A harmadik halál

– Megpróbálom összefoglalni – mondtam a nőnek. – A többit magára bízom. Kérdezzen nyugodtan, ha valamit kihagyok.

Bólintott. Nyilván meg volt győződve róla, hogy ennek a beszélgetésnek nem sok értelme van.

– Akkor – kezdtem bele – már tizenkét éve éltünk a trópuson. Nem egyhuzamban, természetesen. Közben többször is visszajöttünk, mindig úgy képzeltük: véglegesen.

Az egyik ilyen úton vettük meg a tanyát. Azon az őszön még elmentünk. De a következő évben Clo, a feleségem már itt maradt.

Az épületeket restaurálni kellett, be kellett vezetni a villanyt és a vizet. Én az Újvilágból küldtem a pénzt, ő pedig itt, a helyszínen vezette a munkálatokat. Nyáron hazajártam. És hát ez a kétlaki élet eltartott évekig.

Közben persze a gyerekeken is osztozni kellett. Én Vincét vittem magammal. Kilencéves volt, jól megértettük egymást. A két nagyobbik Clóval maradt. Pontosabban csak Szonja, a lányunk, mert Michel már egyetemre járt, és Dijonban lakott.

– Ki döntötte el – kérdezte a nő –, hogy ki megy és ki marad?

– Nem volt sok eldöntenivaló – feleltem. – Így alakult a dolog.

– És Vince? – kérdezte, mert végül is róla volt szó.

– Mit mondjak! Hiányzott neki is az anyja. Számoltuk a heteket és a napokat.

Amikor beköltöztünk a tanyára, nem volt a földön nálam boldogabb. Alig vettem észre, hogy Clo és a lányom – a két nő – megváltozott. Visszafranciásodtak! – gondoltam magamban. Én pedig még mindig trópusi vagyok. De nem is ez itten a lényeg.

– Hanem mi? – kérdezte a nő.

Hanem mi! Igen, még ennyi idő után se könnyű elmondani ezeket a dolgokat.

– Nyomdában dolgoztam – folytattam –, amikor összeszedtem magam. Egy folyóiratot tördeltem, és aznap a szerkesztő is lejött. Magyar folyóirat volt, és a sorok végén a gép rosszul választotta el a szavakat.

Amikor végeztünk, kivittem ezt az embert a tanyára. És hát ennyi. A lakóépület üresen állt, a szobák kibelezve. Amíg én odavoltam, a feleségem elköltözött.

– És Vince? – kérdezte a nő.

Csak arra emlékszem, hogy már hazajött az iskolából. Hogy ő is ott volt velem. Teljesen összekeveredtek a fejemben a részletek.

– Ezt azért nem ártana kibogozni.

– Mit? – kérdeztem.

– Hát például, hogy hol találta meg a gyereket.

– Nem én voltam, hanem Michel.

– Ő meg hogy került oda?

– Dijon hetven kilométer. Átbiciklizett.

– Máskor is szokott?

– Máskor nem. De aznap igen.

– És Vince?

– Őt, gondolom, otthagyták az iskolában. Gyalog szokott hazajönni. Nyilván a bátyja találta meg. Várjon csak! Rémlik, hogy a nyomdába is ő hozta el.

– Hogyan?

– Hát a biciklije vázán. Azután ment tovább Dijonba. Őt pedig otthagyta nekem.

A lényeg az, hogy hárman mentünk be az üres lakásba: a szerkesztő, én és a gyerek. Hármasban vacsoráztunk, a konyhaasztalon. Összeütöttem egy rántottát, bor még volt, kinyitottam egy üveget. De fontos ez?

Nem felelt, én pedig – mi mást tehettem? – folytattam a mesét. Elviselhető történeteket írj! – mondta egyszer régen apám. Ez volt egyetlen tanácsa. Ezt se fogadtam meg. Tényleg, miért van, hogy az én történeteim ilyen elviselhetetlenek?

Szóval, most utólag úgy gondolom, hogy nem ért teljesen váratlanul ez a borzalom. Valami készült, csak nem akartam észrevenni. A tanya felépült, megvalósítottam az álmaimat. Túl erősnek képzeltem magam.

– Magát kiütötték már? – kérdeztem. – Mert engem igen. Akkor ilyen az ember, percekig. Csakhogy nálam napokig – mit napokig, évekig! – tartott ez az állapot.

– És Vince? – kérdezte a nő.

– Velem maradt – feleltem. – Nem ment vissza az iskolába. Időközben nyilván megkezdődött a nyári szünet.

*

Azokban a napokban semmi sem volt végleges. Mindenféle megfordult a fejemben, nehezen szedtem össze magam. Szégyelltem, ami történt, és amiről már nyilván mindenki tudott.

Az ügyvéd azt mondta, hogy házastársak között nincsen lopás. És hogy a feleségem szerinte írni fog. Lépjen ő! Ne siessük el a dolgokat.

Telefonáltam az Újvilágba is. A postáról, mert a tanyán már nem volt telefon. Vártak. Szerencsém volt, még nem töltötték be a posztomat.

A nyomdából kitettek, mondanom se kell. Nem bántam. Nem nekem való volt ülni egy gép előtt és nyomogatni a gombokat. Olvastam az apróhirdetéseket, és fűnek-fának elküldtem az életrajzomat.

Felhívtam egy szállítmányozó céget is, megtudtam, hogy hová vitték el a bútorokat. Clo Châlonban, egy toronyházban lakott. Aznap beszéltem róla először a fiammal:

– Akarod látni a mamát? – kérdeztem.

– Nem akarom! – felelte komoran.

Clo nem volt otthon, ültünk a ház előtt a kocsiban. Amikor megjött, felmentünk utána. Megállt az ajtóban, elállta előlünk az utat.

– Ennyi?

– Ennyi. Később kuglizni mentünk. Emlékszem, nagyokat nevettünk. Azt hittem, hogy Vince megnyugodott.

– Ez egy furcsa történet, tudja? – kérdezte a nő.

– Hát még ha mindent elmondanék! – feleltem.

– Volt más is?

– Volt. Megbeszéltük, hogy lemegyünk a tengerpartra. Sčte-be. Régen nagyon szerettük ezt a helyet.

– Clo beleegyezett?

– Nyilván volt neki is egy ilyen gyönge pillanata.

– És maga?

– Vissza akartam hódítani a feleségemet.

Mâcon mellett, egy szállodában volt a találka. Egész nap vártuk őt.

– Meggondolta magát.

Este visszamentünk a tanyára. Mondja, szabad ilyet csinálni? Mintha végezni akart volna velem. És hogy velem, az még csak hagyján. De ez a szegény, védtelen gyerek!

Közben persze a pénzem is elfogyott. A tanya körül nagy, kövér varjak éltek nyáron is. Eszembe jutott, hogy vasárnapra lenne belőlük egy jó kis varjúleves. A ház körül vadon nőtt a pitypang. Vettünk a hentesnél zsírszalonnát, ami ezen a vidéken nem kellett senkinek. Mindez olyan volt, mint valami játék. A varjúvadászat, és az, hogy a forró zsírral leforráztuk a gyermekláncfüvet.

Sokáig persze így sem lehetett. Vincének volt hét szép kacsája. Minden reggel sorba álltak mögötte, és így ment el az iskoláig a sipákoló menet. Most átvittük őket a szomszéd tanyára. Rendes emberek voltak, megígérték, hogy gondjukat viselik. Mi meg, hogy eljövünk értük, amint lehet.

A könyvtáramat a báró vállalta magára. Sok könyvem volt, a toronyszoba egészen tele lett.

– A báróval se beszélt?

– Nem. Mindenki csak várt, hogy mit csinálok. Vidéken tapintatosak az emberek.

A tanító néniről Clo azt mondta, hogy egy buta trampli, aki még írni se tud rendesen. Meg hogy disznót hizlal az iskola mögött. Vincének más volt a véleménye. Igaza lehetett: ez az egyszerű kis asszony keservesen sírva fakadt, amikor megölelte a gyereket.

Mert július végén megérkezett a levél. Lett egy állásom, ha nem is nagy és nem is végleges. De hát mégiscsak egy állás, ahová Vince is velem jöhetett.

Teljesen, érti? Teljesen felrobbant a család. Mintha csak ő is rá akart volna tenni egy lapáttal, Michel is otthagyta az egyetemet. Azt mondta, körbekerékpározza a Földközi-tengert. Pénz, minden nélkül: megírták az újságok is. Őt is világgá zavarta a rettenet.

Szonja a kedvencem volt gyerekkorában. Most pedig szóba se állt velem. Azt mondja, furcsa történet? Mit tudja maga, hogy hogyan élt itt egy idegen!

– Hogyan élt?

– Nehezen. Ha nem kapaszkodom meg a feleségemben, sehogy. Itt mindent csak vele, csak rajta keresztül lehetett. Nélküle még a tanyát sem adták volna el nekem. És hát most, hogy elment, mindennek vége lett.

– Valami hibát maga is elkövetett…

– Nem is egyet. De a lényeg az, hogy nem lett volna szabad itt maradnom. Nem lett volna szabad megszeretnem ezt a helyet. Az ember nem marad ott, ahol kilóg a sorból. Ahol menthetetlenül idegen.

Ez ma már, azt hiszem, világos. De akkor meg akartam kapaszkodni mindenáron. Lett, mondom, ez az állás, Lyon mellett kellett jelentkeznem, és hozhattam magammal a gyereket.

Egy színész volt a főnök, és velünk utazott az egész társulat. Felléptek, kisvárosokban. Én a könyveimről beszéltem. Összejött, meghallgatott itt is, ott is kéttucat ember. Hogy mi volt a jó az egészben? Ma sem tudom. A színészről azt mondták, hogy halálos beteg. Lehet, hogy megsajnált. Szégyen és gyalázat, de még a nevére sem emlékezem.

*

– Valahol olvastam, hogy aki több életet élt, annak több halállal kell meghalnia. Emlékszem, úgy gondoltam, hogy ez az állítás énrám nem vonatkozik. Nem tartottam gróf Monte Cristónak magam.

Pedig hát volt nekem több életem is, ha jól meggondolom. Az elsőnek hamar vége szakadt. Rám omlott a világ, alig kilencévesen. A másodiknak 1956 vetett véget, a forradalom. Ezt a harmadik halált azonban csak én hoztam össze magamnak.

A nő rágyújtott.

– És Vince? – kérdezte, ki tudja, hányadszor.

– Mondom, Lyon mellett kellett jelentkeznünk. Ott, egy kastélyban gyülekezett a társulat. Akkor már nem volt autóm, monsieur Roi, a benzinkutas adott kölcsön egy negyvenéves tragacsot.

Briançonba mentünk, azon a héten ott szerepelt a társulat. Fent az Alpokban, ezer méter magasan. Nem emlékszem a részletekre. Vincével egy ágyban aludtunk, és a szállodában nem volt rajtunk kívül senki sem.

Hétvégén pedig lett valami kirándulás. A városka lakói felvitték egy hegy tetejére a színészeket. Nagy, kopasz csúcs volt, és az út végén egy zarándokhely, ahonnan az épület ajtajából még ilyenkor, nyáron is úgy kellett félrekaparni a havat.

Vakító napsütés volt, és éles hideg. Vince, emlékszem, előreszaladt. A végén már csak apró, színes pont látszott belőle a hóban, nekem pedig elszorította a torkomat a rémület.

Nem tudom, érti-e. Nem volt kívüle senkim. Nagyon szerettem a fiamat.

Fent, a hegy gerincén volt valami tó is. A társulat kicsomagolta a tízóraikat.

Lett azután még egy búcsúest, de mi ketten nem maradtunk tovább. Nekivágtunk, kikapcsolt motorral, a negyvenéves tehertaximon.

Emlékszem, lent a völgyben, végig az út mentén, kupacokban állt az őszibarack. Vettünk egy ládával mi is. Ültünk az árok partján; fent, a csúcsokon akkor ment le a nap.

Nagyokat hallgattunk. Közel volt már az utazás. Pénzem nem volt, de maradt egy hitelkártyám: egy légitársaság foglalt nekünk két helyet.

– Próbálja elképzelni! – mondtam. – Éveken át vártam ezt a hazatérést. És most ott, az árok partján… Nem is tudom, hogyan…

– Mit csinált? – kérdezte.

– Énekeltem. Ezekben a tragacsokban a sebességváltónak egy ilyen egészen hosszú karja van. Nem válthattam sebességet, mert a térdemen aludt a fiam.

Azután útközben még egyszer megálltunk. Jacques, a sógorom Bourgoinban élt, gondoltam, vacsoraidő volt, még egyszer, utoljára meglátogatom.

– Jóban voltak? – kérdezte a nő.

– Jóban, jóban… nem volt vele semmi bajom. Ott éltek a közelben, ő meg a felesége. Mind a ketten orvosok.

Azt hittem, hogy Vincét meg fogja nyugtatni ez a látogatás. Nem tudhattam, hogy ott fog történni velünk a soron következő ronda dolog.

Felálltam, rágyújtottam én is.

– Na szóval, ezeknek nem lehetett gyerekük, valami családi betegség miatt. És akkor ott, vacsora után, azt mondták, csak így, kerek perec, hogy örökbe fogadnák a fiamat.

– Maga mit felelt?

– Hápogtam. Szóhoz se jutottam. Vince felelt nekik helyettem.

– Mit mondott?

– Sírt. Ne engedj, apa! – kiabálta. Ha jól emlékszem, köszönés nélkül hagytuk faképnél az orvosokat.

Most, utólag eszembe jut, hogy talán jót akartak. De akkor, aznap este rosszkor jött az ajánlat. Mi ketten éppen valahogyan megnyugodtunk, ezek meg, szóval ez a kíméletlenség. Ebben azért volt valami, hogyan is mondjam, állatias.

– Mit csináltak?

– Visszamentünk a tanyára. Amikor befordultunk az udvarra, keleten már hajnalodott.

Aludtunk valamit, később összeszedtem a holmimat. Nem volt nehéz, éppen hogy megtelt vele egy kézikoffer. A gyerek hátizsákja és az én régi kofferom.

Vince a macskáját kereste. Volt egy macskája, Mimóza. Állatorvos akart lenni, nagyon szerette az állatokat. Megkérdezte, hogy hozhatja-e magával. De azután hiába hívta, nem találta meg.

Úgy volt, hogy másnap reggel indulunk. De addig hátravolt még a legnehezebb.

*

– Nem tehettem meg, hogy ne búcsúzzon el az anyjától a gyerek. Meg azután – ugye, milyen együgyű tud lenni az ember? – még mindig nem hittem el, hogy minden veszve van.

Egy ilyen szalmatetős sütödében találkoztunk, Châlon bejáratánál, a párizsi úton. Clo elegáns volt és illatos. Lassan, megfontoltan beszélt, betanulta. Azt mondta, hogy most már nincsen semmi akadálya, visszaadhatom neki a fiamat.

Volt nála valami papír is, odatolta elém, de én meg se néztem. Tudtam már, hogy elvették tőlem Vincét. Percre pontosan ki volt számítva a dolog. Karácsonykor – mondta – elküldlek apádhoz.

– És maga?

– Hallgattam. Miért, maga mit tett volna a helyemben? Elrabolta volna a fiamat?

Velük mentem a lakás ajtajáig. De ott, mint már a múltkor is, elállta előlem az utat. Búcsúzz el! – mondta. Vince hallgatott.

Nem tudom, hogyan jutottam le az útra. Most utólag úgy látom, hogy nem is volt olyan szörnyű a dolog. Végül is a fiam az anyjával maradt. De akkor, aznap este, teljesen összezavarodtam. A tanya ott volt a közelben, de az, hogy visszamenjek, eszembe se jutott.

Kóvályogtam a salakkúpok között, a bányavidéken. Egy fogadó előtt még égett a lámpa, ott aludtam. Tudja, az, hogy az ember véget vethet az életének, az én számomra teljesen idegen dolog. Akkor, aznap este, mégis úgy láttam, hogy az életemnek menthetetlenül vége van.

Azután történt még ott, abban a szállodában, egy furcsa dolog. Keskeny feljáró, mint mondják, csigalépcső vezetett az emeletre, és ahogy ott cipeltem a kofferomat, egy viháncoló pár jött szembe velem. A folyosón nem volt világítás, de így is felismertem őket. Bugnot úr volt, a fogorvos és a jegyző felesége. Azé, aki eladta nekünk a birtokot. Még ott, abban a keskeny lépcsőházban is egymást markolászták. Engem észre se vettek. Hogy ismernének, eszükbe se jutott.

Így ért véget ez az én franciaságom. A tanyát eladta a feleségem; akkor már régen nem volt az, de látja, még ma is így hívom.

– Nem értem – mondta a nő. – A fele a magáé volt, ha nem tévedek.

– A gyerekekre akartam íratni. Csakhogy közben felvett rá egy kölcsönt. És így, megterhelt állapotban, azt mondták, nem lehet.

– Mit csinált? – kérdezte a nő.

– Visszamentem a szigetre. Folytattam a régi életemet. Mintha lett volna miért, számolgattam tovább az éveket.

– És Vince?

– Gondolhatja. Nem küldte el nekem.

– Joga lett volna hozzá!

– Jogom! Nézze, engem elítéltek. Mindenfélét követeltek. Nem tudtam kifizetni a részleteket.

Amikor újra láttam, ő sem volt már a régi.

– Emlékszel? – kérdeztem tőle néha.

De ő nem emlékezett.

Igaz is, egyszer elmondta, hogy látta Mimózát. Nagy, sűrű bundája nőtt, hiába hívta, nem ment oda hozzá. Pedig ráismert – állította. Csak hát elvadult. Vadmacska lett.

– Ennyi? – kérdezte a nő.

– Ennyi. Nem elég?

– Sok is.

– Na látja.

Így fejeztem be a történetemet. Jól jegyezze meg, mert ami itt áll, azt soha többé nem mondom el senkinek.