Tornai József mágikus iránytűi

Tornai József: Összes versek

(Az „ősköltészet” feltámasztása) Tornai József verseinek egyik jelentős csoportja eleven poétikai megvalósulása annak az archaikum- és folklórszervesítő költői törekvésnek – egyszersmind teoretikai ideának –, amit a szerző esszéinek egyik belső vonulatában olyan meggyőzően és széles körű kulturális és antropológiai ismeretek birtokában körvonalaz. A Csillagapám-csillaganyám összegyűjtött verseinek kétkötetnyi anyagában az első rezdüléseitől napjainkig követhető nyomon költői arcképének ez a meghatározó vonása. Legelső, még inkább csak a folklór felszínén lebegő verbális emlékekre figyelő köteteitől (Paradicsommadár, 1959, Az égigérő föld, 1962, Aranykapu, 1967) a Miért sírnak a metaforák? (2001), Drága nyelvem, zöld lebegés őrülete (2002) és A legszebb szavak (2003) című utolsó ciklusáig bámulatos gazdagságban izzik át formáin, képein és gondolatain az archaikus és a primitív örökség. Azok az évezredek emberi útjain kristályosodott tudattartalom-korpuszkulák, amelyeknek alkotó fölemelését, poétikai és etikai átörökítését Tornai József a 20–21. századi európai ember létet rázkódtató krízisével most is szembehelyezhető erőnek tartja. Ezek műköltői alkalmazásának teoretikai hátterét egy (ugyan jóval korábbról készülődő) 1977-ben megjelent műfordításkötetében, a Boldog látomások – A világ törzsi költészete előszavában alapozta meg, illetve, addigi eredményei nyomán, foglalta össze.

A Tornai-versek e csoportja a magyar líratörténet útjának pontosabb megismerése szempontjából azért különösen jelentős, mert e művei, amellett, hogy gazdag változatosságban illusztrálják az új évezred poézisébe ömlő archaikus források típusait, azt a bővülési folyamatot is ráutaló és hátrafelé is megvilágító erővel jelzik, amelynek állomásain a magyar líra mind szélesebb körben merített az archaikus hagyatékból. Ennek a hagyomány mélységeibe tekintő integrációnak a forrása először a magyar nyelvterület s részben a vele érintkező népek alsóbb kultúrája volt. Balassi, Zrínyi, Csokonai ebből emelik fel a műveiket átjáró „népi” elemeket, szókincs-csoportokat, motívumokat. Majd (Kölcsey, Vörösmarty, Arany munkáiban) különösen a népballada nyugati változatán át az angol, skót, német és más népi hagyaték is a magyar költészet (másod- vagy harmadlagos módon, többszörös közvetítéssel ható) ösztönző erejévé vált. A Kalevala nagy robbanása pedig egyszerre szakított kaput előbb a finnugor (Gulyás Pál, József Attila, Juhász Ferenc, Kalász László), majd a távolabbi születésű archaikus mítoszoknak is (Weöres Sándor, Kiss Anna, Oravecz Imre). A 20. század közepének fordításirodalma áttörésszerűen, többfelől induló erős hullámverésekkel szélesítette ki a folklór és az archaikum beáramlásának mezőit, előbb csak az ismeretlenebb európai nemzetek, majd más kontinensek népeinek, élő vagy halott kultúráinak irányaiban is. Emlékezetes eseményei voltak ennek a folyamatnak Nagy László bolgár, majd délszláv, Kiss Jenő román, Zádor András szlovák, Bede Anna, Keresztes László, Vikár László, Szíj Enikő, Képes Géza, Kálmán Béla, Rab Zsuzsa, Bereczki Gábor, majd Bella István finnugor népek kultúráit közvetítő versfordításai. Rákos Sándor Táncol a hullámsapkás tenger című, az óceániai primitív költészetet bemutató könyve s ugyanerről a területről Bodrogi Tibor munkái még kijjebb léptek az idegen archaikus művészi szóbeliség geográfiai arányokat tágító költői megismertetésében. Távoli kultúrák üzenetét hozták el Lőrincz László belső-ázsiai, Tőkei Ferenc kínai, Buda Ferenc kazah és Simor András latin-amerikai indián átültetései is. Ezek sorába illeszkedik Tornai Józsefnek a törzsi költészetet irodalmunkba emelő kötete is. A fordítások mind archaikus impulzusokat sugároztak át a magyar lírába, s (noha már Kölcsey is fordított perui esővarázsló éneket) globálissá tágították a költői gyakorlat számára az archaikus tájékozódást. Ezek természetesen a világirodalom nagy teljesítményein, így Eino Leino, Yeats, Jeszenyin, Nicolas Guillén, García Lorca, Vasco Popa és mások művein átszűrve is megjelentek és hatottak irodalmunkban. A primer kulturális üzenetekre fogékony magyar költői vonulat, amelynek kezdetben (Kisfaludy, Czuczor, Vörösmarty, Petőfi, Arany, sőt később Sinka István esetében is) szinte kizárólag a verbális vagy hiedelmi-motorikus magyar folklórbázis szolgáltathatott mintát, a 20. század közepére így már egyetemes kulturális térben tájékozódhatott.

Az archaikus és folklórmodellek nem egyszerűen stiláris vagy gondolati archetípus-kifényesítések Tornai verseiben, hanem – ahogyan korábban leginkább Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István esetében – léttörvénykutató és jelenanalizáló ráéneklések a mintákra, amelyek a mai költőkhöz gyakran már akár másodlagos vagy ezeknél is távolabbi áttételű kulturális katalizátorokon át jutottak el. Közöttük voltak az abból a korból származók is, amikor az épp kialakuló emberi társadalom, a maga elemi érdekeit keresve, a természet tükrében figyelte magát, magában pedig a természetet. S ezek a tükrözések a humanizálódó világ s a születő kultúra tengelyének két oldalán részint mint antropomorfizációk (a természet közelítése az emberhez), részint pedig mint dezantropomorfizációk (az ember közeledése a természethez) adták egy küzdéselvű és teljes világ illúzióját. Tornai verseinek e jóval a szakralitás előtti erőteréből – évtízezrekkel az általa különösen kedvelt távol-keleti vallások, főképp a buddhizmus világképe mögött – animizmusok, mágikus látomások, hiedelmek, zoomorf, teriomorf képzetek, archaikus hitélmények, figurák, rítusok kavarognak elő. Ezek jó része az etnográfia vagy a mítoszkutatás tudományosan is pontosan ismert (például a finnugorokét is magában foglaló archaikus hiedelemvilág) eleme, más részük a lefordított primitív, törzsi mítoszok és költészetek feneketlen kútjából bújik át versvilágába. Ismét más részüknek forrását a nagy archaikus eposzok (így a Kalevala, az Edda, a Gilgames) vagy a már meghatározható verbális folklórformává vagy műfajjá kövesedett szövegtípusok (ráolvasások, siratók, népdalok, spirituálék) adják.

Tornai szemlélete fiatalkori költészetében a heterogén elemekből építkezve tapogatózik az emberiség kultúrájának ősi impulzusai és hagyományai felé. A nyárfa este című költemény népdalmotívumán például a csillagok alatt az úton járó s az erdőt hallgató szegénylegény emléke dereng át. A Csupasz mellel az ember és természet viszonyának archaikus panteizmusát sugallja, és soroló-ismétlő formáján át is a primitív költészetek poétikájára emlékeztet: „Ebből a homokból gyúrták a teliholdat, / ebből a homokból a fákat, / ebből a homokból vagyok én, te, / az orgonabokor és a levelibéka.” A Szállva a sötétség felé soraiban a kalevalai ismétlő formák és az alliterációk hozzák felszínre az archaikus versalkotás üzeneteit. Szintén a primitív költészet gondolati képleteit és formai megoldásait idézi fel az ember eredetét már első versszakában ekként az olvasó elé táró Éj mészárosa című költemény: „Nagy faj támadt itt más állatok közül: / nem élhetsz többé vérrel és körömmel, / nem élhetsz többé kővel és csalással, / nem élhetsz többé húsod szörnyeivel.” Az Égigérő föld viszont már arról ad számot, hogy a nagy történelmi távolságokba villanó képzetek mögött a szerzői személyiségnek a tudat mértékein át is felnagyított, megsokszorozott, prehisztorikus történelmi tudata van: „harmincezer éj / száműzése és sóvárgása / a szememben.” Az ember belül üres című műnek (amelynek egyik ihletője akár Akseli Gallen-Kalela A csónak panasza című műve is lehetett) ismétlő technikáját egy évtized múlva a csippeva indiánok és a csángó költészet vonatkozásában a Boldog látomások elé illesztett tanulmányában is említi. A maga költői gyakorlatán pedig ez az eljárásmód egészen öregkori verseiig megmutatkozik.

Az Időtlen idő kötettől (1969) jelentősen megszaporodnak az archaikus tartományokból kiemelt motívumok, formai és metaforikus tényezők. A Neander-apám című munka a könyv elejéről a már korábban is megnyilatkozó atavisztikus emlékezés, prehisztorikus érzékenység nyomatékos kivetülése. Ez a mű kulcsszerepben mutat rá az archaikus erővonalakon szövődő poétikai réteg erős átalakulására is. A csaknem a kezdetektől jelen levő történelem előtti létélményhez itt ugyanis már – ennek tudatosító, gondolati megjelölése mellett – az archaikus hatást kiemelt erővel megcsendítő poétikai kísérlet is társul. (Aligha véletlenül: a vers születése nagyjából egybeesik az eleven primitív költészettel és a hozzá kapcsolódó tudomány és művészet dokumentumaival való átütő találkozásával.) A költemény második szakasza mintha egy primitív versszövegből vagy akár az ősköltészetből került volna át Tornai művébe. S nem csupán imitációs, felszíni elemekre összpontosító archaikus szöveg bontakozik ki az olvasó előtt, hanem nagy erejű gondolkodástörténeti összegzés is. A közvetlen látványt, a természet- és létértelmezést a mítoszi-mágikus látásmóddal egybejátszató bölcsesség a kezdetleges művészet, analízis és filozófia szemléletét és grammatikáját hordozza magában.

A madár repülése a tojás
a madár repülése a hal-uszony,
a madár röpülése: a tenger.

A tavaszélményhez a versben a történelem „hosszú távú emlékezetének” panteisztikus fölizzítása is társul. Az ismétlő szerkezet, a taxonómia, a teljességet mérő archaikus szimbólum- és fogalomkörök egyaránt azt a szerzői szemléletbe lopakodó szempontot közvetítik, amelyet fogalmi síkon a Boldog látomások előszavában ekként mondott ki: „Az első afrikai néger énekeket megismerve, fordítgatva, lassanként beláttam, hogy nem írhatom tovább saját verseimet sem, amíg meg nem tudom: mi történt a költészet, a líra ősmúltjában. Nemcsak a négerekében, az eszkimókéban vagy a szibériai népekében, hanem a föld minden táján élőkében.” Bizonyos, hogy a szerző effajta alkotói érzékeinek kifejlődéséhez Weöres Sándor költészetének biztatása is hozzájárult. A prehisztorikus fogalmak, eszközök, tárgyak a világkép effajta érzékenységének tágulásával mind gazdagabban szivárognak bele költészetébe. Éppen úgy, ahogyan emlékezetébe az Időtlen idő („Nap emléke, / lángoló kő, vas, víz emléke, / bőrömbe, zsíromba, ütőerembe / gyökerező idő”). Ezek tudatosítják vele A bálványok nevét is, s eredményezik az olyan sziporkázó asszociációkat, amelyek a történeti mélység vonatkozásában az avantgárd, különösen a szürrealizmus eszközeire emlékeztetve jóval túlmutatnak a stílusirányzat érzékkörein. A francia szürrealizmus „asszonyom haja rőzsetűz” sora mellé Tornai így teszi oda az óceániai halász szemszögéből a hasonló motívumra irányuló képzettársítást: „hajad gyékényladik, / kátrányos szigony, mellembe harapó (…) hajad nyári nádpajta, / feketén kinyíló vaskapu, / néger templom.” A Görög tánc, ugyancsak az Időtlen idő kötetből, azért emlékezetes mű, mert a folklórnak nem csupán verbális, hanem motorikus-rituális-vizuális elemeket is fellobbantó, a szöveggel és zenével egybeoldó terepéről emeli fel a modellt. Tornai archaikus inspirációinak sorába a verssel így (talán Sinkára is emlékezve, akiről később remek elemzéseket ad a szerző) a táncművészet is belép. De ez a tánc – mint Bartók meghatározásában a népdal – az archaikus görögségre nézve sem más, mint a természet része, annak mintegy az emberi kultúrába való átkoncentrálódása. Az archaikus ember szinte médiumszerepben közvetíti, transzformálja fel a versben a természet erőit, üzenetét. A mű ezért nem a klasszikus görög műveltséget verseli meg, hanem azt a dinamizmust, életakarást, ami a kultúrát is létrehozta. A vers logikájában ez a tánc volt az, amely „kifaragta a márványcsúcsokból / az oszlopokat, Aphrodité-csípőket, / Apollo-vállakat, Apollo-heréket, / tengerre lökte a birka-fejes hajókat”. A Németh László-i barbár (halott) görög hagyomány föltámasztása, a táncba való belelátása is ez a mű. Csoóri Sándor Nagy Lászlóról írta, hogy nem a folklórt hasonította magához, hanem azon a nyelven beszélt, ami a folklórt is szülte, táplálta és fenntartotta, s ehhez hasonló Tornai József görögökhöz fordulása is.

Globális létélményt közvetít A virágos föld titkai című költemény, Tornai József e Canto Generalja is, az elemi létmámor teremtő sugalmait a multikulturalitás akcentusaival, a „teremtő” szavaival az egész föld minden népére kiterjesztve, méghozzá az emberi boldogság, a szerelem és a békesség jegyében. Miközben a költészetet magát is úgy mutatja fel, mint az emberi állapot mindezt megnevezni képes, mágikus, elidegeníthetetlen részét. („Adtam nektek a varázséneket, varázs-mondást, százezer évest.”) Ez a vers már nagyszabásúan jelzi azt a folyamatot, amelynek során az archaikus és primitív tapasztalat a részjelenségek felől Tornai verseiben a szintetikus, átfogó jellegű történeti, kultúrhistóriai vagy létélmény-összegzések irányába tör. E tendencia különösen a hetvenes évek elejétől erősödik fel munkásságában, s a nyolcvanas évek elejétől hozza meg átütő eredményeit. A szintézisre tekintés a Kiszakadva (1972) és a Naptánc (1975) köteteken át bontakozik elsősorban tovább, s a Veres Péter-énekek ciklusban (1981) ér el belső alakulástörténetének első s e ponttól majd többszörösen ismételt csúcsára. Olyan egyedi művek tükrözik a szintézisek irányába táguló utat, mint a Zsoltár, A boroszlói nyaktiló, az Én vagyok a te társad, a Sasok, a Tél van, majd a Naptánc, A Tornai-vér és Az otthontalanság elégiája.

Amíg A boroszlói nyaktiló, a Sasok, az Ó természet-anya, A Tornai-vér részleteikben, egy-egy fölsistergő betétben hordozzák magukon az archaikus poétikai-szemléleti irányultság jeleit, az Én vagyok a te társad és a Naptánc a Zsoltárhoz hasonlóan teljes struktúrájában jeleníti meg a költői jelen időbe áthajló, több évezredes emberi múlt nyelvi-tudati érzékenységét és szemléleti alapformáit. Az Én vagyok a te társad egyszerre filozofikus, mitologikus, képi-képzeti és logikai archaikussága a megformálásban epikus ruházatot kap, azaz a „történet” elemi kereteit ölti magára. Ez a vonás egyben az egyik tipológiai sajátossága is az ősköltészet-imitáló-átemelő költői módszernek, s nyilvánvalóan az archaikus műfaji-műnemi tagolatlanság újjáéledt jeleként hasonló módon és erővel jelentkezik Tornai fiatalabb kortársai közül például Kiss Anna és Oravecz Imre költészetében is. (Ez a vers érzékletesen rámutat arra is, hogy Oravecz Imre hopi-verseinek magyar líratörténeti előzményeit milyen irányban kell keresni.) A példázat, a sorselemző gondolat a gyakorlatilag „metaforaként” működtetett „eseményeken” át szól a műben. Ennek a versnek is meg lehet találni a Weöres-életműben a szellemi előképeit. Ez természetesen korántsem közvetlen átvételt jelent: a témakereső tekintet az őskori aurában természetszerűen ér össze a két költőnél. A Görög táncra is emlékező Naptánc ismétlő-fokozó, a táncritmikát érzékletesen közvetítő sorai a jelen időbe hozzák el az archaikus napköszöntő rítus emlékét, miközben panteisztikus asszociációi egyszerre fogalmazzák meg a természet és a másik ember irányában kibomló szerelemérzést és a rítusvégzők társadalmi magárahagyottságát is. S a társadalmi gondolat és az archaikus emlékezet összekötése történik meg majd a Veres Péter-énekek ciklusban is, s ez az egybekapcsolás a korábbi poétikai kísérleteket és a célba vett részelemeket már szintetikus egységben emeli a közvetlen történelmi és társadalmi jelen idő arca elé. A Veres Péter-énekekig az archaizáló tudatosság ugyanakkor még tovább mélyül, új bizonyosságokat, felismeréseket és ösztönzéseket kap.

Az otthontalanság elégiájának egyik részlete a Fejem alatt telihold (1979) kötetből tanúskodik többek között erről a folyamatról, alapkérdésként már a címben a lét elemi igényének és folyton újraképződő hiányának egyszerre az emberi ősidőkbe és a jelenbe néző problémáit vetve föl. A költő prehisztorikus tudatára és évezredekbe visszanyúló emlékezetére, az őstörténeti múlt és a költői személyiség viszonyára élesen rávilágít az otthontalanság istenéhez – mint totemállathoz – szóló, a vers archaikumának fókuszát hordozó szakasz: „Téged vadászott üköreg ősöm a fű-borostás síkságokon, / otthontalanság agancsos istene, / barlangsziklára festett nyíl-szemű szarvas. / Most már te vadászol utánam / nedvedző tapló-orrlukaiddal, / te jársz nyomomban a repülőgépek / üvöltésétől fölcsapott farokkal.” A látomásban az egykor vadászott, így totemállattá, majd (a földművelésre térés után) égi istenséggé emelkedett szarvas mint az emberiség történeti létének, főképp hányattatásának szimbóluma követeli ki az archaikus távolságokba tekintést, méghozzá az emberélet mibenlétének egyre tisztább körvonalazása végett, szemben a korlátozott idődimenziókkal, a jelen behatárolt, csak magára tekintő szűkösségeivel.

(Az első nagy szintézis: a Veres Péter-énekek) Amikor Tornai József a Veres Péter-énekeket írja, már napvilágot látott a világ törzsi kötészetét lefordító nagy gyűjteménye (1977). Annak minden elméleti és gyakorlati tapasztalata összegző érvénnyel sugárzik át erre a ciklusra, amely 1981-ben jut el az olvasók elé. Jóllehet a kötetben a szerző Veres Péter jelleméről, küldetéséről beszél, de nem azon a hagyományos, csupán a magyar Alföldet vagy a magyar „népet” magába kódoló és átvetíteni akaró magyar „népköltészeti” nyelven, amiképpen az egy ilyen természetű stílusszintézisben és ráutalás-sorozatban várható volna: ahogyan a műbe emelt író származásából vagy életútjából következnék, s ahogyan magyar költők sora verselte meg például Sinka István szellemi hagyatékát és a bihari költő figuráját. Magyar népi folklorisztikus vagy tisztábban népköltészeti motívum található ugyan a ciklusban, a költői alakítás fő irányaiban Tornai mégis mintegy „elébe megy” a kultúrtörténetben a nemzeti folklórszöveg-típusoknak vagy népkulturális akcentusoknak. A versciklusnak éppen azért van átütő erejű és a pályán is csúcspont szerepű archaikus hangoltsága, valamint a Veres Péter-i pálya egészéhez illeszkedő arculata, mert az író életét, életművét történetileg a magyar folklórt is szülő, már-már ősköltészeti eszközökkel méri, s mindezzel szinkróniában a rokon elemeket feltüntető primitív népek poétikai nyelvén közelíti meg. Ezzel egyszerre egyetemesíti-globalizálja Veres Péter mélyről induló pályájának arányait, és hozza a magyar paraszti világ, sőt a teljes magyar lét közelébe az egzotikus népek és távoli históriai idők szemléletét, stílusát, sőt léttipológiai párhuzamait. Ez az esztétikum szintjén megjelenő egybevetés a magyarság és a távoli népek életmódjával, kultúrájával a magyar irodalomban ugyanakkor egyáltalán nem ritka. Németh László és Illyés munkásságából egy egész, ilyen kapcsolatokra mutató rendszer bontható ki. A ciklus anyaga negyven versből áll, most a felépítés linearitásából csupán az archaikumot legmélyebben viselő darabokat emelve ki, jó egyharmaduk – Öregapám, Föld-nemző ember voltál, Sír-szívű, gyere vissza, Mikor te szántottál, Megtagadtad a törvényt, Szegény voltál, mint én, Ha visszajössz, Végre megszólaltak a bennszülöttek, Csak aki táncolt már, Hallgatnak rólad, A kerek egész-embert, Neked erős körmöd van, Egyre több az elmondhatatlan, Utolsó zsoltár – mint a Tornai-típusú ősköltészet-imitáció koncentrált műve nevezhető meg. A ciklus egyéb rétegeinek – különösen a szociográfiai vonatkozásúnak és a személyes érintettséget tükrözőnek – a feltárása külön tanulmányt igényelhet. Az archaikus réteg gazdagsága és szintetikus természete miatt ez a versanyag ugyanakkor nemcsak Tornai pályáján jelent az archaikum kezelésében radikális fordulópontot, hanem Weöres Sándor, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Kányádi Sándor, Ratkó József és Kiss Anna versei mellett a magyar líratörténet számára is a vizsgált tendencia számottevő értékét adja.

A ciklus egésze mint egységes kompozíció és mint a „hős” mitikus képekben megragadott megörökítése is sok elemében García Lorca Torreádorsiratójára emlékeztet. Tornai viszont éppen ellentétes irányban jár el a folklorisztikus-primitív források alkalmazásában, mint nagy spanyol elődje. Ő nem „fölfelé”, az izmusok és a modernség irányában stilizálja az archaikum esztétikai erőit, hanem éppen ellentétesen, „lefelé”, az archaikus, az ős- és primitív, a törzsi költészet tartományaiba. Az egész ciklus műfaji karaktere összességében így egy nagy ívű pogány rituális siratóének több elemből összetett (siratás, felidézés, feltámasztás, mitizálás, tánc, fájdalomkifejezés stb.) szerkezeti-szemléleti keretét adja. Ráadásul olyan művészi intuíciós készséggel a törzsi-primitív költészet irányában, hogy némelyik darabja (ha nem tudnánk, hogy műköltői alkotásról van szó) nyugodtan beilleszthető lenne Rákos Sándor, Képes Géza, Bodrogi Tibor vagy maga a szerző bármelyik, egzotikus népek kultúráját magyarra átültető fordításkötetébe. Az egyik első darab, a Föld-nemző ember voltál mindjárt az ennek az őskori hősnek az alakjához csatolódó poétikai kellékeket emeli át a törzsi költészet archaikus mitológiai mélységeiből a magyarországi lakosság társadalmi rétegzettségének legmélyéről előjövő ember vállalkozásának méretbeli kifejezésére. A Weöres Sándor–Tornai József–Oravecz Imre költői életművében létrejövő archaikumszervesítő vonulat egyik (a taxonomikusan mitizáló) irányára is rámutató vers a kultúrhérosz és a demiurgosz legfontosabb tipológiai vonásaival ruházza fel vershősét, s egyszerre vetít rá egyetlen poétikai képernyőre siratóéneket, dicsőítő éneket és archaikus teremtésmítosz-komponenseket. Ebbe az archaikus fényekkel: szemléleti és formai elemekkel átsugárzott esztétikai sűrítménybe kódolja bele a szerző a magyar paraszt sorstapasztalatának társadalmi körülményeit és lázadó tragikumát, s ezt az időpárhuzamosító kettősséget a ciklus darabjain át végig megőrzi és egymásba tükrözteti. „Föld-nemző ember voltál, / búza-növesztő ember voltál, / (…) véres hátbőrű ember voltál, / csendőr-vert ember voltál, / (…) föld-ajándékozó ember voltál, / kerítés-döntő ember voltál, / farkas és kos jegyű ember voltál, / szolgaságtól üvöltő ember voltál.” Ez az egység csak előlegezi azt a poétikai kísérletet, amelynek során a későbbiekben archaikus szövegtípusok számos variánsa születik meg. A Sír-szívű, gyere vissza így a halotthoz szóló könyörgés, ráolvasó bájolás típusdarabja lesz, valóságos „feltámasztó” ének. („Sír-szívű, gyere vissza, / eső-szemű, gyere vissza, / rét-koponyájú, gyere vissza.”) De nem egyszerűen egy másik emberhez, a mindennapi halotthoz szól ez a könyörgés, hanem egyszerre a „törzsi közösséget” megtartó mítoszhős értékű szellem(iség)hez, a közösség középpontjához, héroszához is. A hiánya miatti tehetetlenség, árvaság helyzetében az eltávozott demiurgoszi jegyei csak még hatalmasabbakká nőnek („üresek vagyunk mi itt, / esettek vagyunk mi itt […] az apátlanokhoz gyere vissza”). S az archaikus létközeg messziről eredő stigmái is mind nyomatékosabban itatják át a magyar paraszti valóság villanásszerű felidézéseit. A vers befejezése ekként már egy valóságos törzsi temetési éneklésként hangzik valamelyik távoli, képzeletbeli trópusi szigetvilág közegéből, ez alatt parázslanak csak a magyar alföldi siratóéneknek a történelemben mindezzel nyilvánvalóan rokon koordinátái: „az idegen sziget hajójára ülj föl, / mi itt virrasztunk a föld combjainál, / arcodból számkivetve.”

A Veres Péter-személyiség héroszi megrajzolása a vázolt mitizáló archaikumimpulzusok erővonalaiból következően is a ciklus egyik legdominánsabb archaizáló eszközét adja. Ilyen tűnik fel a Mikor te szántottál („Mikor te szántottál, / a húsunkat szántottad, / az évszakokat, az időt szántottad, / lovaidnak Eső és Szél volt a neve”), a Világügyelő Férfi emlékét magába rántó A nagy gyászének („a földön átlátó elment tőlünk, a tűzfal-arcú fogta botját”), a metamorf heroikus képességeket, az ember zoomorf, teriomorf átalakulásának hitét és emlékét megidéző És volt, hogy nem szóltál hozzánk („csak úszkáltál a roncsok körül, / csizmás hal, / szétmázolt bajszú hal”), A kerek-egész embert, az (ismét csak Oravecz Imre hasonló verscsoportjaira mutató) Örök anyaggá váltál („örök napvörösléssé, / örök pusztai éhséggé váltál, […] örök nemzőerővé, / örök földkeringéssé váltál”) és a Neked erős körmöd van soraiban.

A ciklus itt kiemelt művei között a Neked erős körmöd van című vers száll le talán az archaizáló személyiségmegragadás legmélyebb, már valóban a történelem alatti emberi szakaszába. Benne a ragaszkodás hőfokán már egyenesen animális, totemállatvonásokkal felruházva nyílik föl Veres Péter emléke, a József Attila Medvetánc-stilizációjánál is („tíz körömmel magam varrtam”) korábbi periódusból. Mint a finnugor medveénekekből közismertebb állatős-szellemhez, akképpen könyörög a vers, ezzel a primer mitikussággal is a modern atomkori lét embertelenségének képeit, arányait emelve ki. S paradox módon egy korábbi létállapot védelmét követelve az őskori aura vonalai között megrajzolt szellemtől. A mű felfogása szerint az adott társadalmi lét olyan maskaraviseleteket, álarcokat kényszerít az ember valódibb létére, amelyeket a lét küldetésének elemi felmutatásával lehet csak leszaggatni. Az „éles, erős körmű apánk” megszólításától és tettre serkentésétől az írói virtuális világban a megszólaló többek között „az autótető-álarc”, „az utasszállítógép-álarc”, „a kísérletező laboratórium-álarc”, „a nehéztank-álarc”, „a borbűzös sarki kocsma álarc”, „a cápafogsoros rakéta-álarc”, „a diszkó-hangszóró álarc”, „a neonhirdetés-álarc”, „az időzített bomba-álarc” letépését várja, de korántsem valamiféle kultúra- vagy civilizációellenesség igényéből. Hanem azért, hogy a kor valóságának morális és technológiai dzsungelében az eredet figyelmeztetésében jóval tisztábban legyenek láthatóvá az elemi létértékek. „Mert szükségünk van néha / a saját meleg bőrünkre, / szükségünk van rá, hogy belenézzünk egymás / ősemberi szemébe, hol még mindig / fénnyé csobolódik a vér.”

A személyes alkotói és emberi kapcsolat kifejezése is – természetesen – mitikus atmoszférában képződik meg a versciklus darabjaiban. A származás és sors közös elemeinek tudatosítása után (Szegény voltál, mint én) a szellemi viszony archaikus elemeinek kidomborítása hatja át többek között a Ha visszajössz, az Ingedet rám, A kerek-egész embert, a Kell valaki kapaszkodónak, a Most már bevallom és az Egyre több az elmondhatatlan sorait. Ezek egy részébe a sámánszerep átörökítésének az apa-fiú szerepbe fogott gesztusai csendülnek át (Egyre több az elmondhatatlan, Ha visszajössz), más részükben a föltámasztás akaratának mágikus rítusai (Most már bevallom, Most téged hívlak, Sír-szívű, gyere vissza), egy harmadik csoportjukban pedig az emberi-művészi példa mitikus erejének felragyogtatása kap főszerepet. „Az önmagába-beavatkozó / példa-faragót ölelem benned: / a legmélyebb iszapgödörből / sárosan kikapaszkodót” – fogalmazza meg a már címében is Veres Péter és a szerző közös értékrendjének körvonalait hordozó A kerek-egész embert című vers. (Csak zárójelben kívánkozik ide, hogy a folklórral és az archaikus kultúrával érintkező magyar költők csoportja az egész-élmény kihívását elfogadó és megnevező művek hosszú sorát alkotja meg Juhász Ferenc, Nagy László mindenségdimenziókat magukban foglaló műveitől Kalász László Egészét, Kiss Anna Egész című verséig.) A léttel szembeni aktivitás, a teljességvágy, a küldetés elfogadása és a példaadó erővé növés így egyszerre az archaikus örökség és a jelenkori magatartás ismérvei Tornai világában. S egyaránt a társadalom és az egyedi lét szintjére vetítve, hiszen „Kell valaki kapaszkodónak, / mert a puszta mezőről jöttem, / senkiföldjéről” (Kell valaki kapaszkodónak).

Ezekbe a mágikus-mitikus utaláshálózatokba ékelődik tehát Veres Péter történeti (és kultúrtörténeti) szerepének nagy ívű tudatosítása Tornai József részéről. S ahogyan a mítoszi és törzsi poétikai formák egyaránt a személyiség globális határait mutatják meg – kiterjesztve a magyar Alföldről e magatartás arányait, s felmutatva rokon világát a földön –, a történeti mérőpontok is úgy húzzák meg az író alkatának valós történelemben gyökerező vektorait a Kárpát-medencei lét századainak irányába. S ez a bemérés egyszersmind a mítoszivá növelés antropológiai és társadalmi alapjaira mutat rá. Először is azzal, hogy az írót egy szélesebb emberi közösség koncentrált szellemi és történeti érdekképviseleteként fogja föl, akin keresztül ez a társadalmi-szociológiai népesség képes megnyilatkozni a világnak. Az „ő” és a „mi” között ezért gyakran elmossa a határt, „mind rád hasonlítottak” (Csak aki táncolt már), szögezi le, s ahogy József Attila a Hazám soraiban mutatja meg az „ezer esztendő távolából” a „nép fiaként kilábalót”, Tornai is ekként láttatja Veres Pétert:

Most téged hívlak,
mezítlábas, kis ember,
ezer éve föltűrt vászongatyában,
gatyából kihúzott ingben,

csak te tudtál mindenki lenni,
mindnyájunk nyelvén okoskodni,
otthoni kézmozdulatokkal
mutatni az országházra és az ekére

A másik ráutaló gesztusával viszont már azt tudatosítja, hogy a közösségéből előlépő történelmi figura és hérosz az európai és az egyetemes civilizáció színvonalán van jelen. S ebben a minőségében követel népének helyet az időben, s cselekvése mítoszi arányainak is ez adja az alapját. A Mint Adyban, József Attilában szakaszaiban úgy tekint Veres Péterre, mint egy gyarmati sorban élő nép köréből érkező, harmadik világbeli hősre, aki népének küldötteként hivatott arra, hogy megszólaljon a világ gazdagabb, szerencsésebb nemzeteinek színe előtt. „A paraszt veled földi eszével, / az ember veled a mindenségével / ébredt világra és föllázadt” sorokat mintha a szenegáli fekete Leopold Senghor, az afrokubai Nicolas Guillén vagy a kecsuák nevelte Arguedas mondaná. S valóban az ő figurájuk, szellemük, és a Frantz Fanoné, Ajtmatové, Juvan Sesztalové, serken föl – noha jellegzetesen magyar talajról foganva – a vers zárógondolatában: „jöttél félbe-repedt kapával / s Európa beszélt a száddal / a bíbic-ganés ugaron.” A Végre megszólaltak a bennszülöttek is ezt a harmadik világbeli (gyarmati, félgyarmati) aspektust erősíti föl a Veres Péter-énekek ciklusban, a magyar parasztsors értelmezésének költői útján. Ez a vers nemcsak poétikai szempontból, hanem történelmi állapotában is egy szintre hozza a magyar vidék kisemmizettjeit a gyarmatokon élő törzsi vagy primitív közösségekkel. Míg a magyar irodalomtörténetben a vers sorsszemléleti előzményei között nyilvánvalóan ott áll Illyés Puszták népe című könyve, későbbi rokonai közül az elsők között Oravecz Imre Szajla-cilkusának művei említhetők. Mintha ebből a verscsoportból kerülne át egy darab, „hátrafelé” az időben, a Veres Péter-énekekbe. A versben Veres Péter a primitívségben, szegénységben hagyott nép Európához s a mindenséghez beszélni képes, eleven médiumává nő, sőt az ő torkán át még mélyebb erő, „a föld torka” „löki ki” a nehéz szavakat. A szóhasználatban (bennszülöttek) kifejezett sorsazonosságot a szociális és történeti párhuzamok csak tovább erősítik: „Végre megszólaltak a bennszülöttek, / kikhez én is tartozom, / valamit mondtak a síkságiak, / sötét vérűek, trágyás sarkúak.” Aligha véletlen az, hogy a legnagyobb magyar paraszthős, Dózsa jelképéig fut a rokonítás. Már ebben a versben ekként szól Veres Péter szájával a föld a „reménytelenekhez”: „Dózsa föltámadt”, s ez a motívum több ciklusbeli versben még inkább kibontakozik. A Megtagadtad a törvényt soraiban a demiurgosz, a sámán, a törzsfőnök mögött az egész magyar történelmi parasztsors, központjában a népvezér Dózsával, rákopírozódik Veres Péter valóságos (és mesebeli) szegénylegény-alakjára. S „föld alatti Dózsa-királyként” említi a példának vallott legnagyobb elődök között a Mint Adyban, József Attilában is.

(Változatok és értelmezések az utolsó ciklusokban) A költői pálya ezt követő mintegy két és fél évtizedében tovább nyílik, tágul, gazdagszik az archaikus impulzusok nyomán született versek mennyiségi és szellemi tartománya. A többszemélyes én (1982), az Ádám és Éva oltára (1987), a Megcsókolom a szomjas folyót (1988), A szerelem szürrealizmusa (1991), a Pünkösdi lobbanás (1993), A sikoltozó rózsa (1995), a Minden, ami virágzik (1998), az És beszakadt a táj (1999) versanyagától az utolsó periódusokig, a Miért sírnak a metaforák? (2001), az Öregség és halál (2001) s a Legszebb szavak (2003) kötetekig olyan, az archaikum, a folklór és a primitív költészet s a mindenkori jelen idő között átszikrázó műveket teremtve, mint a Ha nem volna népdal, Emese álma ölyüvel és folyóval, Csillag-apám, csillag anyám, Illyés tengere, Álmom egy népről, Halálfa, Vér mögül lecsattanó villám, Óda egy parasztvázához, Holdnál messzebb emlék, Jönnek majd virág-álmok, Nyílhegyek, Vőfély nem volt, se hold, se nap, Spirituálé (azt mondták...), Nagy öregek az életfán, Szellem, ki gyúrtál engem..., Darwin előtt és Darwin után című alkotások és az „indiánsorozat” darabjai (Indián feleség, Indián a két feleségéről, Indián az elérhetetlen feleségéről, Indián a hold csöndességét kéri). S ezek a versek legrejtettebb mélyükben mind azt fogalmazzák újra, amit Az én legelvontabb Énem így fejez ki: „Európai vagyok, de az én istenem / nem a keresztény Atya, nem is a mohamedán / vagy a júdeai Teremtő / talán az indiánok Nagy Szelleme / vagy a hindu Világlélek az én legelvontabb Énem.” E művek archaikumba kapaszkodó szellemének szélesebb körű átvilágításához a Miért sírnak a metaforák? ciklus versanyagában nagy segítséget nyújtanak a versek alá helyezett szerzői magyarázatok, amelyek egyfelől irányíthatják s elmélyíthetik az ezt a kultúrszférát kívülről reflektorozó poétika feltételezéseit, másfelől a külső szem elől rejtettebb kapcsolatokra világítanak rá.

A megformáltabb, fejlettebb folklórműfajoktól a műfajilag még tagolatlan formákig, képzetelemekig visszafelé tartó illusztrációs sorrend jól mutatja, hogy az archaikus tájékozódásnak az időskori költészetben is tágas tere van. Népdal képez inspriációs forrást az A Napot, a földet s részben Az őrült Vörösmarty 1800–2000 című versekben. A Napot, a földet egyenesen (és alcímként is odaírva) a „Béres vagyok, béres” dallamára született, alatta az alábbi értelmező és a népdalok esztétikai alkatát az egyetemesség horizontjába helyező vallomással: „Nem ez az első népdal-átírásom, remélem, nem is az utolsó. Természetesen ez is csak imitáció lehet: az eredeti világirodalom abszolútságát nem lehet megismételni. Annak örülök, hogy a sej, sírban szeretőmet sort a magam sorsának veszteségének személyességével illeszthettem ide. Szoktam énekelni a tiszta pentaton dallammal.” A Vörösmartyra emlékező, e világlátás folytonosságát hangsúlyozó és sok elemében önarcképszerű vers záró szakaszai Petőfi, Ady, Bartók emberi és művészi modelljei mellett a természetet önmaga körül kiirtó, a pusztulásba szaladó világgal szemben emelik fel tiltakozó ellenerőként az elmúlt korok kultúrájából e művészelődök szellemiségével azonos rangon a magyar népdalokat.

A népdalnál jóval archaikusabb karakterű ráolvasás (mint imitáció) és állatsirató (mint a nomád időkből fölébresztett modell) alakítja ki a Macska-szellem kérlelő és a Sárga levelekkel című költemények arculatát. Bennük, a nagyvárosban is a természet részének maradt ember állat társát elveszítő megrendültsége ölelkezik a nomadizálás, sőt a totemizmus és a lélekhit korszakaiba visszaszármaztatható műfajokkal. A Sárga levelekkel az állatsirató nomád kori modelljét úgy írja újra, hogy a halottsirató több fő tematikus egységét (megszólítás, megemlékezés az eltávozottról, a hátramaradott gyásza) reprodukálja miniatűr formájában is. A Macska-szellem kérlelő a rituális emlékezet még mélyebb barlangjaiba száll, amikor nem is emberi alakú kísértettel, hanem nyugtalanító állatszellemmel viaskodik. Ez a mű, noha mutat rokonságot a magyar nyelvű, korai ráolvasásemlékekkel is, azoknál jóval korábbi hagyatékot idéz meg. A totemhitnek azt a fokát, amikor a halott állat szelleme még segítséget is nyújthatott a gonosz világerők „utat elkötő” rontásaival szemben. Vagyis az ember védő szellemtársa lehetett, s ezért szinte a Kalevalában tükrözött teremtéskezdet hőseinek kozmikus kompetenciájában jelenik meg. Az atavisztikus emlékezet e műben is kiszakad tehát a történetileg még jól érinthető időkörből, s az emberi állapot önfelismerésének forrásaihoz vezető nyomokat csillant meg.

Ne lopakodj a nyomomba,
ne kavard az álmaimat,
kimeresztett vas-körmeid
reggel föl ne riasszanak!

Fuss a kert lábjába, hol a
lelőtt-varjúszárnyú
vihar-zengő felhők állnak,
siess velük szétszaggatni
a minden-utam-elzáró,
minden szívütésemet megölő
éjszakámat!

A régi magyar hitvilág táltos-, illetve sámánfigurái kelnek atomkorszaki életre a Szilágyi Domokos táltos-feje és a Veres Pál festő, de sámán versek címeiben és soraiban is. Az erdélyi költőre emlékező „kis, erőszakos dal-magzat”, amely szinte „önmagától” született meg, azért emeli címébe a magyar hitvilág varázserejű hősét hasonló táltos-minősítéssel, mint Nagy László Tamási-versének (Búcsú Tamási Árontól) egyik szakasza („megerjedt záport szürcsöl / kövesedő-táltos fogad”), mert érzékelése szerint Szilágyi Domokos is (lásd például a Bartók Amerikában című versét), akár az Ábel-könyvek szerzője, erősen támaszkodott a népi kultúra archaikus emlékeket őrző tartományaira. „Ő írta Erdély démon-miséit, / ő, a legmodernebb, a legrégibb / lába körmétől táltos-fejéig.” A másik mű szintén az élet és az életmű tartalmaiból meríti a „Szellem-testvérré lett” festő és barát sámánná minősítését.

A Félig-isten, félig bálvány-ősünk, az Őskép, a Mindenek ősanyja című verseken archaikus hitélmények, a primer mítoszokból felszakadt ősfigurák tűnnek át, méghozzá Ady istenképeihez hasonlóan ambivalens, az emberi világot többféle módon szemlélő és megítélő arccal. Mindenek ősanyja az egyik pozíciójában szinte idilli, lebegő nyugalomban „meg-meglibbenő fényfátyol-rengetegben álmodja álomból álomba magát”. Lényének másik, ellentétes aspektusában viszont, itt, a létben ő az „az Őskép, kinek billogát / orrfacsaró bűzben bőrödre sütik”, miközben mágikus alakja „szerte ragyog az / arany csontokon, jeleken”. Az archaikus tudat látásformáiba való belehelyezkedés vagy az erre való emlékezés több más műben is olyan erős, hogy (s szintén Ady archaikus karakterű látomásaira emlékeztető erővel) akár prekulturális, civilizáció előtti létélményt is képes reprodukálni, szinte az emberré válás kezdetétől. A Nem jöhetsz be „az éj halálfejes madarát”, a „rongyos farkú, vak rémet”, a „rög alól kibújó ártatlan kísértetet”, a „némán könyörgő roncsot” láttatja az író otthona körül, az elveszett állat „halál-fantomját” érzékelve mindenütt, de A halálistenek még mélyebb tudati, evolúciós szakadékból kiált föl. A halálélményt precivilizációs rítusként képzelve el az áldozatként kivégzett alany szemszögéből ad hangot az ember atavisztikus félelmeinek.

A primitív, törzsi költészet fordításából tanult ritmika és képzetkincs Tornai kései költészetében közvetlenül is evokálhat verset. Ilyen a Sárga kő-parkban éjjel című alkotás, másutt a hasonló forrásokból feláramló szellem megnevezi az onnan fölragadott primitív istenséget, Wakantankát is (A mátyásmadár és a szél). Wakantanka nevének lehetséges fordítása (ahogyan a Mitológiai enciklopédia összegzi): „nagy titok”, s a sziú indiánok hiedelemvilágában, „Észak-Amerika mitológiájában ő az a misztikus életteremtő erő, amely mind az élő, mind az élettelen dolgokban jelen van; elveszíthető és megszerezhető”, és egyszerre a kövek, a mennydörgés, a dolgokat mozgásba hozó erők, a vizek szelleme, „a Nagy Misztérium része”, és neve a „Nagy Szellem” „jelentésben is használatos”. Az archaikus hangoltság átemelésére másutt egyetlen, az őslakosoktól megnevezett természeti jelenség vagy őskori építmény is elegendő. A „festett sziklák” kifejezést így a teljes Tornai-világképre jellemző Féltestvérem, a természet című versében a szerző Amerika őslakóitól kölcsönözte. „Húsz éve Új-Mexikóban láttam azokat a völgyeket körülvevő sziklákat, melyeket az ottani indiánok painted rocksnak mondtak.” A Stonehenge titokzatos kőhalmával azonosított nőfigura a női nem és az építmény e merész párhuzamában a teremtés és az ősiség fogalmainak tengelyén közelíti egymáshoz a hasonlat pólusait a versben. („Egy nő zárt és lecsiszolódott, mint a Stonehenge monolitjai / mozdíthatatlan őskori, sötét.”) Ha nem is közvetlen archaikus vagy folklórtartalom nyilatkozik meg bennük, az európai olvasónak kétségkívül ezekre emlékeztető aurát teremt a távoli, nagy világvallásoknak vagy szakrális tárgyaiknak a versekbe hívása is. Különösen a buddhizmus képzeti tartományaiból érkeznek ilyen ösztönzések a szerző műveibe (Fejháromság, Átman, Ha európai vagy), de egyéb (például a kínai) vallásból is származhat inspiráció (Li Taj Po a Kilenc sárkányfog-hegyen).

Tornai József számos művén a nagy archaikus eposzok kultúremléke is jól felismerhetően átdereng: így Gilgames és Enkidu vagy Orpheusz és Eurüdiké története (De próbálj visszahúzni egy halottat) s az Odüsszeia (Odüsszeusz öregkora) is. A Kalevala-élmény többszörösen is meghatározó, a Lemminkeinen című költeménynek is ez adja központi magvát. A vers, aminek inspirátora egy, a költőt finn asszonyok körében mutató, a szerzőnek Fodor Andrástól elküldött fénykép és a hátlapjára írt sor volt, azzal a véleménnyel száll pörbe, hogy Lemminkeinen csupán „léha” (illetve más fordításokban „messzikedvű”, „messzevágyó”, „kalandoskedvű”) hős lett volna. Tornai a maga olvasatában egy másik tulajdonságát domborítja ki, amely szerint az elpusztult, feldarabolt, majd anyjától összegereblyézett és életre varázsolt „Lemminkeinen mítosza a szerelem, a szexuális erő halhatatlanságát mondja el”. A vers alá helyezett további szerzői jegyzetei szerint is „az őszinte érzelemmel, a teremtő hatalommal, az ellentétek, paradox képek összeegyeztetésével, a költői tudással megáldott Lemminkeinen ábrázolása” volt a célja. „A kalevalai rúnó” mintáját követő forma a lemminkeineni jellem így felfogott belső térképét teríti az olvasó elé, s ez több vonásában önportré is. Lemminkeinen és a költő kettős portréja a történelem előtti hős lélekrajzának és a ma emberének a közbülső idődimenziókon áttörő egymásba vetítése tehát. Az archetípus feltámadása, illetve a mai lét távoli önfelismerése a műben, amely a személyiség örömeit és belső tragédiáit a finn kultúrhős neve alatt sűríti egybe. Odavetítve e hős boldog kalandjaira a létezés tragikus árnyékait is. („Lemminkeinen az a vércse, / ki karmait elhullajtja […] s míg fönt csillag kezdi dalát, / míg az éjfél kövéredik / vér szakad öreg homlokán.”)

Tornai „archaikus verseinek” többségében nem önmaga tartalmi és formai kereteit reprodukáló archaikus vagy primitív szövegimitáció születik tehát, hanem a korai emberi tapasztalat, asszociációs világ és nyelv vetül rá szelektív, stilizált módon a mai ember létköreire. Az elvonatkoztatás gyakran olyan erős, hogy többféle archaikus mezőt (kort, szemlélettípust, hiedelemkört, műfajkezdeményt) sűrít egyidejűleg magába. A ciklus egyik legnagyobb lélegzetű műve, a Szepesi Attilának ajánlott Ó minden élőlény és emberállat című például ősi poétikai eszközökkel leltározó, a felsorolt egyedekben a föld globális, animális struktúráját kirajzoló szerkezetben, a lények totemisztikus karakterű szintézisében, a dicsőítő és a diadalének ötvözetében fejezi ki – szinte civilizáció előtti „himnuszként” (azaz mágikus beszédként) – elragadtatását a föld állatai iránt. E lényeket Tornai József egyszerre nézi az archaikus ember és az ezredvég utolsó másfél századának európai és magyar költészete felől. A felsorolás ritmikája alá részint odaúsztatja a legkülönbözőbb emberi korok és terek archaikus vagy az ókorban született nagy mítoszait, részint pedig a versbe emelt élőlények szimbolizációját hozzáköti a múlt és a közelmúlt meghatározó költőihez. S amíg az utóbbi összefüggésben az albatroszt Baudelaire, a fekete párducot Rimbaud, a zsiráfot Weöres Sándor, a szarvasbogarat Jékely Zoltán, a delfint Kormos István, a farkast Pilinszky János „emberfölötti ikonállataként”, emblematikus jelképeként vagy egyik emlékezetes motívumaként, a hattyút „Petőfi, Vajda, Berzsenyi, Hölderlin és Robinson Jeffers” szent metaforájaként idézi meg, az állatok ősi mitológiai szerepeiben e lények emberi szimbólummá nőtt kulturális dimenzióit kerekíti az időben is teljessé. A költői jelképek, toposzok, jellegzetes metaforák mellett ez a másfajta, ez a mindezt megelőző, a költészet asszociatív villanásait is előre kódoló jelképiség ölt testet az észak-amerikai indiánoknak a Nagy Szellemet megjelenítő bölény-képzetében, az egyiptomi skarabeusban, „a Napisten földi helytartójában”, a sólyomban és a krokodilban, „a fáraó örökkévaló fejében” és „elmúló testében”, a turulban, amely „Emese megejtője, Hunor és Magor atyja”, a fehér elefántban: „Buddha nemzőjének titkos szellem-alakjában”, a szamárban, „a jeruzsálemi dicsőség hátasában” s a magyar lélek-madárrá lett pávában is. A földgolyó különböző helyeiről, civilizációs fokaitól és népeitől származó archaikus vagy erre épülő újabb mítoszkomponensek és utalások multikulturális szintézisben kapcsolódnak bele ebbe a versbe, s miközben a mű az emberi létértelmezés, hitvilág, gondolkodás univerzális antropológiai képleteit kódolja magába, e több tízezer évet átfogó kulturális erőtér elemi tiltakozást fejez ki a jelen idő természetgyilkolásával szemben. A Föld orgyilkosai című versben már központi témaként, felrázóan jelenik meg a haszonelvű garázdálkodás, a föld teremtményeit kiirtó felelőtlenség iránti harag.

A természetélmény elemi megrendülése jóval rövidebb, absztraktabb formában – az ősköltészeti átszűrések és a sűrítés révén – hívta elő az Ima című költeményt. A „természet nyomán alkotó” s a népdal zenéjében és szövegében is „a természet tüneményét” látó Bartók-gondolat logikáját ismétli meg, fogalmazza át a líra nyelvére ez a vers: „az az igazi ima, amit a mélytengeri halak / seregei úsznak az óceáni vizek alatt, / millió záporozó kis hal húz sárga zenét / a zöld-kék koráll ágak közt.” A természetrajzi film ihletése, amely Szabó Lőrinc A földvári mólón című művéhez hasonló inspirációs forrást nyújtott a kis vers megszületéséhez, a létezés filozófiai, szakrális és természettani átélésének pillanatait sűríti egybe. S az egymásba futó tömörített gondolatok, érzések és felismerések hirtelen koncentrált, igazi bartóki miniatúraként lobbantják fel a művet. („Természetrajzi filmet néztem. Nem először, de ezúttal nemcsak a halak színének és formájának a hihetetlen változatossága, hanem a tömege is bámulattal töltött el… Ha Kant azt írhatta A gyakorlati ész kritikájában, vagyis az etikáról beszélve, hogy két dolog tölti el csodálattal: az erkölcsi törvény meg a csillagos ég, akkor az utóbbihoz odatehetjük még a tengerek mélyvilágának tüneményeit.”)

A műveket elvonatkoztató erő, amely sokszor a különböző mítoszok, hitelemek, folklórvillanások közös vonásait absztrahálja lényeghordozó sűrítménnyé, Tornai kései költészetében is gyakran olyan mítoszkoncentrátumot teremt, amely többek között a népköltészet és a folklór elvont jeleit és rejtjeleit tudatosan kereső szerb Vasco Popa költészetét jellemezte világirodalmi színvonalon. S a magyar költészetben is több, rendkívül sűrű (a Pilinszky-tömörítésekre emlékeztető, de az archaikum felől szintetizált) költeményesszenciát hozott létre. Weöres Sándor ilyen sűrítményei, Nagy László Csodafiu-szarvas, Nagy Gáspár Példázatok című versei mellé Tornai József Vörös korong című alkotása is e szemléleti és szerkesztési tömörítés méltó képviseletében állítható oda:

Temesd el a te vörös korongod
gyöngykagylóhéjjal ásd meg a sírt
hulló csillagból állítsd a fejfát és
várj meg mert visszajövök

A vörös korong fölkel és lezuhan
naponta magasra száll és lezuhan
várd meg mert visszajön
a te vörös korongod.

A vers óceániai vagy más, tengerközelben élő népek mítoszi atmoszférájával (gyöngykagylóhéj) telített, a hold, a nap vörös koronggá alakításában a korai fazekas-kézművesség távoli emlékét is felidéző kalendáriumi (meteorológiai) mítoszsűrítmény. Tipológiailag a vadságból már a barbárság korába lépett nép kultúrájának imitált nyomait viseli magán. (A földművelés kezdeti szakaszán a nap–hold pályáját mérő mítoszformák ebben a periódusban jelentek meg, mert ekkor lett fontossá az ég, az időjárás figyelése.) Annak is korai periódusában, amikor az égi istenképzetek még nem alakultak ki, illetve kezdeményeikben léteztek csak (a nap, a hold embertől függetlenül mozgó, de még nem antropomorfizált-szakralizált állapota). S a műben szereplő ember, noha már felismerte kozmikus kiszolgáltatottságát, alávetettségét, a primer mítoszok hőseinek gesztusait univerzálisan birtokolja még: kagylóhéjjal ássa a sírt a holdnak, hullócsillagból állítja a fejfát, vagyis motorikusan és szimbolikusan is ő „temeti el” a fényt az éjszakákba forduló világban. A leszálló hold és a fölkelő nap közös vörös korongjában kifejezett s a galaktikus működést, a kozmikus periodikát „domesztikáló” mítoszkoncentrátum ugyanakkor a 21. században élő költő megrázó személyes veszteségének, belső lelki tájai napjának-holdjának sötétülését is modellálja. Sőt, eredendően éppen ezt fogalmazza meg archaikus képzetekben és nyelvben. Ha magyarázat nem fűződnék a vershez, akkor aligha volna tudható, hogy ez a mű siratóének, a magára maradt férfi kozmikus panaszdala. A magyarázó sorok egyszersmind arra is utalnak, hogy a mítoszstruktúra és a képzeti rend félig-meddig a tudat alatti szubkortikális emlékekből tört elő, hogy a maga kereteibe fogja a személyes tragédiát ebben a pogány holdsiratóban, s egyszerre archaikus, önerősítő „Napváró” dalban, amelybe az imperatívuszok a ráolvasások emlékét is beleoldják.

Néger spirituálé ritmikai átemelése teszi különleges értékűvé az archaikus és folklórmodellek műköltészetre ható ösztönzési mechanizmusának példázatossága mellett az Elaludnom nem lehet című művet. Ez a vers azt a tovagyűrűző inspiratív metódust illusztrálja beszédesen, amely az évezredek mélyében rejtőzik, s a primer modulációt a folklóron keresztül a magasabb kultúrába (művészetbe, irodalomba) jutva műről műre görgeti tovább. Másodlagos, harmadlagos, sőt sokszoros indukciókat képezve, az alapmotívumot úgy gyűrűztetve tovább, akár a vízbe dobott kő. Az ember és a fa spirituáléritmikára írt szimultán dala a létérdekekért perelő erők egyetemes szellemével lép kapcsolatba a versben. Indukciójában évezredek fényét vonatkoztatja egyetlen apró, de tünetében a 21. századi emberi minőség hatalmas problémáit is magába sűrítő mai jelenségre, abból merítve poétikai és eszmei erőt, távlatot a világ humanizációjáért fellépő, virtuális küzdelemben.

Tornai József mágikus iránytűje észak helyett tehát az emberlét időbeli mélyeibe, a történelembe mutat. Ennek mágikus pontjait keresve mutatója körbeforog a földgolyón, kultúrák, népek, egykori és mai rejtett archaikus zugok szellemi földjeit járja be, hogy tapasztalatainak elvonatkoztatása, jelenbe szűrése segítségével ösvényeket nyisson – nemcsak versei, hanem esszéi révén is – egy karakteresen fölvázolt új költészeti útnak és multikulturális érzékenységnek. Ez a világzene törekvéseire emlékeztető modell univerzális forrásaiból fakadó erejével egyaránt szembefordul a lokális-provinciális költészet szűkkeblű anakronizmusával, valamint a „posztmodern dilettantizmussal”. S a magyar költészetben egy századok óta emelkedő, a mai világirodalom számos jelenségével homológ irodalmi hullám új változatát is magas színvonalon jeleníti meg. (Gondolat Kiadó, 2004)