Csé, a Kolozsvár–Bázel–London tengelyen

Egy nép s a költészete a címe annak az Új Látóhatárból (az 1972. 4–5. számból) készült különnyomatnak, amelyet a Cs. Szabó László-kötetek közt őrzök, egyrészt önértékénél fogva, másrészt mert egy nekem kedves dedikációt is tartalmaz, 1973. június 4-ről: „Kántor Lajosnak, londoni találkozásunk emlékére, jó barátsággal Cs.” A magyar líra angol nyelvű antológiájához készült bevezető mintegy három évtizedes késéssel kerülhetett rendeltetési helyére, a Makkai Ádám kitartó munkájának köszönhetően végül is tető, azaz könyvborító alá rendeződött, három évtizeddel későbbi dátumot viselő szép kötetbe (utószóként). Cs. Szabó nagy ívet felrajzoló tanulmánya az életmű egészére vet fényt, utolsó alfejezete azonban – Idegenben – külön kiemelhető, jelképes szöveg. Innen idézek egy bekezdésnyit:

„Két világháború, forradalmak, ellenforradalmak és a területi feldarabolás nyomában ma hazáján kívül él minden harmadik magyar. Mint a zsidó, a görög, a lengyel vagy a libanoni, most már a magyar is diaszpóra nép. Addig forgatta a történelem, amíg keringeni kezdett vele a világ; szófejtő lángész legyen a talpán, aki ilyen körülmények között tisztázza állam, ország, nemzet, nemzetiség, nép, faj, magyarság és a magyar ember szabatos jelentését. Mi sem természetesebb, mint az, hogy egy erdélyi származású író, aki évtizedekig Budapesten élt, tehát az 1919-es határváltozás után éppen úgy lehetett volna román, mint magyar honos, de továbbvándorolván jó ideje angol állampolgár, magyar írónak számít magyarországi, romániai és Nyugaton élő magyarok szemében. Akik jogilag ugyan nem honfitársai, egy láthatatlan szellemi hazában viszont azok. Természetes az, ami schizofréniás vagy annak tetszik, ha nemzeti alapon szemléljük. Talán természetes lesz mindenkinek a huszonegyedik században. De ahhoz már újfajta nagyhaza is kellene: Egyesült Európa.”

Nos, itt vagyunk a huszonegyedik században, Kolozsvárt – és még mindig a szkizofréniát éljük. Ha nem is idegenben, és nem is oly távol, de egyelőre kívül az Egyesült Európán. Annál fontosabb egy olyan életmű megismerése és hazahozatala, egy olyan életút tanulságainak tudatosítása, amely az „Egyesült Európában” gondolat és program köré szerveződött. Címként is hivatkozhatunk az Egyesült Európában-ra, ugyanis 1971-ben ilyen cím alá szerkesztette a jó emlékű bécsi lelkipásztor-író, közéleti ember, Szépfalusi István az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia néhány találkozójának előadásait és médiavisszhangját; és ebben a kötetben találjuk Cs. Szabó László négy írását: a bázeli, a franciaországi Melunből és az olaszországi Bolzanóból, az osztrák határ közeléből keltezett, a BBC magyar adásában elhangzott beszámolóját-kommentárját, illetve önéletrajzi óriásesszéjének első részét, 1965-ös első változatát, Gyermek Kolozsváron címmel. Íme, honnan e jubileumi Cs. Szabó-emlékezés fölé írt három városnév, miért kapcsolom össze őket így: Csé, a Kolozsvár–Bázel–London tengelyen.

Cs. Szabó László nevében a „Cs” (Csé) ugyan Csekefalvát, az apai székely ősök származási helyét jelöli, ő azonban Budapesten született, hogy aztán a keresztelőt már a székelyföldi Homoródfürdőn tartsák, majd a gyermekágyi lázból lassan felgyógyuló anya és az anyai ágon szász nagyszülők kolozsvári, Rózsa utcai háza váljék a gyermek igazi otthonává, az „édenkertté”. Innen a jog a kolozsváriságra – amit egész életében fennen hangoztatott, számtalanszor elmondott és leírt, alighanem mindenkinél szebb-sűrűbb szavakkal jellemezve a fogadott szülővárost. Egy beszélgetésben (a rádiós utód-kortárs Tóbiás Áronnak) így mondta el a meghatározó kezdetet: „Engem a nagyszüleim vettek magukhoz, Kolozsváron, a Rózsa utcában… Igen, a Rózsa utca, ahol felcseperedtem, a Jókai utcát és az Unió utcát kötötte össze. Kőhajításnyira laktam attól a ma is meglévő történelmi háztól, ahol Erdély és Magyarország egyesülését, az uniót kimondták, azért is hívták Unió utcának… Azt hiszem, hogy én az első tizenhárom kolozsvári évemnek vagyok az adósa holtig. Ez volt számomra a Boldogok Szigete. A szó legszorosabb értelmében az elíziumi mezők. Úgy, ahogy Gluck Orpheuszában megtalálod, a végtelen furulyaszó az elíziumi mezőkön. Ez Kolozsvár. Mindent onnan hozok, az az érzésem, mindent onnan hozok…” (Az interjúra Londonban került sor, 1975-ben, ezt idézi Tóbiás Áron az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 33 évét összefoglaló könyvben: Európa keresztútjain. Basel–Budapest, 2003.)

Persze ennél költőibb, eksztatikusabb Kolozsvár-vallomások is felidézhetők Cs. Szabó életének, emlékezéseinek különböző pillanataiból. Például 1940-ből, amikor az újratalálkozás előrevetített örömében idézi fel az ismerős helyneveket: „Házsongárd, Hója… Lassan, libegve karikáznak előttem a szavak. Puskinról olvastam, hogy napokig tétlenül heverészett a díványon, karja a földre csüngött, pipált. Talán ő is ilyen szavakon mélázott, csakhogy oroszul. Egy város tűnik elém ilyenkor, túl az erdőn, túl a zengő, nyári réten, s mindjobban összeszárad néhány mély és kitörölhetetlen vonalra, mint Houfnagel metszetén. Egészen olyan, mint egy régi metszet. Ilyenkor úgy érzem, hogy egy füstös képű fejedelem mellett állok, fogom a lova kantárát. Szól a tücsök, egy vércse köröz felettünk, a fejedelem megfontoltan néz a városra.” És már közelebb, egész közel érve (szintén az Erdélyben című kötetből, de a Most jöttem Erdélyből úti beszámolójából másolva ki néhány mondatot): „Van a belvárosban egy kicsi utca, s a közepében egy földszintes, szürke ház. Odamegyek. Az utca is üres. Valamikor feneketlen szakadéknak láttam, ma szinte a háztetőkig érek. Addig-addig mondták: nagyra nőj, kicsi Laci, amíg kinőttem az utcából. De amikor a kapukilincshez érek, összezsugorodik a szívem, s egyszerre a szívemre kicsinyedem. Úgy nyomom le, mintha megint a magosban volna. Húszéves koromban csuktam be utoljára a kaput, s gyermekszemmel látom utoljára. A huszonöt éves emlék erősebb, mint a tizenöt év előtti. Halálomig azt a képet hordom magamban, ami gyerekkoromban a lelkem lemezére maródott.”

Nemegyszer hasonlította Kolozsvárt az egyetemes művelődéstörténetben számon tartott európai (olasz, német, angol) városokhoz; volt úgy, hogy Budapesttel szemben nekünk ítélte a pálmát. Máskor Kolozsvárt és Párizst nevezte meg műve gránitalapjaként. Város a Szamosnál című esszéjében olvassuk: „Valaki ez a város, egyéniség. S egy nagy egyéniséget sose lehet szétszedni. Lehet, hogy nagyon keveset olvasott. De ha szól, megremeg a szíved a tudományától. Lehet, hogy kopott. Mégis megfordulsz utána. Nem hallott Dantéról, s a te nevedet sem ismeri. Mégse tudsz szabadulni mély szemétől. Nem bánik veled érdemed szerint. Mégis visszafordulsz rá, mint fájó oldaladra.”

Születése közeledő centenáriumán próbáljunk hát érdeme szerint bánni Cs. Szabó Lászlóval – elsősorban itt, Kolozsvárt. Ami természetesen azt jelenti, hogy ne csupán a várost és Erdélyt dicsérő szavait halljuk meg, hanem kapcsoljuk hozzá Dantét, illetve azt a hatalmas, világot habzsoló tudást, amelyet utazásai és olvasmányai során felhalmozott, és a magyar irodalomnak, a különböző égtájak alatt élő magyaroknak szertesugárzott. A Kolozsvár–Bázel–London tengely emlegetése erre akar utalni. Kolozsvár és London között persze lehetne, sőt kellene más földrajzi helyneveket, más városokat is megnevezni, elsősorban Budapestet, majd Rómát és Firenzét (meg ahol Csé fölfedező csavargásai során vagy meghívott előadóként megfordult – Párizstól a Szentföldig, Jersey és Guernsey szigetétől Stratfordig); az áttekinthetőség s a forrásul használt könyvek okán maradjunk mégis az említett hármasnál. A nagyszülői háztól az 1956 után Nyugatra került magyar ifjúság, később az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem konferenciáinak néhány színhelyéig, a több idevágó kiadványon feltüntetett Bázelig és az újabb Cs. Szabó-szövegek megszületését lehetővé tevő Londonig haladva az időben.

Sokan elmondták, az EPMSZ történetében ismétlődően olvashatjuk: Cs. Szabó Lászlóra, a negyvenes évek végétől nyugati emigrációban élő, tekintélyes irodalmárra nélkülözhetetlenül szükségük volt az életüket Nyugat- és Észak-Európában újrakezdő, kérdéseikre, jövőalakításukra választ kereső fiataloknak – meg a vele egykorúaknak is. Csé nem egyszerűen íróember volt, hanem Németh László módra enciklopédikus tudású, nem utolsósorban politikai érdeklődésű értelmiségi. Egy félévet az orvosi karon töltött, aztán átment a Közgazdaság-tudományi Egyetemre, a diplomáciai szakot végezte el Budapesten, és gazdaságtörténetből doktorált. A Rádió irodalmi szerkesztőjeként évtizeden át szerzett magyarországi és külhoni tapasztalatokat, mielőtt a BBC-hez került. Volt hát miről előadnia az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia, 1971-től a Szabadegyetem hallgatóságának. De korántsem csupán alkalmi meghívottként kell beszélnünk róla, hanem mint az EPMSZ egyik alapítójáról – és ami ennél több: a valóban szabadegyetemi szellem alakítójáról, meghatározójáról.

Ha hinnünk lehet a Hűlő árnyékban emlékáradatának – és miért ne lehetne? –, a gyökerek ebben a vonatkozásban ugyancsak a Rózsa utcai házhoz vezetnek vissza. Íme, a vonatkozó, igen fontos rész: „Mivel sohasem erőszakoltak rám hitet, nem kellett szembeszállnom önmarcangoló válságok árán semmiféle tekintélyi kényszerrel. Hívő voltam mindig, más kérdés, hogy keresztény-e. Kálvin vagy katolikus inkvizítorok ítélőszéke előtt semmi esetre sem. Persze a kérdésre kérdéssel vághatok vissza: hány igazi keresztény volt a világon, amióta a zsinatoló egyház szövetkezett poroszlójával, a földi hatalommal, mert hitelvi leszámolásoknál fegyver is kellett a kiátkozáshoz az éppen akkor erősebb félnek? Kisebbség az igazi keresztény ember még a katedrális- és kolostorépítő középkorban is, holott akkor minden cselekvés, filozófia, művészet és poézis lélegzését, vérkeringését csakugyan a ritualizált hitélet szabályozta a vallásos világszemlélet medrében. Ha másképp lenne, rég eljött volna Isten országa, ahogy a Miatyánk kéri.

Az pedig, hogy mindig voltak hadakozó ateisták, rangadó többlet más világvallásokkal szemben. Talán a bűn beszél belőlem: intellektuális gőg. De jó forrásból! Dantétól tudom, hogy a lélek csak közöny által sorvad el. Felül inkvizítorok, alul opportunisták osztoznának a tengődő hiten, ha kimaradna belőle két egyenlőtlen fél: az Isten s az istentagadó meg-megújuló drámája, amelyben a mérhetetlenül erősebb tetszése szerint megkegyelmezhet a dacos gyöngébbnek, akár kér e gyöngébb a kegyelemből, akár nem.” Világirodalmi példák – Nietzsche, Sartre, Camus, Buńuel és Kazantzakisz – fölemlegetése után Cs. Szabó így folytatja: „Lehetetlen, hogy az Isten ne szeresse engedetlen fiait. Hadakozva tovább ránganak a megtagadott hit köldökzsinórján, független akaratukban egy másik, titkos akarattal, különösen a halál küszöbén. Az ateista Szabó Dezső mindenét a kolozsvári református kollégiumra hagyta. Ha lesz megint kollégium.”

És akkor nézzük, rekapitulálva kötetvégi jegyzetek, kimutatások alapján, miről is beszélt ebben az „evangéliumi” körben Cs. Szabó – egykor maga is a kolozsvári református kollégium diákja. 1965-ben a Bázelben, pontosabban Bázel mellett, Hupp ob Wiesenben tartott ifjúsági konferencián (a hatodikon) mondotta el „beszámolóját” Régi föld, új ég címmel élete első hatvan esztendejéről; ennek része a Gyermek Kolozsváron időszakot felölelő emlékezés, amely először az Együtt Európában kötetben volt olvasható (1971), majd a Hűlő árnyékban nyitó fejezete lett. A BBC-ben elhangzott konferenciaismertető-értékelő Cs. Szabó-szövegből (1965. május 2.) megtudjuk, hogy Csé már 1960-ban is ott volt a fiatalok közt, az első konferencián, a norvégiai Trysilben, s a még külföldinek számító magyar diákok kérdéseire válaszolt. „Példázatnak, edzésükre, orvoslásul elmondtam – emlékezik az épp újra rádiós –, miképp próbáltam 1949-től magyar és európai értelem szerint rendezni s felrakni romba dőlt életemet. Ha boldogultam túl a negyvenen, talán boldogulnak ők is, sokkal kisebb emléktartalékkal ugyan, de jóval rugalmasabb belső izomzattal.”

Apropó Bázel és kinti magyarok. Cs. Szabó László gondolkodásmódjára, történelmi-művelődéstörténeti építkezésére jellemző, ahogyan egy ilyen alkalmazott (rádiós felolvasásra szánt) műformában is gazdag hátteret vázol fel. Nem hallgatja el, nem szépíti meg a múltat, nem udvarol hallgatóságának – és akármilyen hosszú kitérő után visszatalál a témához, célközönségéhez. Tehát az 1965-ös, BBC-ben elhangzott példa, példázat: „Bázelt 917 körül fölégették a portyázó, pogány magyarok. Hamvadó templomára, a máglyarakásra, hogy alapos legyen a munka, ráfektették sülni a püspököt, Rudolfot is. Nagy tettük – hírünk a világban! – meg vagyon örökítve falba vésett írással az áldozat kőkoporsója felett, a dómban. De a Rajna túlsó partján, Kanizsay János sasmadaras címere körül egy másik templom tizenötödik századi, figurás ablakai már egészen másfajta Magyarországról tanúskodnak: Szent László pogányirtó csatabárdján, Szent Erzsébet rózsáin tűz át a napfény. S a hamvaiból feltámadt dóm, ahol a felírás pogány magyarokra emlékeztet, egyúttal örök nyugvóhelye Rotterdami Erazmusnak, a bibliás humanistának, aki tudtán kívül az úttörő magyar reformátorokat népszolgáló pályájukra bátorította. Bázel protestáns hitre tért; ebben a városban jelent meg, Ráckevén lett halála után 1585-ben a hányatott életű, de Európa-szerte becsült Szegedi Kis István nagy hittani munkája, a Theologiae Sinterae.” Csé gondolatfűzése itt még nem ér véget, a Basileában tanult brassói Honterusszal folytatódik, aztán Pápai Párizzal – és a jövő évi hollandiai konferencia kapcsán Apáczaival, Tótfalusi Kis Miklóssal.

A bizonyára Szépfalusi Istvánnak tulajdonítható jegyzetekből, az Együtt Európában utolsó lapjain közölt krónikából megtudhatjuk, hogy a Bázel mellett lezajlott ifjúsági konferencia tanácsadó testületet, ún. „Vének Tanácsát” választott, s az első megnevezett Cs. Szabó László, a további tagok Nagy Pál, Szabó Zoltán és Tóth János. Itt határozták el azt is, hogy kiadják Cs. Szabó A nyomozás című új könyvét. (Útitárs, Oslo–Bécs, 1966 jelzettel meg is jelent; a kiadásért Szépfalusi István felelt.) Csé nem lett hűtlenné a következő években sem az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferenciához: 1966-ban (Utrecht mellett) Erasmus és Magyarország, 1967-ben Franciaországban, a chartres-i katedrális közös megtekintése után a református templomban Mélység kiált mélységet. Feltámadás, együttélés, diaszpóra – emlékek Izraelről címmel tartott előadást, majd a tizedik, 1969-es konferencián is jelen volt, Olaszországban (előadása, A levélváltás, az Új Látóhatárban jelent meg); följegyeztetett ugyanakkor, hogy „kávézgató beszélgetés” keretében, a trentói kirándulás után, az ellenreformációs zsinatról beszélt. A Bolzanóhoz kötődő konferencia újdonsága volt két erdélyi fiatal meghívása – amit az angol rádióban Cs. Szabó így regisztrált: „Hamis érzelgés nélkül mondhatom, hogy Kányádi Sándor kolozsvári és Székely János marosvásárhelyi költő matinéja volt a legemlékezetesebb nap. Erdély öröksége súlyos és kötelező, összeférhetetlen az elnézéssel, ha letéteményeseiről beszélünk. Maguk sem tűrnék a kíméleti mércét. Egy-két év óta lélegzethez jutottak ismét; néhányan, kevesen már megfordultak köztünk. Kányádi és Székely a bécsi Bornemisza Péter Társaság meghívására vett részt a konferencián. Magukat rendezték, ravaszul, ügyesen, nagy gyakorlattal…” Évődő-ugrató, játékos szereplésről szól Csé, hozzátéve: „De valahányszor a csillámló, humoros szó adogatás után felröppent a vers egébe, hirtelen elsötétedett, mert odafenn már nem a tréfacsináló angyalokkal játszott tovább, hanem sárkányok elől menekült, bukva, cikázva, fiókáit féltő sivítással.”

Ott, Bolzanóban, 1969-ben határozták el az akkori negyvenesek (Balla Bálint, Szépfalusi, Tóth János), akikhez az idősebb, már hatvanas Cs. Szabó László társult, hogy létrehoznak egy külön szekciót, az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia Szabadegyeteme névvel; ebben már eltűnik a korhatár, az egyetemes magyar kultúra jelentős egyéniségei minden értelmiséginek, felekezetekhez való tartozástól függetlenül, alkalmat kívántak nyújtani a rendszeres találkozásra. A név végül is, a hivatalos megalakulásig, az 1972-es berni bejegyzésig Európai Magyar Protestáns Szabadegyetemmé változott – alapítói közt pedig joggal tartják számon Cs. Szabó Lászlót. A fiatalabb kortárs, Balla Bálint berlini szociológiaprofesszor írja róla, az EPMSZ történetét összefoglaló kötet bevezetőjében: „…»Csé« úgy volt »magyar csillag a nagyvilágban«, hogy szívós munkát végzett nemcsak a Szabadegyetem létrejötte érdekében, hanem messze túl azon, már puszta nevével fémjelezte a Szabadegyetem tevékenységét, élete végéig folyamatosan részt vett a vezetésben meg a hétköznapok aprómunkájában is.”

A tények – évszámok és címek – nyelvére lefordítva ez a következőket jelentette: 1969 és 1975 között Cs. Szabó László az Intézőbizottság, a Kuratórium, illetve az Elnökség tagja volt, ettől kezdve pedig 1984-ig ő a tiszteletbeli elnök. Előadásai az EPMSZ szervezte Akadémiai Napokon így sorjáztak: Katolicizmus és protestantizmus a magyar szellemben (1971); „Ragyogó látvány, sötét látomás”. A nagyváros a 19. és 20. század nyugat-európai és magyar irodalmában (1977); A király jó szolgája, de elsősorban Istené (1978); „Szamos a Szajna oldalága, ha térképeznek angyalok…” – a Hűlő árnyékban című önéletrajzi írásának bemutatása (1983). 1978-ban egy beszélgetést is vezetett, Kettős szellemi erőtérben: az író címmel. AZ EPMSZ kiadványainak listáján háromszor találkozunk Cs. Szabó nevével; a füzetsorozatban, 1976-ban (A gyanútlanok öt hangjátékot és egy elbeszélést tartalmaz); Két tükör közt cím alatt (olyan beszélgetőtársakkal, mint Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Peéry Dezső, Siklós István és Kabdebó Tamás) és a már többször emlegetett Hűlő árnyékban című 1982-es kötettel. Az utóbbi alighanem Cs. Szabó egyik legjelentősebb és legátfogóbb munkája, a szerző pályavégi visszatekintése, amolyan összegzés. A bécsi keltezésű bevezetőben írja Csé: „…a könyvben csakugyan a század tanúja szól kortársaihoz s talán visszatekintő utódokhoz. Se nem nyilvános gyónás, se nem befelé vájó önboncolás, keblem föltárása, se négy fal közti osztozás csiklandó titkokon. Ma már szokatlan könyv: szemérmes, amennyire csak lehet. Magánéletem összeolvad benne idegen sorsokkal, lelkem a köz lelkével. Legalábbis ez volt a jóhiszemű szándék.” A kötet legelején egy fénykép: a Dunky fivérek műtermében készült, a nézőnek háttal álló kisgyerek; aláírásnak ezt adta Csé: „A szerző pályája kezdetén Kolozsváron”. A nagy önéletrajzi esszét néhány rövidebb prózai mű, újabb interjúk követik, a függelékben Cs. Szabó László 1949 és 1981 közti írói munkásságának (Czigány Lóránt összeállította) bibliográfiája, a vonatkozó irodalommal. Öröm fölfedezni itt, hogy az erdélyi jelenlét sem hiányzik; nehéz időkben bár, tőlünk is mehetett nyilvános visszajelzés Londonba, Sepsiszentgyörgyről vagy Kolozsvárról címezve az üzenetet a mindig hazagondoló Csének.

És eljött az ideje, most, a centenárium küszöbén, a visszahonosításnak is. Igaz, a sárospataki temető messze van a Házsongárdtól. Tóbiás Áron jegyzi meg, hogy Cs. Szabó maga választotta ki, elhatalmasodó betegsége idején, sírhelyét. „Kolozsvár nem jöhetett szóba, pedig édesanyja, a kilencvenedik év küszöbén ott tért örök nyugalomra, 1967 májusában. Csé nem akart a bizonytalan jövőjű Erdélyben megpihenni, ahol Ceaułescu rémuralma javában tombolt falurombolásokkal, iskolamegszüntetésekkel, a magyar nyelv és kultúra üldözésével.” De hál’ istennek visszatérhet az élő Cs. Szabó László. Benne köszöntheti a nemrég alakult Kolozsvár Társaság és ugyanúgy az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre szellemi elődjét, a Mennyei Kapuból visszanéző örök barátot, örök kortársat.