Konczek József: Damó

Konczek József kisregénye, a Damó a török időkben, az ezerötszázas évek közepe táján játszódik. A naplószerűen fölépített elbeszélés fél évet perget le a könyv lapjain – májustól októberig –, de mintegy negyven év történéseit sűríti magába. A történet során rengeteg a véres harc, a sarcolás, az emberrablás, a vetélkedés, a szerelmeskedés, az önfeláldozás meg az árulás – de az a filmes, aki szokványos történelmi akciófilmet rendezne ebből az elbeszélésből, igencsak leegyszerűsítené és meghamisítaná. A meseszövéssel legalább egyenrangúan fontos a szemlélődés, a természet tavaszi–őszi ruhaváltásaiban való gyönyörködés, az erotika és egyfajta bölcselkedés. Konczek olyan korszakot idéz föl, amelyben az egyén sorsa szükségképpen összefonódik a magyarság élethalálharcával, a romantikus történelmi regények pátosza azonban csak meglehetős áttételekkel jut szóhoz. A cselekményesség megkerülhetetlen – hozza magával a történelmi szituáció –, de nem öncél. A létért való elkeseredett küzdelem, a szüntelen veszély s az állandósult egzisztenciális válság éles kontrasztként ugratja ki az élet önmagában való értékét, a virágzó erdő, a harmatos mező, a vizek, a bujdosókat rejtegető nádasok meghitt szépségét és titokzatosságát. Bántó közhely volna, ha azt mondanám, hogy „reneszánsz életöröm” ragyog a könyv lapjain. Ám ha hozzáteszem, hogy persze magyar módon, akkor már közel járok az igazsághoz. Balassi reneszánsz-manierista versei szolgálnak mintául ahhoz a képlethez, amelyben a véres harc és a félelem nemhogy megszüntetné, valamiképpen még föl is fokozza az alapvető lételemek becsességét. Mintha minden korty tiszta forrásvíz, minden teli tüdejű lélegzetvétel, minden szeretkezés és gyerekszületés a legutolsó volna. Ez a könyv legfőbb mondandója, és ha van a műnek hazafias üzenete, megmaradásra ösztönző példázatértéke s „emberségről példát, vitézségről formát” felmutató szándéka, akkor csakis e sajátos létimádat hordozóanyagával együtt, attól el nem választhatóan. Magyarságunkhoz azért ragaszkodunk, mert főként ez létünk és kultúránk formája, s általa az élethez vagyunk hűségesek.

A főhős Damó, más nevén a Deák, az autodidakta parasztlegényből lett írástudó. Perényi Pál úr belső, bizalmi szolgálatokra alkalmazott embere, akire érdemes rábíznia elhanyagolt ágyasházát, a török által elrabolt oltáriszentséget vagy az ifjabb Perényi sorsát – a váltságdíj eljuttatását a törökhöz és a fiú hazamenekítését. A Deák végvári vitéz is, akinek saját becsületét a hazával együtt kell megvédenie. Sorsát erősen befolyásolja a vele szemben többnyire intrikusként viselkedő Hadnagy, aki parancsnoka és – bár nincs róla teljes bizonyság, de valószínűleg – az apja is. (Az is lehet, hogy Damó a nagyságos úr félkézről való gyermeke, de ezt az anyától, a szép cigányasszonytól sem lehet megtudni.) A Hadnagy ellentmondásosan viselkedik Damóval. Hol megmenti az életét, hol fondorlatosan el akarja őt veszejteni – körözteti a rábízott kincs elrablásáért és az eszéki bég meggyilkolásáért. Damó tisztában van parancsnoka (apja?) kettősségével, mégis ő menti meg életét a palánkoknál, amikor a törökök megostromolják a végvárat, ahol mindketten szolgálnak.

Meglehetősen szövevényesek a szereplők közti kapcsolatok – sokszor maguk sem tudják, mikor esnek a vérrokonok közti ellenségeskedés, gyilkossági kísérlet vagy éppen a testvérszerelem vétkébe. Ezek régi, bevált eszközök a regényírásban, sőt már a televíziós makarónifilmekben is. Ismerős a főúr és a szabad életmódot élő cigánylány közti szerelmi viszony is, amelyből különleges képességű gyermek születik, akinek a legnyomorúságosabb körülmények közt is éppúgy helyt kell állnia, mint a nagyurak közt. Bizonyítania kell erényeit a kultúrában is, európai szintű, keresztény írástudóként csakúgy, mint a természetközeli népek életrevalóságában. (A Deák a főúri gyerekek csizmapucoló inasaként Heidelbergában lopva szerezte műveltségét, de sokat tanult a cigánykaraván javasasszonyaitól is, akik gyerekkorában vették magukhoz.) Konczek javára írható, hogy ezt a (legalább) Fielding, Théophile Gautier és az idősebb Dumas óta bevált nevelődésregénybeli trükköt ízléssel építette be kisregényébe, és úgy tetszik, egy kis Jókai-ízű romantikus erotikáról sem tudott lemondani. Ismerjük el azonban, hogy Weöres Psychéjétől sem idegen ez a motívum, és úgy vélem, Lónyay Erzsébet verses elbeszélése egyik legfontosabb ösztönzője lehetett Konczek regényének. Nem csupán az alsó és a legfelső néposztályokat egyaránt magában foglaló családtörténet révén, hanem a nyelvezet régiességének köszönhetően is. Konczek a nógrádi nyelvjárás kora újkori – és részben egyéni – változatát rekonstruálja, mégpedig úgy, hogy a Deák nem a műveltek választékos nyelvét használja, hanem egy nyersebb és kevésbé pallérozott változatot. (A nyelvtörténeti anakronizmusokat egyébként nem mindig sikerült elkerülnie.)

Klasszikusaink nyomán, de sok eredeti ötlettel gyarapítva érvényesül az a demokratikus szemlélet, amely a testiségben megvalósuló egyenlőség s a szellemi kiválóság alapján igyekszik áthidalni a felső és alsó néposztályok közti szakadékot. A szerelem a legfontosabb mozzanat abban, hogy a főhős – az urak közt forgolódó, de plebejusi tudatát megőrző Deák – megtalálja helyét a világban.

A kellékek jórészt ismerősek, de a feldolgozás módja újszerű. A kardforgató, végvári tusákban s a vérbő szerelmi tornákon egyaránt vitéz Damó nemcsak naplószerűen örökíti meg a vele történteket, hanem minduntalan rákérdez a legizgalmasabb kérdésre, saját kilétére is. Nemcsak az izgatja, hogy ki az apja, az a jobbágy-e, aki kiskorában nevelte, a Hadnagy vagy Perényi úr, netán Ibragim, a török janicsárrá lett magyar, aki az életére tört, és hogy szerelme, a szép Kálmosvirág a féltestvére-e vagy sem, hanem az is, hogy mi végre van a világon, milyen magasabb célra rendelte őt a lét, amelybe vettetvén ölni és ölelni kell. És verseket ír Damó – rafinált-sután rímelő, döcögős ritmusú, de jó lélegzetvételű verssoraival a 16. századvég nagy költője, Balassi strófáit életerős csíraállapotban „előlegezve”, nagy félelmeket önfeledt vígsággal vegyítve, szerelmesen és elveszetten, de minden porcikájával a forró életet érzékelve. Az epika és a nyelvészeti stúdium jó alkalomnak bizonyult a költésre.

Szólni kell még arról a mindig életképes, régi-modern írói módszerről is, hogy a mű nemcsak hőseiről és a török időkről szól, hanem önmagáról és az irodalomról általában is. A könyv újra meggyőzi az olvasót Arany János és József Attila bölcsességéről, miszerint a szerzőnek (Damónak és az ő lúdtollát vezető Konczek Józsefnek) nem a valót, hanem az igazat kell mondania, és a regényben „a jó történet éltet mindeneket, s nincsen időhöz kötve”, vagyis szabadon gazdálkodhat hőseivel az író, hogy művét minél érdekesebbé s közérdekűbbé tegye. Damó, a Hadnagy és más szereplők a mű vége felé a veszprémi piacon vásári komédiát rendeznek saját életükről, miközben a várost megszálló törökök halálra keresik veszélyes ellenségüket, a Deákot. Egyik a másik maskaráját ölti magára, így mindenre gondolnak üldözőik, csak arra nem, hogy egymást markírozzák az alkalmi színészek. A személycsere része a cselekménynek, de jelkép is: Damó és a Hadnagy alakja időnként egymásba tűnik a regény lapjain. Részben a szerző kiléte is kétséges: a Hadnagy titokban beleír Damó naplójába, és oldalakat tépdes ki, hogy megváltoztassa a történet kimenetelét. Mintha maga az író nem akarná eldönteni, melyik ágát vágja le a lelkében növekedő fának, s melyiket lomboztassa tovább. Damó vele, a szerzővel (is) azonos, a költészet önfeledt pillanataiban szócsöve lesz a poéta Konczek Józsefnek, aki végre kinyújtózhat maga teremtette szerepében, és eltűnődhet a kiszikkadt fűzfalevél erezetén vagy a kardon, amely nemcsak fegyver, nemcsak férfiasságjelkép, hanem szakrális tárgy is, de nem csupán a pogány elleni keresztes háború szimbóluma, hanem – magasra emelve – az égiekre mutató jel is, mint a próféták ujja.

A könyv szerkezete eleinte széttartónak érződik, de aztán a szálak összetalálkoznak, s minden világossá válik; végül a mű erősségét éppen a sokgyökerű, de egytörzsű szerkezetben látom. (Csupán a túsztörténet szála érződik elvarratlannak.) Kisregényről beszéltem mindvégig, de a sűrű szövésű, idősíkokat váltogató mű egy testes történelmi regény perspektíváját érezteti, s nem kell hiányolnunk a „széles sodrást”, amelyen nagyszüleink és dédszüleink a maguk idején estéről estére elringatóztak.

(Masszi Kiadó, 2001)