×

Az utolsó vers

József Attila: Íme, hát megleltem hazámat

Alföldy Jenő

2005 // 08
Íme, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy új világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Így éltem s voltam én hiába,
megállapíthatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp másoknak remél.

1937. november 24.

Ellentétben azzal a kissé érdes megjegyzésemmel, amelyet a Nagyon fáj értelmezésében1 helyeztem el – hogy tudniillik a magasfeszültségétől „érintésveszélyes” művet úgy kerülik a verselemzők, mint macska a forró háztetőt –, sokkal megértőbb és óvatosabb vagyok az Íme, hát megleltem hazámat esetében. Megértem azokat, akik nem szívesen boncolgatják az öngyilkosságra készülő József Attila költői búcsúlevelét. Szívszorító fölidézni, hogy 1935 óta lassanként eluralkodó halálvágya miként rajzolódik ki az utolsó versben határozott kontúrokkal, s hogyan lesz végleges és visszavonhatatlan az elhatározás.

Nincs mód arra, hogy elvonatkoztassunk a könyörtelen életrajzi tényektől, és önfeledten esztétizáljunk, mintha egy játékos bravúrverset vizsgálnánk, noha ettől a költeménytől sem teljességgel idegen a játék és a bravúr. Fájdalmas, önironikus játék, de játék, ahogy könnyeiből kiapadva, döbbenetes tárgyilagosságot mímelve tűnődik el, vajon fejfájára hibátlanul írják-e föl nemsokára az Attila nevet, amelyet rendre eltévesztenek;2 és hasonlóan hátborzongató játék, de játék, ahogy saját fölöslegességét a „háborúból visszamaradt vashatos”-éhoz hasonlítja, majd ahogy erről – a hatalommal és a butasággal folytatott, egyenlőtlen küzdelem hiábavalóságára utalva – a Szép Szó szövetségét jelképező vasgyűrűre asszociál. És a bravúrok bravúrja, hogy a vers szinte eszköztelenül vagy legalábbis egyszerű poétikai eszközökkel fejezi ki a szavakkal alig kifejezhetőt, s teremti meg azt a metafizikus vershelyzetet, melyben mintha már a léten túlról beszélne. Ez a költemény nemcsak a művet zárja le, hanem az életet is, mint a súlyos, egy tömbből faragott zárókő, a csúcselem az óegyiptomi gúlát.

Az Íme, hát megleltem hazámat… című/kezdetű verset nem esztétikai értékítéletnek szánva nevezem az életmű „csúcsának” – ez indokolatlan volna az Eszmélet, az Óda, a Hazám, A Dunánál, a Levegőt!, a Flóra (I–V.), a Bukj föl az árból s még többtucatnyi nagy vers szerzőjével szemben. Az életmű megkomponáltsága szempontjából tartom zárókőnek. Szabolcsi Miklós a költő verses sírfeliratának nevezte3 az utolsó verset (ami éppúgy indokolt, mint a verses búcsúlevél minősítés). Ez kifejezi a műnek az oeuvre-ben elfoglalt kompozíciós helyét és az ennek megfelelő versgondolatot: a költő lezártnak tekinti életét, mintha a halál után tekintene vissza rá. Ilyen értelemben tartom „csúcsnak”, azaz végpontnak a költeményt. Pozíciója rendkívüli módon megnöveli jelentőségét: minden efelé tart, az erővonalak ide futnak össze, és innen visszapillantva minden végleges megvilágítást és értelmet kap az életműben. Itt ér véget minden, ami életről és halálról, szerelemről és családról, hazáról és emberiségről, szociális igazságról és magyarságról – s nem utolsósorban magáról a költészetről, a költői hivatásról – valaha is szólt. József Attila versei mint egy nagy kiterjedésű, bonyolult áramkör részei kapcsolódtak egymáshoz – belső tartalmuk, fogalom- és motívumtáruk, szókincsük, képanyaguk és formájuk szinte a modern kibernetikai rendszerek logikájával tartalmaz hol szembetűnő, hol rejtett összefüggéseket.

Az Íme, hát megleltem hazámat… „előzményei” gyakorlatilag megegyeznek az egész életművel. Akkor is, ha egyik-másik műre csupán közvetve utal vissza, mint például a szerelmes versekre. A reményvesztettség a Flóra-szerelem reménytelenségét is jelenti, főként azért, mert maga a költő vált alkalmatlanná a társas viszonyra, a közösen tervezett házasságra, családalapításra. Közvetve kapcsolódik a mű az istenkereső, istenszólongató, a hit problémáit feszegető versekhez is. Remény nélkül teljességgel értelmetlenné vált a hit. (A remény nélküli hit tragikus élménye majd Pilinszkynél bukkan föl a második világháború és a holokauszt hatására.) Közvetlen összefüggéseket találhatunk viszont az Íme, hát megleltem hazámat… és mindazon művek között, amelyek valamilyen módon a reményre, illetve a reményvesztésre utalnak, s itt külön kell említeni a Reménytelenül kétrészes kompozícióját (Lassan, tűnődve; Vas-színű égboltban…, 1933). Kiemelten fontos előzmények az utolsó két-három év halálversei és az egész pályán végighúzódó, önmeghatározó és életsummázó versek – olyanok, mint a Megfáradt ember (1923), a József Attila (1924), a Tiszta szívvel (1925), a Végül (1926), a Bevezető (1927), a József Attila (1928), a Számvetés (1933), az Eszmélet (1934) vagy a Kész a leltár (1936). S mint az 1937 második felében írt versek mindegyike. Az elemzők joggal tartják tartalmilag is a mű közvetlen előkészítésének a poétikaliag artisztikusabb Talán eltűnök hirtelen…-t, amely még feltételes módban szól arról, amit az Íme, hát megleltem hazámat… konkrét, befejezett tényként kezel: az életből való kivonulásról. Ugyanígy kiemelhető az utolsó versek közül a Drága barátaim… kezdetű töredék is, amelyre visszautal az Íme, hát megleltem hazámat… 4. szakasza: „Egyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy, mondták; bár velük / voltam volna én boldogan.”

Szorongás tölti el az olvasót, amikor átéli azt a világirodalom-szerte ritka katarzist, amelyben az Íme, hát megleltem hazámat… gesztusával befejezett életmű mint kompozíciós egész részelteti. Az életmű egysége – a belső törésekkel, váratlan váltásokkal és ellentmondásokkal együtt vagy azok ellenére – sajátlagos értéke ennek a lírának. Mégis úgy érzem, a rendkívüli tudatosságnál is nagyobb szerepe volt ebben a sorsnak és az ösztönös zsenialitásnak. Csínján kell bánni azzal az elképzeléssel, hogy a költő előre kitervelt mesterfogással akarta kerekre zárni és kiteljesíteni életművét az öngyilkossággal és búcsúversével. Az emberséget önmagától önmagának is elvárta József Attila, ahogy ez bűntudat-verseiből kiderül.4 Nem szabad, hogy a műért az életet-elképzelés odáig fajuljon, mintha valamiféle „szerződést” kötött volna a démonnal, mint Adrian Leverkühn a Doktor Faustusban, aki testi-lelki épségével együtt évtizedeket áldoz fel a Műért (megfordítva a középkori mintául szolgáló alkimista döntését, aki öregkorára felgyűlt tudását is odaadja az ördögnek a fiatalságért). József Attila az elkerülhetetlen zuhanás közben – a zuhanást nem tudatosan előidézve, csupán az önmagával való kísérletezés kockázatait vállalva – jutott el odáig, hogy nem bírta tovább az idegrendszerére nehezedő terheket.5 A kamikázei magatartás távol állt tőle. Magyarán, szuicid szándékának nincs közvetlen köze az életmű látványos kerekre zárásához.

Azt a megfogalmazást indokolhatónak vélem, hogy József Attila maga választotta el az élettől a költészetet, amennyiben tökéletes műre törekedett a gyarló, sikertelen és kudarcokkal teli élet jóvátételéül. Ám ez a kettéválasztás egészen más, mint amikor a társadalmi elidegenedés törvényszerűségeinek hatására fordul egymással szembe az élet és a mű. A költő nem az elidegenedés eszköze és művészi közvetítője volt. Utolsó verseiben is kritikusan kezelte az elidegenülést, s az élet értékét mutatta föl az embereknek akkor is, amikor belátta, hogy hiába harcolt a rontó erőkkel, és ereje elfogyott. S ha a vers és az életmű utolsó sorai az élettől való végzetes elidegenedését jelzik, akkor annál inkább nagyra kell értékelnünk a sugallatot: az érték akkor is érték marad, ha ő maga nem részesülhet belőle.

Költőnk korában már több mint száz éve fennáll a fogas kérdés, amellyel a romantikusok óta birkózott az irodalom, köztük a József Attila által megünnepelt Thomas Mann: az élet és a költészet kettéhasadása, egymástól való végzetes eltávolodása. (József Attila maga is részese volt ennek a küzdelemnek. A Nagyon fáj sorai, a „De énnekem / pénzt hoz fájdalmas énekem / s hozzám szegődik a gyalázat” mellett ez még számos „kafkai” művével bizonyítható.) A viszonyítási alap Goethe Költészet és valóság című, klasszikus harmóniát éreztető esszévallomása, mely azonban már jelzi, hogy e kettős értékfogalom egységét immár félteni kell. A válságjelenségnek Thomas Mann járt a végére életművében Tonio Kröger című, korai novellájától a Doktor Faustusig – már amennyiben a végére járhatott. Ő a német történelem és kultúrhistória sajátságos szempontjából érzékelte a folyamatot. Zeneszerző hősében az elidegenedés végletes formát öltött német változatának abszurditását és tragikus beteljesedését ábrázolta. Ám a jelenség maga, az élet és a művészet egymástól való elidegenedése nem szűnt meg ezzel. A huszonegyedik században is világszerte tovább cipeli magával az emberiség.

József Attila utolsó versének azért is megkülönböztetett figyelem jár, mert megállapíthatjuk róla, hogy iszonyatos áron, de helyreáll benne az élet és a mű egysége, amelyet a költő voltaképpen műről műre kiharcolt, de sosem tudott, nem tudhatott véglegesen megoldani. Kínzó paradoxon, hogy éppen a halál mozzanatában, az élet árán sikerül véglegesítenie az élet – a halál egzisztenciális pillanatában kiteljesedő élet – és a mű egységét. Vagy talán hibás volna ez a következtetés, mert éppen a halál és a mű egysége valósul meg benne? Úgy gondolom, hogy nem, bár kétségtelen, hogy az abszurditások évszázadában ez a megfogalmazás sem tűnik indokolatlannak. De a teleologikumban – nem a marxista üdvtan távlatában, hanem az eredendő jóakarat teleologikumában – megteremtődik az élet és a mű egysége. Menekülni kényszerült az élettől, a sorstól kapott szenvedés elől – Adyra, A menekülő Élet költőjére utalva menekülő élőnek nevezte magát a Nagyon fájban –, és ezt a kényszert az összeomlás állapotában is a mű javára fordította. Nem azért halt meg, hogy ezt megtehesse. Ez körülbelül olyan művészetidegen döntés lett volna, mintha egy performance-festő a saját vérével festené meg az önarcképét. Ez a fajta dilettantizmus végképp nem jellemezte a költőt, aki ízig-vérig művész volt. De amikor úgy érezte, hogy különféle okokból véget kell vetnie az életének, akkor végső szellemi erejét megfeszítve az életmű kiteljesítésére koncentrált. Nem az életét áldozta fel a műért (ezt csak közvetett értelemben mondhatnók), de utolsó művével is az életet mint eszményt szolgálta. Nem értékelte túl, az emberi mértéken fölül a művet. Az „Így éltem s voltam én hiába” és a „már halálom is hasztalan” kínzó önkritikája nem vágja el a „tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél” végszavához vezető utat. A műben az élet árán rekonstruálódik az élet és a mű egysége, amelyet a költő műről műre kiharcolt, de sosem tudott, nem tudhatott végérvényesen megoldani. Saját életét semmisnek tekintette, a közösség érdekét viszont szentesítette és megdicsőítette. A „tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél” végszó visszaigazolja és hitelesíti a közösségért folytatott harcait, s megemeli az életmű messianisztikus tartalmát.

Az életét elvető József Attila esetében elejétől fogva kísérti az olvasókat és az irodalmárokat az a homályos érzés, hogy az életből való kivonulása a közönségnek és a társadalomnak szánt demonstráció, cselekvő létkritika, egyúttal az életmű végére kitett pont vagy felkiáltójel. Az effajta leegyszerűsítés ellen tiltakozni kell. A költő értékelésében talán még ma is ez a lekerekítés okozza a legtöbb zavart. Egyik változata ennek az élet és a mű egybemosása, akkor is, ha az „élet” ez esetben az utolsó életrajzi tény, a halál, az öngyilkosság. Így áll elő a műért s az igazságért az életét közvetlenül odadobó művész leegyszerűsítésen alapuló, romantikus legendája. A másik, nem kevésbé félrevivő változat az „őrült költő” mítosza, amely oksági összefüggést lát az elme felbomlása és a különleges művészi teljesítmény között. Mintha a „tudathasadásnak” köszönhetné a költő, hogy egyfelől képtelen volt rendbe szedni zilált életét és személyiségét, másfelől azonban zseniális műveket írt, amelyek ráción túli kisugárzásukkal együtt is a szellemi összeszedettség, a bölcsesség és a sokat emlegetett „logika” – ha nem is a tudományos, hanem a költői logika – mesterművei.

Tisztázásul a költemény egyik szerkezeti sajátságára szeretném fölhívni a figyelmet. A mű legfájóbb része alighanem az ötödik versszak: „Így éltem s voltam én hiába, / megállapíthatom magam. / Bolondot játszottak velem / s már halálom is hasztalan.” Ennek tudata kínzóbb a befejezett tényként kezelt halál gondolatánál is, amelyet már az első sorokban exponál a költő. Ha nemcsak élete, hanem halála is hiábavalónak bizonyult, akkor megdől a mítosz, az „életet a műért” mítosza. Tudjuk, hogy a költő minden szenvedésének, testi-lelki próbatételének és önmagán folytatott kísérletének, pokolra alászálló odüsszeuszi útjának és önveszélyeztetésének a költészet adott értelmet. Azt is tudjuk, hogy utolsó évében – főleg a Flóra-szerelem óta, de már korábban is – foglalkoztatta a gondolat, hogy szakít a költészettel, s egzisztenciális helyzetének megszilárdítására fordítja erőit. Ez már nem sikerülhetett, idegrendszerét felőrölték a szenvedések és a próbatételek, amelyeket veszélyes önelemzéseivel maga is előidézett. Baráti köre és a társadalom részéről a stigmatizáció is fokozta reménytelenségét – az utolsó vers „Bolondot játszottak velem” motívuma és ennek előzményei a kései versek sorában ezért oly fájdalmas. (Pl.: „Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal”, [Drága barátaim]; „itt csücsülsz, / mint fák tövén a bolondgomba”, „S hány hét a világ? Te bolond” [Karóval jöttél]; „Köztetek lettem bolond, én a véges” [Le vagyok győzve]. De így is látható, hogy az élet és a művészet egységét az élet elsőbbségére alapozta, és nem a költészetére (akkor is, ha a gyakorlatban sokszor nem tudta érvényesíteni ezt az elvét). Ez a filozófiai feltétele végső gesztusának, a már végképp másoknak remél-nek.

A költemény nem csupán azt sugallja, hogy az élet terheit nem érdemes tovább cipelni, s ezért végét kell vetnie. Sugallja azt is, hogy akikért vállalta a „szép szóért” folytatott küzdelmet – melyet ő maga értelmezett a Szép Szó beköszöntőjében –, azoknak éppúgy nem kell a mű, az új világ eszméje, és éppúgy nem kell az emberi jog és a föld költői és közírói képviselete, mint az inflációt átvészelő, majd ismét értékét vesztő lukas húszfilléres, a „vashatos”. Nem kell a szerző, és nem kell a műve. A fél évvel korábbi Tudod, hogy nincs bocsánat abszurdizálóan ironikus kívánsága – „Maradj fölöslegesnek” – szó szerint teljesült. Ám ezek után hangzik föl a „tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél” minden gyarlóságot feledtető szólama.

A József Attila-irodalom nem egy jeles irodalomtörténésze úgy fogalmaz, hogy ebben a versben József Attila a „mindent visszavonás szándékát”6 fejezi ki. A gondolatra a vers első felében sorolt normák, a haza, a szép szó, az uj világ, a jog és a föld látszódnak feljogosítani az így vélekedőket. Pedig a 2. versszak „nem kell”-je nem úgy értendő, hogy magának a költőnek nem kellenek ezek, hanem általában a többieknek, a másoknak. Azoknak, akik számára a költő az utolsó versszakban akkor is fenntartja reményeit, ha saját személyével kapcsolatban teljesen kifogyott belőlük. Ezek a mások azok, akiknek a 3. szakasz szerint „szebbek az arany karikák”, vagyis fontosabb a pénz, méghozzá a háborús világ piszkos törvényeihez igazodva szerezhető pénz. A még szócska is fontos – olyasféle bizakodást éreztet a reménytelenségben, mint a Talán eltűnök hirtelen…-ben a „várhattam volna még tíz évet”. Sejteti, hogy a sokaság megtévesztése nem lehet tartós, föl kell hogy ismerje önnön érdekeit, amelyek a hazához, egy megtisztult, új világhoz, joghoz és földhöz kötik. Ez ad értelmet annak, hogy saját reményeit áttestálja a közösségre, noha a költő és műve ugyanúgy nem kell a társadalomnak, mint a felsorolt eszmék: a demokratikus jogegyenlőség és a földosztás. A jog több nagy versében kiemelten szerepel (szó szerint például a Levegőt!-ben és a Hazám/6-ban; a fogalom szinte minden közéleti költeményében ott munkál). A föld ugyancsak kulcsfogalom a pálya egészében, olykor még a szerelmes versekben is az elemi szükségletek közt szerepel: „Úgy kellesz, mint a parasztnak a föld” (Flóra, 1937).7

N. Horváth Béla írja nélkülözhetetlen észrevételeket is tartalmazó verselemzésében, hogy „a visszavonást, a lemondást, a feladás gesztusát tanúsítja” József Attila. Egy másik mondatában így fogalmaz: „A vers így jut el az egyik lényegi következtetéshez, az értékekre alapozott, teremtett jövőkép és ezzel az autentikus költőszerep visszavonásához.”8 Szabolcsi Miklós pedig úgy látja, hogy az Íme, hát megleltem hazámat… költője „utal Hazám című versére, egyúttal vissza is vonva azt”.9 Egyik szerző sem állítja, hogy József Attila világnézetében valamiféle gyökeres változás történt az 1937-es év első felében keletkezett társadalmi-politikai töltésű, nagy verseihez képest (Thomas Mann üdvözlése, Ős patkány terjeszt kórt…, Március, Ars poetica, Születésnapomra, Hazám), de mindketten pontatlanul használják, és bizonytalan általánosságban lebegtetik a „visszavonás” fogalmát. Tisztázandónak vélem (s azt hiszem, az idézett szerzők is így gondolják): szó sincs olyasmiről, hogy József Attila érvényteleníteni akarta fél évvel korábban hiteles pátosszal – vagy ugyanolyan hiteles, ironikus-játékos hetykeséggel – vallott ars poeticáját és ars politikáját. Kizárólag a saját szerepét, részvételét érezte semmisnek azoknak az eszméknek a szolgálatában, amelyeket magáénak vallott. A „hazámat” szót kétségtelenül ironikusan használja az első szakaszban, de ez csakis az önmaga és a haza közti személyes viszonyra vonatkozik, s nem a hazára általában, a vers utolsó sorában megjelenített mások háza, hazája („tűzhelye, családja”) értelmében. Ő maga levált a hazáról, mint fáról a levél, de attól nem változott semmi a haza eszméjét illetően, ahogy az új világ – ha úgy tetszik – utópiája sem ingott meg szemében, csak az a hit, hogy ő maga csakugyan tudott-e tenni értük valamit.

*

Tekintsük át még egyszer a verset. Alaphangja a rezignáció, amelynek megkülönböztetett jellegzetessége, hogy nemcsak a végzet elfogadását és az elkerülhetetlen véget jelzi, hanem bizonyos megkönnyebbülést is éreztet. Távol áll már József Attilától a Nagyon fáj, a Kései sirató vagy a Kiáltozás paroxizmusa, átkozódása és segélykiáltása – távol áll abban a szublimált formában is, amely az operaáriák borzongató szépségével ad formát a széteséstől fenyegetett lélek érzelmi kitöréseinek. A gondolatok tiszták és összeszedettek, de mintha már nem a pallérozott ész, hanem a fájdalmat már alig érző, a kínokra már csak emlékező lélek küldené őket a beszélő ajkára.

Keserű, de szelíd öniróniával indít (1. vsz.). Melankolikus játékossággal folytatja (2–3. vsz.). Fölidézi léthelyzetét s annak okait a múltból (4–5. vsz.). Értelmezi, majd summázza életének és életvezetésének fő tendenciáit (6. vsz.). Végül az évszakokkal kapcsolatos életbölcseleti aforizmában levonja a végkövetkeztetést: magának nem remél már semmit, de a közösség számára továbbra is fenntartja reményeit.

Megfigyelhetjük, hogy a pátoszt nem mindenütt nyomja el a rezignáció. Az eszközeiben takarékos vers csupán egyetlen nagy kisugárzású metaforát tartalmaz, de ez világít: „Mióta éltem, forgószélben / próbáltam állni helyemen.” (Érdekes, mennyivel fanyarabban és rezignáltabban mondja ugyanezt az egy évvel korábbi Kész a leltárban: „ha féltem is, a helyemet megálltam”.) Úgy hangzik, mintha valaki a saját sírversét mondaná. A „próbáltam” szó tompítja a heroikus kép pátoszát, ám a „forgószélben” így csak annál jobban ráérezteti az olvasót arra az ellenállhatatlan szívóerejű örvényre, amely már évek óta magába nyeléssel fenyegette a költőt. A rákövetkező sor a rászedettséget és a harc egyenlőtlenségét jelzi. Ez pedig abból fakad, hogy – az élet kíméletlen játékszabályait elutasítva – az ártatlanságot választotta a törtetés helyett: „Nagy nevetség, hogy nem vétettem / többet, mint vétettek nekem.” Ez, mint már jeleztem, a Bukj föl az árból problematikájára utal vissza: „hogy ily ártatlan legyek, / az a pokolnál jobban éget”.

A záró szakasz líraisága, mely újra és újra ízlelgetve is a meglepetés erejével hat ránk, főként a látszólagos egyszerűség s a bonyolult belső rétegzettség ellentétének köszönhető. Apoteózis a lemondásban – a közösség megdicsőülése ez, az életből való kivonulás mozzanatában. A kétszer elhangzó szép és ennek további két fokozata, a szebb és a legszebb uralkodik a mondatban, a József Attila esztétikájában oly meggyőzően definiált, klasszikus alapeszme. A szép és ennek valamilyen fokozata összesen ötször fordul elő a versben (3. és 5. szakasz), s az igaz, a fontos és a fogalmával szinonim. Az utolsó szakaszban nemcsak az évszakokra vonatkozik – noha velük alkot jelzős szerkezetet –, hanem a tűzhelyre és a családra is, és – kimondatlanul – voltaképpen az életre is, amelyről a beszélőnek immár le kell mondania. A vers legsejtetőbb mozzanata, hogy az utolsó előtti strófáig egyes szám első személyben szóló versből a befejező szakaszban eltűnik az én. Ezzel az objektivitással, ezzel a közvetettséggel varázsolja kifejezhetővé József Attila a maga személyes fájdalmát.

Ha valamit „visszavon” a versben, akkor nem egyéb az, mint a saját sorsát illető remény. A közösségre vonatkozó reményeit annak ellenére sem adja föl, hogy a sokaságnak nem kell a szép szó, és nem kell az új világ, jog, föld. A 4. szakasz utolsó mondata, a „bár velük / voltam volna én boldogan” külön is érezteti, hogy belátásába nem vegyül neheztelés: a közügyek, amelyeket szolgált, akkor is mindennél fontosabbak neki, ha elutasítás fogadta szolgálatát.

József Attila utókori bírálói10 plasztikusan tálalják, hogy az életben tanúsított viselkedésében milyen távol állt a költőtől az alázat (furcsa, hogy ezt épp egy forradalmártól várják el, aki főhivatásának tekinti a zsarnokok előtti meghunyászkodás száműzését az emberi mentalitásból). A legkérlelhetetlenebb kritikusnak is el kell fogadnia, hogy az életmű az alázat gesztusával zárul. Méghozzá a krisztusi alázatéval, s olyan fokon, amelynek párját én bizony nem lelem sem a magyar, sem a világirodalomban.11 József Attila eszményképei és „lelki rokonai” közt Jézus Krisztust ugyanúgy számon kell tartanunk, mint Petőfit, Csokonait, Adyt, Marxot, Freudot, Villont, Rimbaud-t, Verhaerent vagy Thomas Mannt – nemcsak az Íme, hát megleltem hazámat…, hanem sok más műve alapján is. Korai remeklésétől, a Megfáradt embertől az Íme, hát megleltem hazámat…-ig hatalmas utat járt be az eszménykereső József Attila, de elmondhatjuk róla, hogy „A békességet szétosztja az este, / meleg kenyeréből egy karaj vagyok”-tól a „tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél”-ig gyönyörű egységbe foglalja poézisét a krisztusi attitűd. Elismerem, hogy a Lázadó Krisztustól a Könnyű, fehér ruhában hőséig sok minden egy Istennel szembeforduló Jézusra utal. Van mit gondolkodni ezen is. De lehet, hogy éppen így mondhatná a költő az Atyának, barátja és vetélytársa, Illyés Gyula szavaival: „Nem voltam könnyű fiad”.12 Az utolsó versben tanúsított benevolentia magasan túlnőtt még azon is, ami a költők mindenkori, jogos vágya: a siker – „a jó hírért, névért” folytatott küzdelem elismerése.

Jegyzetek

1Rontás és bel canto – József Attila: Nagyon fáj. Kortárs, 2004. december.

2A sors iróniája, hogy a vers keletkezése után tizenkét nappal, 1937. december 5-én, a költő balatonszárszói temetésekor is megtörtént, ami a költőt oly sokszor zavarta életében – fejfájára így írták föl nevét: „József Atila”.

3Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937. Akadémiai Kiadó, 1998.

4Főként a Bukj föl az árból (1937. március) és az Egy költőre (1937. szeptember–október) e részleteire utalok: „És verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek! / Hisz hogy ily ártatlan legyek, / az a pokolnál jobban éget”; illetve: „Nekem sikerült (s ez is szégyenem, / hisz nem egyéb az ember-árulásnál) / hogy csupán száraz kenyeret egyem / az isten testén való osztozásnál.”

5Ennek az elképzelésemnek kialakításában nagy segítségemre voltak TverdotaGyörgy és Valachi Anna tanulmányai. Tverdota Gy.:Ihlet és eszmélet. Gondolat, 1987; József Attila. Korona, 1999, illetve Valachi A.: Fogadj fiadnak, istenem. Eső, 2001. ősz–tél.

6N. Horváth Béla: A hetedik. József Attila-tanulmányok. Pannonica, 1999.

7Szép szavai vannak erről N. Horváth Bélának, uo.

8Uo.

9Szabolcsi Miklós, lásd a 2. sz. lábjegyzetet.

10Elsősorban Mórocz Zsolt Retusálás nélkül József Attiláról című, talán termékeny vitát gerjesztő, de – megszívlelhető észrevételei ellenére – a nagy költőről szóló megállapításokat mindenestül a hamis mítoszok világába utaló tanulmányára (vagy inkább pamfletjére) utalok (Hitel, 2004. szeptember). Kételyekkel fogadom a szerzőtől a „nincs egyetlen hiteles olvasata sem életművének” állítását is. Ha csak Gyertyán Ervin, Németh G. Béla, Beney Zsuzsa és Tverdota György 2005 elejéig közreadott József Attila-értékeléseit vesszük, már kimondhatjuk, hogy az 1945 utáni József Attila-recepció nem áll rosszabbul, mint például Vörösmartyé vagy Adyé.

11Ezt az alázatot visszhangozza Pilinszky, amikor így szólítja meg mesterét Újra József Attila című versében, Petőfi Tiszteljétek a közkatonákat! című versére is utalva: „Te: bakája a mindenségnek. / Én: kadettja valami másnak. / Odaadnám tiszti kesztyűmet / cserébe a bakaruhának.” (Pilinszky János összes versei, Osiris, 1998.)

12Illyés Gyula: Megláthattál volna. A két költő József Attilára kedvezőtlen szembeállítását sem fogadom el Mórocz Zsolt írásában. E nagyjainkat egyaránt megbecsülve, kibékülésüket fontos mozzanatnak érezzük. De ne felejtkezzünk el arról, hogy békejobbot az élettől is búcsúzó József Attila nyújtott Illyés Gyulának.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben