Szüntelen virrasztás; Hűvös megvetésed; Lassulj, szívem!

Szüntelen virrasztás

Nem te, hanem Ő,
talán azért is Ő, mert Nála
a virrasztás végtelen kegyelme,
kérdéseidre már hangtalan felelne
élet-gyertyád szüntelen lobogása.
Fényénél tollad hajnalig imádkozott,
hogy „kétkedő fajod” is belássa:
a lét eleve nem lett elátkozott...
bár annyiszor voltál lent a mélyben,
Ő veled volt mindhárom személyben.



Hűvös megvetésed

Szembejön naponta az Árulás,
mosolyog és roppant figyelmes.
Rámutathatnál: Őkelme volt ott,
igen, a fényes, kölcsön-álruhás,
és kérlelve szólt: „ne légy rebellis!”,
mert „meglásd, fiam, nyakadat töröd”,
ha elmulasztod eszedbe venni:
egy vagy csupán a rabszolgák között,
szívedet is  próbáld  hát jegelni,
hűvös megvetésed így marad örök!



Lassulj, szívem!

Szívem, te álmaimban is rohansz!
Mikor fogsz lelassulni végleg?
S lesz-e majd nyugalmas, könnyű éjed?
Nekem  már az is „megszolgált vigasz”,
ha aggódásomat megérted...
Lassulj, szívem, hisz élni kéne még!
Átsétálnék veled  néhány szép nyarat,
vagy ülnénk tűnődőn öreg fák alatt,
és hallgatnánk halk éjjeli zenét...
s a csillagok velünk, amíg megvirrad.