×

Tévhitek és legendák Cs. Szabó Lászlóról

Czigány Lóránt

2005 // 05



Csíkcsekefalvi nem, Csekefalvi igen!

A kézikönyvek és lexikonok, köztük például a régi Magyar Irodalmi Lexikon (1965, 3. köt. 119. ) vagy az Új Magyar Irodalmi Lexikon (1994, 3. köt. 1873.), rendszerint tévesen csikcsekefalvinak oldják fel Cs. Szabónak Cs.-re rövidített predikátumát. Még a legújabb, igényességre törekvő Magyar Nagylexikon (2003, 16. köt. 409.) is megismétli a hibát. Mindezt megírtam nemrégiben az Élet és Irodalomban (2005/1.) azzal a végkövetkeztetéssel, hogy a régi Magyar Irodalmi Lexikon a bűnbak, onnan terjedt el a szarvashiba. Mivel az ÉS Visszhang-rovatában csínján bánnak a hellyel, nem akartam a történetet részletezni: a lényegre szorítkoztam csupán.

Itt mondom el. Mint gyakorló filológus jól tudom, hogy a lexikonok sem a kisujjukból szopják adataikat (bár néha erre is van példa), éppen ezért megörültem, amikor véletlenül ráakadtam a hiba „ősforrására”. Ez pedig nem más, mint Cs. Szabó barátja, Szabó Zoltán alkalmi írása, mellyel az ötvenéves Cs. Szabó Lászlót köszöntötte, s amelyben a „Csíkcsekefalvi Szabó László [...] castagnette csattogására emlékeztető predikátumát” említi. (Vö. Látóhatár, 1955. VI. évf. 6. szám, 292.) Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a Magyar Irodalmi Lexikon névtelen cikkírója 1965-ben egy évtizeddel korábban (1955) megjelent emigráns folyóiratból is gyűjt adatot. Az viszont megbocsáthatatlan bűne a névtelen szerzőnek, hogy figyelmetlenségből Cs. Szabó adatait összekeveri egy másik Szabó Lászlóéval. Cs. Szabó ki is kérte magának ezt metsző gúnnyal, hogy a hazai írók csak József Attila- és Kossuth-díjat kapnak, őt viszont új szülőhellyel ajándékozta meg a népi demokrácia. („Születtem Rétságban.” Irodalmi Ujság, 1965. december 15. 5.)

Csíkcsekefalva valóban létezik Csík vármegye kászondcsíki járásában (most: Ciucani), de semmi köze az Udvarhely vármegyebeli székelykeresztúri járásban lévő Csekefalvához (most: Ceches†i).

A család származására utaló előnév tehát az Udvarhely megyei Csekefalvára vonatkozik.

Cs. Szabó apja, a Kerepesi temetőben elhantolt csekefalvi Szabó Kálmán (Székelyudvarhely, 1878. május 17–
Budapest, 1952. február 28.), aki szintén író volt, Budapestre költözése után a Nemzeti Lovarda igazgatója lett. Könyvei címlapján már ő sem használta a teljes nemesi predikátumot.

Budapesten született fia sem használta, illetve ő is „Cs.”-re rövidítette, azt is csak azért, mert mint maga szokta mondani: hogy a neve előtt álló betűjellel „megkülönböztetődjék a Szabók miriádjától”. Ha róla esett szó, mindnyájan röviden csak „Csé”-ként emlegettük. Ezt ő tudta, és nem bánta, olyannyira nem, hogy leveleit gyakran szignálta „Csé”-ként, közeli barátainak könyveit is így dedikálta.

Egy idő után a „Csé” név annyira közismert lett, hogy mindenki így hívta. Ez adott alkalmat Zalán Magdának a játékosan incselkedő „Csédekker” elnevezésre a hetvenéves esszéírót köszöntő írása címében: Csédekkerrel Rómában (Új Látóhatár, 1975). Az elnevezés a „bedekker”-re, a patinás lipcsei Baedecker cég híres útikalauz-sorozatára rímel (amit finomkodva „bédekker”-nek is szokás volt ejteni, és ami nélkül magára valamit is adó sznob nem ment utazni). A ki nem mondott poén az, hogy mivel Csé fölényes kultúrtörténeti ismeretei miatt ugyebár „két lábon járó bedekker”, csak egy fokkal még a bedekkernél is jobb, tehát überelve: „Csédekker”. Csak így érthető meg például Arday Géza kissé félrevezető megállapítása: „Volt időszak, amikor remekbe szabott írásai miatt nem bédekkernek, hanem »csédekkernek« nevezték el őt.” (Cs. Szabó László életművéről. Mikes International [2004] IV/3:48. Eredetileg: Zempléni Múzsa [2003] III/2.)

A téves csíkcsekefalvi előnév viszont továbbra is él és virul. Legutóbb nyugati sajtótermékben találkoztam vele, ahol az egyik híradásban az anonim szerző szolgálatkészen (és tévesen) feloldja a nevet: „Pomogáts Béla és Kántor Lajos bemutatta Cs. (Csikcsekefalvi) Szabó Erdélyi metszetek c. válogatását” (Bécsi Napló, 2005/1:10).

Mondhatnám erre élcelődve, senki sem próféta a saját hazájában, Csekefalvi Szabó László sem kivétel.

Osztályfőnök úr

Mára már teljesen köztudott, hogy Csét széltében-hosszában „osztályfőnök úrnak” titulálták kortársaim. Egyértelmű ez az egyre gyakoribb visszaemlékezésekből. Persze már senki sem emlékszik a tiszteletteljes nyelvkiöltés születésének körülményeire. Magam sem emlékeznék, ha nem én lennék a keresztapa.

Színhely: a Vashartyáni Kastély, amit csak a hollandok hívtak Kasteel Vaeshartelnek. Itt került sor a hollandiai Mikes Kelemen Kör 1965-ben megrendezett Tanulmányi Napjaira. Időpont: szeptember 7 késő éjjel. Mivel késett a Schipolra érkező londoni gép, és rossz autóbuszra szálltam, vacsora után érkeztem meg „a tett színhelyére”. Valami harapnivalót követeltem Németh Sándortól, a Kör akkori elnökétől, mert egész nap nem ettem. Ennivaló nem volt, de jóféle holland borókapálinkával igencsak kínált, hogy elterelje a figyelmemet korgó gyomromról. Arra emlékszem, hogy egy idő után a színpadon találtam magam én is, ahol jó néhányan zajosan ugratták egymást. Ennek megvolt a rituáléja: a heccelődés lehetett csípősen ad hominem, sőt kíméletlen is, de ordináré durvaságra nem vetemedett senki. (Ahogy Karátson Bandi megjegyezte, a csörtékhez csak gumikardot illik használni.) Minthogy egyre többen engem pécéztek ki, nem bírtam a versenyt, és egy idő után kifogytam a csattanós válaszokból. Kínomban torkom szakadtából elkezdtem rekedten üvölteni: „Ha nem hagytok békén, rögtön beárullak benneteket az osztályfőnök úrnál!” Előbb csend, majd harsány röhögés nyugtázta a célt nem tévesztő kiszólást, hiszen az idősebbek, köztük Cs. Szabó is, már nyugovóra tértek az emeleten, és nehezen szenvedték a fiatalok túl hangos duhajkodását. Csak Sipos Gyula (alias Albert Pál) találta meg a megfelelő riposztot: „No de, mondd csak, sátánkám, gyakran szoktál árulkodni az Osztályfőnök Úrnál?”

Az elnevezés akkor betonozódott be, amikor Thinsz Géza verset írt az „Osztályfőnök Úrnak”.

„Ezer író Nyugatra tart”

Cs. Szabó szeretettel fogadta az emigrációba kiáramló számtalan fiatal írópalántát. Első szemügyrevétele után szép esszét írt róluk. Így kezdi:

„»Tízezer újságíró Budára tart« – mondogatták régen a csúfondáros pestiek. Egy város vallomása volt elrejtve a tréfába: kávéházi műveltségük, pletykás szimatuk és hírlapolvasó szenvedélyük önvallomása. [...] Ez a régi pesti »bemondás« jár az eszemben egy-két hónap óta, kicsit átköltve. Ezer író Nyugatra tart, mondogatom magamnak, amióta a menekülés folyik. Ezer író, és mind húszesztendős.” (Vö. Látóhatár, 1957, VIII. évf. 1.)

A csúfondáros kiszólás természetesen a Garay János-vers első sorára rímel, amit az iskolából még mindenki ismert a múlt században. („Harminc nemes Budára tart”, Kont, 1838.)

Persze a számoknak az a tulajdonságuk, hogy közszájra kerülve elkezdenek nőni. Ma leggyakrabban „tízezer” vagy „húszezer” íróról beszélnek, akik emlegetik a mondást.

Legutoljára Sárközi Mátyás idézte egyik Cs. Szabóról szóló beszélgetésben: „Húszezer magyar író Nyugatra tart”, „akiktől Cs. Szabó kezdetben tartott” (Legenda Cs. Szabó Lászlóról, 2. rész, Vigilia, 2004/12:59). Itt már nem is fiatal írókról van szó, és nem tudni, miért gondolja azt Sárközi, hogy Csé tartott volna tőlük. Hiszen az idézett eszszéjében meleg humorral beszél róluk. És épp az volt a csattanó, hogy az ezer író, aki Nyugatra tart, nem kivénhedt szem- és tollforgató, hanem mind húszesztendős.

Mások is húszezer íróról beszélnek, ám ha visszanyúlunk a primér forrásig, mint tettük most, rögtön világos, miért lett az ezer íróból húszezer. Kontamináció történt. Lingvisztikában ugyanis ha két egymáshoz közel álló szerkezet a beszélő fejében összekutyulódik, szakszóval kontaminációról beszélünk.

„Melyik dombon áll pásztor?”

„Amikor első fecskeként 1960-ban Tamási Áron egy íródelegációval elutazhatott Londonba, szíverősítőként vitte magával Cs. Szabó László részére a jellegzetesen tamásias mondást: »Akármelyik dombon áll is a pásztor, ugyanazon a nyájon a szeme«” – írja Arday Géza. (Cs. Szabó László életművéről. Mikes International [2004] IV/3:48. Eredetileg: Zempléni Múzsa [2003] III/2.)

Tényleg így kellett volna, hogy történjék, hiszen Csét tartottuk mindnyájan otthon is, külhonban is a nyugati magyar irodalom Kazinczyjának, aki tekintélye révén egyben tartotta a pártoskodásra (Nyugaton is) hajlamos írókat. De nem így történt. Tamási Áron e nevezetes és sokak által sokat idézett szentenciát Kovács Imrének szánta ajándékba annak idején, 1960-ban, mert őt tartotta az emigráció (politikai) vezéralakjának.

Tamási halála után Szabó Zoltán szép esszében emlékezett az elhunyt barátra. Ebben említi ezt az epizódot is. Tamási Áron Szabó Zoltánnál volt vendégségben, és vacsora után azt kérdezte: „»Kovács Imre barátod-e még mindig?« »Hogyne volna« – mondtam. »Ha írnánk neki?« Adtam levélpapírt, kicsavarta a tollát, rátette gondos, csúcsíves betűit. Tizenöt sor lett a levél, ami mehetett Amerikába: »Akármelyik dombon áll is a pásztor, ugyanazon a nyájon a szeme« – olvastam benne.” (Rendkívüli ember. Új Látóhatár, 1967, 299.)


Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben