×

Levél Öcsémnek

Vathy Zsuzsa

2005 // 07
Tíz éve, hogy elmentél, és még mindig vannak dolgok, amiket csak veled tudok megbeszélni. Nem furcsa?

Nemrég olvastam egy könyvet a francia forradalomról, a könyv akkora, mint egy biedermeier komód fiókja – ma ilyen életrajzokat és történelemkönyveket írnak –, amikor odaértem, hogy: „Ne felejtsétek el, az emberi és állampolgári jogok nyilatkozatát mindenütt ki kell függeszteni, az állami ünnepségeken ünnepélyesen körülhordozni, és legfőbb tantárgyként oktatni az iskolákban” – megjelent előttem a mi mi kis történelemkönyvünk, az enyém 1957-ből, a tied négy évvel későbbről, és biztos voltam benne, hogy az Emberi Jogok Nyilatkozata egyikben sem volt benne, legfeljebb idéztek belőle.

Elmentem a tankönyvek könyvtárába, hogy megnézzem, nem tévedek-e. Nem tévedtem. Az Erény és Boldogság jegyében folyó tisztogatásokról tankönyvünk azt írta: a diktatúra betöltötte történelmi hivatását, leverte a köztársaság minden külső és belső ellenségét. Szó szerint idézve: „A jakobinusok úrrá lettek a bajokon.”

Gyerekkorunkban, amikor ugyanennek az eszmének, vagyis kétszáz évvel későbbi változatának a követői megérkeztek hozzánk, hogy közüdvöt, népszuverenitást, szabadságot hozzanak, és mellé jólétet (mert már tudták, hogy a szabadság öröme nem tart sokáig, ha a szabad ember gyereke folyton éhes), az új igehirdetők sok okos dolgot megtanultak a jakobinusoktól, de nem mindent.

Nem rendeztek Forradalmi Fesztivált, kosztümös felvonulást, nem öltöztették fel az embereket a Forradalom Apostolainak jelmezébe, nem küldték szét őket az országban, hogy szétkiáltsák: „a boldogság minden reményünk”, nem sokat törődtek vele, hogy a közember valódi hősnek érezhesse magát.

Az Önzetlenség Napját sem rendezték meg, ahol arisztokraták, püspökök, magas rangú hivatalnokok, dúsgazdag emberek felajánlhatták volna kiváltságaikat, rangjukat, adómentességüket, örökölhető címeiket a közjó iránti rajongásból; nem élhették át a vélt vagy képzelt örömöt, hogy ők is ugyanúgy vágytak erre a pillanatra, mint cselédeik, parasztjaik, a katonák.

Megtették viszont – mert szabadságot, jólétet akartak teremteni, de nem volt miből –, hogy szétosztották a „hazaárulók és az egyház” vagyonát, és amikor már nem volt mit szétosztani, jött a rekvirálás. A szadsághoz, hogy ne kelljen rá sokáig várni, rendőri irodákra, rendőrökre, verőemberekre, hóhérokra és sok-sok besúgóra is szükség volt.

Miért akarok most erről beszélni? Vagy ez csak ürügy, valójában nem is erről akarok? Csak beszélgetni szeretnék veled, mintha itt volnál? Nehogy azon gondolkozzam, miért nem vagy itt, miért mentél el, miért gyarapítottál egy azóta is romló statisztikát?

Huszonkilenc éves voltam, amikor először kiköltöztem a nagyvárosból egy közeli kisvárosba. A Piac tér közelében laktam, egy patak partján, de a piacot sose láttam, mert negyed hatkor kellett elindulnom, hogy odaérjek a munkahelyemre, ami a kisvárostól pontosan ötven kilométerre volt. Szóval száz kilométert utaztam mindennap, helyiérdekű vasúttal és busszal – miért ne, huszonkilenc éves voltam.

Te akkor huszonöt voltál, testvérem, Ak-kuska, frissen felavatott doctor juris, még éppen csak túl a taláros ünnepségen, a fővárosi bíróságon tanultad a bíráskodást. Nagy és tapasztalatlan szerelemmel szerettél egy szép, nem neked való lányt, ahogy ezt később is, többször is megtetted. Mintha te, az okos és érzékeny ember, hályogot viselnél a szemeden. Vagyis nem viselnél, csak akkor borítaná be a szemedet a hályog, amikor az életedet, jövődet összekötni akartad valakivel. És ha nem lett volna kivétel, talán nem is lett volna igaz.

Az albérleti szobám fehérre volt meszelve, hosszú asztal állt benne, mint az Úrvacsoránál, apró ablak, a padlón kőkorsó, kinn oszlopos tornác. Mindennap elmondtam magamnak: azért jöttem ide, mert tudni szeretném, mit akarok, ki vagyok, mi akarok lenni. Ehhez csend kell, sok idő, napfény, jókedv. A kor különös szeszélyéből egyszer már választottam, vagyis inkább elindultam valamerre, de tévedtem. Este, amikor itt nagy csend van, és egyedül ülök a szobámban, mintha arra biztatna valaki: járjam végig az utamat. Rúgjam el magamat bátran, parttól, lépcsőtől, kaputól, helytől, ahol vagyok, és menjek. Addig menjek, amíg a nyilvánvaló dolgok új értelemmel nem telnek meg, a magától értetődő szavak titokzatos jelekké nem változnak át. És írjak le mindent, amit látok, megértek a világból.

Nem egyedül jöttem, hanem egy barátommal, akivel természetesen úgy gondoltuk, örökké tartó kapcsolat lesz a miénk. „Szerelem”, ez az álmos, mekegő szó nem illik hozzánk, egészen más fejezné ki a mi érzelmünket. Lehet, hogy kép, lehet, hogy hang, még nem tudjuk mi sem, de biztosan rátalálunk. Csak annyit tudunk, hogy csodálkozásból és ujjongásból áll az együtt töltött időnk. Néha csak keringünk egymás körül, egymáshoz sem érünk, mégis úgy érezzük, mintha Ádám és Éva volnánk a Gyönyörök Kertjében. Máskor egymás szavait csókoljuk, ujjongunk, és a szép őrületet semmiért sem adnánk.

Szóval ketten jöttünk, két ambiciózus fiatal, és ketten akartuk ugyanazt. Nem egyszerű szavakkal elmondani, amit gondolunk, hanem a beszédnél százszor súlyosabban, mégis könnyedén, villám-élesen, de a metaforák bárányfelhő-lebegésével. Elképzeltük, hogy pillanatról pillanatra, mindig történik velünk valami, és ha ezen az új nyelven elmondja egyikünk a másiknak, mi történt vele, soha nem képzelt dolgok világosodnak meg előttünk, soha nem látott hangokról, színekről tudósítjuk egymást.

Nem laktunk együtt, mert mindkettőnknek mindennél fontosabb volt a vágyva vágyott, teljes szabadság. Mit keresnénk egy szobában, amikor a benyomások, sejtések túláradó sokaságával birkózik mindegyikőnk? Hogy hallgathatna a másikra az, aki részeg önmagától, vagyis inkább a felismeréseitől?

Például, hogy itt különleges fényhatások uralkodnak. A kertajtó lakatja, amikor megy le a nap, egy belülről világító, titokzatos edény. A kerítés lécei mintha folyékony fényből volnának, a háztető cserepei pedig reggeltől estig gőgösen, vörösen izzanak. Ha a vízparton megyünk, a folyó mellett, a vízben újra meglátjuk a házakat, az autók ablakairól visszaverődő fénycsóvák a vizet nyaldossák, a folyón pedig sirályok utaznak, lefele, mindig lefele, mintha szabadjegyük volna.

A munka és az utazás legalább tíz órát elvett a napi huszonnégyből. A reggeli utazás: félálom, szelíd kábulat. A délutáni: zsibbadt fáradtság, üresjárat az agyban, ideges remegés. Kétoldalt: buszok, bódék, emberek, lángossütő, pálinkakimérés, amikor kanyarodik a vonat, tele szatyrok, aktatáskák borulnak egymásra – és gyapjúfonó, házgyár, textilgyár, kemping.

A leltározás ébren, félálomban, szüntelenül folytatódik: ősz hajú asszony, púder, rúzs, kalap, muszlinsál, diólikőrszagú lehelet. Senki sem adja át a helyét senkinek. Ketten kártyáznak, többen olvasnak, orosz nyelvtankönyv, képes újság, kézről kézre adott bestsellerek. Egy diák teli szájjal napraforgót köp ki az ablakon, valaki kiabál: kihalt a szorgalom, a jólneveltség! Ezeket már pazarlásra szoktatják! Másvalaki: víz, jó levegő, vidámság, derű. Mit számít egy marék napraforgó? Nálunk a komorságból csinálnak erényt. A vonat fékez, megáll. Az álló vonat mellett elhúz egy zöld szerelvény.

Máskor olvasással telt el az oda-vissza út, egy idő óta a francia forradalom bűvöletében éltem – miért pont ekkor, nem tudom. „Embertársaim! Mindenki tudja, hogy a vagyon aránytalansága rengeteg baj, bűn forrása. De azt is tudjuk, hogy a javak egyenlősége ábránd… Mégis vannak, akiknek kell a gazdagság, akkor is, ha a köznyomor élteti.” A Megvesztegethetetlen könyve: Elveim kifejtése. Egy gyors fékezés, és a könyv a földre esik, a könyvtárból szabálytalanul kihozott (kicsempészett) példány szétnyílva fekszik a földön.

Felvenném, de egy cipősarok előbb ér oda. Szerencsére gumitalpú, és egy fiatalemberé. Bőrtáska lóg a nyakában, szerszámok vannak benne, talán szakmunkástanuló, vagyis sans-culotte. Felveszi a könyvet, a kezembe adja, a szeme azt mondja, nem tehetek róla, te ejtetted le. Arca kedves értetlenséggel néz az „Elveim kifejtője” arcképére.

Kattognak a kerekek, az olvasó (én) megköszöni a sans-culotte-nak, hogy felvette a könyvét, hálából megajándékozza egy mondattal belőle. „A szabadság az ember legfőbb joga. Jogai legszentebbje.” Kattognak a kerekek, a vonat fékez, végállomás.

Tegnap találtam egy csomagot, testvérem, Ak-kuska, a szekrény aljában, a te leveleid voltak benne. Sorba rakva és összekötözve – persze hogy nem te raktad sorba, valaki, akinek fontos voltál, amikor már elmentél, akkor is. Az első csomagban a szülők levelei. Huszonkilencedik születésnapodra, mint a levélből megtudtam, villanyborotvát és hat zsebkendőt kaptál, mellé a szokásosnál is bővebben az intelmeket.

Önálló lettél minden tekintetben – írja apánk –, abba a korba léptél, amikor testi és szellemi fejlettséged eléri az érettség fokát. Drága fiam, a legfontosabb ilyenkor az életmód eltalálása. Mértékletesség ételben, italban, dohányzásban, munkában, élvezetben. Esténként ne maradj ki, csak ritkán, két-három deciliternél többet borból, sörből ne igyál, pálinkát egyetlen pohárkával és tíznél ne több cigarettát. Feletteseiddel légy tisztelettudó, mindenkivel előzékeny, barátságos, jókedvű, mosolygó. Élj szépen, okosan, és írjál!

A másik levél egy évvel korábbi. „Gratulálunk bírói kinevezésedhez, gyakorold egész életedben mások javára, jókedvűen. Ítéleteidben legyél enyhe, az ellenkezőjét utólag bánja meg az ember.” És megint, hogy légy derűs arcú, mosolygós, előzékeny mindenkivel, jókedvű… Érted te ezt? Mi okuk volt a szüleinknek arra, hogy a gyerekeiket szüntelenül előzékeny, mosolygós, barátságos arcúnak lássák? Mindennap, reggel, este. A tárgyalásokat is jókedvűen vezesd, az ítéletet is vidáman hirdesd ki… Vagy ők vágytak mindennél jobban barátságos környezetre, mosolygó, vidám emberekre? Szomorú volt az életük? De miért? – Anyánk ezúttal csak egy ultimátumot intézett hozzád: ne várj tőlünk addig levelet, amíg részletesen nem írsz magadról. – Utóirat: Kéthelyi virágkereskedő meghalt. Február elsején temettük. – Majdnem minden levél végén egy ilyen gyászhír: távoli rokon, volt osztálytárs, katonatárs, egy utcabeli iparos vagy közeli jó barát. Szüleink levelei alapján a város hiteles halálozási krónikáját meg lehetne írni.

Visszatérve a másik kisvárosba és az én életemre: nem bánta meg se a barátom, se én, hogy a mindig hangos, csak egy-két órára elcsendesedő nagyvárosból kiköltöztünk vidékre. Érdekes és izgalmas volt itt az élet. A házban, ahol albérlő voltam, hárman laktunk: Margit néni, a tulajdonos, a bal szárnyon egy másik albérlő, a jobbon én. Margit nénihez vasárnap tanítványok jöttek, zongoraleckét adott nekik, a diákok skáláztak, és a Wohltemperiertes Klavierből játszottak. Hetente egyszer egy takarítónő érkezett, „csókolom”-mal köszönt, felmosott, felsikált, és szenet, fát vitt be a szobákba.

A másik albérlő egy munkásember volt, ha délután hazajött, kék munkaruhát vett fel, és igyekezett otthon is az öltözékéhez illő elfoglaltságot találni. Amikor ezen a délután hazaérkeztem, épp a tornácát meszelte, ruháján, sapkáján mészfoltok, cipőjénél fehér tócsa, a stokedlin egy üveg bor. Míg zörgött a vödrökkel, én köszönésül odakiáltottam neki: „A törvény a nép akaratának szabad és ünnepélyes kifejeződése. Csak azt tilthatja meg, ami káros a társadalomnak, csak azt írhatja elő, ami hasznos neki.” A meszelő férfi meghúzta az üveget, azt mondta, mindnyájunk egészségére.

Margit néni, a ház tulajdonosa, amikor észrevette, hogy kinn állok, a tornácon, odakiáltott: „Jaj, aranyom! Nem megy a boltba? Ha megy, hozzon nekem egy citromot. Vékony héjú legyen, és puha. Az orvos előírta, hogy mindennap egyek meg egyet.”

Az albérlő (én) elindul a boltba, a kertajtóból visszaszól a zongoratanárnőnek: „Eddig a kormányzás művészete abból állt, hogy a kisebbség érdekében kifosszák a többséget. De a nép szuverén! Őt illeti meg, hogy saját sorsát irányítsa.”

A kis boltban sorban állnak, amíg rám kerül a sor, elképzelem: kitört a forradalom. Nem a fővárosban, hanem itt, ezen a szép, rácok, görögök, törökök és magyarok lakta településen. A Templom-hegyen gyülekeznek az emberek. Csákánnyal, kaszával, metszőollóval a kezükben kiáltozzák, hogy: eltörlik a szolgaságot! Boldoggá tesznek mindenkit! Inkább meghalnak, mint hogy rabszolgák legyenek! Ölelik, csókolják egymást. Ihletett szónokok kiáltják szét, hogy újjáteremtik a világot. Vége az adómentességnek, eltörlik a vadászati jogokat, a magánhadseregeket és az örökölhető hivatalokat is. Mindenki egyforma honpolgár lesz, a gazdag ember is dolgozni akar, nem élősködni. – A tüntetők sírnak, és ölelkeznek, azt ígérik, ezután a „minden ember boldogsága” fontosabb lesz számukra, mint az övék. Másnapra meghirdetik az Önzetlenség Napját. Mindenki azt hoz ajándékba, amit akar.

Margit néni, amikor meghallja, nagyra nyitja a szemét. Mit adhatna ő a köznek? Semmit! Majd ha visszaadják, amit az államosításkor elvettek tőle. Két hold szőlő, négy hold gyümölcsös, egy ház. Ha volna fánkja, frissen sütött fánkja, cukorral, lekvárral, biz’ isten odaadná. De nincs… Bemegy a spájzba, levesz egy üveg eperdzsemet. Ezt viszi el magával.

Fenn, a Templom-hegyen ismeretlen szónokot éljeneznek. Egy deszkákból ácsolt asztal, tele ajándékokkal. Mellette, egy kisebb asztalon porcelántál, ékszerek vannak benne. Margit néni ijedten nézi. Neki már nincs semmije, csak ez az opálkék gyűrű. A karkötőjét, aranyláncát eladta, amikor nem volt pénze, ez a gyűrű az utolsó emlék az anyjától.

Mire elhatározta volna magát, a gyűrű már benn volt a porcelántálban. Valaki megölelte. Ölelték jobbról, balról, ünnepelték. Hétköznapi hősök vagyunk!, kiáltotta valaki. Mindenki azt érezte: ő is. Hős, ő is! Igenis hős. Hétköznapi hős. Soha nem remélte volna. Ilyen nagy pillanat!

Én pedig, amikor rám került a boltban a sor, Margit néninek két citromot vettem – amiért gyűrűjét odaadta a köznek –, azt mondtam neki, a boltos ajándéka a másik.

Persze mindez csak képzeletben játszódott le. A hegyen nem gyűltek össze a helybeli iparosok, munkások, diákok, tanárok; ha összegyűltek volna, a rendőrök szétzavarják őket. Mert nem volt szabad abban az időben „gyülekezni”, inkább csak az állami ünnepeken. Akkor viszont kötelező volt. 1969 januárját, februárját írtuk, és mert az előző évben egyik szomszédunknál majdnem forradalom tört ki, mint csatlósok és barátok – a kelet-közép-európai nagyhatalom barátai – mi is megszálltuk őket. Négy hónappal a megszállás után, elkeseredésből és tiltakozásból, három fiatal felgyújtotta magát. Ketten ott, a harmadik itt, nálunk.

És az újságjok elfelejtettek írni róluk! A Szojuz–4 űrhajó leszállását ünnepelte Kelet-Közép-Európa, csókra járultak a német, magyar, lengyel, román Első Titkárok a Legfőbb Titkárhoz, s csak amikor az űrhajósok ünneplése véget ért, akkor lehetett a szegény Husz János-utódokról beszélni.

Hogy nem saját akaratukból haltak tűzhalált, írta a mi igazmondó újságunk! Az egyiknek azt mondták (kik? kik?), hogy a folyadék, amivel leönti magát, „hideg lánggal” ég, se fájdalmat, se égési sebeket nem okoz. Csak ezért öntötte le és gyújtotta fel magát. A másik pedig gyógyíthatatlan beteg volt, csak ezért akart meghalni, nem ám másért! A harmadik egzaltált volt, hisztériás, látomásai voltak, és hallucinált. Szóval bolondok vagy betegek voltak mind a hárman. A megszállók pedig (akik a francia forradalom örököseinek mondták magukat) a beavatkozást segítségnyújtásnak nevezték, és továbbra is fenntartották a megszállást.

Április végén, amikor egyik napról a másikra megérkezett a tavasz, kinyílt az orgona, a diófa barkái beborították az utat, végre megértettem, hogy lidérces éjszakai álmaimnak – késsel rohan felém egy férfi, nők sikoltoznak az udvaron vagy a házban – mi az oka. Egyszerű oka volt: a szobám falai vizesek voltak. Olyan vizesek, mintha napközben lemerítené őket valaki egy tó aljára, majd visszaemelné a helyükre. És délután, amikor megjövök, fűteni kezdek, a falak kiizzadják magukból a nedvességet, gyöngyházfehér cseppek folynak a fehér mészen, egymás mellett, egymás után, a levegő pedig, mint egy mosodában, gőz és pára. Barátom azt mondta, költözzek át hozzá, ne várjuk meg, amíg megbetegszem, én meg, hogy várjunk egy kicsit, hátha a tavaszi napsütés a falakat ripsz-ropsz kiszárítja, és magától megoldódik minden.

A könyvtárba visszajuttattam az Elveim kifejtését – köpenyének zsebében vitte be az ismerős könyvtáros –, és ugyanígy hozott ki egy másikat, az „Üstökös” beszédeit. A helyiérdekű vasúton, hazafelé az Üstökös (Nagy Géniusz, Villám, Gonoszság Arkangyala) arcképét nézegettem.

Kalapja, arca, a sál. A rendetlenül rendezett hosszú haj, a lazán feltűrt gallér, az elegáns kabát. Fennhéjázó az arca? Vagy inkább bátor, büszke? Lelki nagyság tükröződik rajta? Aggály és vakmerőség egyszerre? Miért ne? Ha huszonöt-huszonhat évesen történelmet csinál valaki, és egyik pillanatban géniusz, a másikban büntető angyal, miért ne lehetnének töprengő, tétova percei?

Másnap éjjel, a Pozsarevacska-templomot körülvevő úton elmondtam barátomnak (és a Szabadság Barátjának), mit olvastam a „Villámról” (Üstökös, Nagy Géniusz). Mekkora sikere volt első beszédének a nemzetgyűlésben. „Pert rendezni a király ügyében? A királynak meg kell halnia! A köztársaság csak a zsarnok elpusztítása árán élhet!”

Barátom, aki a Szabadság Barátja is volt, azt mondta, egy trónfosztott király valóban nem veszélytelen. Azután: hogy a király kivégzésének napján a szórakozóhelyek reggelig nyitva tartottak, a nemzeti színház telt ház előtt játszott, és hogy a jakobinusok neve, ugye tudom, azért jakobinus (nem tudtam), mert találkozóhelyük a Szent Jakab-kolostor volt. Később már másutt találkoztak, és a nevüket is megváltoztatták, Szabadság és Egyenlőség Barátainak Társasága lettek.

Egy óra elmúlt, amikor abbahagytuk a beszélgetést, megegyeztünk, hogy délután folytatjuk. Visszamentem verejtéket gyöngyöző szobámba, és elalvásig ismételgettem: „Rajtatok a sor! Tegyétek szabaddá és boldoggá az embereket. Az ember boldogságra született.” Még volt négy órám a felkelésig.

A munkahelyemen másnap szokatlanul csendes nap volt. Kollegáim „kiszállásra” mentek, ez azt jelentette, hogy valamilyen épülő, új üzemet vagy készüléket ellenőriztek, s ha már elmentek, persze hogy nem jöttek vissza. Ha nyár lett volna, lemegyek a tartályparkba, lefekszem az egyik motorolajjal vagy benzinnel megtöltött óriás tartály tövibe, és alszom egy órát, hogy megtoldjam a rövid éjszakát, esetleg megkeresek valakit, akivel régóta beszélgetni szeretnék, és megbeszéljük, amit régóta szeretnénk.

Egyik se. Elővettem a Géniusz (Üstökös, Villám) beszédeit, beletettem egy dossziéba – ha benyit valaki, ne lássa, mit olvasok –, és elmerültem benne.

„A különböző országokban élő emberek testvérek. A különböző népeknek segíteni kell egymást, mintha egyazon állam polgárai volnának. Aki egy nemzetet elnyom, valamennyi nemzet ellenségének nyilvánítja magát.”

Elolvasom, és könnyes lesz a szemem. Huszonkilenc éves vagyok, három évvel idősebb nála. A Géniusznál, aki a francia forradalom alatt megjósolja – ha megvalósítani nem is tudja – a világszabadságot.

Izgalmamban felállok, a nyitott ablakhoz megyek, próbálom magam elé képzelni a Forradalom Angyalát, amint a Konventben beszél. Nyugodt? Sztoikus? Drámaian feszült? Úgy beszél, mintha szavalna? Mintha színházban játszana? Egy politikai színházban? Lenn targonca megy át a betonúton – az olajfinomítóban nagy távolságok és hosszú aszfaltos utak vannak –, mögötte egy terepjáró, ismerősök ülnek benne, integetnek. Látom is őket meg nem is. Nem tudjátok, ugye, hogy most éppen a világszabadságról olvasok. Szégyelljem magam érte, amiért munkaidőben? Nem. Nem szégyellem.

Legközelebb egy piacot látok magam előtt, minden valószínűség szerint jelenlegi lakóhelyem szomszédságában lévő piac. Dél van, túrót, tejfölt, babot, kukoricalisztet árulnak a helybeli és vidéki termelők… Igen, ők! A harmadik rend emberei…! Olyan izgalom tör rám, hogy alig tudok levegőt venni. Rajtad a sor, mondja valaki. Hirdesd ki nekik. Neked kell kihirdetned a világszabadságot!

Barátommal, ahogy megbeszéltük, délután háromkor, az Iparosok Háza előtt találkoztunk. Sütött a nap, a mézeskalácsos felől a szél édes, szegfűszeges illatot hozott. A városháza elé értünk, a múzeum elé, egy emelkedő következett, a Kéményseprő utcán balra fordultunk, és már ott is álltunk a piacon. Éppen holtidő volt, a munkából jövők délutáni vásárlása még nem kezdődött el. Öt-hat fejkendős asszony álldogált az asztaloknál, egymással beszélgettek.

Felléptem egy közeli üres asztalra – máskor karfiolt, krumplit, sárgarépát árulnak rajta –, szabálytalanul vert a szívem, és összeszorult a torkom, mint mindig, amikor mások előtt beszélnem kellett. Polgártársak!, mondtam. Egy torokköszörüléstől megjött a hangom, és már érthetőbben folytattam:

A törvény a nép akaratának szabad és ünnepélyes kifejeződése. Él a szabadság, él a békés gyülekezés. Ne hagyjátok, hogy elvegyék tőletek! Védelmezzétek a közakaratot!

A fejkendős asszonyok álmélkodva néztek rám. Nem így a két férfi, aki éppen kijött a borkimérésből. Ők talán szokva voltak hasonlókhoz – amatőr színtársulatokhoz? bohém fiatalokhoz? –, vagy csak a képzeletük volt merészebb, mindenesetre, az egyikük felkiáltott: Hej-hej-hejnye! A másik pedig azt kurjantotta: Jókat mond, nem? Ekkor a lángossütőből is előjött valaki, ő is helyeselt, a fejkendős asszonyok nevetgélni kezdtek, én pedig szárnyat kaptam a biztatástól, és így folytattam:

A különböző országokban élő emberek testvérek! Ti is egymás testvérei vagytok!

Ekkor átlibegett a téren a postáskisasszony, akit jól ismer mindenkit és köztiszteletben áll. Mindig segít kitölteni a tértivevényeket, a pénzesutalványokat annak, aki rosszul lát, vagy a szemüvegét otthon felejtette; a kalapja pedig szivárványszínű, és akkora, mintha maga a felkelő nap volna. Kopogott a a kövön a kisasszony tűsarkú cipője, minden szem feléje fordult, de mert ő engem nézett, a többiek is rám néztek.

Én még jobban széttártam a karomat, és belekiáltottam a piactér zajos csendjébe:

Emberek! Kihirdetem a világszabadságot!

Jóindulatú taps hangzott fel. A kisasszony is tapsolt, menet közben visszafordult, és megtapsolt engem; a férfi, aki a büféből jött ki, hátratolta a kalapját, és azt mondta: „Ez már döfi!” A másik a feje fölé emelte a söröspoharát, és azt kiáltotta: „Úgy legyen!” Az egyik fejkendős asszony kedvesen felém nyújtott egy fej karfiolt, valamit mondott is, de nem értettem, úgy fordítottam le magamnak, hogy a „ nép ajándéka”.

Barátom nevetett, lesegített a piaci asztalról, megölelt, és azt mondta: „Nahát.” Én még lebegtem egy kicsit, néhány lépés után vettem csak észre, hogy föld van a lábam alatt, újra a földön járok. Hátam mögött – a világszabadsággal megajándékozott – emberek beszélgettek, az árusok felvidulva várták a délutáni vásárlókat.

Szabadságszerető barátom rám mosolygott, azt mondta: „jól csináltad”, majd hosszú töprengés után a dicséretét megtoldotta egy különös idézettel: „Van valami rettentő a hon szent szerelmében.” Ezután legkedvesebb költőjéről beszélt, aki óriási s furcsa birtokokra vágyott, és a forradalmat inkább csak a művészetben próbálta elképzelni. Tanácstalanul néztem rá, mire hozzátette: ő az új mágia prófétikus hirdetője volt. És, különös módon, a reménytelen szerelmek énekese. – Itt elhallgatott, mint aki ennyit akart mondani, semmivel sem többet.

Fenn jártunk a Kálváriadombon, ahonnét nem a Dunára, hanem az én patakomra és a háztetőkre lehetett látni. Barátom nem arra, hanem a visegrádi hegyek felé nézett, és belekezdett a szeretett költő egyik versébe – „Végzetem ó Marie lábadnál élni hogy elmondjam úntalan ó mennyire szeretlek” –, aztán ezt is abbahagyta. Olyanok a háztetők, mint egy összefoltozott, nagy rongyszőnyeg – én meg ezt akartam mondani, de csak odáig jutottam, hogy olyanok – valamiért én is abbahagytam. Furcsa csend lett, mintha közénk állt volna valaki. De ki állt volna közénk?

Testvérem, Ak-kuska! Talán emlékszel, akkor ősszel egyedül költöztem vissza Budapestre. Barátommal még a nyáron elváltak az útjaink – nem a Szabadságtól, hanem egymástól. Közben elfogyasztottam még egy albérletet, mert a vizes szobát nem lehetett bírni tüdővel. Amikor új lakást kerestem, egy utcányi ember volt segítségemre. Ismerősként beajánlottak az ismerőseiknek, jöttek velem, és ha már kiadták a szobát, új címet szereztek. Amikor – egyre gyakrabban – lekéstem a reggeli HÉV-et, autóstoppal utaztam. Jótevőim többnyire teherautó-sofőrök voltak, gyümölcsöt, kenyeret, krumplit szállítottak; esetleg kertészek, akik palántákat, facsemetéket vittek. Mondták, ha meg tudom várni, amíg a rekeszeket, zsákokat lerakják, elvisznek akár Budapestig is. Szeptemberre a sofőrök nagy részével név szerint ismertük egymást, ők beavattak a környék mindennapi életébe, én tanácsot adtam nekik pálinkafőzéshez, mert munkám során a laboratóriumi hűtőket jól kiismertem. Örültek, ha találkoztunk és felvehettek, mert egész nap egyedül vezetni rossz, jobb, ha beszélgethet közben az ember. És ki nem örül egy jókedvű fiatalnak, aki minden köteléktől szabadnak gondolja magát, ha nem az, akkor is. Egyszer egy Mercedes állt meg mellettem, megijedtem, mert azokban az időkben a legnagyobb állami és pártvezetőknek járt csak Mercedes. Egy külkereskedelmi vállalat vezérigazgatója vezette, Duna-parti nyaralójából igyekezett a munkahelyére. Depressziójára panaszkodott, azt mondta, csenddel póbálja gyógyítani és egyedülléttel. Csodálkoztam a gyógymódon, biztattam, járjon inkább szórakozóhelyekre, ahol mindig sokan vannak, lehetőleg szól a zene, és mindig nagy a zaj. Remélem, jó hatással volt a bajára tanácsom és vidám nevetgélésem.

Egyszer te is meglátogattál, Ak-kuska, szép, de nem neked való barátnőddel, talán ott is aludtatok nálam, még a vízcseppeket izzadó szobában. Akkor már sok vita és sok harag gyűlt bennetek össze egymás iránt, pár hónap múlva te elhelyeztetted magad az ország túlsó felére, és egy „másik életet” kezdtél. Ez a másik élet tizenöt évig tartott, akkor visszajöttél a fővárosba.

Mikor ez eszembe jut, Budapest egyik terén állok. Innét is helyiérdekű vasút jár, csak éppen a másik irányba, Csepelre. A végállomásnál zugárusok várják a leszállókat, zöldséget, virágot hoznak be a környékről, és felfordított dobozokra rakva árulják. Három zöldpaprika száz forint, paradicsom, gyümölcs és tisztított zöldség száz-százötven. Amikor feltűnnek a rendőrök, rutinos mozdulattal besöprik a dobozba az árujukat, felkapják, átmennek a híd alatt, mintha a túlsó oldalon egy láthatatlan vonal védettséget biztosítana nekik. Csak a kutyákat áruló férfi marad a helyén, a kutyákat mindig sok ember veszi körül, becézik az egymáshoz bújó kölyköket, az árus pedig nem tart a rendőröktől, talán van engedélye, talán arra számít, a kutyákat a rendőrök is szeretik, jobban, mint az embereket.

Ezt a helyet – aluljárót, felüljárót és sétateret – Fa térnek hívták valamikor, a szekérrel érkezők itt álltak meg, hogy vásárlóikat bevárják, és jó üzletet kössenek azokkal, akik cserépkályhájukba, kandallóikba, sparheltjeikbe fát akartak venni. Most egy szobor áll a téren, majdnem három méter magas férfi, körülötte hordók. A Borárus nevet viseli a szobor, csak találgathatunk, van-e köze a tér névadójához, a Boráros nevű városatyához, aki görög kereskedőcsaládból származott, „városszépészettel” foglalkozott, egyúttal bőkezű mecénás volt.

A férfialak óriás termetű, majdnem olyan széles, mint amilyen magas, a borászok kötényét viseli, arcán a munkásemberek vonásai – melyek jelzik, hogy a világ egy bizonyos részét fogadják csak be, nem az egészet. Mintha a foglalkozás emblematikus megjelenítése volna a vastag derék, a nagy kéz, a széles láb: aki bort kóstol, annak ennie kell, aki sok bort kóstol, sokat eszik, és ha a zsírpárnák, a háj a garancia arra, hogy valaki jó borász, akár két mázsa is lehet. Hátrébb borozó, kávézó, söröző, az elmaradhatatlan büfék, hajléktalanok itt valamiért nincsenek, nem ágyaznak meg maguknak a telefonfülkékben, talán mert szeles és hideg a tér.

Látod, elmondtam neked a teret, a szobrot, amit te már nem láthattál, tíz éve eltávozott testvérem. Talán nem is voltál rá kíváncsi? Tizenhat-húsz éves korunkban (te tizenhat, én húsz) leginkább a szabadságról szerettünk beszélni. Jöttünk a Jókai utcán, és te, a leendő büntetőbíró azt magyaráztad, hogy Dosztojevszkij pártján állsz, vagyis Raszkolnyikovén, mert mióta az ember létezik, mindig ölt; ölni szörnyű, ölni bűn, de nem mérhetsz mindent azzal, hogy egy emberrel kevesebb vagy több. A Jókai utcán jól lehetett vitatkozni, mert hosszú és egyenes utca volt, ki érti, mi köze egy vitának ahhoz, hogy egyenes vagy kanyargós utcán zajlik?

Most, tíz évvel azután, hogy elmentél – nem azért, mert komisznak vagy elfuseráltnak tartottad ezt a világot, sőt, jobban szeretted, és több örömöt találtál benne, mint amennyit mások találnak –, szóval tíz évvel később, hogy felcserélted a társaságodat jobbra vagy rosszabbra, ki tudja, milyenre, még mindig boldogan beszélek veled a szabadságról.

Mi az oka, hogy a Világszabadságtól a Nagy Terrorig mindig olyan rövid és egyenes az út? Te érted? Ki kér abból, hogy a szabdságnak bármi áron győznie kell? És miért, hogy a forradalmárok mindig olyan jól öltözöttek, elegánsak? Mintha színházból jönnének, jelmezben, egy forradalmár jelmezében?A francia forradalom alatt a Közjóléti Bizottság mellé (hogy működni tudjon) megszervezték a Rendőri Irodát, a Közbiztonsági mellé a besúgók csapatát. Soha annyi önkéntes besúgó, mint az Ész és Erény uralma idején, soha annyi halott egy nap alatt, mint a Boldogság jegyében folyó tisztogatáskor. „Az engedékenység elvetemültség”, „A terror gyors, szigorú igazságszolgáltatás”. Ezt a Halál Arkangyala (Üstökös, Géniusz, Villám) mondta, akinek a nevében – a kisváros piacán – amatőr színjátszóként én is kikiáltottam a világszabadságot. És ugyanezt állították azok is, akik 1956-ban, miután leverték a mi forradalmunkat, megváltoztatták a törvényt: a kiskorúként elkövetett bűnért is kiszabhatták a halált, mert így több fiatalt kivégezhettek.

Egy nagy tévedés végső következtetése: ha nincs elnyomatás, mindenki megleli a boldogság útját. Miért? A szerencsétlenek, a nyomorultak, az eszmény és cél nélkül élők is? A világ átalakul egy nagy szociális otthonná, ahol mindenki tűrhetően él, elél, csak az embereket összefogó közös cél, elhatározás, feladat hiányzik?

„Az Erőszak Erény nélkül végzetes, az Erény Erőszak nélkül tehetetlen.” Ez volna az emberi létezés harmincezer évének konzekvenciája? Vagy érjük be annyival, hogy az erőszak szelídebb és durvább módozatain töprengjünk? Van törvény, közmegegyezés, tolerancia, és van mindennek az ellentéte?

Új világunkban üzletfeleit, konkurenseit, politikai ellenfeleit nem csődbe viszi, hanem kivégzi a vetélytárs, lelövi, felrobbantja, megmérgezi. De nemcsak őt, hanem feleségét, gyerekeit, gyerekei gyerekeit is. A politkai ellenfelek kiképzőtáborokban nevelik az öngyilkos merénylőket, akikkel majd likvidáltatják ellenfeleiket. A vallásháborúk lassan újra középkori méreteket öltenek. Ölnek az eszmék megszállottjai, de ölnek a rablók is, és néha, „játszásiból” a gyerekek is ölnek – te ezt már nem érted meg.

Te a törvény nevében ítélted halálra a volt rendőrt, aki először csak a kihallgatásokon kegyetlenkedett, később mert elküldték a rendőrségtől – ivott, csavargott, vadászott –, majd egyik délután megcélozta és lelőtte a konyhában beszélgető feleségét és felesége testvérét. Utána beült az autójába, és magnóra mondta az „esetet”. Nagyon remélted, hogy az elmeszakértő megállapítja: nem beszámítható. Utána nagyon remélted (reméltük), hogy kegyelmet kap. Nem kapott kegyelmet. A kivégzésen, természetesen, ott kellett lenned. Az akasztásra te adtad meg a jelet. Így: „Kérem az ítélet végrehajtását.” Végrehajtották. Megvártad, amíg az orvos megállapítja, hogy beállt a halál, és azt is, amikor háromnegyed óra múlva a testet a kötélről levágták. A feleségét „levadászó” férfi az utolsó szó jogán azt kiáltotta feléd: ártatlan vagyok.

Már nálunk sincs halálbüntetés. Most nincs. De az erény erőszak nélkül tehetetlen. Vagy mégse? Mi lesz ezután? Merényletek? Likvidálások? Robbantások? Vallásbéke? Világbéke?

Új világunkban, bizony, a bűnözés szélesebb palettájával találkozunk. Van rabló, tolvaj, hamisító, de még több a csalással birtokot, vagyont és hatalmat szerző; vannak uzsorások, hízelgők, rossz tanácsadók, pártokat haszonért szétzilálók és nagy, világméretű csalók. És rendkívül sok bérgyilkos van. Őket – öt-hatszáz évvel ezelőtt – fejjel lefelé ásták bele a földbe, élve.

Lehet, hogy csak addig ez a kínos kavalkád, amíg feltűnik az Új Gondolat, amiben ha nem is minden ember, de nagyon sok érdekelt? És megint lesz sok ember (Ember), akiben több az értelem, tudás, szívjóság, közös akarat, mint a haszonelv, a gonoszság?

Túlvilági barangolásaid során milyen tapasztalatokat szereztél erről? Rossz korszakok vannak, és jók? A rossz után jön – mondjuk – egy hóesés, olyan, amilyenre mindig vágyunk? A jégkristályok és a szárnyas pelyhek örvendve, ráérősen eltakarják az utat és mindent, amit nem akarunk látni. Úgy gondoljuk, jogunk van hozzá, hogy ne lássunk mindent, ami volt, mert egy új újkor kezdődik. Dolgunk van, feladatunk, be kell rendezni megint a világot. Ettől elfog bennünket az élet forró szeretete, hatalmas szolidaritás támad fel bennünk a többi ember iránt. És boldogok vagyunk, hiszen mindig erre vágytunk.

Jó volna erről is beszélgetni, Ak-kuska.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben