre tudok gondolni; az osztály förtelmes tulajdonságait megismertem, és elszörnyedtem. Nem vagyok többé szolidáris a magyar társadalommal, s ez a legrosszabb, ami történhetett velem.” Az írástudóval, aki ezeket a kemény mondatokat megfogalmazta, lehet vitatkozni, sőt, nem lehet vele egyetérteni. El kell azonban ismerni, hogy megfogalmazása részrehajlás nélküli, s éppen a benne rejlő mértéken felüli depresszió miatt felrázó erejű. A népi mozgalomról alkotott, előítéletektől sem mentes képe a kellemetlen igazságok sok elemét tartalmazza, éppúgy, mint az a túlzott szigorral kiállított bizonyítvány, amelyet saját rétegének arcába vág, s azok a szemrehányások, amelyekkel a munkásmozgalmi baloldalt elhalmozza. Aki így látta azt a társadalmat, amelyet nem sokkal előbb még nevelni akart és remélt, annak számára valóban nem volt más kiút, mint az emigráció.

Elhangzott a „De mi a népiség…” című konferencián, amelyet az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke, a Károli Gáspár Református Egyetem Klasszikus Magyar Irodalmi Tanszéke, a Kölcsey Intézet és az Illyés Gyula Archívum rendezett 2004. november 18–19-én.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben