×

Fénycsönd

Vasadi Péter: Hajnal Kentuckyban

Sturm László

2005 // 08
Mivel a valóság nem nyilvánvaló, az élet és az eszmélet viszont feltételezi az egységes valóságképet, a világszemléletek közti választásra kényszerülünk. Ha egy alkotó a katolicizmust választja, akkor számára az egység egyetemes igényű, az igény érvényesíthetőségét pedig kijelöli a Szentírás, a kanonikus értelmezés és a hitélet gyakorlata. A katolikus költészet arról tesz tanúságot, hogy ezek az útmutatások nem elfedik vagy leszűkítik a valóságot, hanem éppen hozzá vezetnek: az igazi valóság mint teremtettség és megváltottság ismerhető fel, és a Teremtőben és Megváltóban válik egyetemessé. Az így felfogott világot elevenként, élményként ragadja meg a költészet, amely nem tévesztendő össze a kegyeskedő irodalommal. Az utóbbi megelégszik azzal, hogy csak utal a megelevenítés lehetőségére, jelenség és lényeg kapcsolatát konvencionálisnak tételezi. Az olyan közismert és átfogóan kifejtett szemlélet, mint a katolicizmus, különösen csábít arra, hogy az utalást összetévesszük a megelevenítéssel.

Vasadi katolikus költészetét az teszi vonzóvá, hogy a világ sokszínűségét megőrizve tud ellenállni a tévútnak érzett csábításoknak. A költő szerint az embernek van választása, képes a jót választani, és ez a jó végeredményben az öröm kiteljesedését hozza el, mivel a legfőbb jó jegyében áll. A lényeg ilyen egyszerű. A világ mégis bonyolult, mert a bűn hamis színbe vonja a jelenségeket. A világ nagy részét jelenleg (is?) a hamis látszatok uralják, ezért a megigazulásra vágyó ember nem hagyatkozhat a dolgok menetére. A hamisság látszik természetesnek. A megigazulás erőfeszítést kíván. A költő által a középpontba állított élettechnikák ismerősek a vallásos irodalomból: a fő cél az isteni (Isten) befogadása a lélekbe, ehhez legelőször is ki kell üresíteni magunkat, ami egyet jelent a látszatoktól való megszabadulással. Mindez pedig akkor érhető el, ha nem elvont fogalomként, hanem létezésmódként éljük meg az olyan szavak jelentését, mint a szelídség, a szegénység, az egyszerűség, az alázat. Általuk, a bennük megnyilatkozó bizalom által válik lehetségessé a valóság közvetlen tapasztalása. A látszat burkából kibontott lét pedig már egyenesen elvezet Teremtőjéhez.

A környező lényekben és dolgokban tehát valami rajtuk túlmutató jelenik meg, vagyis a jelenségek természetéből közvetlenül adódik kettősségük: egyszerre konkrétak, valamint jelképesek. A metafora, a hasonlat Vasadi számára nem a létezés költői kiegészítése, hanem a létezés alapjellegzetességének a feltárulása. Ilyen szimbólum értékű motívum a „csönd” – a költő legfontosabb, leggyakoribb szava a kötetben –, ami elsősorban az Istennel való találkozás közegére utal. (A szó alapfogalom Thomas Mertonnál is. Vasadi a szerzetes-író emlékének ajánlja a kötet középső, második részét, amelyben az ő alakját idézi meg hol külső szemszögből, harmadik személyben, hol pedig mintegy azonosulva vele, első személyben beszélve.) A víz az életadó egyszerűség, tisztaság képzetkörét idézi fel: „a víznek nem vagy ura. de aki / uralja, / urad neked is. te s a víz / testvérek vagytok. / testvéred mindentől elüt, ami / ízesített” (Tibetiádák). Az ének a világ harmonikus egységét érzékelteti, ami az átlényegülésnek is alapja: „Huszonnégy órát zsoltároztunk. / Énekké lesz elménk, szavunk, / vesénk” (Imádás). A mezítlábasság és a bakancs ellentéte közül az első a valóságviszony közvetlenségét jelzi elsősorban (másodsorban persze a szegénység, a szelídség is köthető hozzá), a bakancs a közvetettség, az eltaposó csörtetés, a durvaság kifejezője lesz a versekben (Én meg mezítláb; Ünnep, Másé legyen. Más legyen. Legyen; Magamról).

A valóság közvetlen érzékelése Vasadi költészetében a világ sokszínűségét, gazdagságát, szépségét tárja föl. Ezek révén mutatkozhat meg az isteni. Nem a földhözragadtság a pontos, érzékletes megfigyelés és kifejezés ösztönzője, hanem a föld megszenteltsége. A helyes utat az életöröm jelzi. A látszatörömök azonban ezúttal is elfedik az igazit. Az igazit, amely nem kozmásodik le, nem fordul rettenetbe, mert nem az elszigetelt részek habzsolása, hanem szemlélődő áhítat: a részben az egészre csodálkozik. A testben a szellemre: „szakadék sötétjéből árad föl / s kaszabolva gyógyít  az öröm, / nem szólhatsz a test ellen; szellem / a test” (Látom a népemet). A valódi öröm itt nem a vágy kielégülése, nem egy izgalom és csillapodása, hanem a békesség megtapasztalása. Az eredeti és normális állapot. A tényleges valóság ugyanis a békesség, az egész harmóniája. Ez zavarodott össze a bűnbeesésekkel. A gyógyítás nem a világ, az anyag, hanem csak a zavar tagadása. A cél a rend helyreállítása, legalább magunkban. A külvilágot csak korlátozottan alakíthatjuk, de az Egy asszony például azt sejteti, hogy a belső rend valamiképpen kivetülhet a környezetre.

Vasadi verseiben minden eredeti helyét keresi, hogy helyreálljon a paradicsomi, az aranykori rend. „A test […] vonszolja haza elfáradt tagjait, / ősi nyugalmát lelve meg ágya / gödreiben” (Szél jár a kolostorban) – amint az elfáradt, alázatos test az ágyban, úgy leli meg ősi nyugalmát a szellemi az anyagban (és fordítva), az isteni az emberiben (és fordítva), a szó a csöndben. Ember és ember, lélek és lélek találkozására az egyik szép példa a Fülöp című versben nagyapa és unoka kapcsolata („Nyugszunk egymás tekintetében”). A békétlen, csörtető világ képe szintén sokszor merül föl a költeményekben, de mindig legyőzetik. Szétfoszlik. A versek beszélői, úgy látszik, megtalálták hivatásukat. Egy esszéjében írta a költő: „az emberi hivatás annyi, mint mederré érlelődni életünk átzuhogó folyama alatt”.

Fölvetődik persze a kérdés, hogy ez a kiengesztelő szemlélet nem jár-e együtt az idilleket oly gyakran kísérő unalmas egyhangúsággal. Kétségtelen, hogy a jelképiséget néha megkísérti a közhelyesség, de az igazság evidenciaszerűségének újrafelfedezése majdnem mindig kivédi ezt a kísértést. Csak a Panaszt és a Punkták cím alatt összegyűjtött rövid verseket érzem sikertelennek. Az előbbiben a kiengesztelődés szentimentalizmusba csap át („Vissza ne fojtsd sírásodat” stb.), a nagy gondolati ugrások nem tudják a sablonokról elhitetni, hogy valójában igazságok, túl olcsón akar ezúttal a rossz fölött diadalmaskodni a szerző, súlytalan a győzelem. Az utóbbiak azt bizonyítják, hogy az áttételeknek az a rendszere, ami a költő műveit jellemzi, ilyen rövid, poentírozásra hajló szerkezetben csak nagyon ritkán tud kibontakozni. Más esetekben unalomról vagy művészi kudarcról nem beszélhetünk. Nem elsősorban a témák változatossága védi meg ettől a verseket, hanem annak átérzése (és átéreztetése), hogy a békességben kivirul és nem elszürkül a világ. Másrészt a megnyugvás mindig átmeneti, újra és újra meg kell küzdeni érte. Megint egy esszéből vett idézet kínálkozik: „a normális állapotok a kiegyenlítődés felé tartanak, melyben az erők finom, de billenékeny egyensúlyt akarnak teremteni.”

A szerzői dikció is a meglelt békességhez alkalmazkodik. Szinte teljesen hiányzik a kötetből a felkiáltójel. A kijelentő mondatok és a töprengő kérdések nyugalma árad el a verseken. Azé a szemléleté, amely nem az én felfokozásában, hanem kiüresítésében találta meg az útját, amely az adottból tud fokozatosan továbblépni, annak megtisztításával (nem pedig elvetésével). Érdekesen festi alá mindezt a nyelv és a verselés egysége. A versekben a köznapi nyelv a meghatározó, a forma pedig többé-kevésbé mentes a hagyományos ritmusok kötöttségeitől. A szabad vers azonban többnyire felvállalja a szótagszámlálást, ezáltal óhatatlanul hagyományos ritmusemlékeket idéz meg, átszabja a mindennapi beszéd egységeit. A köznapi nyelv így kerül szinte észrevétlenül és önmagából ki nem vetkőztetve a költőiség távlatosabb közegébe. Ahol összeér a vallásos témákkal.

Hasonlóan ér és érik össze a szó és a csönd. Mibenlétük és viszonyuk kérdése újra meg újra fölbukkan a versekben. Kínálják magukat a példák: „Mindig a csönd a legújabb. / Elágazik, mint kezdetben / a csillag s elered, mint az / ősi eső. […] Elporlaszt, megüresít, földarabol, / aki biztat a szóra” (Kint is, bent is a világosság); „A feneketlen zsák, a csönd. / Ki mit tesz bele? / Az írás nélkül eltöltött idő / hányattatás. Vagy készület” (Szél jár a kolostorban); „Innen enyém a szó. / Vagy én vagyok a Szóé. / Nem is tudom, mi jön a számra. / Csak jöjjön amiből bor lesz” (Két rács között) stb. A sokértelműség egyik lehetséges felfejtésében leginkább A misém segít. Itt az első sor („Elhangzottak már szavaim”) és az utolsó („Az új szavak fölmentenek”) között megtörténik a misztikus átváltozás a (Thomas Mertonnal azonosítható) beszélőben is („átlépem határaimat”). Az átváltozás döbbent rá a kétféle szó („szavaim” – „szavak”) különbségére. A saját szó áll szemben a határaimon túlról kapottal, azzal, amelyik a csöndben végbement találkozásból születik. Az első szükséges, de csak mint a figyelem irányítása. Ha nem adja át magát mihamar a csöndnek, önmagába fullasztja a személyiséget, mint a Kint is, bent is a világosságban.

Nem csak a mise alatt mehet végbe az átlényegülés. Vasadi szerint a jelenségek mélyén mindig ott van Isten, ezért minden igazi – önmagát felkínáló, bizalommal teli, a másik teljességére figyelő – találkozás istenélmény. Minden versben valamilyen személyes (én–te) viszony bontakozik ki (a szatirikus jellegűekben, például a Vezércikk I–II-ben pedig az ennek való ellenszegülés mutatkozik meg), így jön létre az egész kötetet átjáró derűs, jellegében gyakran életképszerű meghittség. Ám itt is számos különbség adódik. Érdekes következtetésre nyújt alkalmat például az első és a második rész verskezdeteinek és -végződéseinek összevetése (a harmadikat rövidsége miatt most mellőzhetjük). Az első rész beszélője a másodikéhoz képest – aki már megszentelt ember – csupán kereső. Számára csak föl-fölvillan a „Valóság”. A verskezdet ezekhez a fölvillanásokhoz fordul oda: egy-egy emberhez vagy egyéb, a látvány, a nesz vagy más érzékelés révén őt megszólító jelenséghez. A zárlat epikus vagy elmélkedő jellegű: a váratlan felismerés megidéz egy lehetséges életmódot és eszmélkedést. A második rész szerzetese már belül van ezen az életmódon és eszmélkedésen, számára ezek jelenvalósága a kiindulópont, és innen jut a már megfogalmazhatatlanig. Itt többnyire a kezdet epikus vagy gondolati, és a befejezés sokszor paradoxonba fut.

A személyes viszony nem csak ember és ember között jöhet létre. „Személyessé tenni mindent – ez isteni akarat. […] a személyes a tárgyat is megszólítja” – írja a szerző egy esszéjében. A kapcsolatnak személyesnek kell lennie, viszont a személyesben megragadó szó romlott? A felszíni ellentmondás ezúttal is mélyebb összefüggések feltárására sarkall. Eszerint minden jelenségben ott van Isten, de mindegyikben másképp nyilvánul meg. Csak a konkrétban tárul föl az egyetemes, ezért a figyelemnek a konkréttal (a személyessel) kell számot vetnie, de úgy, hogy annak egyediségében az egyetemesre (a személytelenre vagy helyesebben: a személy fölöttire) ismerjen. Az egyedit az egyetemestől elvágó, a részt az egész nélkül tekintő szemlélet az, ami nem fogadható el. A személyiség akkor jön létre, mikor az egyéniben föltárul a kapcsolódni tudás. Gyakran a fény és a sötét egymásrautaltsága fejezi ki ezt a belátást: „Ha több fényt akarok, írod, / válasszam a sötétséget – / magamat. […] nyugalomhoz is csak viharon / át juthatok el; bennem van a / Világosság. / Legyen bár keskeny, mint padlás- / résen besütő napfény. / Belülről kifelé elborít aztán” (Kint is, bent is a világosság). Valamilyen titokzatos módon mindennek a mélyén ott van a feltárulás lehetősége, fölöttünk az éj és a csillagok sejtetik, alattunk pedig „földsötétben ezüstvíz bugyborog” (Forrás). A hajnal is sötétből bontakozó fény. (A cím másik szava először talán a kalandregények szerencsevadászait juttatja az olvasó eszébe, de ezen a „sötétségen” is hamar elárad az ottani trappista kolostor – és Thomas Merton – ragyogása.)

De mi az a kapcsolódni tudás, az a belső világosság, ami a természetben is számtalan alakban tetten érhető? Az isteni személytelen lenyomata, vagy már maga a személyes Isten? A költő szerint itt már értelmüket vesztik a meghatározások. Nem lehet leírni, mit lát ilyenkor a látó, csak azt lehet némiképp érzékeltetni, hogyan. A belső fény világa ajándék, kegyelem. Megmutatja az igazi valóságot, ezáltal új valóságviszonyt teremt. Adódik tehát a felismerés: ez a fény a szeretet. És ezen a ponton végleg beömlik Vasadi költészetébe a Szentírás szellemisége.

Attól függően, hogy a megromlott vagy a megváltott valóság uralja-e az embert, minden jelenség több arcát mutathatja. A sötétség, mint láttuk, elvezethet a fényhez, de ellene is szegülhet: „Szemlátomást növekszik a sötét. / De ami világos, mind világosabb” (Mi van ma? Szeretek varrni). A költői eszközök szerepe is hasonlóan váltakozik. A halmozás egyrészt a világ fokozatosan ránk súlyosodó terhét, másrészt a változatosságát érzékelteti. Az ellentét kifejezheti a létezés töredezettségét, de – különösen paradoxonná erősödve – a köznapi logikán túli összhangot is. (Kortárs Kiadó, 2005)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben