Határ Győző: Üveggolyó

Határ Győző új verseinek – akárcsak fiatalkori szatíráinak – témái emberi, nemzeti jellemzőink: kiszolgáltatottságaink, gyengeségeink. A kötet szerkezete áttekinthető, építkezésmódja ciklikus, ám álomlebegéssel-álomnaplókkal dúsított költészete néha már szürreális.

Líráját távolságtartás járja át: a megverselt élményvalóságot az értelmezés a nyelvben oldja fel, építményei így az irracionális–racionális határán lebegnek. Szertelen szabadsággal játszik a nyelvvel, néha már-már tobzódik bőségében, alárendelve magát annak, amit A költészet kritikájában ír: „Nem tudsz te semmit, mindent a nyelv tud, te csak busó-álarc vagy, de szájnyílásodon átal a szerelmetes anyanyelv tudatja évezredes bölcsességét és beépített idiotizmusait.” Kötött versformák kombinációiból alkot új struktúrákat, ugyanakkor lírájában majdnem minden lehetséges formai alakzat megtalálható a játékos rigmusoktól a görögös szerkezetekig: „élet élet HÁBORÚS ÖVEZET / vesztes csata után CSATATÉR / csak lelnék egyet a hullottak között / ki még élne s hinné – hazatér // váltig vesztésre álló ÜTKÖZET / már a fű is ráfutott sehol a vér / mind lopakodnék a lódögök között / (jaj a legyőzöttnek ki ha él)” (Ki ha). Nyelvi kreációit a „látható nyelv” szolgálatába állítja; az ősi és a modern ötvözetét teremti meg, miközben tudja, hogy semmi sem követeli annyira a megértést, mint az írás. Gadamer írja: „Az irodalom létmódjában van valami egyedülálló és semmihez sem hasonlítható. (…) Megfejtése és megértése során csoda történik: valami idegen és élettelen teljesen jelenlegivé és ismertté változik át. Egyetlen más hagyomány sem hasonlítható hozzá, melyet a múlttól öröklünk. (…) Aki olvasni tudja az írásos hagyományt, az a múlt tiszta jelenlétét tanúsítja és idézi elő.” Ezért válik Határ számára az írás a teremtéssel azonos aktussá, az ige látható, olvasható és értelmezhető megdicsőülésévé.

Határ Győző művei a kívülállás pozíciójában születtek, s ez jellemző új verseire is. Egyrészt művei tárgyává az élet szellemi tartalmát teszi, ugyanakkor célja, hogy feltárja kora feloldhatatlannak látszó ellentmondásait, fonákságait. A versírást sokszor csatabárdkiásásként értelmezve védi igazát, mint az Ellenség-futamítás című versében írja: „csatabárdom ha kiásom / s délcegen és kackiásan / kiállok a csatasíkra / mordályomon csak a szikra / futamítja ellenségim: / felkacagok csúfos végin / ráhágok zabos szájára / s belérúgok condrájába”. Több versének (A díj, Az utazás) tárgya nemcsak az általa vélt igazság megvédése, hanem az ellenfél személyeskedő kipellengérezése is. Ilyen értelemben önmagát szorította szükségszerűen a kívülállás pozíciójába, mint ahogy az Irodalomkritika III. című versében írja: „külön ország vagyok, külön ország”. Másrészről a körülmények, hiszen az emigráns írólét, az „anyanyelv magányába” való száműzetés is kívülállást eredményez, még akkor is, ha a hazai irodalom újra „felfedezte”. „Marsról jött fénybogár”? Öregkori verseiben távolságtartóan örökíti meg a kort, amelyben alkot, s a felmorzsolódás ellen az iróniát választja védőpajzsul. Írói eszközeivel arról akar meggyőzni bennünket, hogy ne váljunk ismét áldozattá, mint a történelem folyamán annyiszor. Mint korábbi műveiben leszögezi, a fasizmusnak és a kommunizmusnak ugyanaz volt a célja – „hozzáértőn, fokonként adagolva a félelmet mint a rajtunk való uralkodás eszközét” –: a megfélemlítés által való manipulálás. A nagypolitika mindenkor megkísérli manipulálni az embert; legfeljebb eszközeit változtatja, finomítgatja, hogy fenntarthassa a maga uralmát: „a Kreml mától a Vatikán / a párttitkár eztán a pap / Új Maszlag! szajkózd pajtikám / különben felakasztanak // kérődznöd az Új Maszlagon / Becsület s Dicsőség Ügye / rajta! milljom marhavagon / cinikus kétszínű gyügye” (Szép új világ). Kötelességének érzi, hogy mint tisztánlátó megverselje, kigúnyolja e fonákságokat, még akkor is, ha a tömeg utálja az igazmondót, mert az kiábrándítja önáltatásaiból. A Tisztánlátás című versében így fogalmaz: „előre-hátra élek ugrándi-önfeledten / s a tisztánlátásnál nem adom alább”. Maga az emberiség teremti meg mindenkor a maga végzetét. Pepito és Pepita című kisregényében megfogalmazza, hogy a poklot mi, emberek teremtjük meg a magunk számára, s szenvedéseink legfőbb oka saját természetünk. „…avégett vagyunk itt a földön, hogy megkeserítsük egymás életét. Nevetséges fellázadni ez ellen az állapot ellen, amely éppolyan régi, mint a társadalmak, sőt, mint maga az ember” – írta Cioran a Füzetekben. Határ Győző műveiben nem lázadni akar, hanem egyfajta látásmódot kódol, mely elősegítheti a tisztánlátást; miközben tudja, hogy az öneszméltetésnél többet írástudó nem tehet, az viszont kötelessége. Különböző történelmi korokban az emberi lét keretei szinte azonosak. Minden kornak megvoltak a maga zsarnokai, és minden kor „rühellte” a „szellem emberét”, s a tömeg képes volt „szabadon” feszítsd meg-et kiáltani. A pszeudoszabadság velejárója az irányítás iránti igény, mely egyfajta hangyavilágba való visszasüllyedést okoz; külsőségeiben koronként változhat ugyan, de tartalmában ugyanaz. Számos versében megnevettet, amikor napjainak jellegzetes pszeudoszabadság-tüneteit énekli meg, olykor trágár nyelvezettel. Például Fogyasztói társadalom című versében: „polcról seprem, s tömöm nyomba’ / degeszre tőtt tíz szatyromba / szórni pénzem sose bánom / s úgy mélázok portékámon / mi tömérdek változatos! / egy a más sarkára tapos! / ha nem bélemen s a számon: / átalmegyen fáskamrámon / csinvat perkál: ezer vég van / nincs ő nálam fogyatékban / ömlesztve is halomban áll: / pajta! góré! – dugig-hombár! / vásárfia hátán ülök // (…) kis félpénzért megduplázza: / istenház az Áru Háza / ösztökél s ád lelkierőt – / Szuper Márket Színe előtt / fel az Üdvbe vinni fog: / elfogyok s majd nem fogyasztok”.

Már minidrámáinak is témája a modern életnek a halálhoz való abszurd viszonya s a halál deszakralizálásának szándéka. Ezek az írásai agnosztikus szemléletre engednek következtetni: a rációt tartja a szellem fegyverének. Úgy gondolja, hogy a végső kérdésekről biztosat nem tudhatunk, csak azt, hogy a halál mindannyiunk közös sorsa; amíg lehet, odázzuk el, vagy legfeljebb a halál belső természetével foglalkozzunk. Így ír a Sietség című versében: „már menne elmenne: hústested / itthágy / nincs ki marasztalja – kuruzsló – bűvész / a legtelhetetlenebb étvágy a / létvágy / a legpusztítóbb tüdővész: idővész”. Öregkori verseinek, így számos új versének is témája a halál, de elsősorban az én-halál foglalkoztatja. Új kötetének ilyen hangvételű verseiből mindinkább hiányzik az irónia. „Jelei annak hogy én is voltam-éltem / de Voltakozásban már sehol a Van / e lassú égés le a »Télikékben« / s már az ellobbanás kísért minduntalan” (Télikék).

Határ a szavak mélyére akar látni s végső soron hinni bennük, eljutni a megfigyelésnek és az írásnak arra a fokára, ahol az író már nem csak remélheti, hogy a szavak nem vezetnek félre.

(Új KÉZirat Kiadó – Széphalom Könyvműhely, 2004)