×

Lányi András: Hölgyek titkára

Thimár Attila

2005 // 08
Szerelem és politika, csábítás, ármány és lelkifurdalás, titkosírás, rendőrségi besúgók, porlepte utak, homályos, sötét ivótermek, fogadók szűk, dohos szobái. Minden kellék együtt áll ahhoz, hogy egy valódi Jókai-regényben érezzük magunkat. De – s itt ez a „de” igen fontossá válik – a Lányi András regényében megjelenő világ itt-ott kicsit szorít, kényelmetlen. Érdekes módon éppen a filológiai hitel megteremtésében érzem szűknek, pedig épp itt varrta remek kézzel egymáshoz a szálakat a szerző. Míg Jókai mesél, és nem törődik azzal, hogy az olvasó elhiszi-e vagy sem, addig Lányi – talán éppen azért, mert kitalált történetet írt – ragaszkodott a hitelesítés mozzanatainak megerősítéséhez. Saját hitelességének irányában nem volt eléggé nagyvonalú.

A regényt mint egy filológiai búvárlómunka eredményét kapjuk kezünkbe, egymástól térben és időben távol elhelyezkedő „szövegdokumentumok” kerültek egymás mellé a szerző jóvoltából. Csak a komoly filológusok tudják, milyen hatalmas munka (lett volna) ennyire elszórt adatokból egy összefüggő történetet létrehozni. Ám a dokumentumok nem valódiak, megszületésük a szerző fantáziáját dicséri. A fent említett kényelmetlenség éppen a kitalált szövegek túlzott hitelesítésében rejlik, hiszen nyugodtan elhinnénk, hogy ezek a bekezdések valóban a múlt századi lapokból kiollózott idézetek, ám a lábjegyzetek, a filológusi kommentárok éppen azt nem engedik, hogy bátran elengedjük magunkat, hadd sodorjanak a történet váratlan és izgalmas fordulatai. A laikus, nem irodalomtörténész olvasókat amúgy is a cselekmény csábítja magához, s számukra olyan folyóiratnevek, mint Hazánk, Egyetértés, Századok, nem sokat mondanak.

A történet érdekfeszítő, még ha igencsak nehéz is kibogozni a közreadott „dokumentumokból”, mivel az összefonódó események a regénynek egymástól eltérő, sőt többször igen távol eső pontjain bomlanak ki. Az olvasó kíváncsiságát már a könyv első fejezete felkelti, hiszen epikai cselekménye egy gyilkosság. Egy olyan gyilkosság, amely a kor büntetőjoga alapján elítélhető, ám a közfelfogás szerint nem bűntény. A mű azzal kezdődik, hogy a főhős egy párbaj során életét veszti. Ha egy, a 19. században játszódó regényben párbajról olvasunk, akkor ott mindig megbújik egy hölgy is a háttérben, s így van ez e regény esetében is. A párbaj, a főhős halála a végpontja egy furcsa történetnek, amelynek egyes fordulatait, összefüggéseit tárják fel a szöveg „dokumentumai”, s az olvasó, mint egy nyomozó, lépésről lépésre haladva derítheti fel az események menetét. A krimi narrációs szerkezetének izgalma vezet bennünket, és közben megismerkedünk az 1850-es évek világával, valamint a korszakban elképzelhető és elénk nagyon is elevenként lépő figurákkal.

A regény tehát nem csupán az izgalmas cselekményszövés okán vonzó, hanem a kortörténeti hangulatrajza miatt is, melyet több szinten, több árnyalatban biztos kézzel fest meg a regényíró. A szabadságharcot követő időszak fojtott, a rendőri és besúgói hálózattal pokollá tett légkörének bemutatása olyan szerzőre mutat, aki nemcsak jól ismeri a kor eseményeit, de az akkori évek fényeit, illatait is képes magában újraalkotni és számunkra papírra vetni. A megidézett időszakhoz még a kiválasztott figurák sorsánál is hívebb az a nyelv, amelyen a szereplők beszélnek, leveleznek egymással. Lányi remekül imitálja a 19. század közepének nyelvhasználatát, sőt még a főszereplőnek, Arányi Lipótnak tulajdonított napló archaizálásokkal tűzdelt „magyar fordítása” is igen jól sikerült. Napjaink történelmi regényeitől éppen az különbözteti meg a Hölgyek titkárát, hogy a történelem nem egzotikumként szerepel benne, amely lehetőséget ad különleges nevek, esetleg a maitól eltérő értékrendek bemutatására, hanem a régi idő a régimódi nyelvhasználatban ölt testet.

Az alapötlet, a rájátszás az egykor valóban megjelent könyvre, a Hölgyek titkárára kiemelkedően jó. Igaz, Lányi nem használta ki az összes lehetőséget, amelyet az 1861-ben – nem Ráth Mórnál, hanem Heckenastnál – megjelent könyv kínált. A 19. században napvilágot látott kötetke ugyanis a levélfogalmazványok gazdag tárházán túl darabokat közölt Kármán és Markovitsné levelezéséből, amely már önmagában is különlegesen érdekes vonása a korszaknak, hiszen Markovitsné férjes asszonyként levelezett 1789-ben szeretőjével, a korszak egyik legtehetségesebb elméjével. A levelek hetven évvel későbbi publikálása az első eset, hogy a széles közönség elé tártak egy házasságtörési történetet. (A Kármán–Markovitsné-levelezés darabjait először Székely József adta ki 1860-ban, s már egy évvel később a népszerű és nagy példányszámú Hölgyek titkára valósággal reklámozta a házasságtörés intézményét e levelezés darabjaiból válogatva.) Még ennél is érdekesebb lett volna az egykori levelezési kézikönyvből átvenni a keleti virágnyelv szótárának elemeit, amelyekből az egyes virágok szimbolikus jelentésével ismerkedhettek meg a titkos kommunikációt fenntartani szándékozó hölgyek.

Amilyen részletekbe menően ismeri Lányi András a korszak politikai erőviszonyait és összefüggéseit, s amennyire otthonosan mozog a régi könyvek, hírlapok között, ugyanolyan pontosan, árnyaltan látja a „kis történeteket”, a „kisemberek” életkörülményeit is, s ez teszi lehetővé, hogy egy valóban izgalmas témát, a tehetségtelen kisember sorsát formálja meg regényében. Arányi Lipót – aki valóban élő személy volt, igaz, egészen más életrajzi adatokkal, mint ahogy e regényben megjelenik – az a középszerű, semmiben különös tehetséget nem mutató, ám öntelt személyiség, aki éppen saját tehetségtelensége és jelentős nagyravágyása között őrlődött fel. A szabadságharc honvédjai közé állt, de ott fontos tisztségig nem vitte, s később, a szabadságharc leverése után ezért tudott könnyebben boldogulni, amikor beépült az osztrák besúgóhálózatba. E lépését részben kényszerűségből tette meg, részben attól az elképzeléstől vezettetve, hogy így segíthet majd bajba került honfitársain. Az állandó meghasonlások között élő, az önmaga sorsával örökké elégedetlen kisember figurája már Gogolnál világirodalmi szintű megformálást nyert Popriscsinban. Ezen alak – aki mindannyiunk számára ismerős, napjaink közéletéből sokkal inkább, mint régebbről – lelkivilágának megrajzolása kimeríthetetlenül gazdag lehetőségeket ígér az írók számára. Lányi könyvében a korrajz pontos ábrázolása mellett halvány s kissé erőtlen Arányi lelkivilágának, lelki válságának bemutatása, pedig az egyes szám első személyű  naplóforma – Arányi „fiktív” naplójának közreadása – erre remek lehetőséget kínált volna.

Ahogyan szövegek, könyvek történetéből áll össze a regény, úgy külön története van ennek a munkának is. Első változatban a Magvető Kiadónál jelent meg 1989-ben. A szerző akkor még időrendben közölte az egyes „dokumentumokat”, a Hölgyek titkárától kezdve a legkésőbb „felfedezett” egységig, Arányi naplójáig. Az újabb, 2004-es kiadás már a párbajt megelőző hírlapi vitát helyezi a könyv élére, s ezzel a szerkesztési változtatással a történet fordulatosságára hívja fel az olvasó figyelmét. Az átalakításból egy fontos következtetés vonható le. Amíg 1989-ben feltételezhető volt az olvasókról, hogy a 19. századi irodalom azon termékei, amelyekről szó esik a műben, talán ismerősek lehetnek számukra, és ezért az álhitelesség poétikai alakzatát kellő játékossággal élvezhetik – amint erre az akkori kiadás fülszövege is utalt –, addig manapság semmi esély sincs arra, hogy a szűkebb szakmai körön kívül valakinek is szemet szúrjon a szövegek hitelességének helyzete vagy a rájátszások, az imitáció poétikai szerepe. Igaz, erről legkevésbé a szerző tehet.

(Kortárs, 2004)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben