×

Hazajáró lélek

III. A kráter (első nap)

Kemenes Géfin László

2005 // 08
Che farň senza…?
(Gluck/Calzabigi)

A vasútvonal lekanyarodott Bobának, aztán az állomások: Jánosháza, Ukk, Gógánfa, Zalabér, Pakod. Pakodtól Dötkig gyalogosan, anya elöl húggal, én hátul, merre egy gyík vagy béka. Szedd a lábad, kisfiam, Margit nénédék várnak ebédre. Mindhárman éhesek voltunk (1946. május), amikor beértünk a faluba, kinéztek ránk az ablakokból, a kerítések mögül: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké! Sanyi bácsi a harmóniumnál, Boldogasszony anyánk. Rántott csirke, fejes saláta, rizs. Ejnye, Margit, a salátát mi sosem szoktuk betejfölözni. Túrós bukta. Senki itthon a gyönyörű nagylányok közül, se Cica, se Gitti, se Piri. Dicsértessék! Mindörökké, gyere beljebb, kedves, ez itt a kis Ildikó, Újvidékről szakadtak ide, indulnak tovább Türjének meg talán tovább Egerszegre. Menjetek ki, fel, hátra, Dudikám, Lacikám, az almafák mögött van még egy kis eper, vigyázzatok, mert meredek. Nem volt olyan meredek, de Ildikó megcsúszott, elkaptam a kezét, felhúztam, közben lehorzsoltam a térdem, de viseltem a sebet hősiesen, mint valami kitüntetést. Ildikó kihevült a mászásban, rózsaszín pipereszappan-illata volt, elengedte a kezem, nem mosolygott rám, csak az epret kereste.

Füzesabonytól Mezőtárkány 6 km, szótlan bajszos öreg a bakon, miért? szekéren az állomástól (1946. június), talán csak egy köszönő szóért, hiszen anyánál csak néhány méter szövet, damaszt asztalterítő, amit aztán majd Besenyőtelken vajért, lisztért, igen, itt laknak a jegyző úrék, a rokonok, a rokonok, anya: jaj, Sanyi, hogy tudtál a szocdemekre, Panni néni tiszta vizet, kenőcsöt, mert a lábam csupa seb, a hugié nem, tornác, Nanóka, tündérszép Gizi, Anci vaskosabb, de ő is szép, az istállóban egy szem tehénke, halálból élet.

Verpeléttől Egerszalókig, dombra fel, dombról le (1948. augusztus), ismét (hála a jó Istennek!) náluk, náluk, mulatság, legények késsel a csizmaszárban, göndörszőke Erzsók táncra kér, kis izzadt tenyerében szagos keszkenő, nem is tudsz táncolni, te Laci, na gyere, így kell, nevetnek a többi lányok, Erzsók a derekára szorítja a tenyerem. A kocsmában a zeneszót mintha elvágták volna, egy fiú térdre esik az ajtóban, az oldalából sugárban szakad ki a vér, csend van, nem mozdul senki, csak a tücskök ciripelnek, Anci unokanővérem karon ragad, gyerünk innét, irány haza, nem láttál semmit.

Minden neurotikus, sérült lelkű nő mögött ott találsz egy hernyót – mondta
dr. Zsolt –, aki nem csupán kihasználta, kizsigerelte, megalázta, szembefordította a nőt mindazzal, ami korábban az ő erőssége, tartása lehetett, hanem beléje tekerte-gyűrűzte magát úgy, hogy miután a nő azt hihetné, megszabadult a hernyótól, az még mindig ott lapul benne, és szívja a vérét. Valójában persze az már nem az „igazi” hernyó, hiszen az régen egy másik nőt szipolyoz és tesz tönkre, hanem annak virtuális szimulákruma. Ez az árnyékhernyó nemcsak a nőn belül marad meg élősködőként; a nő is kénytelen-kelletlen a hernyó dögletes kipárolgását engedi ki magából pórusain át, hogy a métely bűzét közvetlen környezetében szinte mindenki megérzi, legfőképpen az a férfi, aki a nőbe annak poszthernyó-korszakában szerelmes lesz, és hát a nőnek most már minden korszakára a poszthernyóság menthetetlenül rányomja bélyegét.

– Értem – szóltam közbe, elgondolkodva a mondottakon, miközben dr. Zsolt hosszú ujjaival még hosszabb szakállát fésülgette, s kinézett az erkély alatti gruppban pompázó tulipánokra. A háttérben (előtérben?) a Frühlingssonate második tétele szólt, az utolérhetetlen Perlman–Ashkenazy-felvételben. – Meggyőző érvek, ám kérdéses, mennyiben mérvadók, illetve tapasztalhatók konkrétan egy hernyóval megvert nő viselkedésmódján az olyan elcsépelt terminusok, mint „neurotikus” és „sérült lelkű”. Az ilyen nő egy új viszonyban képtelen feloldódni? Önfeledten átadni magát egy másik férfinak? Netán nem tud szerelmes lenni? Vagy ha az lesz is, szerelmét nem meri bevallani sem magának, sem a férfijának, ami azzal a kockázattal járhat, hogy a férfi szintén elbizonytalanodik, szerelme zátonyra fut, s végül ő lesz kénytelen a kapcsolatot felbontani?

Dr. Zsolt rágyújtott, és jól meghúzta whiskyspoharát. – Mindegyik feltevésben van valami igazság. Bár figyelmünk középpontjában a megrontott nő áll, lehetetlen nem mérlegelni a hernyót mint kártevőt. Nem világos, mennyire tudatos a hernyó abban, hogy áldozatának egy ártatlan leányt vagy egy már beavatott, tapasztaltabb asszonyt szemeljen ki. Mindkét fajta nő számára a hernyó igéző, delejes jelenség, mivel majdnem mindig úgy sikerül magát a nők előtt beállítani, hogy voltaképpen ő nemcsak az igazi szerelmes a kapcsolatban, hanem az igazán szenvedő alany is, aki mindent odadobna a nőért, a poklok poklába is lemenne érte, és visszahozná, csakhogy nem teheti, mert ő felelős, kötelességtudó ember, s csupán másod-tizedlegesen szexre éhes hím, családfő, akinek beteg felesége van, ölbeli vagy serdülőkorú gyerekei vannak, komoly pozíciója, karrierje, amely akár százak életére is befolyással lehet, s ha ő most egyik napról a másikra szakítana megszokott életvitelével, minden érintett személy megsínylené a változást: anyja szívrohamot kapna, felesége ideggyógyintézetbe kerülne, gimnazista lánya-fia elzüllene, egyszóval se vége, se hossza a nyomós okok tömegének, ami meggátolja őt abban, hogy feladja egzisztenciáját, s vállalja a nőt, holott ő azt mindennél jobban szereti és akarja, és meg szeretné tartani. Elodázhatatlan tehát a szembenézés azzal a dilemmával, amit a hernyó mentegetőzése felvet: van-e akár csak egy szemernyi igazságtartalma ennek a dajkamesének, s ha igen, akkor a hernyó mennyiben felelős hernyóságáért, azaz: az egész fondorlatos, manipulatív csábításstratégiát hideg ésszel ő maga ötölte-e ki, hogy szántszándékkal behálózzon és romlásba döntsön egy nőt, avagy pedig ő is csak ott állt, és nem tehetett másként, noha az tagadhatatlan, hogy mindenképpen tudatos cselekménysorról van szó, s az utóbbi, bocsánatosabb esetben is a hernyó visszaléphetett volna, lemondhatott volna vágyobjektumáról annak megmentése érdekében, s akkor talán már nem is lenne hernyó, illetve az maradna még akkor is, amikor azzal védekeznék „szegény”, hogy a lány kacérkodása, netán kokettálása nélkül nem ébredt volna fel benne az elcsábítás gondolata s annak kivitelezése…

– Miközben hallgatlak – vetettem közbe –, fejtegetéseid kissé A csábító naplójának bonyodalmait juttatják eszembe, ugyanis szerintem túlkomplikálod a helyzetet, akárcsak a csábító, illetve a naplójának megtalálója és kommentátora, márpedig a közönséges hernyónak édeskevés köze van a csábító Johanneshez vagy pláne annak nemfiktív megalkotójához, mivel az utóbbiak a filozófia- és irodalomtörténet legkivételesebb géniuszai közé tartoznak. Ha jól értem, a „hernyó” mint terminus technicus szótárodban voltaképpen a csábító vagy egész pontosan a nőcsábász szinonimája, aki azért ármánykodik és tekergőzik minden erejével a nő köré, hogy azt egyszer vagy legfeljebb még egy másik alkalommal szexuálisan birtokolhassa; a birtokbavétel, legtöbb esetben a nő önkéntes odaadása után a hernyó exacerbatio cerebrije tüstént lelohad. Ezzel szemben Johannes, miután eljuttatta Cordeliát addig a pontig, hogy azt tehette volna a lánnyal, amit csak akar, félbeszakította a kapcsolatot, mert felébredt a lelkiismerete, amely utóbbival a hernyó egyszerűen nem rendelkezik, vagy ha valaha rendelkezett volna is, az idők folyamán azt felmorzsolta magában.

Dr. Zsolt kihörpintette maradék whiskyjét, s a nehéz metszett kristálypoharat a kelleténél hangosabban tette vissza az asztalra. Újabb cigarettára gyújtott, miközben elkezdődött a szonáta harmadik tétele. – Igen, igen, nagyon érdekes, csak nem egészen világos számomra ez az egész csábítónapló-dolog, Johannes, Cordelia, miegyéb. Ha megengeded…

– Elnézést kérek – szakítottam félbe. – Mit engedjek meg? Talán nem olvastad volna a Vagy-vagy című műben A csábító naplóját? – Most magam is a whiskysüveg, egész precízen az én whiskysüvegem után nyúltam.

– Hát, hogy egészen őszinte legyek, csak homályosan dereng…

Homályosan dereng? – csattantam fel, noha beszélgetés vagy vita közben jóformán semmi sem tud kihozni a sodromból. – Nyilvánvaló, hogy bele sem szagoltál az említett opuszba! Basszon meg ősöd, a gibraltári kanmajom, akkor meg mit karattyolsz itt nekem összevissza, s fecséreled a drága időt, iszod az ugyancsak drága nemes italt, s büdösíted be dohányfüsttel az egész lakást?! Majd ha töviről hegyire magadévá tetted a jelen témába vágó alapművet, hogy az nemcsak homályosan dereng lelki szemeid előtt, akkor tessék ismét jelentkezni, s esetleg folytatjuk ezt a máskülönben nem érdektelen diskurzust.

De látva doktorom szederjesbe hajló arcpirulását, haragom elpárolgott, sőt rögvest megbántam túlzott szigorúságomat. Miközben ő mobiltelefonján reszkető ujjal kipötyögtette a Főtaxi hívószámát, odaléptem könyvespolcomhoz, s leemeltem a szóban forgó vaskos, barna borítós kötetet. – Na jól van – mondtam engesztelőleg –, azért nem kell máris a Szabó Ervin Könyvtárba rohanni, tessék, itt van, kölcsönadom, csak ad egy, vigyázz rá, mint a szemed fényére, ad kettő, ne firkálj bele. – Dr. Zsolt hálás szemekkel viszonozta jótéteményemet, s bár kissé ingatagon, de sikerrel lebotorkált előttem a lépcsőn, kiengedtem a kapun, ő pedig elhajtott a már várakozó taxiban. Én visszamentem a lakásba, töltöttem magamnak vagy kétujjnyi whiskyt (Glenmorangie Single Malt 18 Years Old), s a Kreutzer-szonátát is végighallgattam.

Levél unokámnak Montrealba, 2005. május 10-én, keddi napon.

Kedves kis unokám, Gábriel!

Tudom, hogy nem nagyon fogod érteni, amit most Neked írok, hiszen még két és fél éves sem vagy, és bizonyára magyarul sem tudsz, ráadásul Tőled meszsze élő nagyapádról sem hallottál, vagy ha igen, akkor is csupa gonoszat, valótlant, igaztalant, egyszóval kígyót-békát, mert ismerve nagyanyádat, az ő szájából mi más kerülne ki (hiszen, képzeld el, s tudom, ezt elég nehéz lehet Neked elképzelni: amikor nagyanyád tavaly idehaza járt, még húgát, a Te kedves, melegszívű Márti nagynagynénédet sem méltatta arra, hogy akár egy tízperces látogatás erejéig felkeresse), és hát valljuk be, jó apád szájából sem hallhattál mást, aki, úgy gondolom, anyjával egy húron pendül, annak ellenére, hogy én apádat végtelen szeretettel és türelemmel neveltem fel, ha ember, férfi, jó grafikus, férj és apa lett belőle, azt elsősorban nekem köszönheti, de hát Istenem, változó természetű lények vagyunk, s miután én beleszerettem egy másik nőbe (a drága és egyetlen Jolantába, akiről majd máskor írok Neked), s ennek következtében elváltam nagyanyádtól, a Te apád meg- és kitagadott engem, tehát – most mit kerteljek – közönséges geci lett belőle, egy olyantól meg mit várhat el az ember, most mondd meg nekem, kedves kis unokám?!

De első levelemet nem önigazoló panaszládának akarom felhasználni (jóllehet minden jogom megvolna rá), s nincs szándékomban személyes családtörténetet írni (noha egyszer arra okvetlen sort kell kerítenem, hiszen kitől mástól tudhatsz meg majd valamit arról, ki is vagy, és honnét jössz egyáltalán, ha nem tőlem). Egy bizonyos esemény jelképes felhasználása révén most mindössze egy kis körképet szeretnék Neked rajzolni arról a népről és vidékről, amelyből s ahonnét nagyapád származik. A vidék Kemenesalja, azon belül Egyházashetye, az esemény pedig a helység nagy fiának, Berzsenyi Dániel költőnek (1776–1836) születésnapja, melyről május elején minden évben megemlékeznek, s az ünnepélyre egy ismert személyiséget is meghívnak szónoknak. Az idén a falu önkormányzata nagyapádat hívta volna meg e megtisztelő feladatra, de mivel a köztársasági elnök, dr. Mádl Ferenc elvállalta a megbízatást, nagyapád természetesen örömmel mondott le a beszéd megtartásáról. Kicsit hűvös, de tiszta idő volt, összegyűlt több mint százfőnyi tömeg, melyben az elnök úr testőrei olyannyira felismerhetők voltak, mintha rájuk lett volna festve nagy betűkkel: TESTŐR; lehet, hogy ez a taktika célszerű és szándékos volt. Majthényi László polgármester úr (becenevén Matzi, aki noha nem tősgyökeres Vas megyei, hanem a kies Szigetköz Halászi nevű falujából való, mégis akkora odaadással és szakértelemmel intézi Hetye ügyes-bajos dolgait, mintha legalább olyan nyolcgenerációs kemenesaljai lenne, mint nagyapád) köszöntője, valamint Zolnainé Nábrádi Györgyi egyszerűségében megrázó szavalata után az elnök úr következett. Beszéde rövid volt, de velős: összekapcsolta Berzsenyi emberi és művészi kiválóságát azzal a tájjal, amelyből a költő vétetett, s amely az itt élőket ma is körülveszi: a kékellő halmok, a Kemenes lágy, tündöklő vonulata, a sűrű erdőségek, friss-zöld mezők s szorgosan megművelt szántóföldek közül kiemelkedő Sághegy csonka kúpja, amely csak a közelébe merészkedőnek tárja fel rémisztő titkát, a krátert mint a nyereséghajhászó, „modern” ember pusztításának konkrét univerzáliáját. Ezen utóbbit az elnök úr nem említette, talán mivel sohasem járta meg a Ság tetejét, bár ha megjárta volna, bizonyára belefoglalja magvas, minden szónoki sallangot nélkülözó beszédébe. Az ünnepély után a kastélyban fogadás következett, a roskadásig megtelt asztalokon helyi különlegességekből válogathatott a meghívott vendégsereg. Később a délután folyamán Mátis Lívia könyvkiadó s Ambrus Lajos író-szerkesztő kertjében szűkebb baráti kör gyűlt össze egy kis bensőséges, civilizált, nem asztalcsapkodó eszemiszomra (az asztalcsapkodás később kezdődött, amitől Alexa Károly, a kiváló irodalomtörténész, kritikus és főszerkesztő enyhe idegrohamot kapott), melyen az elnök úr is megjelent kecses, graciőz nejével, Dalma asszonnyal, s mindketten szívesen kóstolták meg a Fehér Tamás mesterborász szőlejében termett olaszrizling, pátria, helikon szépe és zöld veltellini gerezdjeiből készült nemes sági bort, s vele az eredeti kemencében sütött eredeti langallót, melyet a Gyula városából érkezett látogatók, a karakán s mégis vonzó, mert szőke és illatos Aurélia (Réli) s bűbájos leánya, Anna szolgáltak fel hamisítatlan tiszántúli vendégszeretettel. A háttérben, sőt olykor az előtérben, megszólalt Halmos Béla mesterhegedős dirigálása alatt a magyaros népzene, s ezzel kezdetét vette a tulajdonképpeni mulatás, melynél – valódi (alsósági) muzsikus cigányok nélkül, mert a magyar muzsika lelkületét ők a magyaroknál is jobban átérzik – unalmasabb, haszontalanabb szórakozásfajta, kedves kis unokám, alig létezik a földkerekségen. Úgy három óra tájban az elnök úr búcsút vett az egyre hangosabban danolászó társaságtól, s amikor joviálisan erre-arra bólingatva a mi asztalunkhoz ért, amelynél ott ült András Sándor barátunk is, a kitűnő költő és radikális filozófus, az elnök úr kedves „További jó szórakozást” vagy mit kívánó szavaira nagyapád nem állhatta meg, hogy hasonló kedvességgel oda ne mondja: „Köszönjük szépen, mi itten csak két Lenin-díjas költők volnánk”, mivel nagyapádat egy pirinyót bántotta, hogy a házigazda (Lajos úr) nem vette a fáradságot, hogy bennünket az elnök úrnak bemutasson; nekünk pedig, költőknek, e nyomorult világ utolsó arisztokratáinak, rangon alulinak tűnt volna, hogy odaoldalogjunk az illusztris alkalmi főszónokhoz, s kezünket nyújtsuk parolára. A poétai bemondás hallatán nemcsak az elnök úr, hanem András kellemes, nyúlánk barátnéja, K. Edit is elmosolyogta magát. (Editet nagyapád egyébként, az első idegenkedés után, szerfölött megkedvelte, s a jelekből következtetve azt lehetne mondani, a baráti vonzalom kölcsönössé vált, mivel, képzeld el, kis Gábriel, Edit néha olyanokat mond, hogy András és nagyapád fizimiskája megdöbbentően hasonlít egymásra, olyannyira, hogy akár testvérek is lehetnénk!) Most visszagondolva, nagyapád már sajnálja, hogy a jópofa beköpés helyett nem azt ajánlotta köztársaságunk első közjogi méltóságának, hogy „Elnök úr, miért nem eszel ki valami törvényes ürügyet arra, hogyan rúghatná farkcsonton azt a Gyurcsányt, hogy az zúgva szállna egészen a rijádi futballstadion kellős közepébe?”. (Ez a Gyurcsány, kis unokám, a jelenlegi magyar miniszterelnök; hál’ istennek, mire Te felcseperedsz, a kutya sem fog rá emlékezni.) Nos, mindegy, nem sokkal az elnöki pár (s a testőrség) távozta után Andrásék is elsiettek kies nemesvitai birtokukra, nagyapád pedig hozzálátott a nyílt tűzön, bográcsban megfőzendő csülökpörkölt előkészítéséhez. Mivel tűz nem volt, csak egy lavórban a hat kiló kockára vágott hús, valamint egy tucat fej megtisztított (makói) vereshagyma, nagyapád kérdőleg fordult a házigazdához, hogy szüksége lenne egy tűzmesterre, melynek szerepét végül a gazda fia, a kissé ellenszenves kamaszból szimpatikus, értelmes fiatalemberré nőtt Matyi vállalta magára. Miután Matyi igazi szakértelemmel megrakta a tüzet, s lett elegendő parázs, nagyapád feltette a pörköltet, de úgy, ahogy ő azt Erdei Ferenc Néprajzi ínyesmesterség című könyvecskéjéből tanulta (mely autentikus művet vagy tizenöt évvel korábban éppen Matzi polgármester úrtól kapta nagyapád ajándékba). A régi alföldi gulyások, juhászok és csikósok példájára Erdei Ferenc (aki rossz politikus volt, de jó hagyományőrző szakács) különbséget tesz a pörkölt és a paprikás elkészítési módja között: az előbbi esetében a húst egyszerűen beletesszük a bográcsba, s hagyjuk, hogy élénk tűzön egy jó darabig saját levében-zsírjában szó szerint pörkölődjék, persze anélkül, hogy akár egy darabka hús is odaégne. A pörkölés után következik csak az apróra vágott vereshagyma, majd fokhagyma és só hozzáadása, s legutolsó aktusként jön a cecei pirospaprika, hogy azzal együtt készre párolódjék az étel. A szabadtéren gyújtott tűz s a fölötte rotyogó bogrács látványa-illata ellenállhatatlan vonzóerővel bír főleg magyar konyhamalacok és főzőkibicek számára, s a jelen esetben sem történt másként. Egymás után oldalogtak a tűz mellé a legkülönfélébb alakok, akik hol kíváncsian, hol gyanakodva, hol irigykedve lesegették a vidáman főlő pörköltet s nagyapád szorgos tevékenykedését. Ám alig hinnéd el, kis Gábriel, minő felháborodással elegy szörnyülködés vett erőt a jó hetyei s az ország más tájairól odasereglett népeken, amikor kitudódott, hogy nagyapád nem a szokásos, zsírban fonnyasztott hagymába kevert paprikához adja hozzá a húst, hanem, valami hallatlan módon, pont megfordítva. „Hát nem sok jót nézek én ki az egészből”, mondta valaki megrökönyödve. „Mi bizony nem így szoktuk”, vágta oda egy szemrevaló asszonyka. „Eretnek dolgok ezek itt kérem”, szólt egy másik illető, és a tűz mellett levő fakanállal belekevert a bográcsba. „Oda fog égni, ha már oda nem égett.” Az egyik helyi előkelőség, Bejczy úr, aki mint molylepke a fényhez, megbabonázva járkált oda-vissza a tűzhöz, az iránt érdeklődött, van-e már a pörköltben fenyőmag, majd később, hogy mikor kerül bele a szerecsendió. Nagyapád mindeme bőszítő cikizést szó nélkül tűrte el, csak talán egy alkalommal volt az, hogy amikor az egyik tökrészeg vendég majdnem beleokádott a bográcsba, annak tartalmát kis híján a tűzbe nem vetette. De minden jó, ha a vége jó; a pörkölt tökéletesre sikeredett, a hús szaftos volt, a szaft ikrás, s az egész kerten szétáradt a mennyei étek illata, úgyhogy alig telt el tizenöt perc, a vendégek az utolsó falatot is kikotorták a bogrács aljából. Aztán a mulatás folyt tovább, a dalolást gitárpengetés váltotta fel, megint énekszó következett; korábban jó Alexa Károly, ahelyett hogy bekevert volna egyet az őt irritáló illetőnek, aki az asztalt csapkodta, inkább kedvére kidühöngte magát, majd kedves nejét kérte fel táncra, mely finom gesztust más mulatozók is követésre méltónak ítéltek.

De a vége mégsem volt igazán jó. Nagyapád holtfáradt volt, gondolatait megzavarták a következő nap hosszú autóútjával kapcsolatos aggályok, jogos vagy jogtalan balsejtelmek. Azonban még ennél is keservesebb volt számára a délelőtti ünnepség utáni teljesen váratlan találkozás gyermek- és ifjúkori szerelmével, Móritz Katival s nővérével, Verával. (Kati, kis unokám, Kemenes ikernagyapád Fehérlófia című eposzában a Katalin nevű hősnő modellje.) Amikor Vera és Kati odalépett hozzá, nagyapád azonnal felismerte őket, mivel ugyanolyan szépek, üdék, fiatalok voltak, mint azon a képen, melyet emlékezetében róluk megőrizett. Ó, Istenem, mondta magában, én milyen ronda öregember lettem, ők pedig megmaradtak annak a hervadhatatlan szépségnek, amik mindig voltak! A találkozás mindössze néhány percig tartott, de a nap folyamán, a pörköltfőzés, a mulatozás és zenebona közben nagyapád lelkét egyre rágta-mardosta az önvád, amiért Kati kezét elengedte, noha életében soha meg sem fogta, s mégis, mintha hagyta volna, hogy az, mint valami árnyék, visszahúzódjék az ő számára elérhetetlen másik világ ködrégióiba.

Mielőtt nagyapád altatóval, Xanaxszal a szokásos nyugtalan álomba merült volna a hetyei „skandináv” házban, még utoljára maga előtt látta Kati/Katalin tündérszép szemét, melyből kiolvasott néhány homályos, arany s ezüst színű szót:

Elvesznek bennünket tőletek valakik mindig, ti szegények,

már a bölcsőben (amikor volt) másképpen ringattak minket,

anyánk-dajkánk másképpen gügyögött-dadogott hozzánk,

másképpen kaptuk anyánk tejét a szánkba,

volt egy pillanat, amikor lehettünk volna valamik számotokra,

de nem lettünk, mert méltatlannak bizonyultatok…

Most csak ennyit írok Neked a messzi távolból, kedves kis Gábriel, megnyugtatlak, én akkor is fogok Neked írni hamarosan, ha Te egyelőre nem is válaszolnál.

Szerető nagyapád stb.

Wassenaar (Hága), K. a NIAS (Netherlands Institute of Advance Studies) lakóépületében fogadott [gépirat a Gonzo Archívumban, 1999. november 1., eredetileg a Denver Post megbízásából], mint mondta, ide is eljutott „bogárszaros élete” során. Azért kérte az idézőjelet, mert ezt a jelzőt egy X. Dénes nevű figuránstól hallotta először életében, 1956 nyarán, Cellben, a Korona söntésében, miután befejezték a földmérői munkálatokat, amelyben Évával és Kunecz Karcsival közösen vettek részt. Megemelték söröskorsóikat, s ez a Dénes azt mondta: „Talán még látjuk egymást ebben a bogárszaros életben.” Fingom nincs róla, tette hozzá K., ki-mi volt ez a fiú, talán pár évvel idősebb volt, mint én, de hát akkor semmi és senki nem létezett számomra azon a nyáron, csak Éva. Óva intett, szó sincsen visszamenőleges naplózásról, tehát hogy pár napra a fentiekre bevágott a nagybaszom Unalmas, azaz lekoptatta „a hungarofirkát” valami „hazai” szerkesztő ügybuzgalma jóvoltából, és hát persze áldotta az Istent, hogy nem vette meg azt az ócska kissomlyói kulipintyót. Pedig a tájtól teljesen ki van ma is borulva, mint mindig, amikor vagy a Ságról, vagy a Kissomlyóról lenéz az ember a Kemenesre, Miske, Sitke felé. „Boy, how I loved that place”, mondta, „mindennek volt jelentősége, tele emlékkel, egy múlt, amely mindig jelen volt, Levinas and Derrida ellenében, kik arról fecsegtek, hogy csak olyan múlt van, amely sosem volt jelen, ami persze ül, nem vitázom a filozófiai igazsággal”, de az ő szülőföldje negyven éven át élt benne „uncorrupted and uncorruptible” – de hát most minden bevégeztetett. A válasz persze az, hogy így nem lehet élni, nem is illő, nem is szabad. „Hatvankét éves lettem én, ez a meglepetés, nem a költemény, hogy a zseniális Vitéz-trouvaille-t citáljam”, vigyorogta el magát. „Bárcsak ne élnék már. De hát a kurázsi hibádzik. Le suicide manqué, ho-ho-ho. Santa Claus is NOT coming to town.”

Itt, Délnyugat-Hollandiában most hűvös, igazi őszi idő van, délután, K. nemrég rakta be a sütőbe az erdélyi rakott káposztát, amelyet a szerdai pot luck vacsorán fog felszolgálni. Reggel szép, noha nem várt szexélménye volt Jolanta kezdeményezésére, aztán vásárlás a káposztához, fél pohár whisky, levél Bryantól, leghűbb levelezőjétől. „Lelkiállapotomról majd később”, mondta, „most megnézem a káposztát. Csak annyit, hogy mivel Jolantával kivételesen mindketten personnes déplacées vagyunk, jobb a közérzetem, vidámabb vagyok, a fasz tudja.”

Felhoz nekem is egy sört – Grolsch – a konyhából, aztán rákezdi: „Nézem tegnap a tévében Michel Laroche-t, a nagy borpincészet vezérét és chairman of the boardját, és hát persze nyomja, hogy miért ez és miért nem más... Hát mert ugyebár itt vannak a gyökereim (Chablis-ban, no asshole of the world), itt ismerek mindenkit, itt ismernek engem, itt a családom, zürüm-zürüm. De szép és igaz, nyikorgám magamban. Igen? Igen. De méééér? Már megírtuk fasztudjahányszor. Maradj a likadon, mint Laroche vagy Pista bátyám a Ság tetején, ivódj bele a földedbe, a szülődbe, then fuck it. Akkor tényleg kimondhatod: szarsz az egészre. Mitfizecki Likamér, ezt még Bakucztól, valamint Szajha Kiinnen, ami az övé. De egy percig se kacérkodj a gondolattal, hogy esetleg máshol élni-tenni, mint a honban, a kisemberke nem mozdítható ki egérlyukából az önelidegenedés veszélye nélkül. Itt élned-halnod, érted? bla-bla-bla. Csak mi, ötvenhatos barmok mertük másképpen. Hazatér a Tékoz Ló, Fehér ló fia érkezik vörös postakocsin stb., utóbbi Vitéz nyomdokain. Egyébiránt Vitézünk elérzékenyült, mert azt írám néki nemrégiben, hogy hiányzik. Hát igenis, minden faszarisága ellenére hiányzik (odapenderíté azt a húszdollárost bizony akkor [1993-ban] a Drummondon rá a tölgyfa ebédlőasztalra, amely azóta Vágvölgyi Éva tulajdona, mert lemondtam róla, és az jólesett ősóherségétől), és hát annyira igényli a biztató szót. Neki is beszart a „hungarofirka”, azt írja, az unalomtól döglene meg, ha nem lennének betegei, és nem taníthatna. Pedig hát semmi kétség, született költő, sőt szójátékos. Ezt a neologizmust én teremtettem, vagy olvastam valahol? Hazárdjátékos, szójátékos. Most, hogy kimondtam, nem érzem igazán, az enyém-e vagy másé. Már kezdtem unni ezt az összevissza monológot, s K. is ráérezhetett, mert hirtelen lelőtte magát. Megnézi a káposztát, mondta, s hozzátette, „Oh, to be away from the self as Bryan wrote a few day ago, even if there is no such a thing as the fucking self, de hát ha nincs is, mégis jó, hogy felrakunk valami nemlétezőre egyfajta nyelvi kontinuitást ŕ la Marcel (Proust)”. Lement a konyhába, közben Jolanta is megérkezett a másik épületből, kibontott egy üveg elzászi rizlinget, s elkezdtünk kettesben iszogatni. Elmondta, milyen jól érzi itt magát a kutatóközpontban, zavartalanul dolgozhat, némely kollégája kifejezetten rokonszenves. Telt-múlt az idő, de K. nem jött vissza; nem tudtuk, hova lett. Elbúcsúztam Jolantától, sajnos, még az interjút sem tudtuk befejezni, K.-t mintha a föld nyelte volna el. Egyébként is mennem kellett a vonathoz, mert még dolgom volt Amszterdamban, a Bulldog Pubban várt Ken Kesey és Sonny Barger, az oaklandi Hell’s Angels vezére, volt megbeszélnivalónk, az volt a tervünk, mindenképpen, akár erőszak árán is, meg kellene menteni a Clinton-elnökséget, nehogy a neokonzervatív idióták kerüljenek hatalomra.

Budapest–Groningen, 2005. május 2–18.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben