×

Kolozsvári Papp László felett

(1940–2005)

Lászlóffy Aladár

2005 // 05
Madarak voltunk! – állította egyszer egy egész kötetnyi mondatban, mondanivalóban. Fantáziadús és szorgalmas író volt, munkás ember, az írás tekintetében igazán fegyelmezett. Különben elégedetlenkedő, csak a haragban következetes, a dühöngésben harmonikus, mint akit a kritikai érzék ugyancsak látnoki áldásával vert meg a múzsa. Nagyszámú regénye csupa felrázó látomás, balesetek mesteri mozija egy problémás korról, melyből rengeteg sérelmet szívott magába. Kezdetben vala a gályapadhoz láncolt világirodalom-fordító, amikor más nem lehetett még az értékét fel nem ismerő közegben. De már negyven éve KPL, akiből sugárzott a tehetség.

Itt fekszik az író, elháríthatatlan következményével az élet feszültségeinek, gőgös viszonyának a lét legburjánzóbb nyersanyagával, a nyelvvel. A tűzszerész fekszik itt, akinek csakis azáltal sikerülhetett, hogy nem sikerül. A tucatnyi könyv ússza meg mindig sértetlenül, soha nem az, akivel együtt futkosunk, találkozunk, szövetkezünk, széthúzunk, elköszönünk és végül csodálkozva, néha irigykedve halljuk, hogy számára már befejeződött. Ha nem, ő hallhatná ugyanezt rólunk.

Papp Laci nem úszta meg. Még csak haladékot sem kapott már.

„Egyél kenyeret, Enkidu! Igyál bort…” – biztatnám. De barátom többé nem kér tiszta inget, de a szférák zenéjét, a tavaszi szél illatát s még annyi ilyen fontos semmiséget nélkülöz már, ő, aki eddig (mutatta vagy nem mutatta) ezek hímporából találta ki, hogy Madarak voltunk, hogy Arcok az ablakban. Meg azt a különben olyan egyszerű és kézenfekvő varázslatot, mutatványt, megrázóan egyszerű teljesítményt, hogy Nézem a fákat. Én magam nem hittem volna, amit ő már lát belülről, mint a színre vitt élet játékát vagy drámáját vagy döbbenetét: mégsem hittem, hogy bekövetkezik. Az övéből tanulom meg, bambán elmerengve és ordítva felébresztve, hogy meg is volt már a kivégzés. Itt fekszünk Aradunkon és Waterloonk végén, és a többi miért áll körül, megbabonázva. Az óvatlanok, hiszen a halál itt oson valahol, és vissza fog térni. Ne a sátorfánkat szedjük mégse, ne is a tavaszi virágokat, szétfújt leveleket, a tőle is elárvult nagyszótár nyersanyagát, csak az emlékezet cókmókját. Ez lesz a nehezebb, mikor őt is ott kell hagyni, a helyszínen, ahol 1940 és 2005 között tett-vett, mert Isten vele látható és láthatatlan cselekményt, jeleneteket rendezett be számunkra. Nem velünk van a baj. Mi csak meghalunk. Nem velünk lesz a baj, hanem a meghagyott világgal. Ki írja majd tovább a krónikát és a kritikát? Akárki. Az ég kirendeli mindig azt, aki utánagondolja azt a sok utánagondolnivalót, ha már annyit olvasnak, Bibliát, újságot, közérdekű közleményt, szappanopera-librettót, szinkronfeliratot, nekrológot. Árvizek elvitte házról, békekötés elvitte hazáról, róka-fogta-csuka és csuka-fogta-róka nemzedékekről, esőleső társaságokról. Rák vitte el a velszi bárdok felét, másik fele se végelgyengülésben fog elpusztulni. Valaki csak előkapja süket fülét, és odatartja a süket ceruza útjába, és fel fogja fogni a süket dumát. Rómáról, Ilionról, exodusokról és inváziókról Etelközben és evés közben, amikor megjön a további étvágy valahol valakikben. Ország, város. A név és a kor szinte nem számít már. Olyan nagyon tudjuk, olyan fájdalmasan érezzük, hogy most pontosan róla van szó. KPL egyike azoknak, akikért hajlandó vagyok ölre menni az utókorral. Ő, aki hatvanöt éve született Kolozsváron, s itt alszik egy pesti kórházi ágyon, keze ügyében kikristályosodott viszonyával a magyar prózához, a magyar nyelvhez, a magyar léthez, láthatatlanná vált szerszámaival egy olyan művészetnek, mely az utóbbi években megteremtette a magyar politikai publicisztika egyik legérvényesebb és legmaradandóbb sorozatát, a műfajban nagyon nagy elődökhöz, éles elmékhez méltót, és utolsó éveiben a Bolyai-látomásban, egy közel százlapnyi kisregényben mint valami ördögöt festette meg a falra, milyen gazdag és érzelemteli volt a közelmúltunk fájdalmas bolondsága, de milyen varázslatosan festői is.

Megint egy Petur hallgatott el. A nyelv pedig csendesen fogja forgatni a tőle is özvegyen hagyott ábécét, megpróbálja „a szív sebeit bekötözni véle”, aztán egyszer csak odaszól egyik szó a másiknak: tudod-e, madarak voltunk!…

Elhangzott Kismaroson, az író temetésén, 2005. április 25-én.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben