×

Egy megbízhatatlan bevezetés

Nemes Péter: Dekonstrukció és romantika

Bónus Tibor

2005 // 08
Nemes Péter könyve láthatóan s a szerző néhány elejtett megjegyzése szerint is bevezetést kíván nyújtani a magyar olvasóknak a dekonstrukció irodalomelméleti megfontolásaiba s elemzési stratégiáiba, ezen belül is a romantika egyes ismertebb vagy kevésbé ismert prózai szövegeinek ismertebb vagy kevésbé ismert dekonstruktív értelmezéseibe. Dicséretes vállalkozás – az egyetemi hallgatók, az érdeklődő, a tárgykörben esetleg nem járatos kollégák és a művelt olvasók számára ugyanis még nem áll rendelkezésre magyar közönségnek írt hasonló munka. A forgalomban lévő irodalomtudományos (szándékosan nem irodalomtudományit mondok) kézikönyvet ebben az összefüggésben inkább nem említeném, róla talán elég annyit megjegyezni, hogy a dekonstrukcióról szóló egyik fejezetének címe ekképpen hangzik: A dekonstrukció posztmodernitása. Nemes Péter dolgozata szempontjából sem irreleváns persze, hogy e kézikönyv szerzői a dekonstrukció szövegeinek egy leginkább angolszász területen elterjedt, a szubtilis, nehezen kivonatolható szövegekből egyértelmű elméleti s történeti tételeket kinyerni szándékozó, naivan tetikus olvasási módját ültetik át magyarra. Talán Jonathan Culler magyarul hozzáférhető könyve mellett egyedül Orbán Jolán Derrida-könyve jöhetne szóba pozitív példaként, de e könyv részletesebben tárgyalja témáját, és a derridai szövegek nyelvével is intimebb viszonyba kerül, mint Nemes Péter munkája de Mannak és tanítványainak szövegeivel. A dolgozatra a távolságtartás és a parafrázis, a kritika és az újramondás egyaránt jellemző, s noha az apologetika – ha nem is nélkülözése, de – meghaladása mindig termékenyebb, produktívabb, egyben mindig nehezebb is, hiszen a hozzá szükséges távlat az ismertetett irodalomelméleti stratégia gazdag kontextusainak, a „rivális” és persze ugyanakkor a dekonstrukcióval szorosan korreláló irodalomelméleti diskurzusoknak (szemiológia, hermeneutika, diskurzuselmélet, sőt például a médiatudományok) beható ismeretét s értelmező aktiválását követeli, követelné meg. S ez még önmagában mindig nem elegendő, pusztán csak feltétele egy invenciózusnak is nevezhető olvasatnak.

Az értekező felelőssége mint közvetítőé a hazai propedeutikai előzmények említett hiánya miatt is fokozott, miközben az elméleti bevezetés választott műfaja előírja, hogy a tudományos korrektséget és az oly látványossá tett közérthető fogalmazást felelősen, megbízhatóan kell – s ez egyáltalán nem könnyű – összeegyeztetnie egymással. Nemes Péter könyvének nem minden pontján képes megbirkózni ezzel a nehéz feladattal. Értekezése arról árulkodik, hogy az úgynevezett külső nézőponthoz szükséges távlatot nem tudja, nincs módja biztonsággal kiépíteni, a dekonstrukciótól vett kritikai távolsághoz nincs diszkurzív fogódzója, amit leginkább az jelez, hogy akkor mondja a legmegbízhatatlanabb, mi több, felelőtlen kijelentéseket a dekonstrukcióról, amikor eltávolodik tőle. Különböző kritikai szólamokat idézget, s nem tisztázza ezeknek a dekonstrukcióhoz való viszonyát, s felszínes megjegyzésekkel intézi el a diskurzusok közötti különbségeket akkor is, amikor saját „távolságtartó” leírásait adja dekonstrukciós szövegeknek. Miközben művének címe a romantika tárgyalását is ígéri (legalább a dekonstrukció felől), ezzel voltaképpen csak a kurta bevezetőben találkozunk (melyben már, nagyon intenzíven, a mentegetőzések is elkezdődnek), a romantika és vele kapcsolatban a kánon, a történetiség és elmélet relációja és ezzel összefüggően a korszakolás nem vagy csak semmitmondó utalások formájában kerülnek elő a munka úgynevezett gyakorlati részében.
A könyv nyíltan apologetikus részei, mint a Kleist-elbeszélések interpretációinak vagy a Hoffmann-szöveg Sarah Kofman adta értelmezésének parafrázisa valamivel sikerültebbnek nevezhetők, noha ezek a fejezetek is felettébb ellentmondásosak, és diszpozíciós szempontból akár még összecsapottnak is mondhatók. A parafrázisok rendre megkerülik a nehezebb, finomabb olvasásra (úgy is mondhatnám: az olvasásra) szoruló részleteit az ismertetett elemzéseknek, miképpen a Paul de Man irodalomszemléletét tárgyazó fejezet is aggályos nagyvonalúsággal siklik el a dekonstruktőr által legfontosabbnak tartott kérdések fölött. Nemes Péter úgy próbálja közvetíteni a dekonstrukciót, hogy lényegében el sem jut az idesorolható szövegek valódi kérdéseinek feltételéig, e kérdések voltaképpeni rekonstrukciójáig. Amikor a szerző maga próbálkozik dekonstruktív olvasással, mint a John Clare-ről írott fejezetben, akkor az derül ki, hogy például az olvashatatlanságot egyáltalán nem úgy érti, miként az dekonstrukciós szövegekben színre kerül, s értelmezésének a dekonstrukciós elemzéshez lényegében nincsen is köze. Amikor tehát Nemes közelebb kerül tárgyához, akkor sem kerül hozzá közel, s amikor eltávolodik, akkor meg nincsen hová eltávolodnia.

Nemes Péter könyvének számos kijelentése arra utal, hogy a dekonstrukció közvetítésére vállalkozó szerzőnek bizony alapvető problémái, nehézségei vannak már a közvetített szövegek összetettségének lekövetésével is. Ez azért lehet meglepő, mert a szerző kiválóan ültetett át magyarra könyve egyik hősétől, Paul de Mantól egy vastagabb kötetet kitevő válogatást. Dekonstrukció és romantika című értekezése azt bizonyítja, hogy fordítás és irodalomelméleti értekezés – feltételezzék bár egyaránt a megértést és a megértetést – mégiscsak különböző erényeket követelnek meg. Nemes Péter könyvének akadnak elfogadhatóbb paszszusai, melyek viszonylagos korrektséggel ismertetik a dekonstrukció itt szemhatárba hozott elemzéseit. Sőt, e passzusok didaktikai hatékonysága is kétségtelen erénynek mondható, a szerző ugyanakkor rendre olyan leegyszerűsítő állításokat tesz egyrészt általában a dekonstrukcióról, másrészt Paul de Man és mások szövegeiről, szemléletmódjáról, melyek irodalomtudományos nézőpontból – tisztesség ne essék szólván – kioltják, mi több, saját ellentétükbe fordítják át ezeket az erényeket.

Nem köntörfalazok: egy alighanem gyorsan, nem kellő átgondoltsággal megírt, igencsak felületes könyv olykor totálisan félrevezető, aggályosan megfontolatlan állításairól beszélek. Mint amilyen a következő: „A dekonstruktív elemzések sok szempontból valóban nehezen indokolható következtetéseket vonnak le, az elemzések ugrásai nem mindig követhetőek. Ám nem beszélnék következetlenségről, ugyanis a kiindulópont éppen a következetlenség lehetőségének a tagadása. A retorika birodalmában gyorsan zuhanni kezd a logika árfolyama. Az elemzések ettől még sok mindent állítanak, néha szinte túl sokat is, a dekonstruktív olvasatok sűrűsége, túlterheltsége, sok esetben homályossága kétségbevonhatatlan. Ám ez semmiképp nem jelenti azt, hogy ne lehetne komolyan venni őket. A megértés igénye egyformán vonatkozik minden szövegre.” Ez a passzus, amely a Kleistről írott fejezetből származik, s Carol Jacobs kapcsán, de nem csak rá vonatkozóan fogalmazódik meg, Derrida és Paul de Man művei nem túl barátságos, de mindenképpen értetlen és tájékozatlan (s egyébként angolszász területen legelterjedtebb) „befogadásának” dokumentumaiból is származhatnék (emlékeztetnék rá, hogy John Searle is hasonlókat mondott Derrida filozófiájáról, amivel inkább csak azt tanúsította, hogy nem olvasta azt, akiről beszélt). Mintha a retorika még csak korrelációban sem lenne a logikával, mintha a kettőt oly könnyű volna elválasztani egymástól, s mintha a következetlenség és a következetesség polaritását a dekonstrukció szerint fel lehetne számolni. A szerző mintha nem emlékeznék már arra a logikai szigorra és kérlelhetetlen következetességre, amellyel ennek az „irányzatnak” a legjobb, mértékadó szövegei jellemezhetők, s amelyek közül számosat – bármily meglepő – nagyon jól le is fordított. Hogyan magyarázza innen nézve például a szakirodalomban is evidenciaként – s persze többnyire árnyaltan – kezelt belátást Paul de Man szcientizmusáról? Az idézett passzus utolsó mondatai az adott kontextusban bizony olyan modalitást implikálnak, amelyhez nem értem, honnan veszi Nemes Péter a felhatalmazást. De maradjunk meg annak jóindulatú tételezésénél, hogy a szerző itt egész egyszerűen nem tudja, mit beszél, amikor az állítólagos következetlen szövegekhez, a logikát leértékelő és homályos szövegekhez leereszkedő, mert minden diskurzus iránt – még az ilyen homályos iránt is – megértéssel forduló felelős olvasó szerepében inszcenírozza saját magát. Mit sem tudván eközben arról a felelősségről, amelyről a dekonstrukció irodalmi, filozófiai, jogi, történeti s egyéb szövegek olvasása kapcsán beszél.

Nemes Péter nem mutat ki következetlenségeket egyetlen ismertetett szövegben sem (hiszen sohasem megy azokhoz túl közel, nem gyakorolja a „close reading” módszerét), sőt az emlegetett ugrásokból sem emel ki egyetlenegyet sem, csupán csak kijelenti, hogy léteznek ilyenek. Nemes Paul de Man filológusi gyakorlatának két tévedésére, két félrefordítására irányítja rá lábjegyzetben a figyelmet, mely lábjegyzetet egyébként a következő kijelentés végére illeszti: „Ugyanakkor mintha maga [mármint Paul de Man – B. T.] is beépítette volna gondolatmeneteinek szerveződésébe a referencia megkérdőjelezhetőségét, amint kritikusai nem győzték hangsúlyozni: előszeretettel fordította le saját hivatkozásait, s ennek folyamán súlyos félrefordítások is keletkeztek (Nietzsche és Rousseau esetében például).” S itt jön a lábjegyzet, mely két olyan példát hoz fel, melyeket egyáltalán nem Paul de Man úgynevezett kritikusai, de szövegeinek hű, korrekt kommentátorai idéznek, akiknek kritikai aktusát az értő olvasás vezeti. Az értekező a Rousseau-példánál Szegedy-Maszák Mihályra, az ő szóbeli közlésére hivatkozik, aki évekkel ezelőtt nekem is felhívta a figyelmemet az adott szöveghelyre, de e hiba konstatálását egyik cikkében Ortwin de Graef már 1989-ben megtette, s tanulmányát két helyen is publikálta. Ezt azért elvárható volna jelezni. E hibát egyébként Derrida nagyon szubtilisan elemzi Le ruban de machine ŕ écrire című nagyszabású szövegében, mely először ráadásul angolul jelent meg. A referencia állítólagos megkérdőjelezése és a filológiai hiba között vont nemesi párhuzam hamis, ha komolyan gondolja, akkor azért, mert súlyosan leegyszerűsíti a dekonstrukció szemléletmódját (a dekonstrukció, bármily meglepően hangzik, nem kérdőjelezi meg a referenciát, vagy legalábbis nem ebben az értelemben), ha ironikus, akkor pedig még azért is, mert indokolatlan fölényt próbál érvényesíteni.

Hogy a következetlenség, a homály, a logika hiányának hangoztatásánál nem elszólásról s nem is tollhibáról van szó, azt nemcsak az iménti passzus bizonyíthatja, még számos idézettel alá lehet támasztani, melyek egyrészt a logika felfüggesztésének irodalmi teljesítményét s a kauzalitás nietzschei dekonstrukcióját értik tetikusan félre (mintha a logikától az irodalomra vagy a retorikára hivatkozva az irodalomértésben vagy a bölcseletben meg lehetne szabadulni), másrészt pedig az értelmezés önkényét kötik hozzá különösebb árnyalás vagy megszorítás nélkül – s ezt sajnálatosan félreértve – a dekonstrukció stratégiájához. Mint például itt: „Az önkényesség a dekonstrukció gyakorlatában mindig kicsit mást jelent, mint azon kívül. A nyelvi figurativitás uralma a jelölők rendszerében ugyanis egy eredendő önkényesség elméletét állítja elénk. Az önkényesség elveszíti negatív mellékzöngéjét, hiszen a dekonstrukció szerint nem is lehetséges más viszony jelölő és jelölt között, mint önkényes.” Megfigyelhető, hogy a nemcsak egyszerűsítő s valóban hétköznapi (közérthetőségre törekvő), de sajnos, itt kifejezetten henye megfogalmazás („mindig kicsit mást jelent”) miként vezeti be a tetikus és tetikusságában hamis, félrevezető állítást, mely szerint a dekonstrukció minden olvasás – s így a saját olvasási műveleteinek is – az eredendő önkényét mondaná. Hogyan viszonyul akkor ehhez a szoros olvasás, melynek hagyományát Paul de Man kapcsán a bevezető fejezet is hangoztatja? Mi a reláció önkény és szükségszerű, kontingens és programozott között?

Lépjünk tovább, a következő állításra: a nyelvi jel önkénye indokolná az olvasás önkényét? Mi következnék ebből: Platón, Arisztotelész, Kant, Saussure és még sokan mások, köztük persze még (az értekezés kimondatlan hátterében, öntudatlanul, olvasottan vagy olvasatlanul ott munkáló) amerikai és angol pragmatisták is hasonló önkényről beszélnének, mint a dekonstrukció? Pedig ők – leszámítva Platónt, aki bonyolultabb eset – bizony a nyelvi jel önkényét, azt a bizonyos hermogenészi aspektust (szemben a kratüloszival), sokszor éppen Wittgensteinre hivatkozva, kifejezetten igenlik. Hogyan lehetséges akkor, hogy Searle önkényességgel vádolja – egyébként teljesen alaptalanul – Derridát? Helyenként a közérthetőség mégoly dicső munkájának hódoló értekezésben is gyümölcsöző, ha ellentétező sematizálásai közben azért differenciál is, különben olyat mond, amit talán lehet hogy nem akart – vagy nem így akart – mondani. A különbségtevés erényét az egyszerűsítésre törekvő, népszerűsítő munka sem nélkülözheti, különösen akkor, ha a differenciát kitüntető dekonstrukció a tárgya.

Az említett tetikus leegyszerűsítésekhez, nota bene meghamisításokhoz, félrevezető állításokhoz tartoznak az irodalom és filozófia határának állítólagos dekonstruktív felszámolásáról írott ezen kijelentések is: „A dekonstrukció derridai iránya az irodalom és a filozófia közti határ felszámolásával (ez a határ a nyugati esztétikai gondolkodás egyik alapvető intézménye) a felcserélések, egy adott struktúrán belüli átszervezés, átfordítás módszerét tette a maga módján példaértékűvé.” Vagy: „Chase és Warminski már Jacobs elemzését is hasonlóan aprólékos figyelemmel kíséri, a dekonstruktív értelmezési gyakorlatnak megfelelően az irodalmi és kritikai szövegek közötti megkülönböztetést száműzik elemzéseikből.” Még egyszer kénytelen vagyok elcsodálkozni: Nemes Péter nemcsak fordított de Mant, de – legalábbis a bibliográfia tanúsága szerint – több könyvet és cikket (köztük kiválóakat) el is olvasott róla. Sőt, könyve hivatkozásai azt tanúsítják (noha ezek nem mindig megbízható tanúk), bár a de Man és Derrida közötti sokszor kínálkozó összehasonlításokat feltűnően kerüli, Derrida több szövegét is ismeri. Érthetetlen ezért, miképp tudja mégis ezeket a (már bocsánat a szóért) sületlenségeket – melyeknek közhiedelemként terjedő változatát Derrida egyébként számos cikkében, előadásában volt kénytelen cáfolni, s melyekkel de Man, a dekonstrukció népszerűsítésével (marketingjével) kapcsolatban barátjánál jóval szkeptikusabb lévén, nem is nagyon foglalkozott – papírra vetni, egy olyan munkában ráadásul, amely a dekonstrukció értelmező teljesítményének közvetítésére vállalkozik. Egy népszerűsítő közvetítés, ha úgy gondolja is magáról (és olvasóiról), hogy nélkülöznie kell (bár ez korántsem evidens) bonyolultabb gondolatmeneteket, miért iktatja ki a kettős kötés (double bind) oly jellemző – s egyébként Culler megbízható könyvében is alkalmazott – stratégiáját?

De egyáltalán, ha már számára a de Man-i és a derridai textusok túl homályosaknak tűnnek fel, miért nem emlékszik Jonathan Culler magyarul is hozzáférhető, egyszerre alapos, mégis népszerűsítő (közérthető nyelven írt) munkájára, melynek 213. lapján például a következők olvashatók: „Azért hangsúlyozom a dekonstrukció kettős eljárását, mivel a szóbeszéd hajlamos mindent leegyszerűsíteni és a dekonstrukciót arra irányuló kísérletként kezelni, hogy megszüntessen minden megkülönböztetést, mely után nem marad sem irodalom, sem filozófia, csupán egy általános, egybemosódó textualitás. Ezzel szemben az irodalom és a filozófia megkülönböztetése igen lényeges a dekonstrukció intervenciós erejére nézve: például annak bizonyítására, hogy egy filozófiai mű leghűbb olvasata – mely megkérdőjelezi fogalmait és diskurzusának alapjait – olyan olvasat, amely a művet irodalomként, fiktív, retorikai konstrukcióként kezeli, melynek elemeit és rendjét különféle textuális exigenciák határozzák meg. Az irodalmi művek leghatékonyabb és leghelyénvalóbb olvasatai viszont azok, amelyek filozófiai gesztusként kezelik őket azáltal, hogy felfejtik az őket alátámasztó filozófiai oppozíciókhoz fűződő viszonyuk implikációit.” (Dekonstrukció) A közvetítő mindig egyfajta tanú, akinek az a felelőssége, hogy elmondja, s a lehető leghívebben mondja el, hogyan működnek a dekonstrukció értelmezései. Minden kritika, ahogy minden értelmezői önkény is, csak a másik megértésének ezen aktusa, a másik szavainak hű tanúsítása után következhet. Igaz persze, hogy a kommentár is önkényes, de azt sosem észlelhetjük önkényként, hiszen a nyelvi konvenciók, az értelmezői hagyomány – akarjuk, nem akarjuk – azt szükségszerűvé teszi, s így ezen a szinten bizony az is eldönthetővé válik, helyesen-e vagy netán félreolvasta a dekonstrukció valamely szövegét a kommentátor.

Hallgassuk csak Derridát a ’90-es évek elejéről: „gyakran meglepett, szórakoztatott vagy elkeserített (…) a következő érvnek a használata vagy a vele való visszaélés: mivelhogy a dekonstruktőr (vagyis a szkeptikus-relativista-nihilista!) úgy tesz, mintha nem hinne az igazságban, a jelentés stabilitásában és egységében, az intencióban és jelentésben, hogyan várhatja el tőlünk, hogy őt helyesen, igazságosan, pontosan olvassuk? Hogyan követelheti tőlünk, hogy saját szövegét korrekten értelmezzük? Hogyan vádolhat bárkit azzal, hogy félreértette, elferdítette, leegyszerűsítette azt? Másképpen mondva, hogyan vitatkozhat, hogyan vitathatja annak olvasatát, amit írt? A válasz elég egyszerű: a dekonstruktőrnek ez a meghatározása hamis (jól hallották: nem igaz), egy rossz olvasatot (jól hallották: nem jót) előfeltételez, számos szöveg, köztük az enyémek esendő olvasatát, amely szövegeket olvasni kell, ha beszélni akarunk róluk.” (Limited Inc., Paris, 1990.) Meglepő, de láthatóan lehetséges, hogy valaki szövegek fordítójaként igen, kommentátoraként viszont már nem tud eleget tenni a tanúsítás feladatának. Filozófia és irodalom dekonstrukciós viszonyának tárgyalása azok közé a kérdések közé tartozik, melyeket a vonatkozó szakirodalom nagyon is előterében tart. A határ vagy a különbség közöttük nem felszámolódik, sokkal inkább folytonos áthelyeződésben van, és ennek játékba hozása sohasem vezet filozófia és irodalom felcserélődéséhez, megkülönböztethetetlenségéhez, részben éppen talán stratégiai okokból sem, hiszen különben maga a dekonstrukció válna lehetetlenné.

Mielőtt még néhány szót szólnék a dekonstrukció Nemes-féle közvetítésének egyéb, az előbbiekhez hasonló súlyú aggályairól, meg kell említenem az elemzői kontextusképzésnek és egyáltalán, az értekezés felépítésének (diszpozíciójának) némely fogyatékosságát. A szerző bármily erős – és tegyük hozzá, feltűnően gyakori – mentegetőzése sem háríthatja el azt a jogos, elemi elvárást, hogy hermeneutika és dekonstrukció kapcsolatát egy olyan szerző esetén, aki a német bölcseleti hagyományból legalább annyira merített, mint az angolszász irodalomelméletből, ha röviden is, de tárgyalja. Csakúgy, mint a francia strukturalizmus kontextusát, ami persze az (immár sajnálatosan lezárult, de talán még kiadatlan szövegeket ígérő) Derrida-oeuvre mint nélkülözhetetlen kontextus működésbe hozásának feltűnő hiánya (néhány felszínes utaláson túl semmi egyéb) miatt aligha lehet már meglepő. Tisztesség ne essék szólván, de a semmitmondásnak már-már nevetségesbe hajló példája annak az egyébként nagyon érdekes és többre érdemesült vitának a rövid ismertetése (egy kurta bekezdés), amely Riffaterre és de Man között zajlott le Victor Hugo Écrit sur la vitre d’une fenętre flamande című verse kapcsán. A francia szemiológiát, a barthes-i retorikai olvasást, s egyáltalán, a retorika újraértékelését mint elvárható kontextust (benne Derrida és Ricoeur vitájával) egy megdöbbentő tájékozatlanságról árulkodó kijelentés helyettesíti a dolgozatban: „Egyértelműen Nietzsche az a szerző, akin keresztül valamikor a hetvenes évek elején az irodalomelmélet újra felfedezte a retorikát.” Nem volna hátrány közvetítőként erről a kérdésről írván legalább tudni Roland Barthes Régi retorikájáról, Todorov, Genette 1960-as években keletkezett írásairól, arról, hogy Genette adta ki újra, s látta el előszóval Fontanier Les figures du discours című értekezését, és persze arról is, hogy Nietzsche Retorikája sokat idézett s nagyon fontos felforgató mondatain túl lényegében hasonlóan a klasszikus retorikák definícióit s felosztását követi.

Nemes Péter – bevallása szerint – könyve oktatásban való felhasználhatóságának reményétől vezettetve készítette el azt a fejezetet, amelynek Retorika a címe és Szótár az alcíme. Az előbbi tévedés is ebből való, ennek a fejezetnek a kezdőmondata. A fejezet mint szótár a következő címszavakat tartalmazza: 1. Figura, trópus, 2. Allegória, 3. Prosopopeia, 4. Irónia. A három tárgyalt retorikai alakzat valóban nagyon fontos a de Man-i diskurzusban, de még fel lehetne sorolni tízet, melyek legalább ennyire fontosak, s melyeknek hiánya egyszerű és alighanem túlzottan könnyű önváddal (ami ugye mindig mentegetőzés) nem tüntethető el. Mielőtt túlzással vádolnának, s elkerülvén a szóbeszéd vádját is, még most gyorsan túl is esnék e felsoroláson: metafora, katakrézis, kiazmus, anakoluthon, aposztrofé, kérdés, metonímia, szinekdohé, betű (anagramma), szimbólum. Nemes itteni önkénye, a dolgozat e fejezetének kiáltó csonkasága bajosan magyarázható a teljesség elérhetetlenségének, a töredékességnek a könyvben a dekonstrukcióval – egyébként felettébb felszínesen s ezért hamisan – kapcsolatba hozott képzetével. Mintha a töredékesség egy olyan eszmény lenne, amit erőfeszítés nélkül is el lehetne érni.

Ha már a legfontosabb alakzatok magyarázatát megcélzó retorikai szótár, akkor legyen is az, s dolgozza fel ezeket az alakzatokat, máskülönben a töredékesség el nem végzett munkát jelent, s nem – miként a dekonstrukcióban – lehetetlenséget. Amit a dekonstrukció önkénynek s lehetetlennek nevez, azt ennél azért nehezebb produkálni, ugyanis az ott mutatkozhat meg, az értelmezésnek azon a pontján, ahol a legszorosabb, leginkább szükségszerű, a szöveg által programozott (vagyis egyáltalán nem önkényes), „close reading”-ben az olvasó a döntés, vagyis az eldönthetetlen helyzetébe (s nem, ez is fontos megkülönböztetés, az eldönthetetlennel szembe) kerül, ahol mégis dönteni kell, s ez a döntés mint esemény adja az olvasásnak az önkényesség mozzanatát. Ettől azonban Nemes Péternek az ismertetett értelmezéseket jól-rosszul, szorosabban-lazábban követő parafrázisai messze vannak. Az értekező könyvében inkább az az önkény jön működésbe, amely megspórolja az úgynevezett lényeg kiválasztásának, a gazdaságos szelekciónak mindig önkényes, de sohasem felszínes, hisz mindig nagy háttérismeretet és az anyagban való fölényes tájékozódást, nagy jártasságot követelő munkáját. Nemes írja egy helyütt: „A következőkben az a célom, hogy dekonstruktív olvasatok vizsgálatával magát az eljárást, a dekonstruktív értelmezések stratégiáját írjam le minél pontosabban.” Ha már Nemesnek nincs más célja, mint az összefoglalás, a közvetítés, s nem akar maga – ahogy ő mondja kissé félreérthetően a dekonstrukcióról – „kreatív olvasatokat” adni, akkor a kijelölt munkát kell elvégezni. Azt viszont el kell végezni, ahogy Szilasi László barátunk szokta ezt mondani.

Sajnos, kijelenthető, hogy ahol úgy tűnik fel, az értekező elvégzi e munkát, ott sem jól, ott sem alaposan teszi, sőt, több helyütt láthatóan nem a megértés és a megértetés kommentárt kívánó, az elemzett elmélet összetettségét finoman sematizáló, mintegy saját nyelven újramondó eljárását választja, hanem a kommentár nélkül hagyott idézetet. Az Irónia szócikkből egyfajta bevezetést váró olvasó nemigen tudhat meg érdemlegeset Paul de Man iróniafelfogásáról, olvashat viszont kontextusából kiszakított s ezáltal még inkább enigmatikusabbá tett de Man-idézetet, amit bizony semmiféle kommentár nem követ. A szócikk utolsó előtti paragrafusából is csak annyi derül ki, hogy Nemes nem pontosan érti a The Concept of Irony című tanulmányból kibontakozó – persze valóban nem könnyű – iróniafelfogást. Aki Nemesnek az iróniáról adott itteni definícióját olvassa, amit a szerző de Mannak tulajdonít, az csakugyan azt képzelheti de Man szóban forgó szövegéről, hogy az homályos, nem logikus, következetlen. Legyen mégoly erős az értekezőben a leegyszerűsítés, a sematizálás vágya, arról azért aligha kellene elfelejtkeznie, hogy a „fogalom” kifejezés használata (a dolgozatban sokszor és mindig reflektálatlanul folyamodik a fogalom terminusához az értekező) a dekonstrukcióról szólva legalábbis magyarázatra szorul, s ez még a retorikai terminusokra akár mint fogalmakra is érvényes. Melyek egyébként – ellentétben Nemes állításával (69. lap) – sohasem szakadnak el hagyományos retorikai jelentésüktől, pusztán – s ez egészen mást jelent – a meggyőzés és a megismerés retorikája közötti mozgásba helyeződnek át.

A Dekonstrukció és romantika című értekezésből most két olyan mondatot idézek, melyeket azért nem kommentálok, mert ezek a mondatok nem szorulnak kommentárra, mivel – sajnos – oly önleleplezően tájékozatlanok, vagy pedig mert – s e kettő között a szöveg alapján aligha lehet különbséget tenni – leegyszerűsítők (vagyis azt egyszerűsítik le, amit bizony nem is értenek bonyolultabban): „A dekonstrukció ugyanakkor a nyelviség fölértékelésével a hagyomány kérdésének súlyát valamennyire csökkenti.” Vagy: „Így a dekonstruktív gondolkodás számára az okozatiság elve vagy az időbeli előrehaladás nem jelentenek kényszerítő megkötést.” A sort folytathatnám, de nem rabolom ezzel az időt és a terjedelmet. E mondatok felől egyszersmind érthető, miért is kerüli el, vagy említi rendre csak futólag – s ekkor is többnyire félreértések formájában – a szerző a korszaknak, a történetiségnek, a kánonnak, az eminens szövegnek, a szöveg autoritásának, szingularitás és általánosság bonyolult viszonyának, a példaszerűségnek vagy a taníthatóságnak, a didaxisnak a kérdéseit. Azokat a problémákat, amelyek az ismertetett dekonstruktív korpuszok meghatározó kérdései, s melyek közül a didaxisé már a nemesi feladatvállalás felől is elősegíthette volna a közvetítő kommentátor helyzetének önreflexióját. S talán korlátozta volna helyenként az indokolatlan fölénynek azokat az esendő megnyilvánulásait is, melyek közül néhányat az előbbiekben már megfigyelhettünk.

Végezetül néhány formai kifogás. Kleist elemzett szövegeit fölösleges függelékben közölni, hiszen a közelmúltban jelentek meg a Jelenkor Kiadónál, hozzáférésük e könyvecske olvasóinak nem okozhat problémát. A „Jegyzetek” és a „Bibliográfia” viszonya tisztázatlan, hiszen a pontos könyvészeti adatokat mindkét helyen megadja az értekező, miközben az általa átvett, rendkívül ésszerű és ökonomikus angolszász minta a jegyzetekben csak nevet, szükség esetén címet, oldalszámot s szükség esetén megjelenési évet ír elő, mely utóbbi alapján az egyéb adatok a bibliográfiában visszakereshetők. Az értekező nem használ rövidítéseket, sem az „Uo.”, sem az „I. m.” jelöléseket nem alkalmazza, ehelyett gazdaságtalanul mindig újra kiírja a már idézett mű szerzőjét és címét. A dolgozatban sok az ismétlés, az idézetek indokolatlan újraszerepeltetése (például Derrida de Man-könyvéből vagy a Shelley Disfigured a szakirodalomban is agyonidézett mondata), s egy helyütt még azzal is találkozni, hogy az értekező a saját fordításában a főszövegben közölt Hamacher-idézetet az időközben megjelent magyar fordításban egy lábjegyzetben újra közli, miközben a két fordítás között nincs számottevő eltérés. E karcsú kötetet ezek nélkül a terjedelmet teljesen fölöslegesen növelő megoldások nélkül valamivel talán tartalmasabbá lehetett volna tenni, mondjuk, éppen a retorikai szótár alapos elkészítésével helyettesítve e fölöslegeket. (Kijárat Kiadó, 2004)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben