×

A rácsait rázó ember

Szabó Lőrinc: Te meg a világ

Kemsei István

2005 // 07
A kötetben – felületes számlálásom szerint – huszonkilencszer fordulnak elő ezek az egyazon mezőösszefüggéshez tartozó szavak: börtön, ketrec, rab, rács, bűn, bűnös, büntetés, vád. A világ börtön, az ember pedig rab, egyetlen lehetősége csupán annyi, hogy rácsaiba két kézzel kapaszkodva megpróbálja azokat kimozdítani a helyükből. Tudja, hogy minden cselekedete kilátástalan, ezáltal fölösleges, nevetséges és szánandó, mégsem tehet mást, mert ha erről a tettéről lemondana, végképp megszűnne minden remény, kialudna az élet értelmének egyetlen, még pislákoló lángocskája is.

A Te meg a világ kötettel 1932-ben költőgigász jelentkezett. Régi jó szokása szerint nem rendült meg a föld, nem kondultak meg a harangok, nem fordult ki sarkaiból a világ, nem vett új irányt a már akkor is nagyon statikus, Prokrusztész-ágyhoz hasonlító magyar irodalomtörténet. A minden magyar irodalomtörténet-írók közül az egyik legnagyobb, Szerb Antal csak a műfordítót ünnepli a költőben, s mikor? 1941-ben, amikorra Szabó Lőrincnek már három éve megjelent hetedik könyve, a Harc az ünnepért. A helyzet azonban korántsem volt annyira rossz, mint József Attila elismerésének esetében, mert ha Szerb Antal nem is, azért sokan megsejtették benne a nagy költőt. „Ez aztán a pokol remeke”jegyezte meg Füst Milán A sátán műremekeiről írott bírálatában. Németh László még irodalomtörténeti helyét is próbálta kirajzolni: két irodalmi kor határán alakult ki”; „egy emberben sűrített irodalomtörténet”. Halász Gábor a Te meg a világról írott kritikája végén egyenesen aggódott Szabó Lőrinc költői jövőjéért: „Mai szerencsés korszaka fejlődésképes-e a költői élmény szempontjából, vagy bármilyen mélyrehatolón is, csak állókép, keresztmetszet öntudatának különféle rétegeiről?” A legpontosabbat és a legzseniálisabbat azonban a költőtárs Radnóti írta le a Te meg a világról: „… az én és a világ érintkező pontjain szinte föltűzött szuronyú őrség áll – a határt lezárták, a közlekedés megszűnt.”

Ez az az állapot, ahonnan ki lehet indulni. A Szabó Lőrinc költészetét összegző Radnóti szemét nem homályosította a kortársi hályog, nem az éppen aktuális – már akkor is tétova és tévedésektől terhes – értékrendből kiindulva ítélt, hanem költőként, a mű benső újraalkotójaként gondolkodva először magáévá, bensővé tette az élményvilágot, s belülről, a költőszemélyiség tartományai, a lényeg, nem pedig a megfellebbezhetetlen ítélet prekoncepciója felől nyitotta fel a művet.

Persze nehezen feltételezhető, hogy az én és a világ között valaha is fennállt volna valamiféle harmónia lehetősége. Valójában mindig is ezen a síkon dőlt el minden: az ember a világgal folytatott kilátástalan harcban törvényszerűen vesztessé válik, s az könyörtelenül átgázol a vereséget szenvedett személyiségen. Villon óta nagyjából erről a folyamatos véráldozatról szól az újkori világirodalom. Ám hogy a huszadik századra ez az egyenlőtlen, szünet nélküli háborúvá aljasodott küzdelem minden addiginál kegyetlenebbé vált, az kétségtelen. Az alkotó ember a továbbiakban még inkább a védekezési stratégiák kidolgozásával van elfoglalva, nagyjából ugyanabból az attitűdből, mint a romantika hasonló válságon áteső, önmagát kényszerűségből botcsinálta zsenivé maszkírozó művészembere. Ennek egyenes következménye pedig nem lehet más, mint az, hogy vérmérséklettől függően ki bezárkózik a bevált normák biztonságos bástyái mögé, ki ellenszegül. Az Ady utáni nagy ellenszegülők tábora meglehetősen népes a magyar költészetben: József Attila, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc – hogy csak a legnagyobbakról essék szó.

Szabó Lőrinc nem volna zseniális költő, ha nem érezné meg: életében és művében itt és most valami nagyon nagy következik, amikor elkezd összeállni a Te meg a világ anyaga. Nem szabad sietni, nem szabad elkapkodni a dolgokat. Várni kell, egészen addig, amíg szinte magától kialakul a műegész. A gyors egymásutánban kiadott könyvek, az ifjúkori hevület ideje lejárt. Jegyezzük meg: négy – egyébként kitűnő – könyv kísérletezése: a Föld, erdő, Isten, a Kalibán, a Fény, fény, fény és A sátán műremekei kellett ehhez a felismeréshez. Hat évet dolgozott az új köteten. „A kiadással azért is vártam, mert éreztem, hogy a modernségek elhagyása, tehát a »visszaklasszicizálódás« után nagyon komikus volna még egyszer elsietni, elrontani a dolgomat. Ezért vártam 1926-tól 1932-ig” – írja.

A Te meg a világ valójában négytételes, modern, hangulatában leginkább Wagneréhoz hasonlító, de szerkezetében inkább Liszt Les preludes-jének felépítését, annak késélességű kontúrjait, csúcsra emelkedő indulatvilágát idéző szimfonikus költemény, a kötelező motívumismétlések-variációk mellett ugyanakkor megtartva a klasszikus szimfónia szerkezeti beosztását is. Hogy a kötetszerkezet ilyen, egyáltalán nem meglepő. Szabó Lőrinc és a zene kapcsolata lehetne akár közismert is. Érdekes, hogy ő maga sem nyilatkozik erről sokat, és főképp hangsúlyosan nem. A nagy zeneélvező, lemezjátszóján rendszeresen Wagnert hallgató költő leginkább csak verseihez csatolt kommentárjaiban ír a zenéről, s még néhányszor versben, például a Tücsökzene 296. darabjában s egyik utolsó nagy költeményében, a Mozart hallgatása közben című vallomásos remekműben. Lehet, hogy költészetének a zenével, a zenei szerkezetekkel való szorosabb kapcsolatát a legbensőbb műhelytitokként kezeli? Még a Te meg a világhoz írott önvallomásában sem lebbenti fel a fátylat arról, hogyan és milyen belső útmutatók szerint szerkesztette-hangszerelte meg a kötetet. A tragikus mondandóhoz igazodva, scherzo, valamint allegro vivace nélkül, egyértelműen kizárva és csak a zárlatra hagyva a lágyabb hangzásokat. De hát ezek egy szimfonikus költeményben nem is kötelezően alkalmazandó elemek. Az andante ekképpen csak az utolsó tételben szólal meg. A három főtétel címei akár ezek is lehetnének: 1. az ember és a test (Célok és hasznok között, A belső végtelenben, Testem, Testünk titkaiból); 2. az ember és a világ (Gyanakvás, Jégesőben, A bolond kezei közt, Egyetlenegy vagy, Ne magamat?, Az Egy álmai, Menekülni, Tao te king, Csillagok közt); 3. az ember és kapcsolatai (Körúti éjszaka, Melletted, A test védekezik, Vigaszok, Vámpírok ellen, Semmiért Egészen, Homlokodtól fölfelé). A negyedik tétel tartalmazza a feloldás verseit (Hajnali rigók, Szamártövis, Mosztári tücsök, Farkasrét, Egy egér halálára, Szentjánosbogár), amelyek már átvezetnek a Különbéke kötetbe.

A szimfonikus költemény kerete és a továbbiakban mindenütt visszatérő főmotívuma a halál: a filozófia és a gondolkodás alapkérdése. A más embernek – a költő apósának, Mikes Lajosnak – halála a kötet nyitányában, a Húsz óra múlva című versben, és a saját halálának víziója a harmadik tétel zárlataként: A semmittevő halál. S a mindhárom tételben a tematikai centrális helyet elfoglaló egy-egy halálvers, a Halálfélelem, az Útrakészen és a Meg fogok halni alkotja a meglehetősen komor, ám megkerülhetetlen vázát a kötetnek. Korántsem meglepő, hogy a negyedik tétel középpontjában is a halál motívuma, egy csodálatos, témájában a fentiek oxymoronjaként kezelhető rekviem, az Egy egér halálára áll, a jelentéktelennek, az egyetemesnek és a világ iránti részvétnek ez a lenyűgöző szintézise.

Ez az irigylésre méltóan fiatal férfi – a könyv megjelenésekor még csak harminckét éves, huszonkilenc, amikor A belső végtelenben-t, és harmincegy, amikor az addigi legjelentősebb verseket, Az Egy álmait, a Menekülnit, a Semmiért Egészen-t, A homlokodtól fölfelét és A semmittevő halált írja! – egyszerre gondolkodik a halálról individuumként és filozófusként, és természetesen költőként, azaz a halál egyetlen versen belül jelenik meg úgy is mint külső – megfigyelésre méltó – és úgy is mint belső – elkeseredés okozta vágyból fakadó –, kettős szorítású gondolati tényező. A filozófia thanatu meleté, vagyis a halállal való foglalkozás, mondta Szókratész. De idézhetnénk a nagy görög mellé Szabó Lőrinc egyik kedvenc filozófusát, Schopenhauert is: „mert mi támad, mind ugyancsak méltó tönkremenni” – már azért is, mert a „tönkremenni” szót a Célok és hasznok között című versben kétszer is igencsak a Schopenhaueréhoz hasonló hangsúllyal és szövegkörnyezetben szerepelteti: „és az se fáj már a szivemnek , / barátaim, fiatalok, / hogy előbb-utóbb, valahogy, / mint én, ti is mind tönkrementek”. Megjegyzem, a Te meg a világ filozófiai alapjaként Baránszky-Jób László Schopenhauer mellett Stirnert is említi gondolati ihletőjéül. Baránszkynak, mint Szabó Lőrinc barátjának és jó ismerőjének, valószínűleg ebben igaza is lehet, de a schopenhaueri „tönkremenés” említése nem lehet pusztán a véletlen egyezése. „S így megyünk tönkre mind, ahogy a test hanyatlik” írja le immár harmadszor a Halálfélelemben is. Tehát mégis a száraz, a Schopenhauer által többször feldolgozott gondolatsorról van ez esetben szó. Szabó Lőrinc verseiben olyan férfi beszél a halálról, akinél az elmúlás korántsem emocionális, hanem legelsősorban gondolati, tanulmányozandó tényező.

A könyv szerkezeti fölépítéséből látható, hogy a Te meg a világot mintha gyémánttal metszette volna ki mestere a világegészből. A halálversek úgy tartják meg a kötetet, mint a görög mitológia gigantikus oszlopai a földet. A költő-én pedig, alighogy megkerülte az egyiket, máris a másikba ütközik. Örökös, elkeseredett, fogcsikorgató küzdelem zajlik egy harmonikus életért, az élet személyes igazságtételéért. Nem kísérik érzelmek, átfutó dallamokkal telített hangulatok ezt a küzdelmet. A kétségbeesés nehezen tűri az ikonitást. Azt is lehetne mondani, hogy az ebben a kötetben megnyilvánuló Szabó Lőrinc-féle költészet ilyen értelemben véve talán nem is líra. Inkább kutakodás és megismerés. Állapotrajz és tanulság. Tudomásulvétel és tiltakozás. A feladatába zárt ember dörömbölése.

Az élet mindenestül börtön. A legközelebbi és a legtitokzatosabb a test:

Testem, szelíd

kihasznált állatom, szegény,

akit még én is üldözök,

a sok-sok idegen között

ki sajnáljon meg néha, ha nem én?

Ez a börtön fizikailag is fáj. Lélegzik és mozog. Hordozza mindazt a borzalmat, ami önmagában véve a szabadsága után vágyódó ember látszata, ő a külső-én, a héj, a lélek tokja, aki nem tehet a féregről, ami a gyümölcs belsejében emészt. A későbbi nagy, egyetemessé növesztett önvád legelső stációja ez a kínszenvedés. Egyetlen szó üt igazán ebben a köznyelvi, exmetaforás szövegdarabban: a „néha”. Ha jobban megnézzük, a meghajszolt test iránt érzett minden addig kivallott együttérzést, sajnálatot megkérdőjelez ez a szó. Esetlegessé teszi őket, hiszen ezek szerint a szellemnek a fizikai megformáltság iránt érzett szánalma csak komolytalan lehet és alkalmi. Még azt is mondhatnánk, hogy olykor zavaró. Nyűg. Ballaszt. Hiszen a lényegi aligha képes őszinte és tartós kapcsolatot fenntartani a jelenségessel és a mulandóval: a gyarlónak mutatkozó testtel. Pláne akkor, amikor már úgyis kész az ítélet: „siratlak, hogy mindezért / oly rútul meg fogsz bünhődni a végén.” Az egész verstextúrából következik, hogy van ebben némi rosszmájú, sőt talán gyilkos önirónia. Csak a pusztulásra ítélt test halhat meg a lélek bűnei következtében, az ambivalenciára, vétekre kárhoztatott lélek ugyanis örök. Abszolút. Nem bűnhődhet semmi elkövetett rosszért, hiszen akkor örökkévalósága válna kérdésessé.

Ám bármennyire is csak a „néha” létezik az odafigyelésből, még sincs mód menekülni a test elől, mert minden kiütközik rajta. Mintegy „rajta jön ki” a lélek minden gyötrelme, ő a bűn imágója:

Bizony megundorít nemcsak egy pillanatra,

bármilyen szép és komplikált,

hisz a lét szennyeit szemérmetlen mutatja

s még szennyesebben a halált.

Ragaszkodás tárgya, szereteté; szánalom tárgya („nyomorult proletár”); undor tárgya („ketrec”) – mindez együtt és egyszerre működik ebben a folytonosan gyötrető paradoxonban, amelynek közös szimbóluma és oxymoronja a test. A klausztrofóbiától szenvedő, önnön fizikai létébe bezárt léleknek egyetlen módja van kilépni ebből a kicsiny és szűknek bizonyult valamiből, átlendülni ezen a falon, ez a lehetőség pedig a test fizikai megsemmisülése. A „toknak”, a testnek – vagy Szabó Lőrinc szavával: a „ketrecnek”, ennek a huzatos, rácsos rabtartónak, amin mégis átlátni valahogy, vagy ahogyan azt később látni fogjuk: amin keresztül összetűzésbe lehet kerülni a világgal – lefoszlása a halhatatlan, szabadságára vágyódó lélekről. Ám a test halála, megszűnése sem tenne jót igazán a lélekkel: „így megyünk tönkre mind, ahogy a test hanyatlik” idézzük ismét a Halálfélelem pontos és halálosan józan schopenhaueri sorát. Vagyis: az út kifelé teljesen le van zárva, és ráadásul a ketrec sem arról nevezetes, hogy a benne szorongó számára bármiféle szabad mozgást lehetővé tenne. A rácsok közé csukottnak együtt kell tönkremennie a rácsokkal. Ez lenne a sorsa, ha nem lehetne kipróbálni még, hogy a Belső végtelenben vajon járhatóak-e azok az utak, amelyeket a buddhista filozófiai felfogás is végtelennek tekint:

– Utaztál valaha, álmodban, képzeletben,

a vér sodrán, amely mint bolond vízesés

föl és alá kering a tűzpiros erekben?

Jártad a szennyek és csodák útjait? És

értettél valamit? Láttad, hogy ég sehol sincs?

Nézted már villogó, álmatlan agyadat,

a szörnyű üzemet, melynél különb pokol nincs

s melyben töviseit termi a gondolat?

Mennyire másképp fogalmaz majd ugyanerről az ég nélküli vidékről, persze egy ideálképről, és azért mégiscsak egy másiknak a belső végtelenében tartózkodva, 1933-ban – igaz, hogy hirtelen fellobbanó érzelmei hatása alatt – az Ódában a szerelmesen fellángoló József Attila! Pedig kettejük analitikus-materialista gondolkodása ebben az esetben majdnem egyugyanaz. Különbségük viszont alkati. Ami József Attilánál a vágyakozás reményteli, gyönyörrel kecsegtető felfedezőútja, a csodák birodalma, az Szabó Lőrincnél az újabb reménytelenség forrása, az egzisztencia tudomásulvétele: „az etikumot csak az egyedi szubjektum realizálhatja, aki tudja, mi lakik saját magában. Igen, ami az emberben lakik, az az egyetlen valóság”írta Kierkegaard. Vajon Szabó Lőrinc ismerte-e, olvasta-e Kierkegaard-t? Hiszen annyi filozófust olvasott…

Egyvalami azonban végzetesen kiderül: ez a belső végtelen is pusztán fizikai tényező, a mulandó test része. József Attilánál ugyan a rajongás egyszeri tárgya, a teremtés egyszeri és megismételhetetlen csodájának egyik nélkülözhetetlen szimbóluma, Szabó Lőrincnél viszont a ketrecnek nem látható, másik oldala, a sötét univerzum, ami „külön törvény szerint él”, Perszephoné ligete, ahol „barlangi utazó, a belső végtelenben / parányi szellemünk riadtan széttekint!”.

„Föltűzött szuronyú őrség?” kérdezhetném vissza Radnótit. A rácsok messziről talán annak látszanak. Ez még csak a magány. Az őrség szerepének szükségességére majd a második tétel hívja fel a figyelmet:

Én már csak a rosszban hiszek,

s hogy minden mögött ott a rosszabb,

jönnek csapdái új gonosznak,

csak még nem látja szemetek.

A határon a sorompók most kezdenek lecsukódni. Kezdődik a második tétel. A testébe zárt lélek találkozása a külvilággal. A világ, ez a nagyon középszerű konstrukció egyszerre csak megmutatja igazi arcát, és ádázul ráront a benne helyét kereső emberre. Nincs menekülés. Nincs igazság. „Igazság, hol a hatalmad?: / én már nem kérdezem” – legyint rezignáltan. Rádöbben, hogy a testen kívüli világot is éppolyan, ha nem sűrűbb rácsok veszik körül, mint a testit. Nemcsak a pőre lélek van börtönbe zárva, a testbe öltözöttnek is ugyanaz az osztályrész jutott. A külvilágba kilépve a személyiség a várt szabadság helyett börtönből börtönbe érkezik. A világ igazságtalan, benne az ember helyzete érthetetlen. Ott, ahol rendnek kellene lennie, a káosz uralkodik. A szilárd helyett a képlékenység az úr, a törvények pedig a homokba írattak, ahelyett hogy kőbe vésték volna őket. Ahogyan a lélek nem szabadulhat a testi leláncoltságból, úgy a test–lélek egységét kényszerűségből elfogadó ember is hiába követeli magának a teljes függetlenséget. Mindenütt olyan szabályokba ütközik, amelyek a fennálló Hatalom által szolgává – vagy ami még rosszabb: tárggyá – alázott embert vannak hivatva kordában tartani:

Nem hallgatok! A nagy is

csak sok kicsi.

Hát nem mibennünk fáj a világ,

ha vannak sebei?

Már roskadok, s egy terhemet is

ki veszi, ki veszi le?

Mi közöm az olyan világhoz,

amelynek hozzám nincs köze?

Szabó Lőrincnek, a meghajszolt embernek rá kell döbbennie, hogy nem része a világnak. Nem tartozik hozzá és viszont. Idegenként kell léteznie abban a tartományban, amely neki is tökéletesen idegen. Nem fakad sírásra, nem panaszkodik. Sőt, a messzemenő következtetésektől is távol tartja magát. Ebben a felismerésben éppen ezért nincs egy szemernyi líra sem. Most, hogy már tudatában van helyzetének, józanul elhelyezheti magát. Lázadhat az idegenség ellen. Elemezheti is, hiszen megszenvedett érte: „Irtóztató / magány a harcod / idegenek között” – írja le ezt a tárgyilagosan szikár prózamondatot az Egyetlenegy vagy című versében. Micsoda szemléleti változást tükröz ez a lázadó magatartás még kortársai rádöbbenéseihez képest is! Babits ugyan felismeri a helyzetét, s bezárkózik: „A gazda bekeríti házát”; Kosztolányi elegánsan hátat fordít az egésznek, s inkább az általa tudott legfontosabbakkal, az élet és a halál alapkérdéseivel foglalkozik; a Szabó Lőrincnél öt évvel fiatalabb József Attila nem bírja, és belehal.

Szabó Lőrinc szembeszáll, mert számára mindennél fontosabb a szabadság esélyeinek felkutatása az idegen világban, s ezért olyan utat választ, amelyre a magyar költészetben Arany János óta nem lépett senki: a könyörtelen öntudatra ébredés lehetőségét. Hogy miért említem itt Aranyt? Mert valóban nehéz nem észrevenni az aranyi „az ember önző, falékony húsdarab” és a Szabó Lőrinc-i „véres zsebelés a világ” közötti összefüggéseket. A Menekülni költője ugyanarra az igazságra talál rá, mint a Kertbené annak idején: a világ és a benne botladozó ember között áthidalhatatlan szakadék tátong. Elképzelhető viszont, hogy az ember öntudatra ébredésének pillanata egyenlővé válik az elnyert szabadság pillanatával. Hogy ezt elérjék, mindkettejüknek, Aranynak is, Szabó Lőrincnek is a maga módján végig kellett járnia a pokol stációit. Az innenső parton kellett hagyni mindenfajta reményt. Tudomásul kellett venniük a kérlelhetetlen tényt, hogy a valóság ugyan legyőzhetetlen, de az értelemnek mindenképpen meg kell vívnia vele a maga mindennapos küzdelmét:

Ketten vagyunk, én és a világ,

ketrecben a rab,

mint neki ő, magamnak én

vagyok a fontosabb.

A küzdelem végeredménye – ahogyan a kötet egyik nagy verse, Az Egy álmai mutatja – az elkerülhetetlen, belső magány – az abszurd ember büszke és termékeny magánya –, s ennek szerves származéka, a védelmül felépített önzés. Ennek az önzésnek igazolásául idézzük csak fel újra a Kierkegaard-szöveg második részét: „Ami az emberben lakik, az az egyetlen valóság.” Ebből a felismerésből származik a tartást adó gőg: „Ha mindig csak megértek / hol maradok én?” – kérdezi ugyanitt. Nem lehet véletlen, hogy éppen ehhez a verséhez írott kommentárjában említi egyik alapvető olvasmányélményét, az „egoizmus cápája” Stirnert s művét, a Der Einzige und sein Eigentum címűt, ahonnan a verscímet s talán a témának bizonyos részeit is vette. Az az egoizmus azonban, amit Stirnertől átvesz, leginkább póz marad, a szenvedő ember védekező gesztusa. A sarokba szorított vadállat mindenre elszánt küzdelme a harmóniát megvonó világgal szemben. De aki csupán a Semmiért Egészen-nek, ennek a „csúcs-egoista” költeménynek kegyetlen sorait olvasta, és abból próbált messzemenő konzekvenciákat levonni, az nem olvasott Szabó Lőrinctől semmit.

Börtönben csak így lehet életben maradni. Ha az ember „magára festi gondosan / a látszat rácsait”. Úgy tenni, mintha ott lennénk, ahol valójában nem vagyunk: az „e bonthatatlan / börtönt ne lásd” tiltása válik törvénnyé. A mimikri nagyon fontos ebben az esetben, hogy az ego eltakarhassa magát a világ elől. A nagy kutató a testben börtönt, a külvilág börtönében – és önmagában is – szennyet és mocskot talál:

Olyan szennyes vagy, hogy neked a legszebb

a tisztaság

s aki nem olyan, mint te, az se vethet

követ reád.

Így vonja le az eddigi kutatások következtetését a Tao te kingben. Ez az abszurd Ádám, aki sem a testben, sem a külvilágban nem találta meg a lélek boldogságát, újabb utazásra kényszerül a szimfonikus költemény harmadik tételében. A kétszeri kudarc éppen úgy nem szegi kedvét, mint Madách dacosságában hasonlóan ábrándozva kísérletező hősének. Kérdésfeltevése az új feltérképezni való területtel szemben alapvetően morális: „túlkevés az Egy Igazság”. Érthető, hogy a moralistának egyetlen ellensége van a világon: a bűn. Márpedig az óhatatlan velejárója az életnek, de ha legalább két igazság létezne, a bűnnel sem kellene számot vetni. Természetes, hogy a testébe és a világba kétszeresen (hatványozottan? koncentrikusan?) bebörtönzött lélek, ha a külsőleges szabadság elérése végképp lehetetlen, legalább igazságot kíván magának. S ezt, az eddig a testben, külvilágban is hiába keresett igazságot most már szintén egy „belső végtelenben”, de most már a lélek belsejében, az ember legbensőségesebb kapcsolataiban keresi. S mivel egyáltalán nincsenek illúziói, úgy indul a keresésnek, hogy eleve tudja: ebben az ügyben aztán egyáltalán nincs morális igazságtétel. Hiszen az az igazság, amit a morál tanít, a gyarló világban egyszerűen nem létezik. Csak olyan, amit nagy szenvedés árán, paradoxonokkal és oxymoronokkal lehet megközelíteni és valahogyan kifejezni. Az pedig egyszerre lehet önmaga és önmagának szöges ellentéte. „Nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret” – hárítja el ezt a problémát később szinte magától értetődően a kortárs József Attila. A megállapítás kétségkívül bölcs, ám – átgondolva a dolgot – nem ilyen egyszerű megoldásokkal kecsegtető annak, aki valóban meg is, át is akarja élni, önnön reakcióira is kíváncsian, Odüsszeusz vagy Dante módján – de vezető nélkül! – végig akarja utazni az emberi pokloknak ezeket a bugyrait.

Létezhet bármilyen – filozófiai, sőt társadalmi értelemben vett, nagy keservesen kiküzdött, megszenvedett – szabadság, az ember végső soron mégiscsak Erósz szolgája marad. Küzdelme Erósz ellen nevetséges, szánalomra méltó és vereségre ítéltetett. Egyáltalán nem arról van szó Szabó Lőrincnél, amit Nietzsche így fejez ki: „az ember önmaga egy részét – gondolatot, vágyat, alkotást – jobban szereti önmaga valamely más részénél, tehát felosztja lényegét, és feláldozza az egyik résznek a másikat.” Az önmagát éles szemmel tanulmányozó lélek alapvető erkölcsi konfliktusa ott kezdődik és végződik, hogy nem akar és nem is képes semmit feláldozni – egyáltalán, jobban szeretni –: neki mindkettőre szüksége van. A köznapi lét elviseléséhez, a világgal folytatott harcaihoz morálra leginkább, de az csakis azzal a feltétellel fogadható el, ha Erószt nem kell ellöknie magától. A kettőnek együtt és egyszerre kell működnie, mert az egyik a megtartó, a másik az alkotó erőt képviseli. Viszont ez a viszony az elemi belső konfliktus, a Vámpírok ellen vívott harc, a bűn és a bűntudat megszülője:

Mért bűn? Ki őrült tette azzá?

Senkinek sem ártok vele.

Gyöngeségem engedte nőni harccá:

ez az igazi szégyene.

Vagy másik szemszögből vizsgálódva A test védekezik-ben:

Bűn és rabság? De hát a rab

a bűnnél néha fontosabb!

Bűnös a test? Elhinni bűn!

Bűnös mégis? Mit tudom én!

Talán a törvény az, nem én.

Úgy tetszik, a morál eleve ambivalens. A belső vita végeredménye eldöntetlen, az áthárítás holmi törvényre pedig tökéletlen. Az orvos, aki önmagán kísérletezik, egyáltalán nincs meggyőződve csodaszere hatásáról. Ami az egyik bajt gyógyítja, a másikat tetézi. Két létfontosságú dolog között egyáltalán nem lehet dönteni. A költő nem válhat el feleségétől, és nem veheti el Korzáti Erzsébetet, mert fordítva nem működik az élet. A tiszta Erósz, az Erósz teljes uralma ugyanis egyenlő az individuum elemésztődésével. A nagyon vágyott és már mindenhol keresett igazság tehát az ember kapcsolataiban sem lelhető fel. De nemcsak igazság nincs, köznapi értelemben vehető boldogság sem létezik. Csakis két tragédia között lehet választani. Az alvilági bejárás végére kiderül, hogy a pokol is abszurd. Baránszky-Jób László írja meg ezt a vívódást gyönyörűen visszaemlékező esszéjében: „A huszonhatodik év költője egyszerre akart hű maradni ahhoz, aki ifjú testének és gyöngéd szívének minden melegét fenntartás és ellenszolgáltatás nélkül odaajándékozta neki, s a feleségéhez is, aki keményen őrizte az otthon rendjét, becsületét, aki alapjában véve megfelelt teljesen az alkatának, sőt, csak ő felelt meg.” E mondat után nagyon nehéz Szabó Lőrincet holmi mániákus, hűtlenkedő csábítónak tekinteni. Ennek fényében az is érthető, hogy akik itt felületesen „megcsalásról” és erkölcsről beszélnek, azok valami lapos, félreértett morál jegyében fecsegnek.

„Kétségbeesve tiltakoztam a nők ereje ellen, amely úgy eláradt rajtam, és a nekik hízelgő saját önzésem ellen. Örültem, hogy intellektuálisan független tudtam maradni tőlük, az én rettenetes életemben, még akkor is, ha teljesen dekadens önvádak folyton rontották egészséges élvezőképességemet” – vallja meg A homlokodtól fölfelé kommentárjában. Elérkeztünk a végponthoz. Ebben a helyzetben talán furcsa kimondani: a kiküzdött, „filozófiai” boldogsághoz. A költő szívében kiapadt minden reménykedés. A test börtön, a világ még kegyetlenebb rabságot mér az emberre, Erósz és Morál között pedig nem lehetséges a választás.

A homlokodtól fölfelé című versben – az eddig felvonultatott összes motívumkincset újrazengetve – búcsúzóul megszólal a teljes zenekar:

Minden ellenség, ami él,

és csak mint prédáját szeret;

mind csak győzelmének örűl,

annak soha, hogy segitett.

Sírsz, mert idegen láthatár

borul rád? Csoda kellene?

Mindig megbüntet valami,

ha rászorulsz valakire.

Zárókő ez a vers, összegezés, a rácsait hiába rázó ember summázata. A tragédia édes-kesernyés zárlata, tanulsága és figyelmeztetése az utolsó strófa hatodik sora: „Vigyázz! Maradj a magadé!” A pokol nagy turistája, miután teljesen kimerítette a külvilági boldogság összes lehetőségét, a szabadságnak ezt a „szuvenírjét” hagyta ránk örökül. Hogy ez egyáltalán nem sok? Minden…

A negyedik tételben a lélek megszenvedett „különbékéje” következik: lassú, méltóságteljes és bölcs „andante”. „A magányba vonulás valami kiegyezésfélévé enyhült, de talán még inkább meneküléssé, elbúvássá” így minősíti Szabó Lőrinc ezt a magatartást a Különbéke kötet bevezető kommentárjában. Ám a Szamártövis, a Hajnali rigók, a Mosztári tücsök, az Egy egér halálára és a Szentjánosbogár nagy versei megelőzik ezt a felismerést. Ezek jóval előbb kimondják a leglényegesebb gondolatot: nincs másik élet, mert az becstelenség lenne. Lehet, hogy hazugság is. A Szamártövisben talán azért áll fel teljes fegyverzetében a Radnóti emlegette „föltűzött szuronyú őrség”, most már kimondottan is: „Mint múzeumban holt lovagot / páncélja idéz kevélyen, / szuronyos csontvázad úgy zörög / december jég szelében; / de mint holt őr, helyeden maradsz…”

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben