×

Jegyzetlapok a magányról

Vasadi Péter

2005 // 08
Az a magány, amikor hosszabb-rövidebb időre visszahúzódunk a többiektől. De arra biztosan nem törekszik a magányos, hogy magával, magának, magáért éljen. Amit egyébként – az élet mind globálisabb kiterjedése és viszonyai miatt – nem is lehet, s ami épp a magánynak nem is célja. Hogy miért nem, azt fejtjük ki az alábbiakban… A magány mint fogalom, szó, hát még mint életmód valóságos ria­dalmat kelt abban a társadalomban, amely (míg vajúdva keresi a közösséget, vagy szeretne újra rátalálni) szétesőben van. Sőt, már szét is esett, még családban is a keresztbe-kasul elválasztó emberi karakterek, életfölfogás, érvek, félreértés vagy félrevezetés mentén. De mikor volt másképpen? Az egy család tagjai mikor nem voltak különböző karakterűek, neműek, korúak? Mikor nem váltotta föl az egyik – elmúló, de nem érvénytelen – életfölfogást a gyökeresen másik, új „eszmélet”, érv, hajlam, külső-belső vonzódás, sőt minőség? S mégis, mitől nem robbantak szét a családok? Mára meg már tagjaik egymás ellenségeivé is lettek. Mi volt az az összetartó erő a szinte mindenben természetesen különböző családtagok között, ami végig egyben tartotta őket?

Tohonya lelkünk mélyén nagyon jól ismerjük a választ. De szégyellünk emlékezni rá. Vagy azért nem vesszük már komolyan, mert elsenyvedt az iránta való érzékenységünk, s nem is tudjuk igazán, mi az, s mit is jelent: a szeretet ez az erő az emberben. Amely bár nem mindent ért meg töviről hegyire – megértő. Nem azonosul mindig a másfélével – lehetségesnek tartja. Nem lelkesedik az éles különbségekért, a szöges ellentétekért – elszenvedi őket. Annak, amit nélkülöz­hetetlennek, akár nemzeti hagyománynak nevezünk, szeretet a magja. Mi más lenne? Ki más lenne? Isten. S az isteni az emberben. Ez adja a méltóságát. Nagyobbakat fogtok nálamnál cselekedni, mondta Jézus. Hát ez az a nagyobb, a „mindvégig”. Az életre szóló. A századokon, ezredeken átívelő. S ha valami emberi jó, nagyság, erény életre szóló, akkor örök is. Jövőt akarsz hamueső helyett? Szeresd azt, ami a kezed ügyébe rendeltetett. Jót teszel a világgal.

*

A magány (s nem az elmagányosodás) mint az ember meg-megismétlődő vágya, önmagának tett gesztusa, fontos lelki-szellemi szükséglete vagy akár egy ember életének alaptónusa az elmélyülést, a dolgok átgondolását szolgálja, s gyakran éppen a leginkább közösségi emberek életformájának mintegy az ellensúlya. A magány idejének termékenységében formálódik a közösségi karakter. Nem csak a szerzetesé, a művészé, a tudósé. A vezetőé, a politikusé, a gyógyítóé is, sőt az úgynevezett egyszerű emberé is; mindnyájunké. Mivel mindenki valamilyen fokon közösségi ember, szüksége van a magányban megszülető összeszedettségre, a megcsillapodásra, a leülepedő, személyes erők akkumulációjára. Különben éppen abban a hivatásban válunk szüntelenül berregő motorokká, amelyben jól értelmezett öntörvényünk személyessé érlelne minket. A személynek pedig a gazdag csönd a gyökere. Ezért nincs emberi ember magány nélkül. Simone Weil így figyelmeztet: „Óvd a magányodat.” Mintha azt mondaná: az egzisz­tenciádat. A sugallatos idődet. A lényegedet, amely elrejtőzik a lármában. Vagy Rainer Maria Rilke (a Lou Andreas Saloménak írt levelében): „A magányomat nem kívánom föladni.”

Aki számomra a magány legzeneibb szeretetéről ír, Szvjatoszlav Richter: „Végre bezárkóztam a dácsámba. Kint az Oka öblögetett, csepergett az eső, rítt a nádirigó; ebben az együttesben van a szabadságom.” A magány ideje azért oly értékes, mert az ember – átmenetileg – megszabadulhat a nyilvánossá, de sem jobbá, sem szabadabbá nem lett világ zaklatásaitól. Innen lehet jól, áttetszőnek látni, azaz szemlélni a világot; a világban nem a nyilvánossága, hanem maga a világ fontos; az, ami egyedüli s valamiképpen makacsul paradicsomi még a romjaiban is. Mégis, úgy kap a nyilvánosság után, mintha a kiszámíthatatlan rossz cselvetései ellen kellene folyton védekeznie. Milyen világ az, amely csak mintegy a védőpajzsa mögül ki-kilesve érezheti magát valamennyire biztonságban? Kik s milyen erők akarják Richter csepergő esőjét túlharsogni, nádirigóját elhallgattatni? Kis István állampolgárt pedig arra kényszeríteni, hogy magánya idejét is robottal töltse, a családja, önmaga s valamennyiünk rovására?

Aki ragaszkodik személyes magányához, önmagához ragaszkodik. Aki önmagához ragaszkodik, azt óhajtja, más is ezt tegye. Mivel más is, mindenki csak akkor lehet közérdekűen egyedi személy a többinek, ha magának is az.

*

És hát persze az alkotói magány. Az elhíresült. A különc s a különös. A megillető, s olyan, amit, amilyet illik elnézniük a „normálisoknak”. Mintha az emberiség két csoportra oszlanék: az alkotókra és a normálisokra. Az utóbbiak azért volnának „rendesek”, mert nemhogy nem alkotnak, de eszükbe sem jut ilyen, a pénzhamisító alkímiával rokon ügyködés. Szerencsére a valóság (mint minden vélekedés esetében, most is) másképpen fest. De ha úgy volna, akkor a következő kérdés ez: normálisak-e a normálisok? Nem normálisok ők sem, az alkotók sem. S mivel csak az a normális, aki élete minden, akár ösztönösnek mondott cselekedeteit is alkotói indítékból végzi, különben ront vagy szétszór, az normális csupán, aki nem normális. A nem normális normálisok építik a világot, a normális normálisok (akiknek igyekezete abban merül ki, hogy a legkiáltóbb extremitás látszatával tűnjenek föl s ki a tömegből, miközben egész egyszerűen közönségesek, műveletlenek, átlagosak), szóval a normális normálisok uralkodnak, köntörfalaznak és bonyolítva pusztítanak, sőt, az egyetemes kétértelműségre ösztönöznek. Gátlás nélkül ömlik ölükbe a szabadidő, bőven és haszontalanul. Végetlennek látszó tükrén ők mindig s mindenütt ott vannak. De minek. Hatalmuk tősgyökeres alkímiából táplálkozik. Szemben velük János bácsi, ahogy földje végén új barázdára fordul a traktorával, s szemmel kimér minden rögöt, az ívben pötyögtetett vetőmag alatt van-e; vagy Erzsi néni, ahogy porcelántányérjában abroszra (nem teszi) helyezi a lekváros, mazsolás mákos rétest; ők igazi alkotók. Isten áldja meg őket.

Az alkotói magány ideje minden, csak nem szabadidő; nem szabad idő. Olykor mintha nem is idő volna. Egy-egy pillanatra határos lehet a végtelennel. Egy-egy órára szinte idő-szecska; csak annyi dől el benne, azt akarom-e mondani, amit leírtam, vagy mást. Ez a fajta idő határ nélküli és szigorú. Egyszer csak „beáll”, mint csúz a derékba, s odakényszerít egy tárgyhoz, valamilyen látószögbe, a kapufélfa mellé, bármihez, hogy ott rostokolj, várakozz valamire, amiről nem tudod, mi, mikor s honnan. S mindent csak utólag igazol s tárgyiasít a papíron, a könyvespolcon, a valóságban. Ehhez a szellemi diktatúrához képest, amelyet elvakult szerelemmel szolgálsz, minden egyéb hatalom kismiska. Ebből bármikor kiszállhatsz, abból soha. Íme, az alkotói magány benned, általad s körülötted. Van azonban a légterében egy folyton mozgó pont, az önmagaddal szőtt összeesküvés csillaga, mely ráadásul oly szemtelenül sugárzik, amint arról G. K. Ches­terton ír a Mi a baj a világgal? című könyvében: végül is arról van szó, hogy én nem X. vagy Y., „hanem a saját függetlenségemet óhajtom kikiáltani”. Most, mindenkinek s mindörökké.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben