×

Hajdú Farkas-Zoltán: Szászok – egy árulás

Vincze Ferenc

2005 // 07
(Prelúdium) Azzal, hogy az erdélyi szászok történelme szorosan összefonódik Erdély kulturális életével, fejlődésével, nem állítok újat, csupán az eddig is ismeretes tényt fogalmazom meg. Ha azonban belelapozunk a magyar irodalomtörténetekbe, különböző tanulmányokba, meglehetősen hiányosaknak találjuk (ha éppen nem hiányoznak teljesen) az erdélyi szászok művészetére és irodalmára vonatkozó utalásokat. A 20. század első felében született nagyobb lélegzetvételű, összefoglaló munkák (például Pukánszky Béla: Erdélyi szászok és magyarok, Egon Hajek: Az erdélyi szász regényirodalom a XIX. században) után nemigen születtek az erdélyi németek irodalmát magyarul tárgyaló tanulmányok, s az ezzel kapcsolatos kérdések az irodalomtörténetekben sem kaptak megfelelő helyet. Említésre méltó Balogh F. András Az erdélyi szász irodalom magyarságképe című kötete, mely a kilencvenes évek közepén jelent meg, s a kezdetektől egészen a hetvenes évekig vizsgálja a szász irodalmat – igaz ugyan, csak a címben is jelzett szempont alapján. Ha eltekintünk a német nyelvű elemzésektől, melyek a 20. század második felének tekintetében szintén hiányosak, akkor Hajdú Farkas-Zoltán könyve meglehetősen légüres térbe érkezett, hiszen szinte bizonyosnak vehetjük, hogy az olvasók nagy átlagának nincsenek előzetes ismeretei az erdélyi szászság sorsáról, irodalmáról. Ezzel a sajnálatos ténnyel feltehetőleg a szerző is tisztában volt, hiszen a Heidelbergben élő író régebb óta foglalkozik a szászokkal, mint például a 2001-ben megjelent Székelyek és szászok című szociografikus munkájában. A szerző új könyve szintén a szászokról szól, s a mind szerkezetében, mind témájában érdekes mű az árulás problémáját járja körül, erkölcsi és morális kérdésekre keresi a választ, miközben az erdélyi szászok sorsát, jelenbeli helyzetét is bemutatja.

(Első nagyária) Hajdú könyvének műfaját és e műfaj sajátosságait meghatározni izgalmas feladatnak ígérkezik. A kötet öt nagyobb egységre tagolódik. A prelúdiummal kezdődik, melyben megismerjük a két főszereplőt (Hans Bergelt és Eginald Schlattnert), s az olvasó a két író életéről is adalékokat kap. A szenvtelen, szinte már közömbös hangnem első pillantásra irodalmi ismertetésre enged következtetni, melyet mindkét író esetében egy rövid, az 1959-es brassói íróper jegyzőkönyvéből való résszel spékel meg a szerző. Majd az első nagyária következik: Németország, a gundelsheimi Horneck kastély díszterme, „Bergel karosszékben ül. A háttérben befalazott kastély stukkódísze.” Kurzivált közlés a helyszínről, majd egy első személyű elbeszélő szólal meg: Hans Bergel. A nagyáriát az intermezzo követi, változó hangnem, másik szempont: szintén első személyű elbeszélő, s visszatérnek a nagyária egyes részei a mindent látó és mindent irányító elbeszélő nézőpontjából. Amellett, hogy az intermezzo a két nagyária között kap helyet, az eddigi bizonytalan és meghatározhatatlan szerkezetet még inkább elbizonytalanítja, hiszen tekinthetjük elbeszélésnek, útinaplónak, de akár feljegyzések halmazának is, melyben leginkább csak a kronológia egységes. Az intermezzo vezet át a második nagyáriára: „helyszín: A rothbergi evangélikus paplak fogadóterme. Schlattner régi porcelánokkal, ezüst teáskannával megterített asztal mellett ül.” Ha eddig nem vettük volna észre, akkor az előző, átvezető rész utalásaiból kiderült, hogy egy filmezés történetét örökíti meg a szöveg (a film valóban létezik: Balog Gábor és Hajdú rendezésében Az árulás címmel 2004-ben készült el, s az idei Filmszemlén díjat is kapott), s a kurzivált részek az operatőri beállításokra emlékeztetnek. Egy utólag megírt forgatókönyv rendezői jegyzetekkel kiegészítve, a történet és a személyek filmes megörökítése után írásbeli rögzítés. Mindezt pedig folyamatosan felülírja az egész kötetet szervező szerkezet, melynek utolsó része a kóda (Heltai Két héjjáról című fabulájának szinte teljes idézése). A fejezetcímek összeolvasása viszont már egy zenemű, a fúga szerkezetére enged következtetni. A fúga az egymást kergető szólamokra épül, melyekben ugyanazon téma vonul végig, amit minden szólam másképp közelít meg. Az árulás témája több szempontból: egyszer Bergel, máskor Schlattner, az intermezzóban pedig az elbeszélő (megjegyzem, felettébb ironikus) nézőpontja. A többszólamúság szerzői intenciója szinte már kényszeredett és erőltetett. Eredményeképp egy műfajilag alig meghatározható mű jött létre: az utólag megírt forgatókönyv és a dokumentumregény keveréke, melynek egyéni és lenyűgöző színt kölcsönöz a fúga (néha talán ráerőszakolt) szerkezete.

(Intermezzo) A többszólamúságot az intermezzóba ékelt kurzivált intertextusok is elősegítik, s a két nagyáriát összekötő fejezet rögtön egy ilyen vendégszöveggel kezdődik: „Midőn megszűnt volna a had, a madarak megidézék a puppenevert, hogy okát adná, miért hatta volna el az ő nemét, és elszekett volna tanolni az ő nemzetétől.” Ez az idézet (A négylábú lelkes állatokról, a madarakról meg a denevérekről című fabulából), ahogyan a többi is, a kolozsvári unitárius prédikátor és nyomdász, Heltai Gáspár fabuláiból származik. A szásznak született, azonban a magyar irodalom és könyvnyomtatás úttörőjének számító Heltai társadalomkritikus fabulái mondják ki gyakran az ítéletet, vagy legalábbis felvillantják egy lehetséges erkölcsi és morális magatartás lehetőségét. Ezen utalások mellett pedig a rövidebb fejezetekből felépülő intermezzóban több résznek is a Zoszima címet adta a szerző. A Karamazov testvérek című regényből ismert név akarva-akaratlanul is a szent életű sztarecet vonja be a szöveg játékterébe, s többször is úgy tetszik, mintha az első személyű elbeszélő – tanácsot várván – a legkisebb testvér, Aljosa szerepébe helyezkedne. Érdekes módon a fentebbi allúziók az árulás fölött kimondott/kimondható ítélet esetében nyerik el szerepüket, s ezzel mintha a szerző elhárítaná magától a döntés (néha talán még a véleménymondás) felelősségét (is).

(Második nagyária) A múltból minduntalan előbukkanó árulás története visszanyúlik az ötvenes évek közepére, amikor a bukaresti Neuer Wegben megjelent Hans Bergel Fürst und Lautenschläger (Fejdelem és lantos) című novellája, melyért aztán 1959-ben börtönbe került. A híres ’59-es brassói német íróperben ítélték tizenöt évre, amelyből végül ötöt töltött le. Hajdú a prelúdiumban mindkét író bírósági vallomásából idéz néhány mondatot, s ezekből kiderül, hogy Schlattner a per során Bergel ellen vallott: „Itt tudomásomra hozta, hogy politikailag többféleképpen értelmezhető könyvet írt, Fürst und Lautenschläger címmel. Ugyanakkor a könyv helyes értelmezéséhez szükséges kulcsot is elmagyarázta, hogy tudniillik a könyvbeli tirannus [Báthory Gábor fejedelemről van szó – V. F.] az író gondolatszabadságát elnyomó, mai rezsimet jelképezi.” Az árulást sokféleképp lehet értelmezni: egyrészt Schlattner elárulta ember- és írótársát, másrészt Bergel 1968-ban elhagyta szülőföldjét, amit szintén lehet árulásként interpretálni. A két nagyária, melyben egyenként megszólalnak az írók, egy-egy védőbeszéd, a történtek és nem utolsósorban a szászok történelmének sajátos értelmezése. A szimmetrikus szerkezet révén mintha kiegyensúlyoznák egymást, de a mérleg nyelve mégis Schlattner felé mutat. Úgy tűnik fel, mintha az ő bűne lenne a súlyosabb, az elfogadhatatlan. S az intermezzót minduntalan átszövő iróniának szintén ő a célpontja: hajdani tettének bemutatása, a jelenlegi börtönlelkészi feladatain való – gyakran hosszadalmas és néha már fárasztóan gúnyolódó – elmélkedés egyértelműen szemlélteti Hajdú álláspontját, s egyúttal rányomja bélyegét az átvezető részre. A Romániából emigrált szerző – Bergelt védve, Schlattner vétkét egy kissé talán felnagyítva – mintha önmagát is védeni akarná, s ez az intenció többször átüt a szövegen. Mindezek ellenére azonban a kérdés nyitva marad, az árulás megítélését jószerével csak a Heltai-idézetek végzik el, s így a mű (regény vagy dokumentumregény?) hiteles kordokumentumként áll a befogadó előtt, aki két ember problémáin keresztül rálátást nyer az erdélyi szászok történelmére és majdnem teljes kivándorlására.

(Kóda) „Ha ifjúkorodban megadják, vedd el. Ne halaszd vénségödre: Netalántán akkoron nem adják. Héjába leszen akkor zarándokjárásod. Etc.”

(Koinónia, 2004)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben