Hidegtű; Ma, holnap

Hidegtű

Falu a szigeten, zsákfalu.
Mogorva zsákutca benne.
Azt akarja, hogy észre se vedd:
próbál elhúzódni előled.

Ám egy asztal a szabad ég
alatt maradt. Aki mellette ül,
a magányos utca alkatrésze.
Pohár bora csak estére fogy el.

Mintha egy régi darab jelmezét
viselné, amiben sikere volt.
Minduntalan belepillant
idegen országból jött levelébe.

Gyerekek lenni jól. Nemsoká
jönnek látogat. És nem hiszi el,
hogy már huszonöt éves
a postai stempli rajta.

A nap terhe zsákban, mindjárt
föl kell emelnie. Keskeny csapás
vezet haza, a végén egy emberre
szűkül, az utolsó ajtón pedig

görnyedve kell belépni.
Ez hosszú út annak, aki
mindenkit úgy köszöntene:
már vártalak. A léptek zajára

éjjel mindig kipillant, hátha,
de hogyan is engedné be
azt, aki úgy érkezik, hogy
közben láthatatlan marad?


Ma, holnap

Este úgy zizegsz papírjaid között,
akár egy holtfáradt népszámláló.
Nehéz volt átvágni a barikádokon,
majdnem elveszítetted egyensúlyodat,

mikor egy leomló híd nagyot dörrent,
de a táskádat szerencsére nem vették el,
nem került idegen kezekbe a sok ember,
akiket napközben összeírtál. Csak a bűz

marja még az orrodat, mert a barikádnak
szaga van, az izgatott műszálas kapkodás
testi gőzöket szül, sok átizzadt ruhát.
A napsütéstől meg húgyszag terpeszkedik.

A város szétolvad lassan, mormolj hát
közhelyeket az utcazajban. Holnap
más emberekhez indulsz: ki tudja, miért,
mindenki a barikád túloldalán lakik.

De lelket önt beléd a feladat,
udvariatlanság lenne, ha most kiszállnál.
Átjutsz, hazaérsz – ne félj, holnap estig még
kitart nagy elhatározásod káprázata.