A tetem-totem rejtélye, avagy Sherlock Holmes a tlingitek földjén

regényrészlet

A repülőút

Megvallom, nehezemre esik a beszéd, nem szoktam leírni, mi történik velem. A repülőúton Seattle-en és Juneau-n át Yakutatban azonban csak én voltam Holmes úrral, hát engem kértek meg, mondjam el, mi történt. Az uraknak – úgy értem: Holmes úr barátainak – az volt a véleményük, szükség van arra is, ami velünk akkor történt, Holmes úrral és velem, Thák Khuát-ival. Akár fontosnak tűnik, akár nem. Nekem persze fontos volt, legalábbis rendkívüli, hiszen nem ismertem addig nyomozót, olyan híreset, mint Sherlock Holmes, aztán egyáltalán nem. Fárasztó is volt az előszoba ajtaja előtt tanyázni, és úgy tenni, mintha fel se venném modortalanságát, durvaságát. Értettem persze, hogy azt szeretné, ha eltűnnék. Értettem azt is, hogy nem is sejthetem, miféle ember, amikor nem vagyok ott. Érteni azonban egy dolog, megérteni egy másik. Elviselni pedig egy harmadik.

Amikor beengedett, kicsit már más volt, de csak amikor másodszorra engedett, hívott be, kezdtem megismerni. Erre szükségem volt, hiszen feladattal mentem. Éreztem, frusztrált fehérember, de annyit már észrevettem: olyan, aki csak akkor frusztrált, amikor érdeklődik. A hangsúly, amivel odaszólt hozzám: „Jöjjön be, ha már a foglya vagyok”, olyan hangulatról tanúskodott, amelyik azt sugallta nekem, azért mondja magát a foglyomnak, mert kíváncsi lett. Ez volt persze kezdettől fogva a célom. Tudom, hamar rájött, de nem elég hamar. Nem jöhetett rá elég hamar. A városi emberek érzékei – nem eltompultak, ahogy egyesek mondják nálunk – átrendeződtek. Figyelmük, gyanakvásuk, bizalmuk egészen másféle, mint a miénk, legalábbis mint az enyém. Én úgy ültem ott az ajtaja előtt, mint az erdőben, amikor várom, hogy lépre menjen a vad, aki persze nem vad, nem vadabb, mint én, csak más; mások az elvárásai.

A második beszélgetés utáni reggel egymás mellett ültünk a repülőn. Tőlem Holmes úr nem tudott meg semmi többet Frank meggyilkolásáról, de úgy nézett rám olykor, mint aki saját magától megtudta, hogy különleges rejtély vonzásában viszi a gép. Nemcsak a rámnézés tette. Volt egy megjegyzése: „Tudja, Marvin, ha a barátom, aki éppen akkor telefonált, amikor mondtam magának, hogy jöjjön be, nem említi a tlingiteket, most talán nem ülnénk itt együtt.” Nem gondolom, hogy ez igaz: ismerem képességeimet, és nem is kérdeztem, hogyan említett minket a barátja, de annyi biztosnak tűnt, hogy nem felületesen. Abban a telefonhívásban véletlen segítséget kaptam, felfokozott kíváncsiságot és mindazt, ami nála a kíváncsisággal jár. Holmes úr, azóta sokszor megtapasztaltam, bámulatos tudott lenni, olyan nyomolvasó, amilyenek mi már nem vagyunk, az őseink lehettek. Egyszer, éppen Grönland fölött repültünk el, hozzám fordult:

– Látom, özvegyasszonytól vette az ingét a juneau-i Sears áruházban.

Megvallom, elképedve néztem rá:

– Honnan tudja, hogy Juneau-ban vettem, és ráadásul a Searsnél?

– Gyerekjáték, Marvin, gyerekjáték. Az a skót mintás piros flaneling, amit hord, nagyon elterjedt. A felületes szemlélődő és a dolgokban járatlan csak annyit lát, hogy skót mintás, flanel és piros. Ha viszont ránéz az enyémre, mert szórakoztatására, míg az előbb aludt, átcseréltem az ingem – a kézipoggyászomban mindig van egy váltás ing, nyakkendő és nadrág, hiszen utazás közben bármi történhet, piszkos ruhában pedig nem szeretek lenni –, rögtön láthatja a különbséget. Látja?

Végigmértem az ingemet, aztán az övét, majd megint az enyémet, és nem tehettem mást, bólintanom kellett:

– Sötétebb a piros, egész másféle kék szál van beleszőve, és nem is flanel, hanem gyapjú.

– Kitűnő – derült fel Holmes arca. – De hát a magáé sem tiszta flanel, van benne műszál. Megvallom, aránytalan az előnyöm. „A megvadult borbély” nevű esetemben – amit nem ismerhet, mert még nem írta meg senki – hosszasan kellett foglalkoznom skót flanelingekkel. Az áldozatot ugyanis abban találták, a kandallóba gyömöszölve. Gyanúmnak engedve nemcsak azt kellett megállapítanom, hogy az inget már a gyilkosság után húzták az áldozatra, de azt is, honnan való. Így, ezen a nyomon elindulva akadtam végül is a tettesre, persze csak az­után, hogy százával hasonlítottam össze egymással a különböző országokban és a különféle cégek számára gyártott és forgalomba hozott skót mintás flanel- és nem csak flanelingeket. A maga ingét Tajvanban gyártották, másodprodukcióban, műszállal keverve. Keverés nélkül Amerikában a Macy nevű áruházban kapható, Angliában a Selfridgesnél. A szín festékanyaga középolcsó, m–12-es. Drága színekkel ugyanez a minta a Bloomingdale áruházban található, nálunk az Harrods­nál, Nyugat-Berlinben pedig a KDW nevű áruházban. Az m–12-es festék azonban túlságosan színehagyónak bizonyult, a Sears át sem akarta venni az első legyártott mennyiséget, írtak is erről annak idején a szaklapok. Végül is átvette, de csökkentett áron. Mivel nem volt belőle sok, kis és zárt piacon akarta áruba bocsátani. Ez már az én következtetésem. Persze a nagyvállalatok forgalmazási technikái ismeretében kockáztatom meg. Megvallom, magából az ingből nem tudtam volna meg, hogy Alaszka volt az a kis és zárt piac, de mivel maga onnan jött, a következtetés nem esett nehezemre. Az ing új, ezt minden gyerek észrevenné. Maga nyilván a nagy út előtt vette. Mivel Yakutatban nincs Sears, Seattle-ben más a piac, és maga a saját szavai szerint Juneau-ban szállt gépre, onnan repült Seattle-en át Londonba, csakis Juneau-ban vehette.

– Kaphattam volna ajándékba is – tiltakoztam, de tiltakozásomon átüthetett a zavarom. Úgy éreztem magam, mint akit rajtakaptak valamin, vagy mintha lehúzták volna rólam az inget. Mintha loptam volna.

– Abban máshogy feszítene – mosolygott rám Holmes –, mint egy olyan új ingben, amelyet saját maga vett. Azok a pillantások, amelyeket időnként az ingére vetett, győztek meg arról, hogy valamiképp rendkívüli holmi. Ajándék lónak nem nyugtalankodva nézi meg az ember a fogát, mint aki arra kíváncsi, jót választott-e. Annál arról van szó, hogy az ajándékozó miért vagy miért nem találta el az ember ízlését.

Holmes úr mondhatta volna mindezt bántóan, de nem úgy hatott. Most már igazi kíváncsisággal kérdeztem:

– De miért özvegyasszony?

– A Searsnek rosszak a tapasztalatai a férjes asszonyokkal, ezért fiatal lányokat vagy idősebb özvegyasszonyokat foglalkoztat: azok könnyebben tűrik el a kis­fizetést. A férfiruhákat általában férfi elárusítók kezelik, de az ingeket meg a zoknikat, no meg a nyakkendőket is inkább nők. Maga viszont, ne haragudjon, ez a benyomásom, nem venné szívesen, ha fiatal lány szolgálná ki. Ha módja van rá, inkább fordul meglett asszonyhoz segítségért. Valójában csak sejtem, hogy az elárusítónő özvegy volt, nem is tudnám bizonyítani; abban viszont eléggé biztos vagyok, hogy idős volt, nem fiatal.

– Özvegy is volt – búsultam el. – Egy távoli rokonom özvegye. Azért is mentem a Searsbe, tudtam, ott dolgozik, és megbízhatok benne.

De nem búsultam igazán, sőt inkább örültem. Jó emberre esett a választásunk, nem tettem meg hiába ezt a nagy utat. Lehet, hogy már ekkor gondoltam, azóta, tudom, sokszor, hogy Holmes úr annyiban volt fölényben, amennyiben sokkal nagyobb, bonyolultabb, az adott helytől jóval elvonatkoztatottabb világot vett figyelembe, mint mi. Emberi világot, mondanám most, mi inkább állatit, ami nem leszólás, nem is dicséret, mint egyes fehéremberek gondolják, csak tényközlés. Mi valamiképp a magunk tlingit-életét a körülöttünk élő állatok életéhez illesztve gondoltuk el. Ezt antropológiaórán mondta az egyik tanárom, és igaza volt.

Hozták az italokat, aztán az ennivalót, végül a kávét, illetve teát. Középkorú légikisasszony szolgált fel. Holmes úr teát kért. Amikor a légikisasszony önteni akarta volna a forró vizet – a teazacskót az utasnak kellett beledobnia –, Holmes úr hirtelen megállította:

– Ne abba a pohárba, ide, az enyémbe – mutatott a maga előtti tálcán várakozó plasztikcsészére.

– Ebbe több fér – mondta a kisasszony, megemelve a kezében tartott tölcsérpoharat.

– Nem szeretem, ha kivételeznek velem – mosolygott Holmes úr. Miután megkapta a forró vizet, odanyúlt a gurulókocsi tetején üresen álló tölcsérpohárhoz, és a meglepődésében ügyetlenül közbeavatkozó nő mozdulatát kivédve magához húzta.

– Nini, ebben van valami – nézett fel az elvörösödő légikisasszonyra. – Megkérdezhetem, mi ez a por?

– A felügyelő adta – mondta akadozva a nő.

Holmes úr kérdőleg nézett rá. A légikisasszony tehetetlenül csóválta a fejét, aztán zavartan bökte ki:

– Azt mondta, ön orvosi felügyelet alatt van, orvosságot kell szednie, de nem akarja bevenni, ezért úgy kell a csészéjébe tennem, hogy ne vegye észre.

– És a felügyelő neve?

– Ian Wilbur. Most itt kifecsegtem az egészet – bosszankodott a nő –, de annyira meglepett.

– Maga is engem – mosolygott rá vissza Holmes úr. – Fogalmam se volt, hogy orvosi felügyelet alatt állok.

– Tévedtem volna? – nézte a légikisasszony az ülés számát.

– Lehet, hogy nem – nézett a pohárba Holmes úr –, de ezt csak akkor tudom meg, ha kielemeztetem a por összetételét. Abban azonban eléggé biztos vagyok, hogy magának nem volt joga valamit is a poharamba tenni, ha én nem kértem meg rá. Szabad a nevét?

– Jill McClaren – mondta nő, és ezúttal elsápadt.

Holmes úr azonban barátságosan nézett fel rá:

– Ha tényleg a felügyelőtől kapta, nincs mitől tartania.

Zsebéből kis plasztikzacskót húzott elő, beleütögette a port, a poharat pedig a gurulókocsin lógó szemeteszsákba dobta.

– Ha nem csalódom és nem tévedek, már érdeklődni kezdenek irántam – fordult végre hozzám. – Kár, hogy nem tudhatom meg rögtön, mit akartak a testembe csempészni. Seattle-ben, amíg a csatlakozásra várunk, beadom az egyik laboratóriumba; mire Juneau-ba érkezünk, már tudni is fogom.

– És a felügyelővel nem beszél? – kérdeztem.

– Azzal várni kell – rándította meg a vállát. – Lehet, hogy a nő hazudott, de az is, hogy a felügyelőnél tényleg megjelent valaki, igazolta magát mint orvos, és előadta ezt a buta történetet arról, hogy tudtom nélkül gyógyítania kell engem. Hihetetlen, hogy miket el nem hisznek az emberek, különösen, ha szakértők mondják nekik.

Más esemény nem volt, olvastunk, olykor beszélgettünk. Megkérdezte például, hogy mi a viszony a tlingitek meg a kwakiutl indiánok között, ő ugyanis szőtteseik meg totemoszlopaik között eddig igen nagy hasonlóságot látott.

– Sok a különbség – mondtam –, nem tudom, hogyan magyarázzam. Azok Kanadában élnek, Brit Kolumbiában.

A kérdésre, hogy ez miért fontos, nem tudtam, hogyan válaszoljak, eddig így nem gondolkoztam el róla. A tlingitek egy része, véltem, megmaradt az ortodox egyházban azután is, hogy az Egyesült Államok megvette Alaszkát Oroszországtól, a kwakiutlokat viszont csak a különféle protestáns egyházak misszionáriusai környékezték meg. Holmes úrnak ez nem felelt meg, azt mondta, az oroszok csak jó száz évig voltak ott, a szőttesek mintázatát feltehetőleg nem befolyásolta az orosz gyarmatosítás. Erre nem tudtam mit mondani. Hát ezt mondtam:

– Nem tudom, hogyan magyarázzam. Kérdezzen meg nálamnál okosabbakat. Bonyolult dolgok ezek. A dédapámat is Willie-nek hívták, nem Vladimirnek, ami sokkal gyakoribb név volt. Minket végül is úgy adtak el az oroszok, együtt a földdel, az erdőkkel meg a folyókkal, mint a nyulakat, a medvéket meg a lazacokat. Azoknak odaát jobb volt. Mi mintha jobbágyok lettünk volna, holott nem azok voltunk. 1867-ben, amikor eladták Alaszkát, már jogilag sem lehettünk néhány éve, de ténylegesen mi sohasem voltunk, ahogy rabszolgák se. Minket a magunk joga kötött a földhöz meg a vízhez. Szabadságunkban lettünk rabok, szabad rabok. Minket elsősorban a magunk múltja köt, nem a fehérember törvénye.

De hát ez sem így van, tudtam, sóhajtottam. Tovább kellett magyarázkodnom:

– A törvény mégis belebeszél Willie Marvin sorsába, ez a baj. Ezért kuszálódunk annyira össze. Ha fölír a rendőr, Thák Khuát-it nem írhatja fel, csak Willie Mar­­vint. Thák Khuát-inak nincs jogosítványa. Gondolja meg: amikor Thák Khuát-i pereskedett a földért, hogy visszakapja a fehérektől, Willie Marvin kapta vissza a saját kormányától. Épp ez a baj – figyeltem fel erre magam is hirtelen –, ez a bökkenő. Pereskednünk kellett, hogy megkapjuk azt, ami mindig is a miénk volt. Aztán a megkapottat bérbe kell adnunk vagy el kell adnunk, hogy érezhessük és bizonyíthassuk, elsősorban magunknak, hogy tényleg a miénk. Holott sose volt az a miénk, ahogy mi sem voltunk az övé: együtt voltunk. Ami volt, együtt volt. Ami pedig most van, már meg van osztva.

Holmes úr úgy vélte, a kwakiutlok esetében sem más a helyzet. Ennek persze ellent kellett mondanom, hiszen Brit Kolumbiát sohasem adták el, vették meg, azok ott jobban illeszkedhettek a modern világba. A mi sorsunkat mintha még a feudális világ pecsételte volna meg.

– Ez a baj – magyaráztam –, mi öregebbek vagyunk. Mi már az előtt is öregebbek voltunk, mielőtt a fehérember valaha is kikötött volna a partjainkon. Ezt a különbséget látni a szőtteseinken, a totemoszlopainkon, a festett ládáinkon is. Nekünk más a történetünk, mi máshogy történtünk. Valahogy, valamiért megakadtunk egy ma korábbinak gondolt világban, miközben éppen abból pusztulunk ki. Holott egykor mi voltunk az erősek, a kwakiutlok csak rabszolgáink lehettek.

– Willie, Willie – tiltakozott Holmes úr –, miért onnan nézi a dolgot? Az orosz cár talán még, megszokásból, hűbérúrként adta el Alaszkát, az Egyesült Államok elnöke azonban minden bizonnyal üzletemberként vett ingatlant.

– Amire az ingatlanból szövetségi állam lett – sóhajtottam –, tudja egyébként, mikor?

– 1947-ben.

– Igen. Addigra Thák Khuát-inak csak a neve maradt. Na meg a státusa, hogy más faj, nem fehér. Be se mehetett a vendéglőbe, a szállodába, ki volt írva: „Kutyáknak és indiánoknak tilos.” Egy olyan országban, amelyik azzal büszkélkedik, hogy Isten minden embert egyenlőnek teremtett. Végül aztán kiharcoltuk, hogy egyenlőek legyünk, évtizedekbe került, csak most már nincs igazán, aki egyenlő lehetne. Alaszkának talán jó, ami történt, de nekünk, tlingiteknek már késő.

– Akkor miért fogadtak fel engem? – érdeklődött Holmes úr, kissé bosszúsan.

– Magam sem tudom – néztem rá. – Engem csak küldtek. Majd a többiek megmondják.

– A gyilkosság, amit fel kellene derítenem, tehát ennek a része – mormogta szomszédom.

– Futunk a pénzünk után – gondolkoztam hangosan. – Szó szerint a pénz után: most a miénk, ha nem is a magunk jogán, de mégis olyan jogon, amit a magunkénak kell mondanunk, élhetünk vele. Ha nem élnénk vele, ki lennénk semmizve, ha élünk vele, megsemmisülünk. Ez ám a szabad választás, a nagy szabadság! Ebben csak megszakadnunk lehet. Harakirit követünk el, hogy éljünk, és csak addig élünk, amíg szétszakadunk.

Holmes úr erre felütötte a fejét.

– Érdekes – mondta. – Egy magyar költő sorai jutnak erről az eszembe:

Az ég futócsillagai vagyunk,
Csak addig élünk, míg lezuhanunk.

Úgy éreztem, a vers az emberekről általában szól, én viszont nem arról beszéltem. Más, ha én zuhanok, egy ember, és más, ha egy egész nemzet, én pedig úgy érzem, én is zuhanok, ha a nemzet, a nemzet is, ha én, és egyiktől se zuhan maga az ember, az emberiség. Ezt el is mondtam neki, de ő nem akarta érteni, bölcselkedett:

– Rosszul érzi. Hiba, ha azonosulunk a gyerekeinkkel, ha magunkkal azonosítjuk őket. Rájuk kell bízni, hadd azonosuljanak ők, ahogy ők tudnak, ahogy nekik tetszik.

– Magának könnyű – vetettem ellen. – Maga angol. És különben is, van magának gyereke?

Elvörösödött:

– Nem szó szerint gondoltam.

Erre viszont nem volt mit mondanom.

A kulcs

Seattle-ből Juneau-ba kaptak gépet, onnan Yakutatba már nem. Holmes a Bara­nof Hotelben szállt meg, Willie rokonoknál, de nem sietett hozzájuk, hát Holmes indítványára megebédeltek.

– Ha van kedve, és nem fáradt, kimehetnénk a városba – mondta Holmes ebéd után. – Még sohasem jártam itt, és érdekel a város. Végül is Alaszka fővárosa, a híre is legendás.

– Az aranylázra gondol?

– Arra is, de úgy olvastam valahol, másért is hívják „Kis San Franciscónak”.

– Hasonlít rá, mondják. Én még sose jártam San Franciscóban, de nem értem, hogyan hasonlíthat hozzá. Juneau-t hegyek veszik körül, San Franciscót pedig, amennyire tudom, a tenger. Azokból az időkből, amelyekre Holmes úr célzott, nem sok maradt meg. Néhány ház meg az orosz ortodox templom, a Szent Miklós, az igen. Pár percre van innen, megmutathatom.

Megindultak, és minden terv és meggondolás nélkül sétáltak egyik utcából a másikba, Holmes rá-rákérdezett egy-egy épületre, utcanévre, majd szórakozottan hallgatott. Hirtelen észlelte, hogy baj van, de már későn. Valamivel előttük és mögöttük autó állt meg, emberek ugrottak ki mindkettőből, megragadták őt is, az indiánt is, őt az első autóba gyömöszölték, az indiánt a hátsóba, és elszáguldottak. Holmes nem látta, merre mennek, lenyomva tartották a fejét. Elrablói néhány perccel később levették tarkójáról és hátáról a kezüket, és engedték, hogy felüljön.

– Sajnos, ez nem megy másként – mondta az egyikük, szinte udvariasan. – Utasítást kaptunk, hogy vigyük el magukat.

– Hova?

– Hamarosan meglátja. Amennyire tudom, egy kis beszélgetésre.

– Kivel?

– Ezt csak ő mondhatja meg – mosolygott bocsánatkérően a mellette ülő középkorú férfi, akit útitársnak nemigen lehetett mondani.

Egy elhagyottnak tűnő épület udvarában álltak meg, Holmest kitessékelték az autóból, látta, az indiánt is, akinek a szeméről csak akkor vették le a kötést. Ugrani akart, Holmes azonban leintette:

– Nyugalom, Marvin, kíváncsi vagyok, ki hívott meg ilyen határozottan.

– Tudtuk, hogy nem fog tiltakozni – mondta kevéssel később egy kövér arcú, nyakkendős férfi barátságosan. Közepes nagyságú, üres szobában állt, bal oldalánál magas fiatalember, mindkét keze szürke felöltője zsebében nyugodott. Nem buddhaszobrocskák talizmánjain, gondolta Holmes. – Azt azonban köszönöm, hogy útitársát is lebeszélte a közbeavatkozásról.

– A kezdeti stádiumban minden információ fontos – viszonozta a barátságos hangot Holmes.

– Mire lenne kíváncsi?

– Például arra, hogy hol vagyok.

– Mit gondol, miért akartunk beszélni magával? – kérdezte még mindig szelíden a kövér arcú férfi.

– Ahhoz tudnom kellene, hogy kik maguk – magyarázta türelmesen Holmes.

– Ne játsszon velem – csattant fel a kövérarcú. – Maga nagyon jól tudja, hogy mi mit akarunk.

– Én csak azt tudom – felelte Holmes –, hogy nem tettek el láb alól, hogy fenyegetni akarnak, hiszen elmondhatná mindazt, amiről egyelőre hallgat, a szállodám előcsarnokában vagy kávézójában is. Azt is tudom, egyelőre nem is akarnak eltenni láb alól, hiszen akkor egyedül hoztak volna ide. Egy embert mindig könnyebb megölni, mint kettőt. Valamit akarnak tőlem, csak még eddig nem mondta meg, mit, és mit adnak cserébe.

– Az életére nem gondolt? – kérdezte provokatívan a másik.

Holmes a fejét csóválta.

– Nem tudom, hogyan értessem meg magával, hogy engem nem érdekel, mikor halok meg. Holmesnak már nem lesz képzelete, nem marad belőle, ami gondolkodna, ami megbánhatná, hogy egy ügy felderítése közben halt meg. Mondhatnám persze úgy is, hogy engem nem lehet megölni, én sose halok meg, halhatatlan vagyok, mint az istenek. Legföljebb száműzni lehet őket, többé-kevésbé kellemes történetekbe, ahogyan a kihalt nyelveket olvasható szövegekbe, a kihalt népeket pedig még tapogatható tárgyakba. Ez a barátom itt – mutatott Thák Khuát-ira – talán megéri, hogy az ő népe is kihal. Azt írták pár éve, hogy 2010-re már nem lesz tlingit nyelvet beszélő indián.

– Hagyja ezt a link dumát – csattant fel a kövér arcú, piknikus férfi. – Nekem ne povedáljon kultúrtörténeti marhaságokat, nem iskolában van, ha nem vette volna észre.

– Én csak jelezni akartam, hogyan gondolok az életemre – vonta meg a vállát Holmes. – Ha nem akar tanulni, nekem úgy is jó. Az iskolakerülők is emberek, csak engem nem érdekelnek.

– Tudtuk, hogy nem fog akadékoskodni, azt is, hogy tudja, Marvin úr jelenlétére miért van szükség, és feltételeztük, hogy...

– Bocsánat – vágott közbe Holmes –, Marvin úr jelenlétére maguknak több okból lehetett szükségük, attól függően, hogy maguk kik. Ezt ugyanis még min­dig nem volt hajlandó elárulni. Még az is lehet, ami engem illet, hogy mindez afféle agyafúrt próba, megbízóim tudni szeretnék, szorult helyzetben hogyan viselkedem.

– Atyaisten, Holmes! Maga dögre komplikál mindent – kiáltott fel meglepetten és megrökönyödve a kövérarcú. – Mindegy, kik vagyunk, értse meg. Arról szól a játék, hogy nem akarjuk, hogy maga a hegyes orrával tovább harkálykodjék. Kopjon le, érti, ezt akarjuk.

– „Tovább harkálykodjék”, nem rossz – mondta Holmes. – Verseket is szokott írni? De aztán az a leverő „kopjon le”!

– Ez minden, amit mondani tud?

– Én minden pillanatban többet tudok, mint amennyit mondok – mondta kimérten Holmes. – És nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy lemondok arról, amit még nem tudok. Valaki gyilkolt, valakit megöltek, ez két tény. Ha van, aki gyilkoltatott, az a harmadik. Az, hogy idehoztak, újabb tény, mondjuk a negyedik.

– Pierre – szólt a kövérarcú a mellette álló magas férfihoz –, vigyed, a tiéd.

– Azzal, hogy lelövet – kiáltott Holmes –, nem törli ki ezt a negyedik tényt, mindössze újabbakat teremt. Újabb tetemmel, újabb gyilkossal, esetleg újabb gyilkoltatóval boldogítja a világot.

– Végezz velük – mondta kurtán a kövérarcú.

Dörrenés. Holmes meginog. Sűrű füst lepi a szobát. Lábak dobogása, szitkozódás, kintről feltúrázó autók zaja. Holmes kitámolyog, kint Willie Marvin ül a kopott füvön, és tapogatja a bal lábfejét.

– Irgalmatlanul ráugrott az a bandita, amikor megragadtam – magyarázza Holmesnak. – A cipője azonban itt van – emeli a magasba a bizonyítékot.

– Kitűnő – biccent Holmes. – Tudja, hol vagyunk, merrefelé?

Az indián megrázza a fejét, aztán feltápászkodik, és kérdőn néz Holmesra:

– Hát ez meg mi volt? Az egész. Van fogalma róla?

Holmes egy ideig hallgat, aztán felhorkan:

– Érdekes, mindenképpen érdekes. Vajon lesz-e folytatása? Ez a kérdés, Mar­vin, ez a kérdés. Jöjjön, keressünk taxit.

A taxikeresésben azonban megakadályozta őket egy nő. Öreg volt, és mintha a föld alól bukkant volna elő. A járdán keresgélt valamit, és közben sopánkodott:

– Nem találom, hát sehol sem találom, jaj istenem, hova lett, hol vesztettem el, csak itt lehetett.

Holmes nézte egy ideig, aztán nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:

– Segíthetek?

– Átmentem már rajta, lelkem, nem is tudom, hányszor – nézett fel rá az öregasszony –, de csak nem találom. Segíthet, ha már kérdi, a kulcsaimat keresem, madzaggal vannak összekötve, biztos elvitte valaki, holott minek, mit kezd vele – nézett ismét Holmesra –, kérdem én, minek.

Az indián megkérdezte, honnan gondolja a hölgy, hogy éppen itt veszítette el.

– Itt ütöttek le – felelte az öregasszony. – Hölgy pedig nem vagyok. Ha anélkül nőttem föl, anélkül is halok meg, engem ne hölgyezzen le senki. Eszembe juttatja, hogy már nincsenek igazi hölgyek. Olyanok, akik nemcsak nők, nemcsak asszonyok, hanem hölgyek, ha érti a szót – vetett az indiánra egy némileg lesajnáló pillantást. – Amikor fiatal voltam, még voltak. Aztán kihaltak. Ahogyan mi is kihalunk előbb-utóbb, akárcsak az örvös bagoly.

– Ki ütötte le és mikor? – mustrálta Holmes az öregasszonyt.

– Hátulról jöttek, nem láttam.

– Többen?

– Azt nem tudom.

– Akkor miért mondja többes számban?

– Mert úgy gondolom, azért. Merthogy kétfelől jött a hang, nem tudtam, merrefelé forduljak, aztán már nem fordultam semerre, csak rogytam, mint akit tarkón vágtak. Nem csoda, hiszen az is történt.

A kérdésre, honnan tudja, hogy akik leütötték, nem vitték-e el a kulcsokat is, azt felelte felháborodva, onnan, hogy a kezében voltak, amikor magához tért, és szedelőzködött a járdáról. A kulcsok pedig azért voltak a kezében, mert ki akarta fújni az orrát, éppen nyitotta a táskáját, zsebkendőt keresett benne, és mivel a kulcsok fölül voltak, kézbe vette őket, úgy kotorászott a táska mélyén.

– Azt pedig onnan tudom, hogy itt ejthettem ki a kezemből, mert ott – bökött fejével oldalvást az utcasarok felé –, ahogy befordultam, jutott eszembe, istenem atyám, a kulcsok, hova lettek. Jöttem vissza, de nem találtam őket sehol. Kínomban hazamentem, illetve a rendőrségre. Mondtam, nyissák ki az ajtót, mert én kulcs nélkül nem tudom.

– Mikor történt mindez? – érdeklődött Holmes, miközben azon töprengett, honnan és hogyan került elébük ez az öregasszony.

– Mikor, mikor – dohogott az öregasszony türelmetlenül. – Mintha nem lenne mindegy, mikor. Tegnapelőtt volt két hete, ha éppen tudni akarja.

Holmes felsóhajtott.

– Gyerünk, Marvin – mondta –, keressünk taxit.

Thák Khuát-i azonban az asszonyt figyelte.

– Nem ismerjük mi egymást? – töprengett.

– Honnan gondolja?

– Magam sem tudom – csóválta fejét az indián, miközben még mindig az öregasszony arcát vizsgálgatta. – Amikor azt mondta, „örvös bagoly”, ahogyan mondta, valami motoszkálni kezdett bennem.

– Motoszkálni? – Az öregasszony rosszallóan nézett az indiánra. – Pedig ott volt a repülőtéren a busznál is, amikor a húgomat a kórházba vittük.

Thák Khuát-i felkiáltott:

– Akkor mondta, igen, akkor: „Nem baj, Margie, menj csak, úgyis kimúlunk előbb-utóbb, akárcsak az örvös bagoly.” A busznál mondta, amikor Frank Wil­low anyját segítette fel a kocsi lépcsőjén. Mintha látnám, ahogy a könyökénél fogva tuszkolja fel.

– Ha még csak az anyja lett volna – sóhajtott az öregasszony, és ismét a földre vetette kereső szemét.

– Mit mond? – riadt rá az indián.

– Thák Khuát-i – nézett az öregasszony az indián szemébe –, amikor annyi idős voltam, mint te, jobb volt az emlékezőtehetségem, még ma is jobb. Ezért pusztulunk ki, ezért bolondult meg az én szegény húgom is. De nekünk már mindegy – sóhajtott, fintorgott egyet, megfordult, és megindult az utcasarok felé.

Az indián utánaeredt. Holmes az állát dörgölve töprengett. Az öregasszony szapora léptekkel ment tovább, aztán leintett egy szembejövő taxit, és elhajtott vele. Másik taxi nem jött se jobbról, se balról, az indián dühöngött, Holmes azonban mintha elégedetten fejezte volna be töprenkedését.

– Gyerünk – mondta –, majd csak jön valami jármű. Az öregasszony úgyse mondott volna most többet, ha meg szükségünk lesz rá, megtaláljuk. Az a fő, hogy találtam egy kulcsot.

– Az öregasszonyét?

– A másik öregasszonyét – felelte Holmes. – Itt van a fejemben, nem veszítem el.

Kevéssel később, amikor egy másik taxival visszaértek a szállodába, és felmentek Holmes szobájába, Holmes felhívta a taxivállalatot. Bejelentette az ügyeletesnek, hogy ilyen és ilyen rendszámú taxiban hagyott valamit. A Baranof Hotelben szállt meg, és igen megköszönné, sőt, meg is hálálná, ha a taxis odajönne, még akkor is, ha semmit sem talált a kocsijában. Hiszen tudja talán, ki volt a rá következő utas, és emlékezhet rá, hova vitte.

– Rögtön észrevettem, hogy benn felejtettem az aktatáskám – magyarázta a telefonba –, de a taxis nem vette észre, hogy utánakiáltok. Befordult az első sarkon, csak arra volt időm, hogy megjegyezzem a rendszámát.

Hamarosan felszóltak a portáról, hogy megjött a taxija. Holmes lesietett, és a sajnálkozó férfinak, aki valami tévedésről beszélt, hiszen az urat még sohasem látta, megmagyarázta, hogy nincs tévedés, ő nem hagyott semmit sem abban a kocsiban, amelyikben sohasem ült, viszont tudni szeretné, hova vitte azt az öregasszonyt, akit egy jó órája vett fel a Nelson Streeten. A taxis szabadkozott, de csak az ötvendolláros bankjegyig, Holmes pedig gondosan noteszébe jegyezte a címet.

– Megvan az öregasszony címe – mondta, újra a szobában, Willie-nek. – Persze maga is meg tudta volna szerezni, hiszen ismerték egymást. Furcsa véletlen. Az is furcsa, hogy maga nem ismerte fel rögtön, ő pedig még a maga nevét is tudta.

– Nem emlékszem, hogy láttam volna máskor – szabadkozott Willie –, de ő engem nyilván ismert. Engem sokan ismernek. Gyakran köszönnek olyanok, akikről nem tudom, kik. Merthogy engem sokat küldenek ide meg oda, ahogyan Londonba is engem küldtek. Azt szeretik bennem, tudom, hogy nem kérdezősködöm. Vannak, akik együgyűnek mondanak, azt is tudom, de hát ami nem az én dolgom, az nem az enyém. Azzal törődök, amivel megbíztak; ha valamiről hallgattak, biztos megvolt rá az okuk. Én ilyen vagyok. Azt mondják rólam, hogy hallgatag, szófukar, pedig nem. A tlingitek amúgy is szófukarok, ez a hírünk.

– Remélem, az öregasszony nem lesz se hallgatag, se szófukar – mondta Holmes. – Hamarosan kiderül, mert most odamegyek hozzá.

Gyalog ment a 11. utcába. A portán azt mondták, jó félóra séta, és bár Holmes első gondolata a taxi volt, mire kilépett az utcára, már elhatározta, jó lesz járni egyet, meg a várost is jobban megismeri, ha gyalog megy. A Seward utca végében hatalmas totemoszlopot látott, vagy tíz méter magas volt, és szerette volna szemügyre venni, de arra gondolt, ezt bármikor megteheti, az öregasszonnyal viszont mielőbb beszélnie kellene. Hát továbbment, és a kormányzó palotájánál, ahol szintén állt egy totemoszlop, megint csak elnapolta a szemügyrevételt, pedig érdekes, számára alig vagy egyáltalán nem azonosítható figurákat látott rajta. Elment egy csúf márványépület előtt is, kiderült, az volt az alaszkai parlament. Végül, egy zsákutcából kikeveredve, elérte a 11. utcát, és megtalálta a házat. Már csak az öregasszony volt hátra. Nem tudta, hogy hívják, viszont emlékezett a húga nevére, és ennek ismeretében bízva találomra becsöngetett az egyik la­kásba.

Fiatal nő nyitott kaput, kezében seprűvel.

– Bocsánat – mondta Holmes –, a Margie nővérét keresem.

– Miféle Margie-ról beszél? – ráncolta homlokát gyanakodva a fiatalasszony.

– Hát az öreg yakutati asszonyról, aki megbolondult, és intézetbe került itt, Juneau-ban.

– A Florence húgára gondol? Az ott Florence csengője – mutatott az egyikre. – Azt hiszem, otthon van, mintha az előbb jött volna haza.

Becsukta a kaput. Aztán kinyitotta.

– Nem akartam udvariatlan lenni, bocsánat, jöjjön be, ha már csengetett neki. Ott, jobbra a második ajtó.

Alig mondta, az ajtó kinyílt, és az öregasszony nézett ki rajta kíváncsian.

– Látogatója van – mondta a fiatalasszony, biccentett Holmesnak, és eltűnt a folyosó sarkában nyitva álló ajtó mögött.

– Magát már láttam valahol, mit akar tőlem? – mormogta az öreg.

– Honnan tudja, hogy akarok valamit?

– Mi másért jönne hozzám? Amúgy is, az emberek mindig akarnak valamit. Csak nem találta meg a kulcsaimat?

Holmes a fejét rázta:

– Nem, asszonyom. Viszont jól sejtette, szükségem lenne valamire. Nem zavarom sokáig, ígérem.

– Remélem, nem pénzre – nézett rá gyanakodva. – Nem úgy néz ki, de manapság már nem lehet tudni. A milliomosok rongyokban járnak, a svihákok meg kicsípik magukat, mint Szaros Pista Jézus nevenapján. Ha érti, mire célzok a nagyágyúval.

– Egy kevés információra lenne szükségem, semmi másra, és kevéssel beérem.

– Aztán miről akar maga informálódni, amihez rám van szüksége, maga nagy szerény? Na, lépjen be, ha már itt van, ne a folyosón titkolóddzunk.

– Jelezte, hogy emlékszik, hol és hogyan találkoztunk, akkor, gondolom, arra is, amiről a kísérőmmel beszélt.

– Thák Khuát-ira gondol?

Holmes bólintott.

– Na, most meg itt állunk. Jöjjön be a szobába, nincs nagy rend, de a rendetlenség sincs eltúlozva.

Bementek, az öregasszony leült a foteljába, és intett, Holmes is üljön le, vele majdnem szembe, a kerevetre.

– Cigarettaszagot érzek – mondta Holmes. – Zavarja, ha rágyújtok? Nekem pipám van.

– Akkor mégse olyan szerény. Az orrát se dicsérem, elég nagy bagós vagyok. Gyújtson csak rá, bár a pipás emberek nem szoktak sietni. Azt mondja, a kísérője: honnan ismeri?

Holmes elővette a pipáját meg a dohányszelencéjét.

– Dunhill – mondta az öregasszony –, jófajta, szeretem a szagát.

Holmes nem szólt, csak megtömte pipáját, rágyújtott, és kifújta a füstöt.

– Hát azért jött ide, hogy a pipájával foglalkozzon, vagy velem? – méltatlankodott az öregasszony. – Hallgatni én is tudok, nagy benne a gyakorlatom.

– Hosszú történet, ha kell, persze elmondom.

– Nekem nem kell – rázta fejét az öregasszony –, nekem maga sem kell.

– Nyomozó vagyok, magánnyomozó – mondta csitítólag Holmes –, Sherlock Holmesnak hívnak, és egy bizonyos Frank Willow meggyilkolásának az ügyében nyomozok. Az unokaöccse volt, a húga fia.

– Az. Nem ártana letagadni – csücsörítette a száját –, de nem teszem. Táncba visz, pedig igyekszek spórolni vele – szedett elő egy cigarettát a zsebében lévő csomagból.

– Amikor ez tegnap szóba került, mondott valami furcsát.

– Időnként előfordul.

– „Ha még csak az anyja lenne”, mondta. Hát mi más lehetne még?

Az öregasszony leült a szoba közepén álló asztalhoz, fejével biccentett a vele szemben álló szék felé:

– Üljön le maga is, fáradt vagyok. Hát azt csak úgy mondhattam, tudom is én, mire gondoltam.

– Tudja is, azért kérdezem.

– Velem játszik, egy ilyen vénasszonnyal, szégyellheti magát.

– Ha kívánja, szégyenkezem, de akkor is azt hiszem, hogy maga pontosan tudja, mit beszél, és mi az, amiről nem akar beszélni.

Az öregasszony fintorgott, cigarettára gyújtott, és úgy eresztette ki magából a füstöt, mintha nem is lélegzett volna, csak hagyta, lebegjen az orrából meg a szájából, ezernyi ránc közül.

– Tud füstből jósolni? – kérdezte végül. És amikor Holmes tagadólag rázta a fejét, nyögött egyet, úgy mondta: – Én se tudok. Akkor már ketten vagyunk.

Hosszas csönd következett. Aztán ismét az öregasszony szólalt meg:

– Tudja, mi történt, amikor az örvös bagoly kihalt? Semmi. Semmi sem történt, csak kihalt. Se földrengés, se tengerár. Semmi sem történt. Egyetlen csillag se hullott le az égről. Holló hallgatott, sas se szólt. Mi, tlingitek szinte oda sem figyeltünk.

– Én figyelek, figyelnék – szakította meg Holmes az újra beállt csendet –, de semmit se mond arról, amiről kérdeztem.

– Nem hagy békén – duzzogott az öregasszony. – Nem tudja elviselni, hogy nincs mit mondanom? És ha van, akkor is inkább hallgatok. Nincs hozzá jogom?

– A húga fiáról van szó, az unokaöccséről. Meg akarom találni a gyilkosát, maga meg ellenkezik, mintha oka lenne rá. Maga lenne a gyilkos?

– Elment az esze? – nézett fel rá az öregasszony.

– Ne haragudjon – nézett vissza Holmes –, de magának ment el, ha nem akar segíteni. A maga érdeke is lenne.

– Nekem már nincs érdekem, csak keserűségem, attól meg nem szabadít meg senki.

– Mit értett azon, hogy „Ha csak az anyja lenne”?

– A nővérem egyedül maradt, na, azt értettem, mindenki kihalt mellőle. Igen, azt. Mindene volt az a gyerek. Még alig volt a hasában, amikor meghalt Vladimir, a férje. Azt is szerette benne. Túl sok volt az, mondtam is neki nemegyszer.

Holmes hallgatott, föl-alá sétált a szobában.

– És senkire se gyanakszik? – kérdezte végül. – Jutott eszébe bárki, aki megölhette, és miért? Volt ellensége, akármilyen?

Az öregasszony ültében előrehajolt, térdére könyökölt, és a padlót nézte. Sóhajtott, a fejét rázta.

– Mit tudom én – mondta szinte magának. – Voltak, akik nem szívelhették, akikkel összetűzött, annyit tudok, de hogy kikkel és pont miért? Politizált, az pedig engem sohasem érdekelt.

– Hát a húga, az se tud semmit?

– Kétlem, hogy megtalálja. Még velem sem beszélt azóta. Bezárult, mint a kagyló.

– Azért megpróbálnám – mondta Holmes. – Melyik kórházban van?

– Konok ember – dohogott az öregasszony. – Megmondja azt magának az a Thák Khuát-i, még azt is, kivel ugrott össze Frankie a Tanácsban és hol minde­nütt kivel. Én nem értek hozzá, kiről mit lehet mondani és mit nem. Nem tartozom én már ebbe a világba. Nyomozók, Sherlock Holmes – fújta ki a füstöt. – Hát a Watsont meg hol hagyta?

Holmes elmosolyodott:

– Hát tudja, ki vagyok.

– Bemutatkozott.

– Watsonról nem szóltam egy szót sem.

– Azt hiszi, buta vagyok, amiért ilyen öreg? Olvastam én magáról már lánykoromban is. Az eszem pedig még nem ment el. Én sose voltam olyan törékeny, mint a húgom.

– Nem szereti, ugye?

– Mire kérdez?

– Érti azt maga.

– Sose voltunk igazán jóba, ő mindig furcsa volt, már gyerekként is. Nem közösködött. Hát most megkapta a végén, dugig.

– Mikor látta utoljára az unokaöccsét?

– Pár nappal azelőtt, hogy meggyilkolták. Eljött panaszkodni az anyjára, mintha én segíthettem volna.

– Mi volt a panasz?

– Mindig a régi: lehetetlen kijönni vele, duzzog, haragszik, nem akarja kivizsgáltatni magát, pedig beteg, folyton nyűglődik a tüdejével. Nem tudom, miért, nem is dohányzott.

– És maga mit tanácsolt?

– A Margie-val sohasem lehetett beszélni, mondtam neki. Miért lehetne épp most? Aztán elment, úgy értem, a Frankie. Pár napra rá jön a hír, meggyilkolták. Dögkeselyűk.

– Kik?

– A rendőrök, azok hozták a hírt, hogy én vagyok az egyetlen hozzátartozó, mármint a Margie-é, annak meg elment az esze. Na végre, mondtam, most már mindenki tudja, nem csak én. Szinte meg se ismert, amikor kimentem elé a repülőtérre, pedig lett volna más dolgom, de hát mégiscsak a húgom, hát nem?

Holmes kevéssel később elbúcsúzott. Úgy érezte, az öregasszony elhallgat előle valamit, van valamilyen idevonatkozó titka. Viszont azt is érezte, jobb, ha máskor folytatja a kérdezősködést, amikor már megtudott olyasmit, amit áruba bocsáthat, amivel talán kereskedni lehet.

Visszament a szállodába, felment a szobájába, rendelt magának egy jófajta whiskyt, és töprengett. Talán még sohasem volt annyira világos számára, mint most, hogy mennyire más a pszichoanalízis, mint a nyomozás. Az analízis az analizálandó együttműködését kívánja meg, olyannyira, hogy neki kell az analitikushoz mennie. A nyomozó pedig többnyire a nyomozandó egyén kívánsága ellenére igyekszik hozzáférkőzni. A beteg meg a bűnös más-másféle ember, még akkor is, ha a bűnös beteg is, a beteg pedig bűnt követett el. A nyomozónak elsősorban a környezetben kell keresnie a nyomokat, az analitikusnak pedig mindenekelőtt abban a bonyolult rendszerben, ami egy-egy ember. Van persze analizálandó, aki menekül is az analitikus elől, nemcsak hozzá fordul, és anélkül menekül, hogy tudna róla, ahogyan akad tettes, amelyik szeretné is, ha megtalálnák. Jeleket is ad, nemcsak rejtőzködik.

Egy készülő regény 2. és 3. fejezete.