Fecskék, barázdabillegetők; Lappantyú; Ego

Fecskék, barázdabillegetők

Nyár derekán, verőfényes déli órákban előfordul, hogy egyszer csak fecskék népesítik be a házunk előtti légteret. Máskor ritkán látjuk őket, itt, a nyaralóházakon nem költenek, de a környékbeli településeken mindenütt, eresz alatt, górékban, még a vasútállomás neonlámpájának armatúráján is, és amikor megjelennek felettünk, lehetnek jó néhány százan. Ha csak azon helységekből jönnek, melyeknek tornya idelátszik, ha itt vannak a nagymarosi, a kismarosi, a visegrádi, verőcei és oroszi fecskék, könnyen összejön az a jó néhány száz. Cikkannak, villannak, libbennek, rájuk mintha nem vonatkozna semmiféle törvénye a repülésnek, közben éles hangon kiáltoznak: „csí-ív!”, ami bizonyára annyit tesz: „ide nézz, engem nézz!”, mert virtuskodnak, annyi szent! A fecskék tisztában vannak képességeikkel, azok rendkívüli voltával, gátlások nélkül élvezik előnyeit, büszkén, szinte kihívóan, így tisztelegve teremtőjük előtt, aki a rendkívüli képességekkel megajándékozta őket. Amikor a házunk fölött megjelennek a fecskék, hosszan és kedvtelve bámuljuk produkciójukat. Kicsit irigykedve is.

Időnkénti megjelenésükre kétféle magyarázatom van. Az egyik észérveken nyugvó, mondhatnám, tudományos: meleg domboldalunk felett, mert számukra is vonzó valamiért ez a hely, olykor milliónyi rovarság rajzik, a fecskék rájuk jönnek lakmározni. Ha tudományos, akkor bizonyítandó, de bizonyíték nincs: innen, a talajszintről hogyan is láthatnánk a végtelenbe futó kékségben holmi szúnyogokat vagy efféléket? A másik magyarázat emberléptékű: miután a fiókák kirepültek, kellően megerősödtek és megügyesedtek, a szülői feladatokat beteljesítő öregek rendeznek egy nagyszabású találkozót, ahol bemutatják őket egymásnak, és dicsekszenek egymás előtt a sajátjaikkal. Tulajdonképpen jelentős fecsketársadalmi események ezek, nem minden a zabálás. Én ebben hiszek, mert én találtam ki, nem is kíván semmiféle bizonyítást.

Nyáron, vidéken élve előfordul, hogy felelőtlen jókedvem támad, és ilyenkor fecserészni kezdek. Ilyenkor adom elő, ha sor kerül rá, a fecskegyűldéről kialakított véleményemet. Általában sikerem van vele – azért is kerítek rá sort, mert szüksége van az embernek egy kis sikerre –, ám ha hallgatóim között a legifjabb felnőttnemzedék képviselői is előfordulnak – látom a szemem sarkából –, ők megmosolyognak. Nem mondanak ellent, nem tesznek cikiző megjegyzéseket, csak jólnevelten lemosolyognak, ahogy az öreg hugyosokat szokás. Más világ ez már, hiába: amolyan piacgazdasági, racionális, rideg, könyékcsonttal célratörő, az akármilyen mesécskékre, melyekkel nem lehet se pénzt, se pozíciót szerezni, még játékból se pazarol időt. Ezek a fiatalok tudják – mert megmondták nekik –, negyvenöt felett már mindenki szenilis, az én nemzedékem meg, mely élete nagy részét egy diktatúrában volt kénytelen leélni, egy kicsit balekgyanús is. Állunk hát és mosolygunk egymásra, őszintén, tisztaszeműen, övükön mobiltelefon – ezt mindenhová magukkal viszik, fontos hívást várnak –, és lázadozás nélkül tudomásul veszik azt az életünket agyonellenőrző kompjuter-bürokráciát, melyről minden eddigi diktatúra csak álmodozhatott.

Ezen a nyáron az egyik Regionális Fecsketalálkozó alkalmával, a nyitott ajtón át berepült a házba egy fecske. A kislány unokák bent játszottak – így délidőben dugjuk őket a nap elől, ilyenkor a sugarai egyáltalán nem simogatók, gorombán perzselnek, még az én elefántbőröm is fáj, ha trikó nélkül megyek a kertbe, még a hús alatti csontokat is égeti; tényleg, az ózonréteg elvékonyodása miatt van ez így?, az én gyermekkoromban mintha nem lett volna ennyire kíméletlen, és hogy lesz, mire a kislányok felnőnek? –, valami bonyolult építményen dolgoztak – fantáziájuk szárnyalt, mint kint a fecskék: nem volt elég a tömérdek színes fakocka, a több doboznyi legó, le kellett mennem a pincébe alkalmas deszkadarabokat és léceket keresni –, a fecske szárnyának surranását talán nem is lehetett hallani, inkább csak megéreztem, hogy ott van: kétszer körülkarikázta a mennyezeti lámpa papírburáját, ellátogatott a konyharészbe és vissza, én pedig ugrottam, hogy kinyissam a talpig üveg teraszajtó csukott szárnyát, belegázoltam a kislányok gyönyörű építményébe, „Berepült egy fecske!”, mondtam mentegetőzve, és akkor ők is felnéztek, és egyikük álmélkodó hangon megismételte: „Berepült egy fecske…”

Nagyon nem szerettem volna, ha úgy járunk, mint a barázdabillegetővel. Ez egy másik házban történt, még a múlt század (de furcsa leírni!) hetvenes éveinek közepén, egy másik kertben lévő faházban, talán egy másik életünkben. Berepült a házba egy barázdabillegető, ügyetlen kört írt le, tanácstalanul szitált egy helyben, majd élesen felsivítva iszonyatos erővel nekirepült a konyhaablak csukott üvegének. Nem is lett volna időm kinyitni, de meg se moccantam az álmélkodástól: az üveg dobbant, mint egy üstdob, a madár vagy másfél méternyit hanyatt zuhanva beleesett az uborkasalátás tálba. Pörögve verdesett, fröcskölte szét a tejfeles lét, mire felocsúdtam, és próbáltam a segítségére lenni, már csak néhány reflexkapaszkodás a lábaiban. Szeme vérpiros, kloákáján gyöngyházfényű burokban félig kibukott bélsár.

Fiam, aki néhány évvel lehetett idősebb, mint most a nagyobbik lánya, nagyon megsiratta. Igyekezett fegyelmezni magát, tudta már, hogy egy férfinak nem illik sírni, de még órák múlva is egész kisfiútestét meg-megrázta a feltörni vágyó zokogás. Hát hogy is ne: a mi barázdabillegetőink egyike volt, Sári és Rudi gyereke. Amikor kezdtünk kijárni nyári szállásunkra – abban a másik kertben lévő másik házba: amint és amennyire csak lehetett, elhúzódtunk a szürke és bumburnyák elvtársi világtól, „kivonultunk a társadalomból”, természetes élethelyzetbe, hogy megtarthassuk lelkünk derűjét –, hamar észrevettük, hogy a sziklakertben, két nagy kő közötti-alatti résben fészek van, és valaki ül a tojásokon. Amikor előreppent, láttuk: barázdabillegető. Nagy ívben kerültünk a sziklakert körül, halkan beszélgettünk, nehogy elvadítsuk, nem vettem elő a fűnyíró gépet, csak sarlóval csapdostam a füvet, és még arra is ügyeltünk, hogy este, amikor lámpát gyújtunk, fénye ne vetüljön a fészek irányába. Időnként előkerült a párja, „csíí-víí!” kiáltással jelentkezett be, talán váltották egymást a kotlásban – akkor kereszteltük el őket Sárinak és Rudinak, de csak ha egymás mellett láttuk őket, akkor tudtuk megkülönböztetni, melyikük a tojó, és melyikük a kakaska. Hamar megszokták a jelenlétünket, bizalommal teli, barátságos kis lények voltak, intelligensek, így hát arra is rájöttek hamar, még védelmet is jelentünk számukra: a közeli faluból elkódorgó macskák rendre megtapasztalhatták, minő érzület, ha az anyaföld egy száraz röge girhes oldaluknak csapódik. Ha öt-hat méternyi távolságban leültünk a fűbe, és nem tettünk hirtelen, csápoló mozdulatot, nem nyugtalankodtak, aggály nélkül repültek rá a fészekre, mi meg egy kis színházi látcső segítségével úgy figyelhettük az életüket, mintha csak a tévében néznénk egy különleges, egy hónapig tartó természetfilmet. Érkezésünk utáni néhányadik napon keltek ki a fiókák, a négy tojásból négy rettenetes kinézetű csimasz, és az addig inkább lapuló szülőknek alaposan megsokasodott a dolguk: egész nap hordták a szöcskét, hernyót, legyeket a telhetetlenül tátogó csőrökbe. Csinos, mozgékony, mondhatnám, vidám madárkák voltak, vékonyka, hosszú farkukkal, a fehér mellényes nyakukban hordott fekete partedlivel mulatságos külleműek. Szinte el sem hagyták a kert területét – sosem permeteztünk, nagyjából mindent hagytunk úgy nőni, ahogy ő akart, így hát, mint egy bevásárlóközpontban, minden szükségest megtaláltak egy helyen –, egész nap hallottuk hol innen, hol onnan „csíí-víí!” kiáltásaikat. Egész nap ott sürögtek körülöttünk, sietősen lépdeltek a fűben, a kőlapokon, minden lépésnél a fejükkel biccentve és a farkukkal billentve, némelykor fel-felreppentek, ügyesen és kecsesen, hogy a levegőben kapjanak el egy zsíros falatot. Boldogok voltak velünk a kertünkben, és mi is boldogok voltunk velük a kertjükben. Egyszer csak elérkezett az idő, és a szörnycsimaszokból ugyanolyan kecses és élénk lények lettek, mint a szüleik, akkor előmerészkedtek a fészekből, és akkor lett csak igazán sürgés-forgás, és lett „csíí-víí”! Már hatan lépegettek, reppentek, billegtek, kiáltoztak körülöttünk! Az ifjak a kertben tanultak repülni és vadászni – nekik sem egyszerű az élet, sokszor vihogtunk csendesen ügyetlenkedéseiken –, ismerkedtek a világgal: kíváncsian a kerti asztalunkra szálltak, és félrefordított fejjel belelestek a tányérunkba, hát mi mit eszünk? Tudtuk, hogy az életben többször talán nem is esik meg, hogy ilyen bensőséges viszonyban élhetünk vadmadarakkal. Igyekeztünk minden felvillanó képet az agyunkba fényképezni, és ez a nyarunk a velük való együttéléssel vált emlékezetessé.

És akkor ez a szörnyű baleset! A madárkát – könnyek közt és lelkifurdalástól terhelten – illően eltemettük. Rövidke élete boldogságos kertjében.

Nem csoda, hogy azóta a legkedvesebb madaram a barázdabillegető.

Írtam akkoriban az esetről egy afféle jegyzetet. A történet tárgyszerű leírása után ez volt a befejezés: „Egészen fiatal, tapasztalatlan madár: a rabság lehetségességét megérezve vakrémületbe esett, és halálra zúzta magát. Se tapasztalása, se okítása. Csivi nyelven nem lehet értekezni a megnyirbált szabadság fokozatairól, a beletörődés szükségességéről, elviselhetővé, sőt kellemessé tételének rafinériáiról.” Azt hiszem, azok számára is, akik nem kényszerültek valamilyen diktatúrában élni, érezhető, hogy ezek a mondatok helyénvalóak ugyan, de erősen kihegyezettek. Puritánok, és mint a puritánok, minden játékosságot vagy rejtőzködést szándékosan nélkülözve, konokul eltökéltek. Akkoriban nem kellett meditálnunk efféle mondatokon, diktálták magukat, valójában a lelkünk volt kihegyezve, hogy minden áldott nap, kötelességszerűen, tegyünk, írjunk vagy legalább mondjunk valamit, amivel megdöngetjük a berlini mintára körénk épített falakat – nem ebbe bukott bele a rendszer, ez csak lelkünk tisztán tartását szolgálta. A többes szám használata akkori barátaimat illeti, velük szinte családi kapcsolatokat tartottunk fenn, nem voltak sokan, de egy kis otthonérzéshez, egy kis létbizalomőrzéshez elegendőek – ne felejtsük el, most még ne, hogy többen voltak, akik hordták a téglát a falakhoz, mint akik döngették.

Az írás megjelent az ÉS-ben – hivatalos észrevétel nélkül, a betűtengerbe fúlva. Bárki, aki nem kényszerült valamilyen diktatúrában élni, mondhatja erre: hiszen ez egy elnéző, nagyvonalú diktatúra volt! Igen, a hetvenes évek közepén a „mi” diktatúránk, főként a Béketábor más barakkjaihoz képest, olykor meglepően liberális tudott lenni – fenntartói hangoztatták is, nyugati irányba fordulva még kérkedtek is vele: lám, mi milyen liberális diktátorok vagyunk!, már szinte nem is vagyunk diktátorok, csak liberálisok! Léteztek tabutémák, ezekről – ha az ember képtelen volt lélekben lealjasodva a hivatalos hazugságokat ismételgetni – hallgatni kellett, ezek harcias hangnemben, sulykolásszerű ismételgetésekkel deklarálva lettek – egyetlen példa a sok közül: tabu volt az 1956-os forradalom („Ellen!!-forradalom! Maga kis fasiszta!”) két szemünkkel látott történéseiről beszélni –, ezek megpendítése automatikus megtorlást vont maga után; más témákban, mondjuk, a barázdabillegetők életéről szólva, maradt némi mozgástér.

Csak hát nem lehetett tudni: mikor mennyi. A „szocialista demokrácia” tűrőképességének aktuális határait nem lehetett kibarkochbázni. Beleőrült, aki megpróbálta. Befolyásolták – a nép előtt gyakran titkolt – kül- és belpolitikai események, az elvtársak egymás közötti csatározásainak állása, talán még az időjárás is: meg nem ismerhető helyzeteknek tökéletesen kiszolgáltatva kellett élnie mindenkinek – kiszolgáltatva még a ráállított spicli kedélyállapotának is: na kérem, ez a diktatúra –, soha nem lehetett tudni, mikor mivel „telik be a pohár”, mely bizonyos – az értelmező szótár meghatározása szerint ártalmatlan – szavak használata váltja ki az őrjöngést, mikor húzza el a száját egy főtisztviselő a páternoszterben útitársa mószerolása nyomán, de elegendő lehetett még az is, ha valaki rosszkor volt rossz helyen: zúdult a büntetés – már nem a durva, példát statuáló fizikai megtorlás, már nem akasztófa, börtön, nyomtalan eltűnés, ez már a puhulgató, polgárjogokat mimikriző hetvenes évek közepe, a kapualjak alatti csendes fojtogatások ideje: volt kirúgás, betiltás, megfélemlítés, egzisztenciális tönkretétel, már csak –, de ezt is ki kellett bírni.

Persze történtek hatásukban előre kiszámítható események is. Ilyen volt például a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának közelgő – elegánsan mindig római számmal jelzett – valahányadik Kongresszusa. Jó néhány hónappal a Kongresszus előtt már érezhetővé vált az internacionalista feszültség, az elvtársi izgadalom – érthető módon, nagy tét forgott kockán, nem lehetett tudni, kit választanak első titkárnak, Brezsnyevet-e vagy Brezsnyevet –, növekedett az éberség, az ellenséges elemek leleplezésének vágya, az odapöttyentett kis piszkoskodó mondatokat úgy kivágták, mint macskát szarni, vicsorogtak is hozzá, érezhető vodkás lehelettel, ám miután lezajlott a Kongresszus, és ott ismét Brezsnyevet választották első titkárnak, jé!, oldódott a feszültség, ismét győztünk, megkönnyebbültek az érintettek, a Központi Bizottságok múmiái, a testvéri gauleiter elvtársak, valamivel lassabban a minket naponta baszogató kiselvtársak is – elnyugodtak a kedélyek, hogy helyes kerékvágásba rendeződtek a dolgok, hogy minden marad a régiben, megőrizhetik posztjukat, irodáikat, titkárnőiket, hogy harcolhatnak tovább önzetlenül a kapitalista fenevadak ellen, megkönnyebbült sóhajok szakadtak fel a párthűségben edzett keblekből, hogy majd íróasztalaik mellől viszik ki őket a temetőbe –, és már néhány hónappal a Kongresszus után akár meg is jelenhettek kis piszkoskodó mondatok egy irodalmi hetilapban: na és? ki figyel oda? úgyis belefulladnak a marxista ihletésű betűtengerbe; és mi vidáman pangtunk tovább: majd a „pangás korszaká”-nak fogják nevezni a Birodalom szétrothadásának folyamatát.

Bevallom, ennyire vicces azért nem volt a dolog. Azt hiszem, csak azért meséltem el viccesen, hogy említett ifjú barátaimnak is kedvük legyen elolvasni, ha véletlenül a kezükbe kerül ez az írás – szeretik a humort, minden közbohócot számon tartanak, és pontosan tudják, hogy az ő életükben nem lesz itt semmiféle forradalom –, és itt kívánom nekik, mert szeretem őket, hogy mielőbb teljesüljön titkos vágyuk, csendüljön fel már a mindenhová magukkal hordott mobiltelefonjuk dallamhívója, és szóljon bele a régen várt atyai hang: „Halló… Itt a Megváltó. Ígérem, holnaptól lesz saját lakásod és tisztességes, megbízható munkahelyed.”

A mi fecskénk meg csak repdesett fel-alá a nagymarosi házban, szemrevételezett mindent, bekukkantott minden sarokba, már mertem mosolyogni, tudtam, nem lesz itt már semmi baj, ügyesen mozog a zárt térben, a fecskék erre is képesek, nem fog pánikba esni, és nincs is zárt üvegfelület, amin összezúzhatná magát, könnyűszívű mulatság az egész; és a kislányok, akik a szőnyegen ülve elbűvölten követték tekintetükkel, de az én előbbi heves, várromboló ajtónyitásomtól megszeppentek, már ők is mertek mosolyogni. És a fecske, ahol bejött, az ajtón át, huss! kirepült, ám alig moccanhattunk, már vissza is kanyarodott. A lámpabura izgatta, a vékony drótkeretre feszített papírgömb, a felső részén lévő kerek nyílásba, ahol a vezeték szalad le az izzóig, oda szeretett volna bekukucskálni. Kíváncsi jószág volt, talán az izgatta, ez a gömb valamilyen nagy fészek, és ott a bejárata?, kíváncsi és makacs: hogy beleshessen, meg kellett volna kapaszkodnia a drótkereten, de a drót túl vékony, a feszes papír csúszós: erős szárnycsapásokkal kellett segíteni a kapaszkodást, mire a szárnyak dobolni kezdtek a kifeszített papíron. Gyors, tompa dobpergések, mert többször is próbálkozott, dum-dum-dum-dum dum-du-du, a kislányok hanyatt dőlve, könyékre támaszkodva csengő gyerekhangon nevettek, igazán vicces, hogy bejön a házba dobolni egy fecske!; én meg nyihogva nevettem, elégedetten mekegve, mint egy elmebeteg, mert azonnal éreztem, ezek a pillanatok az életem utáni életem pillanatai, egyszer majd, talán harminc év után, amikor már nem leszek, de lesznek fecskék, valami hasonló eset kapcsán feltétlenül eszébe jut valamelyiküknek: „Emlékszel, amikor a Papa házába berepült egy fecske…?”

Aztán mégis történt baj, nem nagy: a mi csuda kíváncsi madarunk meg akarta tudni azt is, mi lehet a sarkig tárt üveges ajtó és a fal közötti keskeny résben – szárnya beleütődött az üvegbe, nem koppant, csak surrant, csúszni kezdett lefelé, és megtottyant a padlatkövön. Ugrottam, újabb várrészeket rombolva le, és a markomba fogtam. Könnyű volt elkapni, mintha megszédült volna az esésben, közeledő kezeim láttán sem menekült, gondoltam, rohanok vele a teraszra, és elengedem, bármikor rátörhet az esztelen rémület, de békésen, mondhatni, elégedetten üldögélt ujjaim ketrecében. A lányocskák látni akarták, s hogy a madár nyugodt maradt – kezem melege a biztonságot adó fészek melegére emlékeztette? –, megmutattam nekik, „látjátok, fiatal madár… szája két szöglete citromsárga… egy kicsit még butácska fecskegyerek”, és meg akarták simogatni, és engedtem nekik – madarat simogatni különleges, meghatottságot kiváltó érzés –, apró mutatóujjuk hegyével megérintették a fecskegyerek fejének bársonyos tetejét.

Kivonultunk a teraszra, kislányokkal közrefogva én középen, leguggoltam, hogy jól lássák, mi fog történni, majd kissé színpadias mozdulattal szétnyitottam a tenyeremet. A fecskegyerek nem hussant el azonnal, lábra állt, igazgatta a tollazatát. A fecsketalálkozó résztvevői persze azonnal észrevették, egyre többen, egyre közelebb cikkantak el mellettünk, éles kiáltásokkal biztatták társukat, hogy meneküljön, a fecskegyerek egyszer csak elrúgta magát, hihetetlen gyorsan emelkedett, és már ott is kavargott a többiek között. Próbáltuk szemmel követni, melyik a mi madarunk, mindegyikünk mást vélt annak, még össze is szólalkoztunk, mindenesetre integettünk neki, integettünk és tapsoltunk az egész társaságnak. Nem csoda, ha legkedvesebb madaram a fecske.

Lappantyú

Láttam, láttam lappantyút… meg nem mondom, hányszor, de egyszer egészen bizonyosan, mert akkor a kezemben is tartottam. Nyár elején, a verőcei parton. Nem fürödni mentünk, még hideg és zavaros volt a víz, csak szinte látogatóba. A verőcei part vidám part, itt mindig vannak valakik, mert itt a cukrászda, csónakház, kocsma, hajókikötő és gumis ember az autósoknak, az út túloldalán játszótér és focipálya, mindenféle embercsalogató, itt halad el a parttól legközelebb a sodrás, innen kőhajításnyira láthatók a közlekedő hajók, a sóderpúpokkal terhelt, szinte peremükig süllyedt uszályok, és akkor ott találkoztunk egy kisfiúval lévő fiatal nővel, aki egy madarat tartott a markában. Mutatta mindenkinek szívesen: egy fecskefióka, kiesett szegény a fészekből, a földön találta, ahogy jöttek le a telekről, az erdőszélen, nem is tudja, mit kezdjen vele. Furcsállottam, miféle fecske ez? Amennyit láthattam belőle: a hölgy markából kilógó farktolla, ami hosszabbnak látszott, mint bármely fecskének, s nem is egyszínű barnásfekete volt, hanem sávozott. Elkértem, adta szívesen, „ne féljen, nem repül el, talán még nem is tud repülni”, és ahogy rövidke, hasa alá húzott lábaival kapaszkodni kezdett a tenyerembe, megpillantottam lapos fejét és nagy szemeit, bár addig csak képeken láttam, ráismertem: hisz ez egy lappantyú! Csőre káváján látszik, hogy fióka még, a földön fészkel, az avarban, nappal alszik, mert éjszakai vadász, s talán csak azért nem próbálkozik elrepülni, mert a sötéthez szokott szemével most csak egy kápráztató fényözönt lát: a hölgy egy fészket talált az erdőszélen, és elhozta a fiókát – merő jóindulatból. Elmondtam neki, amennyit tudtam a lappantyúkról – élénk szemű, barna kis nő volt, arcán bocsánatkérő kis mosolyokkal –, és azt tanácsoltam neki, vigye vissza oda, ahol találta, az lesz a legjobb, erre ő a kisfiút magával híva, azonnal el is indult – jóindulatú kis barna nő volt.

A kislányok nem voltak velünk, s ezt roppant sajnáltam: láthattak volna igazán egy lappantyút.

Mert láttak ők is, sokszor, de csak mint elsuhanó, fekete árnyat. Mint ahogy addig én is.

Mert nálunk, a nagymarosi nyaraláskor az a regula: este csak azután kell aludni menni, amikor meggyulladnak a visegrádi fellegvár díszkivilágításának reflektorai. Ez jó órával későbbi időpont, mint az otthoni, de azt persze a munkahelyek és az óvoda időszorításai szabják meg: otthon megnézhetik a televízióban az esti mesét, utána már aludni kell – el is fáradnak addigra. Itt meg? Addig alszanak reggel, ameddig csak jólesik, olykor még az is előfordul, hogy ebéd után szundítunk egyet – az ebéd utáni szundításnak a Papa igazán lelkes híve és harcosa. Éljen hát a nyár, éljen Nagymaros! Itt a vacsorát követő fürdés után, már pizsamában, lesült, bekrémezett pofácskával, babaszappan- és esővíz-illatosan – ilyen magasra, ahol lakunk, már nem tudja a városi vízmű felnyomni a vizet, ciszternában gyűjtjük, főként a téli esővizet, abban fürdünk, azzal locsolunk – még kiülhetnek a teraszra, egy-egy párnákkal, takarókkal bélelt karosszékbe, Sisa a sisafészekbe, Réka a rékafészekbe, csak fejüket kidugva a meleg kuckóból bámulhatják az estéből éjszakába forduló világot. Ami legalább annyira izgalmas és gyönyörű, mint a nappali. Amikor aztán meggyulladnak a reflektorok, és arany koronát rajzolnak a sötét hegy ormára, sipirc aludni! Amikor először nyaraltak mind a ketten nálunk, Réka, szeptemberi gyerek, még nem volt hároméves, reklamálta az esti mesét: ami jár egy gyereknek, az jár, de kint nincs tévékészülékünk – volt, egy kiöregedett fekete-fehér, de aztán hogy hetekig ki se nyitottuk, belehalt a mellőztetés fájdalmába –, Sisa azt mondta: „Tudod, Réka, itt ez az esti mese.” És Réka meg lehetett elégedve a műsorral, mert többé nem említette a tévémesét. Mi, a Mamával, tizenöt éve nézzük minden nyári estén a mesét, és nem untuk meg, de azért jó, hogy itt vannak a lányok, az ő szemükkel újra fedezhetünk fel minden tizenöt éve ismert motívumot. De jó dolog, önmagában is, ha az embernek, az öregség riasztó be-belátogatásainak idején, gyerekek vannak a keze ügyében.

Mikor kiülnek, már lement a nap, de nincs még igazi sötét. Még mindent pontosan lehet látni, mint nappal, csak valahogy veszejtődnek a színek: minden létező a szürke valamelyik árnyalatában rajzolódik ki, s ettől megváltozik fontossági sorrendjük – átalakul a világ. Megszólal a mese kísérőzenéje: a vadgalambok most fejezik be alkonyati, kurrogó beszélgetéseiket, ám az ártérről, hogy csendesedik a nappali nyüzsgés, kezd felhallatszani a békák kórushangversenye, a kertből a tücskök, szöcskék, kabócák a mi fülünknek egyhangú, de kétségkívül szenvedélyes muzsikálása. Tovább sötétedve vesznek a részletek, már csak a lényeg marad: már nem látjuk a Salamon-torony lőrésszerű ablakait, de hatalmas tömbjét, mely ilyenkor ráül a Dunára, igen. Eltűnnek a szemközti hegyekről a rétek, a bevágások, az utak, már csak sziluett-arcukat mutatják. Mire felgyulladnak az első emberi fények, addigra lezuhanyozunk mi is, kiülünk a teraszra, be a sisafészekbe és a rékafészekbe, a lányokat ölbe vesszük, s amikor a vékony nyári takarón át megérezzük a gyermekek testmelegét, amikor lassan szivárogva megérinti a bőrünket, megérezzük, hogy mi egymáshoz tartozók vagyunk, mindig is azok voltunk, ősidőktől fogva, a világ keletkezése óta, úgy, ahogy a sötétedő éghez a feltünedező csillagok, és hogy az időnek, mely életkoraink között áll, nincs jelentősége. Kucorgunk a sötétben, az egy burokból fakadó, kicsit megszeppent szívű lények – a sötéttől való félelem még azokból az időkből tapad ránk, mikor még gyámoltalanul jártunk két lábon, makogva beszéltünk, féltünk a tűztől, és amikor éjjelente rettenetes ragadozók vadásztak ránk –, ülünk a százezernyi évek alatt épített, biztonságos fészkekben, és fajtánkhoz méltó kíváncsisággal és elszánással lessük, és képesek is vagyunk kilesni, létünknek az örökkévalósággal érintkező pillanatait.

Legelőször az autók lámpái tűnnek fel: égtek eddig is, de nem látszottak, most kettős fényű szentjánosbogarak kezdenek szaladgálni az alattunk lévő úton, a túlparton, a Naszály lába alatt. A legérdekesebb szentjánosbogarak a szemközti hegy szerpentinjein ereszkednek: a kanyargós úton bekapcsolják a reflektoraikat, és néha úgy fordulnak óvatosan egy hajtűkanyarban, hogy fényük átpásztáz hozzánk, egy pillanatra belevakítanak a szemünkbe. Felgyulladnak a településeken a közvilágítás újabban kissé narancsos fényű gyöngysorai, ettől a köztük lévő területek még mélyebb sötétbe zuhannak. A narancsos gyöngysorok megduplázódnak a Duna most már fekete tükrében, furcsa törésekkel, kicsit táncolva a hullámok cserepein. Nagymaros és Visegrád fényei összefonódnak a vízen, mint két szerelmes teste, ahogy közös ágyba bújnak. Megkezdik pislákolásukat a vízre telepített bóják, egymáshoz közeli párban: egy piros, egy zöld, hivatásuknak megfelelően mutatják az utat a hajózóknak. Nézd csak: nem egyszerre pislantanak, a piros lustább, mint a zöld, ő csak hétszer villan, míg a másik nyolcszor, megszámolhatod. Elsiklik előttünk egy fényes kígyó: kisiklik nagymarosi rejtekéből, a fénysorompónál megmutatja teljes hosszát, de hamar eltűnik a fák árnyékában, csattogásából tudhatod, hogy ő a vonat, ami nappal is itt szaladgál, de akkor játékvonat, nem kígyó.

És feltűnik a Dunán egy úszó test. Ha lassan mozog, felfelé csak gyalogossebességgel, akkor uszály, ha a parti szentjánosbogarak sebességével, akkor motorcsónak: az úszó testet alig látjuk, csak a jelzőlámpáit. Mint a bójáknál: a bal oldali piros, a jobb oldali zöld s középen a vizet néző fehér – pompásan kirajzolják nemzetiszíneinket, pedig az angol admiralitás találta ki, nem a magyar nacionalisták, hogy ez az egész világon így legyen. És úszik a trikolór az égen is: tőlünk nyugatra, Lepence vonalában, a dél felé tartó légi folyosón, a Budapesten leszállni készülő repülők már leereszkednek olyan alacsonyra, hogy jól látszódjanak – piros-fehér-zöld, ez a magyar föld – jelzőfényeik. S hogy ez így van, mindegy, hogy milyen okból, bennünket csendes büszkeséggel tölt el, nahát. Előfordul, mert nyaranta nagyon rájön az emberiségre a mászkálhatnék, a légtérben is nagy a forgalom, hogy az egyik gép még a Pilis fölött pinnyogat, már meg is jelenik nyomában egy másik, ilyenkor mintha szalagot húznának az égen. Amit ilyenkor látunk: nemzetiszín pántlika az éj sötét hajában.

Egyszer csak kibukkan a parti fák takarásából egy valóságos fénypompa, egy Dunát járó luxushajó. „Akkora, mint egy focipálya.” Fényes, könnyed, kacér. Halad öntudatosan. A káprázatosra világított, lampionokkal díszített nagy hajókról, míg méltósággal vonulnak a fekete tükörvízen, időnként halk zene szól, a kuruttyolás felett ringató dallamfoszlányok szivárognak fel hozzánk, szmokingba öltözött zenészek keringőket játszanak, slowfoxokat talán, mint a Titanicon, még véletlenül se ritmusőrült moslékzenét, valahol a fedélzeten kecses dámák és gáláns urak táncolnak. A fények és a visszfények átrajzolják a hajók körvonalait, ilyenkor csak találgathatjuk, kihez is van szerencsénk: nappal a parton, ha megjelennek, abbahagyva minden ténykedést, csodáló szemekkel követjük útjukat – olykor a napozófedélzeten utazók integetnek nekünk, akkor barátságosan visszaintünk –, és elolvassuk orrukra írt nevüket, így már sokat felismerünk közülük, formáik alapján már távolról is: megismerjük a Mozartot, a Duna Hercegnőjét, a Svájci Koronát, a Rigolettót – néha fogadásokat kötünk, a tét egy gombóc fagyi: na babám, ki közeleg?

Házunktól tovább már nem vezet út, mögöttünk már erdő, egyre meredekebbre kapaszkodva, alattunk gyümölcsfaligetek, egy jégkorszakbeli, bozóttal és iszalaggal sűrűn benőtt, fácánkakas kiáltással teli árok, erre csak az erdőkerülő jár, néha a szomszédok: kint vagyunk a vadonban, egy mérsékelt égövi, ember alig turkálta vadonban. És esténként megjelennek a látogatók. Ha zörög az avar, és levilágítunk a zseblámpával, láthatjuk: sün koma szorgoskodik ott; világító szempárok néznek fel ránk a teraszra: kóbormacska-, róka- vagy borzszemek; nyár derekán, mikor valahol, egy elárvult kertben, leszedetlenül, túléretten potyogni kezd a cseresznye, hallhatjuk a lakmározó vaddisznók elégedett röffentéseit, a magok ropogását. És megjelennek a rovarok: a házban csak a fürdőszobában ég egy villanykörte, legyen világos, ha el kell szaladni pisilni ugyebár, de a fénybolond éjjeli lepkéknek ennyi elég, ott táncolnak-libbenek a teraszajtó üvege előtt, egészen picinytől gyerektenyér nagyságúakig mindenféle, néha beleakadnak a hajunkba, bolond lepkék!, és koppannak a cserebogarak, ők nem tudnak táncolni-libbenni, csak mennek eszetlenül, neki az üvegnek, aztán hanyatt esve ott berregnek a padlaton, szoktunk vihogni rajtuk. És megjelennek a rovarvilág arisztokratái: méltóságteljesen húznak el a terasz előtti légtérben, őket nem csábítja el holmi kis fény, nagy bajszú cincérek, mindenféle szarvasbogarak repülnek konokul kiismerhetetlen céljuk felé. Ha megjelenik egy jól fejlett hím, zúgva, mint egy mini-sárkányrepülő, egy kapitális példány, amint hátsó lábait hosszan lelógatva, állva repül! testméretű agancsát az égre tartva – hihetetlen, hogy egy ilyen testalkat képes repülni! –, lélegzetünket visszafojtva bámuljuk, míg el nem nyeli a mindent elnyelő sötét. És jönnek kedvenceink, a denevérek. Ők ugyebár csaponganak, de néha úgy tűnik, bukfenceznek, bolondoznak, ördöngösen váltanak irányt, eltűnnek a sötétben és előpattannak, néha egészen közel repülnek hozzánk, miért? körülöttünk talán vérünkkel jóllakott, kövér és ízes szúnyogok repdesnek? Vagy csak hogy megmutassák egérkefülüket, amivel messzi távolból is képesek kihallgatni minket, kitelik tőlük, vagy egyszerűen csak azért, hogy megnevettessenek bennünket?

A legizgalmasabb mégis, amikor egy madarat látunk röppenni. Először azt hinné az ember, egy álmából felzavart rigó, valami gonosz macska elől menekülő, rigó nagyságú madár, de hohó! A rigó, vagy akármely más madár is, a mi madarunkhoz képest lassú és nehézkes, a mi madarunk úgy suhan a koromfekete éjszakában, akárcsak nappal a fecske: valójában nem is látjuk őt, csak egy árnyat, amint suhan a még feketébben: ő hát a lappantyú!

A lappantyút nehéz észrevenni, talán ritkán is jár, úgyhogy ha megpillantunk egyet, el kell mondani a verset a tiszteletére: „Láttam, láttam lappantyút!” És ha Sisa észrevesz egyet, Rékának is észre kell vennie egyet, akármilyen ritkán is jár, úgyhogy egy-egy lappantyús estén előfordul, hogy túlfáradva, túlpörögve, túlboldogságosan csak mondjuk, mondjuk a verset, már kivilágították a fellegvárat, de mi csak mondjuk, és egyszer csak észrevesszük, hogy ott kucorodik közöttünk Ágnes, a sisafészek és a rékafészek közötti kis résben, valami sámlin, arcunk kipirult, vállunk összeér, gyerek- és esővízillatunk van: „Láttam, láttam lappantyút! Éjszaka erdőn meglestem…”, Ágnes akkor találja ki a verset, „rókavadásszal kettesben”, de amint kitalálta, mi már tudjuk is, és együtt mondjuk mind az öten: „Akkor az égen, fekete égen, valami röppent még feketébben…”, s mikor ehhez a részhez érünk, már elszáll minden álmosságunk, diadallal mondjuk, szinte kiáltjuk: „Valami röppent: lappantyú!”, és Ágnes kuncog, „ezt jól kitaláltam, igaz-e lányok?”, és az általunk mindig szigorúnak, keménynek ismert és talán valamiféle létszomorúsággal súlyosított arca most kislány-fénnyel ragyog, kék szeme lángja mint két pici lámpa világít ránk a nélküle nyomasztó sötétben, a bennünket körülvevő erdő éjfeketéjénél vastagabb kultúrsötétben, és hogy a lányok maguk közé tartozónak fogadják, kuncog újra, és ajándékba adja a két leggyönyörűbb sort, miket már csak suttogva szabad elmondani: „Két szeme lángja két pici lámpa, gurgulahangja úszik utána…”

Néhány ilyen este után nem csoda, ha legkedvesebb madaram a lappantyú.

Ego

Zubog a víz, hangja megnyugtató. Párás, fülledt idebenn, a mosdó fölötti tükör által már csak homályosan látom az arcom.

Öregedő, még meg nem szokott, nemszeretem arcom.

Lassan dőlök hanyatt a még arasznyi meleg vízben, lábaim előretartva kilógatom a kádból. Nem voltam áthűlve, a forróság érintésére mégis megborzongok. Állam a mellemre szegve néhány ujjnyi távolságból látom halszemoptikával torzított mellkasom. Mintha egyre szűkebb lenne, lehet, hogy visszatöppedek gyerekké? Igen, ez a vízölelés gyönyör: ez a test mindig szerette, kívánta és élvezte a vizet, a mindenféle vizeket, leginkább az élőket, talán maradt benne valamennyi vonzalom az ősóceán után. Kancsi látószögem alatt végtelen vakondtúrások sora a libabőr. Ágaskodó szőrszálak. Elpötyögött anyajegyek: mintha egyre szaporodnának, anya nélkül is. A kulcscsont dombján vörös pattanás, ronda. Lejjebb két szimmetrikus, kétségtelen a legkiemelkedőbb, azonos magasságú pont, két aprócska, távolról nézett kilátótoronnyal – egyik, mondjuk, a János-hegyi, a másik a Nagyvillámi: ezeket láttam az életemben legtöbbször –, a mellbimbóim: nememre nézve állítólag a legszükségtelenebb testrészeim, de én nem így ítélem meg: voltak olyan érzékenyek és kreatívak, hogy találjanak feladatot maguknak.

Zubog a víz, egyre magasabban fekvő pontokat ér el. Apró léggömböcskék kapaszkodnak a víz alá merült pórusokba, néha megszökik egy, a felszínre tör és szétpattan. A csúcsok alatt hosszanti lefutású, enyhén tagolt, szintén szimmetrikus kiemelkedések: a két bordai dombság. Érdektelen, lepusztult mészkővonulatok. A jobb oldali lefutás alján, csaknem középről indulva, hosszú, a dombság alsó végéig futó, bebarnult műtéti heg: lehetne grand-kanyon, de túlságosan célratörő vonalvezetésű, kimódolt, ember szabta. Igazi mélységeit az én szemem sose látta, mégis, én tudok róla a legtöbbet. Ezt a tudást szenvedéssel szereztem, nem adható át senkinek. Körülötte érzéketlen a bőr, számtalanszor nem-érzékeltem, de nézzék csak, ezt nem gondoltam volna: libabőr sincs rajta.

A dombságok alatt, középen egy kráter: valaha nagy események történtek itt, de rég elnyugodott már, ki is hűlt – amikor az egyre emelkedő forró víz bezúdul a kerek mélyedésbe, és szabályos krátertavacskát hoz létre, jól érezhető –, talán nem is kráter már, csak egy töbör, de különös hely. Furcsa, melyről egyetlen pillantás után tudjuk, hogy titka van. Magam vagyok a titka. De még így sem érdemel hosszas szemlélődést, sőt: a hosszas szemlélődésnek ismert veszélyei vannak.

Még tovább, ahol a törzs combokká oszlik, a kemény izmok völgyében jelentéktelen, petyhüdt, hengeres tárgy. A zubogó vízben az egyre könnyebbé váló testet szemlélve szinte meglepő, hogy jelentéktelensége ellenére micsoda befolyással tudott lenni rám. Olykor parancsolt, olykor a bolondjává tett. Követelőző volt, s ráadásul finnyás. Izzott benne valami csillapíthatatlan szereplési vágy – néha szégyelltem is magamat miatta –, megkövetelte, hogy minden porcika őt szolgálja. Félek, túlértékeltem – mint ahogy az emberi társadalmak is túlértékelik az állandóan szerepelni vágyó, követelőző, állandóan önmaguk fontosságát sikoltozó tagjaikat –, na, mindegy, majd rendet teremt az utókor.

Lábaim, a vízből kilógó lábszáraim már messzi tartományok, kissé idegenek. Kizsákmányolt, meghajszolt, hidegebb klímájú, peremvidéki tartományok, elhanyagolt fájdalmakkal az ízületekben: jobb, ha kissé idegenek. Csontosak, inasak, a csontok közül kidagadnak az erek. Ha két lábfejemet egymásra helyezném, könnyen át lehetne ütni egy arasznyi szeggel.

Már laza a testem, csaknem cseppfolyós, mint egy medúza, és lebegek, és annyi erő sincs benne, mint egy medúzában. Csak a fürdőkád vasának keménységét érzem a tarkómon. De kemény a csont is, koponyám csontja – talán érzi a fürdőkád vasa is –, kemény és vastag, majd sokáig megmarad, még sokáig azután is. Mikor már a most szemlélt lágyabb részek porrá lesznek, azzá a porrá, amelyből vétettek. Megmarad még az államilag engedélyezett örök nyugalom huszonöt éve után is biztosan, mikor aztán kiássák a még névvel jelzett földből – a következő nemzedéknek is joga van az örök nyugalomra –, kiássák, mint az idegenek parancsára legyilkolt magyar miniszterelnökök koponyáit, egy gödörbe vetik, olyan kortársaim csontjaival keverve, akikkel még ott sem, még a tömegsírban sem tudok közösséget vállalni.

Ez vagyok én. A Corpus. Ismerem, és akik engem ismernek, őt ismerik. Bámulhatom, megtapogathatom, lehetek hozzá kíméletes vagy zsarnoki, mégis: alig van közöm hozzá. Lehetne erősebb, akár tetszetősebb is, lehetne elnyűhetetlenebb szerkezet, biztonságosabb formája kétséges magamnak – de nincs panaszom rá: eddig szolgált hűségesen, mint egy kutya, még akkor is, mikor kutyául bántam vele. Él, és nem is biztos, hogy tud rólam. Corpus: életem alapvető kompromisszuma.

Borzalmasan gyönyörű világ lehetne, ha mindnyájan Isten legalább egyszer feltámadó fiai lehetnénk.