Lengyel Tamás: Tamás evangéliuma

Lengyel Tamás második kötetének már a hátoldalán olvasható ajánlása sem mindennapi: „Lengyel Tamás evangéliuma nem kitalált világ summája. Ha summa, nem csak érint minket, rólunk szól. Mint minden jó költészet persze – de itt a látás (komor játékosság s meghökkentő bölcsesség együttese akár) olyan titkainkba utalna bennünket, amelyeket hordani, viselni vagyunk képesek, ám anélkül, hogy igazán tudakozódnánk felőlük. Aztán váratlanul itt vannak, elénk tárulnak (hogy föltárjanak?) efféle versek” – írja Kalász Márton. A szakrális keret belső titkokat rejt.

A verseskötet számtalan utalást, idézetet épít magába. Olvasásakor nemcsak egy kötet élményanyaga ér el hozzánk, hanem rengeteg előzőleg olvasott és hallott regény, vers, dal és film képei, hangjai peregnek le előttünk. A költő játszik, és ez a játék minket is magával ragad.

A verseskötet nyolc ciklusra oszlik, amelyek szerves egységet alkotnak egymással. Tamás evangéliuma a Biblia szerkezetét képezi le. A verseskötet költészetbe ágyazott teremtésmítoszt, dalokat, bölcs példabeszédeket és egy halállal átfont születés történetét is tartalmazza. Mindezek előtt azonban ott áll mint bevezető a Tamás evangéliuma című vers. A költemény elemeiben a Stigmata című film szövegét idézi. „Emeld meg a követ, és ott leszek, hasítsd szét a fát, és megtalálsz” – hangzik el a mondat a filmben, melynek alapötlete, hogy egy új evangéliumra bukkantak, Jézus evangéliumára. Lengyel kötete is egy új evangélium, Tamás, vagyis a tagadás, a kétely evangéliuma.

Az első versciklus a varjú öt könyve címet viseli. Az angol költészethez kell visszanyúlni, hogy értsük a varjúszimbólum jelentését. Ted Hughes költészetében a Varjú mitikus lény, a semmi és az üresség megtestesülése. A Varjú megelőz minden kezdetet, nem illeszkedik a hierarchiába, egyszerre teremtőelv és utolsó stádium. Ezt a gondolatot fejti ki Lengyel Tamás is az ősvarjú című költeményében: „az ősvarjúról az a benyomásom / hogy mindig létezett. / nehezen körülírható / mert nincs eleje / nem kezdődik sehol.” Létének hajnala egybeolvad a halálával.

Az első ciklus filozofikus mítoszai után a második az egyén kiútkereséséről beszél. A költő egyszerre szemléli a világot egy gyermek és egy felnőtt szemével, akárcsak Kosztolányi az Egy szegény kisgyermek panaszaiban. Lengyel Tamás gyerekeivel újraéli a gyermekkor furcsa hangulatait. A ciklus címe: a gyerek. A szabadság ösztönös keresése jellemzi ezeket a verseket. A törődés néha öl, a szeretet pusztít. Csak az álmok és a költészet az, ami felszabadít. Ez a menekülés egyetlen útja.

„ő volt az akinek megadatott / ismerni minden zugát a nagyvilágnak / pedig a küszöböt sem lépte át / és ha maradt még fehér folt az életében / végül elindult hogy azt is felfedezze. / ez a vers egy barátomról szólt / aki nemrég halt meg / azt mondják két ember élt benne / és csak az egyiket akarta megölni” – olvassuk a bennszülött című költemény utolsó versszakát. Az egész köteten keresztül utalásokat találunk Calderónra. Híres drámájának, Az élet álomnak misztikus hangulata mindent átitat. A főszereplő – aki itt maga a költő – élete és halála egybefolyik. Nem lehet tudni, hogy melyik az igazi élet, ami itt vagy ami odaát van. A két világ közt bajos az átjárás, és nem is mindig sikerül. Hol hosszú alagúton, hol mélybe vivő lépcsőn, hol pedig egy hídon kell keresztülmenni. Ezek a tudatalattiban tett utazások szavakkal ki sem fejezhetőek. A szavak mögötti jelentés, az üzenet és az üzenet születésének megfoghatatlanságával foglalkozik Lengyel a kötet következő részében.

A harmadik versciklusban (az ige) a költészet, az írás szakrális titkai fogalmazódnak meg. „a hajóoldalnak mondatok csapódnak / olyan szóképek mintha hullám / betűcsepp szemerkél az arcon / nem hullám még nem víz – betűk. / belőlük is elsők között / csak az imbolygás szavai / előre-hátra jobbra-balra fel-le / alóluk most már egyre inkább víz” – írja a költő a betű Tanger című versben. A szöveg hömpölygése kézzel tapintható. Betűk, szavak, szóképek ütődnek egymáshoz, és formálódnak folyékony költeménnyé, mint a víz. Homok, kő, tenger – homogén anyaggá állnak össze. A költő közben játszik. „dombtetőn kőbetűk – kivárom / feltehetően várrom / még várok mégse vár.” Játszik a szavakkal. És el akar érni egy távolból hívogató városba, Tangerbe. „nem értjük egymást / én meg ez a város / ez a világ meg én” – elérhetetlen ez az álom. A költő sohasem tudja meg, mi van a szavakon túl. A világ és a tudat rejtélyeinek kutatását azonban nem adja fel.

A negyedik versciklus, a feneketlen játszótér utazás a tudat és a lélek mélyébe. Álom, amely elvisz minket egy mély, még feltáratlan világba. Itt is, ennyire lent is jelen van az a valami, aminek meghatározása lehetetlen: „amikor leérek / ami meglepő / valaki odaszalad. / ez ugyanaz a valaki / akit más verseimben / sem szoktam felismerni. / szóval ez a valaki miután odaszaladt három / darabra töri a játszóteret / azt hiszem olyan módon / hogy odacsap a közepére.” Ez a darabokra tört világ nem fedezhető fel teljes egészében. És ebben az időtlen térben is ott van a rozsda, a múló idő jelképe. A lírai én útja mindig rozsdás vasak, fémek közé vezet, ahol emberszerű alakokat hegeszt össze. Ezek a „rozsdaemberek” lehetnek érzések, hangulatok vagy akár az én önmagáról alkotott képe. A néhanapján találkozunk című versben előttünk bomlik le a sok rétegből összetevődő „én”. A költő részévé váltak az idő folyamán a szülei, a szeretője – személyisége egyre összetettebb. Beépültek tudatába az őt körülvevő szokások, a vágyak, a csalódások. A sérültek című versben azt olvassuk: „ma éjjel egy újabb / gyermek halt meg bennem. / nincs kitől menedéket kérni. / hiába hívnék angyalt vagy rendőrt”. Minden vágy, ami bennünk él, és nem teljesedhet be, megöli a lelkünk egy darabját. Mindez addig folytatódik, amíg nem marad más, csak az üresség. Ez a vers utazás a reménytelenségbe. Sérült, megbántott emberek körülöttünk, mi magunk is azok vagyunk, démoni arcok, vagyis félelmeink kötnek össze minket akaratunk ellenére.

Az ötödik ciklus (víz énekei) első verse a folyó meséi. Gyönyörű lírai vallomás újról, régiről, tárgyakról, emberekről, fájdalomról, álmokról: „és így hömpölyögnek az öreg folyó / meséi vég nélkül / rólunk – barátairól. / fél lábán fél percre feltűnik / olajfolt-anyó is. / léptei könnyek.”

Beszél a költő összerakhatatlan életekről, amelyeknek darabjait rendületlenül próbálja egymás mellé illeszteni a vállalkozó kedvű utazó. A költő keresi a megoldást, tudni akarja, mi az, ami semmisé teheti nyomasztó vízióit. A keleti valláshoz fordul megoldásért.

A hatodik és hetedik versciklus példabeszédeket tartalmaz. A nyugati világ teljesítmény- és munkaorientált világával szemben a keleti filozófiák bölcs nyugalmát, a beletörődés és befelé fordulás tanait hirdeti.

A születés, az élet és a halál örök körforgása zárja a költő evangéliumát. A kötet utolsó, Kong című ciklusának második versében a kezdet jelenik meg, a gyermekkor tapintható boldogsága: „teremtsd meg a kéz lehetőségét / amivel etessen takargasson / simogatásával elaltasson / hogy elkezdődjenek a könynyek. / adj esélyt a hangjainak / hogy csitítgasson becézgessen / mesét mondjon amit jól ismersz / mert mind rólad szól”. Kong ifjúsága olyan, mint bármelyikünké. Elvet minden régit, élvezi az életet, átlép mindenen. Majd eljött Kong éjszakája. Kongot átitatja a megalázottság, a veszteség, a félelem. Olyan ez az éjszaka, mint egy lidérces álom. Előérzete ez a szükséges rossznak. A kötet utolsó verse, a Kong isten temetése három ciklusból áll. Az első részen eluralkodik a düh és a hazugság. „később amikor költőként élt / már csak a borzongás maradt / a csapkodások hangja és a mozgás. / a mozgás nagyon fontos volt neki / mert eközben érezte hogy / átáramlik rajta a világ / és ilyenkor tudott verset írni.” Sokat írt, gyorsan és jól. Utazott, de elfáradt. „azokban a házakban / azt akarták hogy elaludjon” Majd lassan felismerhetővé válik a versben egy női alak, s valaki véresen és mocskosan az asztallapon. A semmi meghalt, hisz valami megszületett…

(Kortárs, 2004)