Függőfolyosók – Párbeszéd a Sorssal

regényrészlet, 1.

Minden, ami történik, igazságosan történik. Ha pontosan megfigyeled, rájössz. Nemcsak azt mondom, bizonyos rend szerint, hanem hogy igazságosan, sőt, mintha valaki érdem szerint rendelkeznék. Továbbra is erre figyelj tehát, s bármit cselekszel, azzal a szándékkal tedd: légy jó; jó a szó valódi értelmében. Erre vigyázz minden cselekedetedben.

Egy igaz érték van: úgy élni le életünket, hogy még a hazugokkal és csalókkal szemben is jóindulatot tanúsítsunk, az igazságot és az igazságosságot szolgáljuk.

Egyáltalán, ne vitatkozz többé arról, hogy milyennek kell lennie a jó embernek, hanem légy olyan.

(Marcus Aurelius Elmélkedései IV. 10., I. 47., X. 16.)

(Érkezés)

Tanácstalanul tett néhány lépést, a csomagok lódítottak rajta egyet, és örült, hogy az üvegablak előtt végre megállhat. Tenyere égett, cipője körül a hó piszkos tócsává olvadt. A portás kigombolt ingben, szétvetett lábbal ült a vaskályha mellett, mögötte hatalmas táblán számtalan kulcs. Nehéz meleg zuhant az arcába, egy kéz kulcsot nyújtott felé, majd, mintha csak a figyelmét akarná felhívni, gyengén megcsörgette. A váratlan hangtól összerezzent. A kulcsra ormótlan biléta volt akasztva.

A csomagjaiért hajolt, de mielőtt felemelte volna, körülnézett. A márvánnyal bélelt barlangból két ajtó nyílt. Az üveges az udvarra, a másik a lépcsők felé. Ezt választotta.

Homályos volt és tágas, ragyogott a tisztaságtól. A szőnyegleszorító rézrudak csillogtak, a gyér fény a márványkorláton meg-megcsillant. A fordulóban megállt pihenni, az emeleten az ablakra is vetett egy pillantást, de az udvarból nem látott semmit. Ködben úszott.

Tenyere parázs, válla szaggat, tüdejéből kifogy a levegő, de újabb meg újabb lépcső következik. Összeszorított foggal, csukott szemmel számolja a fokokat, már az ablakokra sem ügyel, csak megy, a lépcső mindig ugyanaz, a márvány ugyanúgy csillog. Végre kilép a függőfolyosóra.

Köhögés rázta meg, leült a csomagokra, rángatta a görcs, de legalább ülhetett. Vastag köd feküdte meg az udvart, a portásfülkéhez vezető ajtó alig sejlett, az épület körvonalai elmosódtak, csak az udvar végében álló kopasz fa törzse vált ki élesen, mintha tudomást sem vett volna a körötte gomolygó ködről.

A sűrű ködben fázott. Sálját szorosabbra húzta, gallérját felhajtotta.

A folyosón alig pár lépésre látni, egyforma ajtók. Óvatosan lenyomta az első kilincsét. Rideg helyiség, cementes előtér, három ajtó nyílt belőle. A kulcs alumíniumtáblája ijesztően csörrent meg. Kinyitotta az első ajtót. A szoba csak az ajtón át kapott fényt, s hiába tapogatta kétoldalt a nyirkos falat, nem talált villanykapcsolót. Szeme lassan megszokta a félhomályt, a fal mellett fehér mosdókagylók derengtek, az egyik csap csöpögött. Megpróbálta elzárni, a csap hirtelen átfordult, sugárban ömlött a víz, habosan bugyogott ki a kagylóból, a terem megsokszorozta a zajt, ijedten csavart még egyet, pillanatra abbamaradt a zuhogás, majd a csap újra átfordult, a zaj szinte elviselhetetlenné fokozódott. Ruhája csurom víz lett, mire sikerült elzárnia. Dermedten várt egy ideig, csak a lefolyó bugyogott. Gyufát kotort elő, a nedvesség átjárta a ruháját, csak a tizedik lobbant lángra.
A felvillanó fényben az ajtók fölött réztáblácskák tűntek elő, elolvasni ugyan egyiket sem tudta, csak azt látta, hogy egészen mások, mint ami a kulcs bilétáján van. Dolgavégezetlen ment vissza a függőfolyosóra.

Az ajtók egykedvűen bámultak rá, mindegyik ugyanazt a piszkos félhomályt őrizte, a mosdókban ugyanaz a hideg szag fogadta, az ajtók felett olvashatatlan fémtáblácskák vagy fakult nyomuk. Az ajtó mellett olykor ráakadt a villanykapcsolóra, de az üresen kattogott az ujja alatt. A csomagok cipeltették magukat, a gyufa nem akart lángra kapni, az ajtók nem adták ki titkukat, hiába hasonlítgatta a kulcson lógó idétlen bilétát az ajtók fölötti táblácskákkal. A megnyitott ajtókon beözönlött a köd, birtokba vette az előtereket, bemerészkedett a mosdókba, a falak gyöngyöztek a nedvességtől, ő pedig csak botorkált egyik szobából a másikba, csomagjait útjelzőnek a küszöbön hagyta, olykor vissza-visszatévedt az előbb már átvizsgált szobába, és csak a belopakodott köd figyelmeztette, hogy járt már arra. Leült pihenni a csomagokra, hamarosan rázni kezdte a hideg, és hiába húzta összébb kabátját, vizes rongy tekeredett a nyaka köré: a sál; a kabát ujján hideg kezek tapogattak fel egészen a válláig: a köd. Gyufája elfogyott, vaksin botladozott az egyre homályosabb fürdőszobákban, nyitva hagyta az ajtót, hogy jöjjön be valami fény, ám csak a köd ömlött utána hidegen és piszkosan. Végre rábízta magát a kulcsra. Az alumíniumbiléta csörömpölt, ahogy sorra próbálta a zárakat, de hiába erőlködött, a kulcs nem akart elfordulni. A tolla olykor belekapott a zárba, aztán hirtelen átbukott, könnyedén és anélkül, hogy a zárt nyitotta volna. A biléta, mintha tiltakoznék, veszettül kalimpált, a falak visszhangozták, senki sem jelentkezett. Kezdte megkörnyékezni a kétségbeesés. Letelepedett a csomagjára, néhány bódult pillanat után rémülten kapta fel fejét. A fáradtságtól majd elnyomta az álom, elaludni pedig nem szabad, ezt tudta. Kitámolygott a függőfolyosóra, és nekitámaszkodott a vasrácsnak.

Alatta szürkén kavargott a köd, a bejárat elveszett ebben a tengerben, csak a kopasz fa győzte. A folyosó végtelenbe nyúlt, elkeserítően messzinek tűnt a lépcsőház, a szótlan portás. Mintha hetek, hónapok teltek volna el, sok-sok ködös nap, bolyongás szobáról szobára, végeérhetetlenül. Őrá is rátekeredett a köd, már nem köhögtette meg, annál inkább fojtogatta, és újra rázni kezdte a hideg. A keze remegett, a kulcs bilétája csörrenve verődött a rácshoz. A ködbe hulló hang kitépte fásultságából, ellökte magát a korláttól, és megindult a folyosón. Az ajtón túl csigalépcsőt talált. Rábízta magát a lépcsőfokokra, a sötét kanyarok elszédítették, maga körül forgott, belekapaszkodott a középső oszlopba, s mint orsón a fonál, úgy gombolyodott le a magasság. A lépcső a földszinten köpte ki. Véres kötényű törpe jött szembe. Ezen már meg sem hökkent, csak mikor a törpe megszólította. Tisztelt úr! A többit alig-alig hallotta. „Ezentúl így lesz. Mindig így fognak szólítani?” – gondolta magában. Távolról bárdcsapásokat hallott, s a fojtó ködön át is megérezte a konyhaszagot.

A törpe torz, lekicsinylő mosollyal vette ki kezéből a kulcsot. Újra a dugóhúzóban, alig bírt a mindig egy körrel előtte pörgő törpe nyomában maradni. Szédülve kapaszkodott az orsóba, a lába nehezen engedelmeskedett. Az út mintha megnyúlt volna. A zárral nem sokat bajlódott a törpe, vállával kicsit megemelte a kilincset, és kitárta az ajtót. Csak az egyik csomagot vitte be, mire visszajött, a törpe már eltűnt.

A szobában kopár hideg fogadta: három ágy és egy maszatos, barnára kopott háromajtós szekrény. A vaskályhába a tüzelő be volt készítve, csak meg kellett gyújtania. Gyufát is talált az asztalon.

Kabátját az ablak melletti ágyra dobta. Hirtelen meglepte a fáradtság, ruhástul az ágyra vetette magát. A kályhában pattogtak a lángoló fák, és ez az otthonos zaj megnyugtatta. Jólesett tétlenül heverni az ágyon, bámulni a fal elpiszkolódott mintázatát. A két ágy között kis bekeretezett kép függött, a szélét vastagon belepte a por. Férfit ábrázolt, ahogy az ablakban áll, és erősen figyel valamire. Szöveg is volt a kép alatt, amit így, fekve nem tudott elolvasni. Szeretett volna felkelni vagy legalábbis az ágy végébe térdelni, hogy alaposan megnézze, de a hirtelen támadt meleg elkábította. Egy ideig eljátszott ezzel a „megyek, nem megyek”-kel, csudálkozott a maga tehetetlenségén, aztán már a szemét sem bírta nyitva tartani, és pár pillanat múlva elaludt.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Minden érkezés ilyen volna? Egykedvűség és köd, homály és bizonytalanság. Ezek az érkezés útjelzői? Csak ne félj! Ha veszettül csörömpöl is a kulcson a biléta, ne törődj vele. A kulccsal mégiscsak ki lehet nyitni a zárat. Ha nem elsőre, hát sokadikra. Mert tagadhatatlan, megérkeztél. Itt vagy, itt kell megkeresned a helyed, a törpével viszont légy óvatos. Sosem tudhatod.

Minden érkezés ilyen… köd… homály… és bizonytalanság…





(Egyedül)

Távoli kongatásra ébredt. Víz alatti harang. Ruhástul feküdt az ágyon, vacogott. Az ablak előtt sárgásszürke köd kavargott. Megint csak köd. A kályhában már rég leégett a tűz, a vasa jéghideg. Álmosan botorkált vissza az ágyhoz, magára húzott egy pokrócot. A víz alatti kongatás szabálytalanul vert, a köd távoli üvöltéssé mosta. Érezte, hogy neki szól, megfejteni mégsem tudta. Fázott, minden tagja elgémberedett.

Tekintete a képre esett. Az írást most sem tudta kibetűzni, az alakot sem látta jól, a fejtartása, és ahogy az inge hasítékába nyúlt, megmagyarázhatatlan ellenszenvvel töltötte el. A köd, a maszatos ablaküveg gyéren engedte be a fényt, lassankint mégis ki tudta venni, hogy a rajzon az alak meztelen.

Kopogtattak. Első pillanatban nem értette. Egyedül van, az ajtó kulcsra van zárva, talán jobb volna nem válaszolnia. A második, már határozottabb kopogtatásra mégis feltápászkodott, és kinyitotta az ajtót.

A törpe várt rá. Fehér ruhája bántóan világított, és újra azzal kezdte, hogy tisztelt úr! A zsibbadtság, az éppen leküzdött fázás, a fehér törpe hadarása mindent összekavart. A gongról, a reggeliről beszélt, valamiféle házirendet emlegetett, és szavaival szinte kituszkolta a szobából, végig a mosdón, az előszobán, ki a függőfolyosóra.

A köd bekebelezte. Rátelepedett az arcára, szennyes szürke gombócot lökött a torkába, és már pörögtek is a csigalépcsőn lefelé. Zengett a vékony kürtő, a gnóm a talpát-sarkát is hozzáverte a lépcsőfokok széléhez, s közben a reggeliről fecsegett.

Lenn áttetszőbb volt a köd, a konyha előtere tárva-nyitva, a kihajtott ajtószárnyat három szakács támasztotta. A teremben a magas ablakokon gyanúsan sárga függönyök fogták el az amúgy is gyenge fényt. Egyetlen kályha hiába ontotta a meleget, a hatalmas termet nem győzte.

A félhomály hátrább tolta a falakat. A bejárattól jobbra dobozokat látott, mögöttük, a falnak támasztva létrát és meszes vödröket. A másik oldalon végig fehér abrosszal terített asztal, U alakban, ahogy a falusi lakodalmakon. Rajta tányérok, evőeszközökkel. Két lépést tett előre, akkor vette észre az U hosszú szárának végén a csészéket, a kancsót és a fonott kosárban a kifliket.

Öntés közben megcsapta orrát a tejeskávé ismert illata, és egyszeriben otthonosabban érezte magát. Úgy látszik, számítottak rá, tudtak róla, és ez biztonsággal töltötte el. Ahogy az első kortyok után visszatette a csészét, tekintete újra a bejáratra csúszott. A törpe is a szakácsok közt állt, merően figyelték: szemrehányón, csodálkozva és kissé megütközve. Testtartásuk hanyag volt és kíváncsiskodó. Nyakukat előrenyújtották, szájuk csodálkozásra állt, tekintetük viszont már határozottan rosszallt. Ha nem olyan követelően éhes, talán abbahagyja az evést. Most csak azért is tömte magába a kiflit, újra töltött, míg vastag zacc nem maradt a kancsó alján.

A szakácsok makacsul bámultak, könyökükkel olykor meglökték egymást, összevihogtak, sugdolóztak, ahogy azonban feléjük fordította fejét, nyomban elhallgattak, és továbbra is szótlan, csodálkozó szemrehányással figyelték mozdulatait. A szeme sarkából mindent látott.

Az üres csészét letette, és azonnal felállt. Szívesen odaköszönt volna, de azok sután félrehúzódtak, és úgy tettek, mintha nem is törődnének vele, mintha a maguk dolgával volnának elfoglalva. Hogy megrövidítse a kínos pillanatokat, merően előreszegzett tekintettel sietett ki az ajtón.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Víz alatti harang… távolból szólít, de szólít, a nevedet kondítja. Mikor először hallottad, meghallottad-e figyelmeztetését? Hogy vigyázz, figyelj rá, mert hozzád szól. Neked mondja el sejtelmeit, téged hív. Víz alatti harangszó. Neked csak engedelmeskedned kell, hagynod, hogy vezessen, fogja meg kezed, láthatatlanul, anélkül, hogy hozzád érne, hív, szólít, és a neved kondítja.









(A szobatárs)

Köd, fojtogató piszkos köd. Csak a párás üvegre rajzolt öreg fa tud vele dacolni. Jégvirágba karcolt, éles, barna sávok. Aztán semmi. Lépéseinek sokszoros visszhangja a kerengő lépcsőn. Majd világosság és újra köd, de itt a magasban még sűrűbb, a fa is konokabb.

Elkapta a köhögés, meg kellett állnia. A távoli, alig sejthető ajtó kinyílt, a folyosón valaki közeledett, majd eltűnt az egyik szobában. Másokat is látott kabátban, az egyik meglehetős bőröndöt cipelt. Kíváncsian figyelte őket, majd öszszébb húzta kiskabátját, és belépett az előtérbe. Semmi különös, nem nézett körül, mégis valami szokatlan izgalom környékezte.

A szoba közepén idegen férfi állt. (De hát végül is neki itt mindenki „idegen”!) A szekrény tárva-nyitva, tátongó bőrönd az ágyon. Megtorpant, aztán mintha ez a váratlan találkozás a legtermészetesebb volna, köszönt. A férfi nem nézett rá, valamit ugyan mormogott, de az láthatóan nem neki szólt, nem is magának mondta, egyszerűen csak beszélt, miközben kofferjéből a fehérneműket a szekrénybe rakta, egyéb holmijait az asztalra. Vastag könyveket, dossziékat, füzeteket, papírtömböket, a tanulás nyilvánvaló eszközeit. Közben állandóan mormogott. Állát mintha pléhből formázták volna, homloka előredőlt, és határozottan, de meggondolatlanul fejeződött be, hogy az orrnyereg szinte derékszöggé szűkült. Ha villogó, arcához görbített szemüvege nincs rajta, még torznak is látszott volna. „Tizenöt, húsz évvel idősebb nálam”, gondolta magában, míg az ágy szélén gubbasztva figyelte. Fázott, a kinyitott szekrényajtótól nem látta a kályhát, és még elképzelni sem tudta. A magában mormogó szögletes férfi minden látható ok nélkül váratlanul megállt, felé fordult, és kérdőn meredt rá. A szája már nem mozgott, arcára a csodálkozáshoz hasonló grimasz telepedett, mint mikor az ember a révület mélyvizéből bukkan fel, s tekintete félszeg ámulattal söpör végig ezen a másik világon. A szögletes férfi így meredt rá, és ő, saját maga előtt is érthetetlenül, zavartan húzta ki magát, suta igyekezettel köszönt újra, mintha neki kellene bocsánatot kérnie. A férfi szétvágta karját, szögletesen, ahogy már hozzá illett, közelebb lépett, hogy üdvözölje. Nem mondta azt, hogy tisztelt úr, hanem barátocskámnak szólította.

Elnézését kérte a néhány perces magába szállásért, de ilyenkor a környező világ semmibe süllyed, megszűnik számára. Egyébként is, a Neki tetsző élet szüntelen elmélkedések sorozata. És hogy ez micsoda áldozatokat kíván!? Mintha viccet mesélt volna, elnevette magát. Még hogy áldozat! Szüntelen boldogság! A szolgálat boldogsága. Minden perc drága, meg kell ragadni az alkalmat. Természetesen ezt barátocskám is tudja – tette hozzá –, ha Neki ajánlotta az életét.

Ez kérdésnek is beillett, de mielőtt még válaszra gondolhatott volna, a férfi felkapta az éppen keze ügyébe eső könyvet, mint holmi pajzsot, patetikusan maga elé tartotta. Ez mindenek foglalata, a mindennapi kenyér és mindennapi üdülés. Ha megszomjazol, ebből a forrásból mindig meríthetsz.

Mintha nem is neki beszélne a férfi, folytatta a pakolászást, bár közben egy pillanatra sem hagyta abba. „Újra elmerült volna az elmélkedés mélyvizébe?”, gondolta magában, s ahogy a férfi behajtotta a szekrényajtót, látta, hogy a kályhában a bekészített tüzelő nincs meggyújtva.

A tanulmányozásnak sosincs vége, minden sorát újra meg újra értelmezni kell, mert a szellem örök, az emberi elme véges…, folytatta megállás nélkül a szögletes férfi.

Egy szál gyufa, a tűz azonnal belekapott a gyújtósba, lángra lobbantotta a fát, majd a szenet. Szobatársára nem tudott odafigyelni, az ágyra heveredett, a tűz duruzsolását hallgatta, a folyosóról beszűrődő apró zajokat próbálta megfejteni. Olykor lábdobogást hallott és vízcsorgást. Később mintha beszédfoszlányok szűrődtek volna be. A hideg és néma falak gyenge kopogásokat közvetítettek, amelyeknek szívesen utánajárt volna, ha nincs ez a még mindig szavaló idősebb férfi, és nem bilincseli az ágyhoz az ólmos fáradtság.

Újra a képen akadt meg a szeme, s bánta már, hogy míg egyedül volt, nem nézte meg alaposabban. Kietlen házsorok közt áll, szinte kihajol a képből, mögötte törpévé zsugorodnak a felhőkarcolók. Mintha nem kapna levegőt, fejét fájdalmasan félrebillenti, homloka fölött nincs haj, kopasz, kétoldalt viszont bodros fürtök verik a vállát. Kezével vajon mit csinálhat?

Míg a képpel volt elfoglalva, a szögletes öreg testes könyveket rakott az asztalra, szemben és kétoldalt fél méternél magasabb bástyát épített magának, könyverődítményt. Közben folyvást beszélt, fáradhatatlanul, megszállottan, pedig neki is éreznie kellett a vaskályha fullasztó melegét, az ólomnehéz levegőt, de ő nem hagyta abba, csak beszélt, és az egymásra torlódott szavaknak lassankint éppen olyan kevés értelmük maradt, mint a hosszú nézésben összegubancolódott kusza és zavaros képnek a falon.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Barátocskám, hát ide keveredtél! Te nem építesz könyvbarikádokat, de még azzal a fürtös hajú kopasszal sem vagy képes szövetségre lépni. Csak heversz az ágyon, hallgatsz, figyelsz, rejtvényeket fejtesz, amelyeknek nincs megoldásuk. Egyelőre felesleges bajlódnod vele, de figyelj szüntelen, mert ami egyszer összegubancolódott, az talán mégis kibogozható.

(Az első közös reggeli)

Víz alatti kongatás. Távolról, mintha a tenger hullámai hoznák. Erősödik, aztán újra gyöngül. Sejtelmes távolról. A víz alatti kongatás ébresztette. Ismerte már, csak vissza kellett emlékeznie. Csakhogy most nem süket csend követte. A falak zörögni kezdtek, a mennyezet tompán dübögött, az ajtó előtt lépések hangzottak. Sötét volt, még majdnem teljesen sötét. Sötétebb, mint előző reggel.

Fáradt volt, de el akarta kerülni, hogy megint a fehér ruhás törpe kopogjon az ajtaján. A kíváncsiság is hajtotta. Magára kapott valamit, és kilépett a szoba ajtaján.

Az előtérben sápadt villany égett. A fal mellett többen is félmeztelenül mosakodtak, szórták magukra a vizet. Már a látványtól is vacogni kezdett. Négyen lehettek, az egyik prüszkölve fújta a levegőt, a szobatárs szemüveg nélkül vakoskodott. Nem vettek róla tudomást, s hiába várta az alkalmat, hogy köszönjön nekik. Az ajtó előtt melegítőben szaladt el valaki.

Észrevétlenül ment át a mosdón, bár ő semmit sem tett, hogy észrevétlen maradjon. A függőfolyosón szembe találta magát a köddel. Hűvösen az arcába csapódott, fullasztotta, köhögni kezdett. Koponyáját belülről kalapácsok verték, szíve a szemében lüktetett. Óvatosan a korlátba kapaszkodott, az orrán keresztül vette a levegőt. Háta mögött újra elfutott valaki, melegítőben, a csigalépcső felé. Gondolatban követte, a vasrácsra hajolt, és merően figyelte az udvart, a lépcső udvari kijáratát. Az emeletről csak sejteni lehetett. Az egyik földszinti ablakból világosság vetődött ki, sárgára festette a szürke ködöt. Végre megmozdult az ajtó, sötétebb folt csúszott az udvar közepe felé, az öreg fa irányába. „Tehát ott vannak”, állapította meg magában, és most, hogy meggyőződött erről, mintha még hangokat is hallott volna.

A megfeszített figyelemben észre sem vette, hogy fázik. Összefogta a kabátja gallérját, és visszament a szobába. A szobatárs, talán csak rá várt, körülményesen feltápászkodott, vastag köpenybe bújt, és látszólag ügyet sem vetve rá, egy könyvvel az ablakhoz húzódott, és félhangosan olvasni kezdte. Zavartan állt, nem tudta, hogy most mihez kell kezdenie, az ablaknál ácsorgó férfitól nem fért az ágyához. Végül is, nem törődve a szemrehányó tekintettel, a szekrényhez ment, és akárhogy nyikorgott is ajtaja, kivette mosdószereit.

Éppen megtörülközött, mikor másodszor is megszólalt a gong. Már sokkal valószerűbben. (A köd szállt fel, vagy a derengés tette?) A lábdobogások egy irányba rendeződtek, a csigalépcsőbe torlódtak, megtöltötték, nem is gondolta, hogy ennyien vannak. A kacskaringós járatok megsokszorozták a hangot, a lépcső szűk volt, csak libasorban tudtak menni, arcokat jóformán nem is látott, csak egy-egy fejtető, tarkó villant meg az emeleti fordulóknál beszűrődő fakó derengésben.

Lenn ismert kép fogadta, az U-alakú asztal, de most mindenütt csészék. Az U nagyobbik szára felé sietett, kényelmesen elhelyezkedett, és éppen tölteni akart magának, mikor észrevette, hogy nézik. Rosszallás, csodálkozás, értetlenség. Mindenki állt, kezükkel a székre támaszkodtak, a közeliek őt nézték, a többiek vártak. Szeretett volna maga mentségére valamit mondani, de nem volt kinek, senki sem szólt hozzá, senkit sem ismert, és nyilván elámultak volna, ha valami magyarázkodásba kezd. Lesütött szemmel állt fel, és ő is éppolyan érdektelen arccal markolta meg a szék háttámláját, mint a többiek.

Apró mocorgások is megszűntek, mindenki egyfelé fordult, és az U betű közepén egy széles arcú fiatalember olvasni kezdett. „Tehát ez a rend” – gondolta magában. Nemigen tudta megjegyezni, mit olvasnak, nem történet volt, hanem szentenciák. Különös szentenciák sora.

Van olyan nemzetség, akinek fogai fegyverek, és akinek a zápfogai kések; hogy a szegényeket kiemésszék e földről, és az emberek közül a szűkölködőket. A nadálynak két leánya van: addsza, addsza! E három nem elégszik meg; négyen nem mondják: elég. A sír és a meddő asszony, a föld meg nem elégszik vízzel, és a tűz nem mondja: elég!

Volt, aki a felolvasót nézte, volt, aki meredten bámult maga elé, volt, aki kenyérgalacsinokat gyúrt, volt, aki előre-hátra, jobbra-balra himbálta magát, volt, aki a nyakát tekergette, volt, aki összekulcsolta a kezét, mintha malmozni akarna. Mikor pedig vége lett, együttesen elmondtak egy evés előtti fohászt, és csak most lehetett hozzákezdeni a reggelihez.

A termet betöltötte az edénycsörgés, kevés szó hangzott, nem mintha valaki is megütközött volna a beszélgetőkön, csak úgy látszik, nem volt szokás. Pedig ő szívesen kikérdezte volna egyetlen szomszédját – ugyanis az asztal végén ült –, az viszont oly zárkózott arccal hallgatott, kevergette kávéját, törte kenyerét, hogy nem volt mersze (vagy kedve) megszólítani. Meg hát mit is kérdezne tőle?

A reggeli végeztével kisebb volt a zsúfoltság a csigalépcsőben, nem mindenki ment vissza a szobájába, de hogy hova tűntek, azt nem tudta. Kinn az udvaron a köd mindent átjárt, és vigasztalan félhomályba burkolt. A szobában közben bekészítették a tüzelőt, csak éppen meg kellett gyújtani. Fel-alá járkált, kinézett a mosdóba, a függőfolyosóra, ahol most minden csendes volt, szinte néma, mint érkezése napján. Ágyára feküdt, a frissen szellőztetett szoba párás levegője hirtelen felforrósodott, és ő, a melegtől kábultan, gondolatok nélkül bámulta a mennyezetet.

Délelőtt semmi sem történt. Szobatársa ugyan félóra múlva megjött, rendezgette az asztalát, majd úgy, ahogy jött, szó nélkül távozott.

Kongatásig az ágyán feküdt, közben egyszer el is nyomta az álom. A köd már nem bántotta a torkát, az ebédlőben is tudta, hogy mi a rend, senkit sem botránkoztatott meg, most még annyi ügyet sem vetettek rá, mint reggel… A délután pedig semmiben sem különbözött a délelőttől, hacsak abban nem, hogy akkor egyre világosabb lett és melegebb, most meg egyre sötétebb, és a levegő is fokozatosan hűlt le. A tüzelő már kora délután elfogyott.

Erősen alkonyodott, mikor újra szemébe ötlött a kép. Az aláírást persze elmulasztotta kisilabizálni, de most nem bosszankodott miatta. A félrehajtott fejű, középütt kopasz férfiban mintha saját magát látta volna. A kopár falak, a messzi semmibe vesző puszta tér igen illett a hangulatához. Mielőtt teljesen besötétedett volna, felvette nagykabátját, és kiállt a folyosóra. A szűnni nem akaró köd sokkal barátságosabbnak látszott, szelíden terült el alatta, mozdulatlanul borult rá mindenre, jellegtelenné mosta az udvart, a kisebb bokrokat puhán betakarta. Csak a vén fa göcsörtös törzse vált ki a szürkeségből, az sem sokáig. Az este belenyomta a kőkerítésbe, hogy majd reggel újra megkezdje mozdulatlan életét.

A vacsorát jelző gongütés rezzentette fel. Nem volt éhes, csak a rend kedvéért tartott a többiekkel. Az étkezőhelyiséget a sápadt villanykörték kétszer akkorára növelték. Most is felolvasással kezdték: aki tejet köpül, vajat csinál, aki erősen fújja az orrát, vért hoz ki. Együtt elmondtak egy rövid fohászt, és a vacsora alatt senki sem beszélt. Később a csigalépcső felé igyekeztek, olykor botorkáltak, mert csak az emeleti fordulókban égett egy-egy körte, kezükkel végigsimították a hűvös falat, aztán újra a szoba, a vastag köpenybe burkolódzó szögletes férfi, a hangos olvasás, a szemet bántó fény, a durva pokróc, a rettenetes egyedüllét, a kárhozatos némaság, az ágy kellemes melege, a jóleső álmosság és a dajkáló, feledtető alvás.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Az első megpróbáltatás, az első feladat. Lesütött szemmel állsz, és csak a szék háttámláját markolod erősebben a többieknél. Akikről azt hiheted, hogy észre sem vettek, pedig számon tartanak. A dajkáló álom sok mindent megmagyarázhat, de ne feledd, még ha nem is érted, aki tejet köpül, vajat csinál. A többit úgyis tudod.

(A nagyteremben)

Egyik reggel, isten tudja, hányadik lehetett, szokása szerint az ágyán hevert. Még a kályhába sem gyújtott be. Fárasztotta az egyedüllét, a monoton egyformaság, a köd, szobatársa mormogása, megújuló rendezkedése és hosszabb-rövidebb előadásai. Az ágyán hevert kissé összehúzott vállal, amely éppúgy jelezhette, hogy fázik, vagy akár a kezdődő rosszkedvet is. Fáradtan hevert, mikor váratlanul berobbant a szobatársa, sietve rakta le a könyveit, valamit rendezgetett, füzeteit lapozgatta. Már maga a sietség is szokatlan volt, hát még mikor a küszöbről visszaszólt, hogy a nagyteremben a mai napon megkezdődnek az órák. Első pillanatban oda sem figyelt, de aztán felugrott, hogy megkérdezze, melyik terembe kell mennie, mit kell magával vinnie, egyáltalán, miféle órákról van szó. Hihetetlen boldogság öntötte el. A mosdóban már csak a csapódó ajtót látta, szobatársa derekasan siethetett, mert mire kiért, a hosszú függőfolyosó végében látta. Egy pillanatig vacillált, hogy visszaugorjon-e a kabátjáért, vagy pedig úgy, ahogy van, siessen utána. Az utóbbi mellett döntött.

Az udvart megülő ködre ügyet sem vetett, végigfutott a folyosón – mióta idekerült, most futott először, s ez is jólesett –, belökte az üveges ajtót. A lépcsőházban megtorpant. Szobatársát mintha a föld nyelte volna el. A széles márványkorlátra hajolt, és lenézett a mélybe. Sehol semmi. Már lemondott volna róla, hogy megtalálja a nagytermet, mikor a lépcsőházból nyíló hatalmas, fekete, ugyanolyan szürke és egy kisebb, lilásrózsaszínűre festett ajtóra lett figyelmes. A szürke mögött mintha hangokat hallott volna. Magasan az ajtó fölött, ahova az ablakból beszűrődő fény alig ért el, egy táblára fel volt írva valami. Elhitette magával, hogy ez áll rajta: Nagyterem. Teketóriázás nélkül benyitott.

Vékony, szálkás ember állt a terem végében, szemben vele asztalkák, és mögöttük vagy húszan ülhettek. Az ajtónyitásra a szálkás férfi elhallgatott, csodálkozva meredt rá, de már intett is a kezével, amit ő úgy értelmezett, hogy lépjen beljebb. A többiek nyitott füzetjeikbe bújtak, körmöltek valamit. A szálkás férfi várt, míg az utolsó asztalkasorban helyet nem talált magának, és csak akkor folytatta az előadását: …a piél, poál, hitpoél, valamint ezek paralel conjugatióiban és participiumban kétszótagú gyököt találunk, melynek második és harmadik radikálisa azonos… Egy árva kukkot sem értett belőle. Próbált jobban odafigyelni. … a qal imperfectum és a nifal perfectum, valamint az egész hifil és hofal praeformativumaiban a rövid magánhangzó, mivel hangsúly előtti nyílt szótagba kerül, megnyúlik… Ez alól a szabály alól csak a chét esetében találunk kivételt, amennyiben itt gyakran céréből patach lesz, dages forte implicitummal… Képtelen volt tovább követni. Az előtte ülő állandóan a haját vakarta, a körme alatt pattogott az erős szálú göndör haj, mintha sörkéket nyomott volna össze. Innen hátulról alig ismert fel valakit, végre a második sorban rátalált a szobatársára. A szálkás tanár pedig folyamatosan mondta a maga értelmetlenségeit. Hangja bántóan karcolta a levegőt. Ő pedig csak ült, maga elé bámult, éppolyan egyedül, mintha az ágyán feküdne, és onnan, alulról próbálná kibetűzni a falon függő kép olvashatatlan aláírását.

Már jóval túl lehettek az óra felén, talán kétharmadán is, mikor az előadó hirtelen szünetet tartott, és megkérdezte, vannak-e olyanok, akik most vannak itt először. Hárman álltak fel, az egyiket már látta az ebédnél, a másik a hajsercegtető volt. A többiek belecsodálkoztak az arcukba, az elöl ülők a széküket is megfordították, hogy kényelmesebben fixírozhassák őket. A szálkás férfit a nagy érdeklődés éppúgy nem zavarta, mint előbb a teljes közöny. Pár pillanatig azzal volt elfoglalva, hogy emlékezetébe rögzítse az új arcokat, majd a tárgyra tért, és holmi jegyzetekről, vizsgákról beszélt, hogy be kell hozniuk a lemaradást, és valami tréfát is elsüthetett, mert a többiek nevettek, csak ők hárman nem értették. A szálkás előadó felszólítására hárman felálltak, a három kirendelt segítő. Az egyik üdvözült pillantások áramütéseit sugározta felé, hogy abba beleborzongott.

Az előadás végén a számára kirendelt fiú azonnal mellészegődött, s mikor látta, hogy semmi írószerszámot, füzetet nem hozott magával, hogy még jegyzete sincsen, a lépcsőházba húzta. Lementek a földszintig, s ott a lépcső alatt nyíló ajtón keresztül alagsorszerű helyiségbe jutottak. Raktár lehetett, az asztalnál idősebb férfi ült, és csak amikor felállt, látta, hogy nem sokkal idősebb nála. Hármasban mentek át a szomszédos szobába, amelyet széles fapolcok hálóztak be, a polcokon papírhalmok, a sarokban papírbálák, poros létra és meszes vödrök. A raktár kezelője nemigen beszélt, annál többet a kísérő. Elmagyarázta, hogy itt laponként tárolják a jegyzeteket, sorra mindegyikből le kell venni egy lapot, ezekből lehet összeállítani. Az elővigyázatosság persze sosem árt, nem minden lapnak sikerült a nyomása, de még ezután is elég sok vesződség lesz vele, be kell köttetni, ami természetesen pénzbe kerül, aztán a javítgatás, ami nem is olyan egyszerű, nagy figyelmet igényel, mert… Nem volt abban semmi csodálatos, hogy mindezeket enyhén bő lére eresztve elmondta, de hallgatni nyomasztó volt. Nem azt, amit mondott, hanem ahogy. Mintha nem működött volna tökéletesen a gégéje, a torkán, anélkül hogy megzengette volna a hangszálait, sípolva jött ki a levegő. Ahogy szívás közben a cigaretta mellett surrog, ha rosszul teszik a szipkába…

Félórai hajladozás után együtt volt a példány, a köttetés árával együtt otthagyta, s cserében egy jegyzetnek csúfolt, koszlott salátát kapott. Ideiglenesen, átmenetileg.

A másik két új jövevény az első szobában várakozott a kijelölt kísérőkkel. Szívesen váltott volna velük néhány szót, a szipkahangú azonban folyvást magyarázott, hogy milyen boldog, hogy foglalkozhat vele, és bevezetheti a tudományok tudományába. Itt mindenki örül, ha segíthet a másiknak, hiszen egy család vagyunk, mondta ellenszenves szipkahangján. Úgyszólván testvérek vagyunk, a meggyőződés, a hit testvérei, a többiektől ez különböztet meg bennünket.

Szobatársa, mint mindig, most is a könyveit rakosgatta. Mikor észrevette, hogy nem egyedül jött, felvillanyozódva ugrott fel, egyszer testvéremnek szólította őket, másszor barátocskámnak, amelyen nem lehetett megsértődni, hiszen majd húsz évvel idősebb volt náluk.

Szent tudomány ez – mondta a szipkahangú, és a rémisztő salátában előre-hátra lapozott, a legutóbbi előadás anyagát kereste. – Akik Benne bíznak, akik Vele élnek, azoknak semmi sem nehéz. Mintha a mennyezetről olvasná, a szeme fennakadt, és diadalmasan hadarni kezdett valami szörnyűséges abrakadabrát. Érteni nem lehetett, de valahogy így hangzott: ek-tol, tik-tol, tik-toli, nik-tol, tik-tolu, tiktolná… A szobatárs is bekapcsolódott a kórusba, együtt harsogták, átszellemülten és nem kis önelégültséggel. Így ám! – nyugtázta a szipkahangú, és újra hadarni kezdte a maga ektoltiktolnáját. Mikor a szolgálatot emlegette, a szobatárs kicsit elkomorodott, és mint egy refrént visszhangozta rá, hogy akik Vele és Benne élnek, azoknak ez semmiség, csak első hallásra szokatlan a fülnek.

Eddig jóformán senki sem szólt hozzá, most szédelegve fogadta a szokatlan szóáradatot. Nem is értette a nagy igyekezetet, az üdvözült mosolyokat, a lelkesedést, a Vele és Benne szavak igazi jelentését, hogy mit kellene tennie, hogy közéjük tartozónak érezhesse magát.

A reggeli elmélkedésekre kihez szoktál járni? – kérdezte váratlanul a szipkahangú, és mikor, elárulva tudatlanságát, csak értetlenül ingatta fejét, mintha a gondolataiban olvasna, hozzátette: Az megerősít, meglátod, mi mások vagyunk, talán nem erősebbek, de mindenképpen mások. Ez nem érdem, inkább penitencia.

Ezt sem értette jobban, de ki törődött most ezzel! A raktárból kölcsönbe kapott salátát lapozták, és a szipkahangú piros ceruzával jelölgetni kezdte a fontosabb részeket.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Végre megérkeztél, de az álom, ne hidd, hogy menedék lehet. Kulcsa valahol a poros létrák és meszes vödrök szomszédságában van elrejtve. Észrevetted? Szobatársad arcáról valami letörölte az üdvözült mosolyt. Talán épp a megidézett penitencia. Vajon mibe kapaszkodhatsz? A piros pontokkal, ábrákkal díszített, lapjait hullató jegyzeteiddel nem sokra jutsz. Csak a köd ne vezessen félre!

(A Nap és a Föld)

A köd végre felszállt. Mindannyian kinn álltak a függőfolyosón, a rácsnak dőltek, arcukat a nap felé fordították. Becsukott szemmel, vakon, a fényben. Szédült, de nem nyitotta ki a szemét. Repült a szemhéján átsugárzó bíborban. Repült egyre magasabbra.

Valaki megrángatta a kabátját. A másik új jövevény állt mellette, intett a szemével. Káprázott körülötte a világ, elvakulva a fénytől követte. Az előtér, a mosdó sötét volt, benn a szobában is alig látta az arcokat.

Jóval tágasabb volt, mint az övék. Kétablakos, hatágyas. Szekrényéből cipődobozt vett elő, házi süteménnyel volt tele. Sorra kínált mindenkit. Rajtuk kívül még négyen voltak. Egy nyakig zárt, fekete mellényes, idősebb fiú, egy kesehajú, kinek az arcára sosem tudott visszaemlékezni, a kövér harmadéves és az „Úr embere”. Így nevezték egymás között. Az ágyon feküdt, egy könyvbe bújt, s csak addig nézett fel, míg kiválasztott magának néhány süteményt. Ne zavarjátok – mondta a kövér –, neki küldetése van! A szemek gúnyosan összevillantak.
A „küldetéses” fiú nem zavartatta magát, eszegette a süteményt, közben olvasott.

Negyed vaj került az asztalra. A gyomorbajos külsejű feketemellényes körülményesen készülődött neki, hogy kenyérre kenje. A kövér mosolyogva nézte. Másfelet játszva be tudnék kebelezni kenyér nélkül. Az „Úr embere” felkönyökölt. Másfelet? Kötve hiszem. Rövidesen összegyűlt a vaj, a kövér nem sokat teketóriázott, negyed vajakat nyelt el egy falásra. Az első hármat látható élvezettel szopogatta, a negyediket enyhe rosszérzéssel, az ötödiket grimaszok kísérték, a hatodiknál a szoba röhögött, a kövér öklendezve ugyan, de lenyomta. Nem bírta nézni, hányinger kerülgette.

Kinn a korlátnak támaszkodott, émelygése elmúlt. Csukott szemmel, kényelmetlenül, zsibbadó karral állt, s átadta magát a bizsergető napsütésnek. Egy idő múlva, mintha csak a fény zsongana, mintha a napsugarak hoznák az üzenetet, hallotta: Mindenek az Ő dicsőségét hirdetik. Őt szolgálja a Nap és a Föld. A Nap is csak szolga. Az Ő szolgája. Erre rendeltetett. Fényt ad, melegít, és miként a hűséges házőrző eb, naponta megkerüli háza táját, a Földet. Szemét nem nyitotta ki, szemhéja boldogítón vöröslött. Miként a házőrző eb? Visszhangzott a belsejében, de mellette tovább beszélt valaki. Sokan úgy gondolják, a Föld a Nap szolgája, mi keringünk az élettelen, csupa tűz körül. Ezt csak a kintiek mondhatják, akik mindent elferdítenek. A fénytől elkábítva mindez jóízű, jóleső tréfás beszédnek hangzott. Elferdítenek mindent. Megrágalmaznak mindent, hazugságokkal szédítenek mindenkit. Szemhéja mögül egy fej bólintott, ami nem ő volt, ami nem volt más, mint egy fej, a napfény boldogságában fürdő fej. A tudományra, az eltévelyedett tudományra hivatkoznak, tényekkel, nyomorúságos tényekkel védekeznek, pedig tudjuk a nyilvánvaló igazságot: a Nap, mint hűséges házőrző eb, naponta megkerüli háza táját, a Földet…

Próbálta maga elé képzelni a hanghoz tartozó arcot. Dühödt elszántat, fanatikust nagy, kerek szemekkel vagy talán keskenyre húzott egérszemekkel? Alacsony, mágikus homlok, kútmélyről tekintő, két izzó széndarab, duzzadt száj, Savonarola-orr. A napsütés mindezt áttetszővé tette, nem érezte félelmetesnek. Bólintott rá minden érdeklődés és kíváncsiság nélkül, és csak azért nyitotta ki a szemét, hogy ellenőrizze magát. Fénykarikák futkostak a szeme előtt, és csak azután látta meg a mellette könyöklőt. Őt is a nap csalhatta ki, de nem nézett vele farkasszemet, maga elé meredt, magába mélyedt, talán a napfényben úszó kertre nézett, vagy csak úgy a semmibe. Nem a szokványos megszállott vonások, torzult tekintet, rajongó szájszöglet, hanem egészen különös, szelíden semmitmondó, majdhogynem közönyös tétovaság. Fehér arcbőr, szobasápadtság, megnyúlt orr, gyanútlan szemek – ezeket látta. „Talán csak tréfál” – gondolta, de csak ennyit mondott: Példázatnak szép, a valóság mégiscsak mást mond.

A fiú még a tekintetét sem emelte fel, nem lepődött meg, nem jött indulatba, egy árnyalattal visszafogottabban válaszolt.

A tények már többször félrevezették az embert. A tanítás mást mond, és nekünk az a kötelességünk, hogy emellett tegyünk bizonyságot.

A megkopasztott szavak konok meggyőződéssel kopogtak, látszott, hogy itt nincs helye vitának.