Hadnagyokból főhadnagyok

Télutó lehetett, tavasz eleje, amikor az egyik nap délelőttjén anyám egy kosár kismalaccal jött ki az ólból: akkor születtek. Szalmából meg volt ágyazva nekik. Egymáshoz bújtak, úgy melegedtek. Csíkosak voltak, turpis orrúak, kunkori farkúak. Egyik olyan, mint a másik.

El kellett hozni az anyjuk mellől: ha fordul egyet, nehogy agyonnyomja őket. Majd visszakerülnek, ha éhesek lesznek.

Azt a lökdösődést aztán, amit azok végeztek! Pedig a nyolc kismalac, mert annyian voltak, alig pár órája jött a világra. S tűrte az anyjuk, ezen csodálkoztam a legjobban.

Meg is kérdeztem anyámtól:

– Én is ezt csináltam, mikor kicsi voltam?

– Te nem vagy kismalac – simogatta meg a fejem.

Jó, hogy mondta! Valamelyik nap nem ezt hallottam tőle. Igaz, hogy úgy néztem ki, mint aki sárban fürdött, alig tudott este tisztára csutakolni.

A kismalacok alig voltak egyhetesek, rég kiköltöztek a kosárból, amikor észrevettem: az akol ajtaján kukucskálnak. Nézték, hova kerültek: kik hápognak az udvaron, ki lehet az, aki az istállóban bőg, a kerítésen kukorékol? Én is ki lehetek, aki a deszkarésen ujjammal böködöm az orrukat?

Egy hét múlva már az udvaron szaladoztak. Ekkor még nem döntögették fel a vizesvödröt, nem lökték hanyatt a lapátot. Mindezt a harmadik hétre hagyták. Ha nyitva felejtettük az ajtót, a nyári konyhába bementek, megmutatták, hogy kell állni a tűzrevalós kosárnak, székeknek, asztalnak.

Felborogatva, ha nem tudnánk!

Utána szaladtak az istállókamrába, ott is mihamarabb végezzenek!

Nem nagyon tetszett nekik, amikor apám közéjük suhintott egy vesszővel. De neki adtam igazat. Nem lehet hagyni, hogy a maguk ízlése szerint rendezzék át a portát. Főleg azután gondoltam így, amikor apám rám szólt, hogy tegyek rendet utánuk: a zsákba én szedjem vissza a kiszórt korpát. Használjam a seprűt is, tudom tán, hol van.

Mehettem megkeresni, elhozni, visszavinni. Ilyesmivel kell töltenem a drága időt, háborogtam.

– A szerszámokat is tedd vissza a sarokba. Nem részegek azok, hogy a földön hemperegjenek.

A csíkosruhájúak között volt egy, amelyik mindig hátul szaladt. Követni tudta csak a többit: nyolc kismalac közül a legkisebb. S a legártatlanabb is, hiszen mire a többiek nyomába ért, azok már elvégezték a nagyja munkát, neki csak az apraja maradt.

A vessző mégis mindig az ő hátán vágott végig. Jajgatott is szegény, ahogy a torkán kifért, a dűlőre is kihallatszott. Hogyne sajnáltam volna meg!

Hogy megvigasztaljam, kockacukrot adtam neki. Aztán kenyeret szeltem, zsírt kentem rá, hátha jobban ízlene. Ízlett bizony! Másik szeletet is kért, ott sündörgött körülöttem. Kért volna többet is.

– És nekem mi marad? – kérdeztem tőle.

Úgy gondoltam, jobban járok, ha a kisvödörben korpából, darából moslékot keverek neki, tejet is bele. Nehogy úgy járjak, ne maradjon kenyér a háznál. Én szoruljak az ő kosztjára.

Az önzőségemet nem tette szóvá, megelégedett azzal is, hogy paréjt, porcsint szedtem neki a kertben, tettem a szájába. A macska tányérjába ételmaradékot öntöttem. Nem törődött vele, hogy el se volt mosogatva.

Úgy hozzám szokott, napközben többször is kikéredzkedett az ólból, ahová a többivel együtt be volt zárva. Apám véget vetett annak, hogy a tyúkok hol erre szaladjanak előlük, hol amarra. Egész nap a kotkodácsolást hallgassuk: fel voltak háborodva, hogy nekik nincs nyugtuk.

– Cca, cca – szóltam az én kunkorifarkúmnak, s lépegettünk valamerre.

– Röf, röf – szólt vissza.

S igazat adtam neki. Mit szaporítsuk a szót?

Az evésen kívül más dolga nemigen akadt. Hacsak az nem, hogy növekedjen. Mire öt-hat hetes lett, kihasználva a kivételezettségét, el is hagyta a többit. Így aztán amazok kerültek eladásra a rékasi vásáron. Az én röffentős barátom pedig, s még egy másik, megmaradt nekünk. Ha odajut az idő, levágjuk őket, mondta anyám.

– Lesz belőlük hurka, kolbász.

– Lesz azokból más is! – toldotta meg apám. – Sonka, szalonna!

A nyál összefutott a számban. A két malacka, akkoriban voltak azok már süldők is, épp a kerítés tövét turkálták, de meg nem fordult a fejemben, hogy őróluk beszélünk.

Később döbbentem csak rá, hogy mi rájuk fenjük a fogunkat. Elhatároztam, nem engedem, hogy levágjuk őket. Az enyémet biztosan nem, ha a másikra rossz világ jön is. Csak jó az, ha karácsonykor hurka, kolbász kerül az asztalra. Be kellett látnom, disznóból készül az, nem napraforgószárból.

A másikat azonban, akármi történik is, megszöktetem, döntöttem el. De hova? Mondjuk, valamelyik szárkúpba, amelyik kint maradt a határban, a gazdája nem vitte haza. S mi lesz ott vele? Ki kell pányvázni, különben elkóborol. Vagy hazajön, s akkor vége.

De nekem is. Ha kés alá kerül, azt én nem élem túl!

Akkor még nem tudtam, hogy kés alá kerülnie, ha engedem, ha nem, nem is lesz olyan egyszerű. Azt se tudtam, hogy ha nem is megszöktetni, el kell majd bújtatni, ha jönnek a faluból összeírni, miből hány jószágot tartunk. S nemcsak az összeíróknak nem szabad tudni, hogy a világon van, a szomszédoknak sem, senkinek, nehogy valaki „jóakarónk” meggyanúsítson, hogy mi biztosan két hízót akarunk vágni, s azzal az ürüggyel, hogy kell az államnak, elvigyék az egyiket.

Megszabták, hogy mindenki csak egy hízót vághat. A többit, ha van valakinek, be kell szolgáltatni.

Hát ezt nem akartuk mi!

– Aki dolgozik, annak enni is kell! – jelentette ki apám. – Rántott levesen nem lehet kapálni.

De tehenet őrizni sem, gondoltam mindjárt magamra. Akkoriban épp ezt a mesterséget űztem.

Amíg az összeírók nem kerestek fel bennünket, állandóan résen kellett lenni, nehogy meglepjenek. Ha elugatta magát a kutya, már szaladtam is, másztam a kazalra, háztetőre, hogy szétlássak, megállapítsam, ki közeledik a tanyához.

Ugyanígy volt anyám is. Ő a nyári konyha sarkáról figyelte, ki jön az úton. Apám a fészer mellől.

Egyik nap aztán feltűnt két biciklis a vasút mellett, felénk karikáztak. Nem ért meglepetésként a jövetelük. Napokkal előtte elterjedt a híre, hogy a faluból kifelé készülődnek.

Anyám azonnal kinyitotta mind a két udvari kaput, a tyúkok hadd menjenek, amerre akarnak. Szóródjanak szét, ne lehessen pontosan megszámolni őket. Nem kell azt tudni senkinek, hány van belőlük. Mi bajoskodunk velük, nem más. Akkor meg mit számolgatnák őket!

Közben apám a galambokat hajkurászta seprűvel: tűnjenek azok is itthonról. Én meg a malacot hívtam: szaladjunk hamar!

– Cca, cca! – biztattam.

– Röf, röf – iparkodott utánam.

A kanálisárokba húzódtunk le.

Nem is került bele a lajstromba, úgy maradt megszámolatlanul, mintha nem is létezne. Pedig létezett, szépen növekedett, a másikkal együtt. Már karika is került az orrukba. Jó, hogy nem voltam akkor otthon, nem hallottam a sírásukat. A gondolatba is beleborzongtam, mennyire fájhatott nekik, amikor kötelet hurkolva a felső állkapcsukra, apám kikötötte az egyiket is, a másikat is az akolkaróhoz, s a drótot átdöfte az orrukon.

– Már az ólat akarták szétdúrni – adta magyarázatát a tettének. S valóban, mintha utászárok lett volna az ólban.

Egyre több moslékot kaptak, több marék kukoricát a vesszőkosárból. Mikor jóllaktak, kitakarították a vályút, olyan alvást rendeztek, horkolásuktól az akol rengett.

Mikor egyik nap hazajöttem az iskolából, azt hittem, apám alszik a kazal mögött. Ő fújja annyira a kását, mert ahhoz, a malacokon kívül, ő értett még igazán. De nem. Az ólból jöttek a kacifántosabbnál kacifántosabb hangok. Be kellett szólnom, hogy csend legyen odabenn, mert a csősz bejön a határból, megnézni, mi az, amit hall, mi történik nálunk.

Mi történne? Gyarapítgatta súlyát a két kunkorifarkú. Rég nem választási malacok, süldők voltak már, hanem hízók. Mintahogy hadnagyokból lesznek a főhadnagyok – egyre magasabbra hágtak az uborkafán.

S ekkor azzal a kérdéssel állt elő apám – december közepe volt, épp a kemencepadkán melegítettem a hátam –, hogy mikor legyen disznóvágás.

– Elegem van a tésztalevesből! – jelentette ki. Mostanában többnyire az főtt a tűzhelyen. Másodikfélének is szintén tészta. – Sok bennük a liszt! – tette hozzá.

Vagyis húst szeretett volna már enni. Bement a faluba, hogy vágási engedélyt kérjen.

Az egyik hízónak ezzel el is dőlt a sorsa. Mehetett az üstbe, sózóteknőbe, bödönbe. De mi legyen a másikkal?

– Majd az is sorra kerül – vette könnyedén apám, hiszen nem őróla volt szó. Ültünk az asztalnál. Faltuk a tepsiben sült hurkát, mártogattuk a meleg zsírba. Mikor azonban eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott az előbb, talpra szökkentem:

– Azt aztán nem! – tiltakoztam. – Azt nem vágja le!

– Hanem? Élve esszük meg?

– Az az én malacom!

– A tiéd lesz. Eszel belőle te is.

Teleszaladt könnyel a szemem. Tehetetlennek éreztem magam: nem bírom jobb belátásra bírni apámat. Ráadásul még anyám is az ő pártját fogta:

– Nem tarthatjuk örökké.

Megfordult a fejemben: segítséget kérek valakitől, megmentése érdekében beszéljen a szüleimmel. De az egyenlő lenne a feljelentéssel, hökkentem is vissza gyorsan a gondolattól. A vonaton, iskolába menet, az utasoktól fülembe jutott, hogy vannak tanítók, akik arra biztatják a gyerekeket, tegyék szóvá, ha az ellenkezőjét hallják otthon annak, mint amiről az iskolában tanulnak. No én, ha orrolok is apámra, nem teszem szóvá, az is biztos. Pedig lenne mit, ha volna hajlandóság bennem. Amilyen megjegyzéseket szoktam én itthon hallani, attól még a libák is behúzzák a nyakukat. S nem hívok senkit, hogy pártfogóként álljon mellém, ha a hízóm életébe kerül is. Hogy besúgjon azoknak, akik csak erre várnak?

Eljött a január, annak is a vége. Iskolába karácsony óta nem kellett menni. Szénszünet volt. Fűtés híján, megadott olvasmányok alapján, mindenki otthon tanulgatott. Olyan tanulás is volt az! Én is elővettem a könyvet, aztán visszatettem.

Ám ezen a hideg, havat kavaró téli napon még ennyire se jutottam. Észrevettem ugyanis, hogy a szüleim készülődnek valamire. Alkalmas az idő – hallgattam ki a beszélgetésüket. Tálakat, tepsiket hoztak ki a kamrából, a vájdlingban anyám a húsdarálót öblögette, apám a késeket fente. Rosszat sejtettem.

– Levágjuk a hízót, kisfiam – fordult felém anyám együttérzően, mikor kérdőre vontam, mit akar azzal az üsttel, épp az elmosásához készülődött.

Felpattantam a hokedliről, s ki az ajtón, neki a szélfújásnak, kavargó havazásnak, robogtam befelé a nagyházba. Felnyaláboltam a dunyhát, amit magam köré gyömöszöltem, s bekucorodtam az ágy alá. Mint kukac az almában, összegömbölyödtem, összeszorítva az öklömet, mert úgy éreztem, a lelkem rögtön kiszakad, akkora fájást éreztem a bensőmben.

Ott, az ágy alatt, fejemet a falhoz szorítva vártam a sivalkodást, amikor apám megszúrja a hízót. Sok idő eltelt már, de semmi hangot nem hallottam. Csak a szélnyihogást a ház mögött.

Talán a szüleim letettek a szándékukról? S kis remény gyúlt bennem. De mint huzattól lámpa a falon, el is aludt gyorsan. Anyám nyitott be az ajtón.

– Nem él már, kisfiam, kijöhetsz.

Mivel nem látott sehol, elkezdett kutatni a tekintetével:

– Hol vagy? Csak nem az ágy alatt? – vett észre aztán. – Gyere, segítsél tüzelni.

Azt hittem, a perzseléshez hív. Tüzeskedni szerettem mindig, ezért nem sokáig kellett biztatni, előmásztam a sarokból. Nagyon meglepődtem, hogy az udvaron nem láttam a levágott hízót, se a perzseléshez használt szalmát égni. Pernye sem szálldosott sehol.

Az istállóba kellett menni. A tehenek mellett ott állt apám, kés a kezében. A hízó a fal tövénél feküdt elterülve. Itt ölték meg, jöttem rá. Ezért nem hallottam én semmit. S nem hallhatták a szomszédok se. S tekingethetnek, nem fognak látni tüzet világítani sem az udvaron.

A szőr akkor hogy jön le a disznóról? – gondolkodtam.

– Forró vízzel – világosított fel anyám.

– Nem is lesz olyan ízű szalonnája, mint a másiknak – toldotta meg apám, amit nem nekem mondott, magának csak. Láttam rajta, nincs ínyére az ilyen disznóvágás.

– Kimehetünk az udvarra – szólalt meg anyám, észrevette ő is apám kedvetlenségét. – De akkor elkészülhetsz a legrosszabbra. Biztosan lenne, aki nem hagyná szó nélkül, mit csinálsz te. Aki menne, és följelentene.

A nagy sózóteknőbe először a lábak kerültek, aztán a két oldalas, szalonna. A belsőségeket – májat, tüdőt – egy másik teknőből az abálébe rakta át anyám. Én a padlásról kukoricacsutkát hordtam, azt pakoltam fával vegyesen a tűzre. Az üstház csövét az istállóablakon dugtuk ki, s eresztettük a füstöt túl a kerítésen.

A sózóteknőt azután bevittük a nagyházba. Leterítettük abrosszal. Az istállóban daráltuk a kolbászba való húst, főztük a hurkába a rizst. Siettünk, hogy mielőbb készen legyünk a munkával, eltüntessük a nyomokat. Közben nekem időnként ki kellett szaladnom a kazalhoz, akárcsak múltkor, amikor a jószágok összeíróit vártuk, nem veszek-e észre valakit felénk közeledni.

– Nem látok senkit – jelentettem visszajövet.

Hanem a következő alkalommal már láttam valakit. Sőt, valakiket. A vasút mellett közeledtek. Ketten voltak ezek is.

Csak nem azok, akik a múltkor jöttek?

Tele voltam riadalommal. Legszívesebben eltűntem volna most is itthonról. Csak már minek: nincs disznó. Illetve van, de a teknőben. Nem tud utánam kocogni.

– Dugjuk el hamar! – kiáltott rám apám. A kifőtt rizs volt a teknőben, amiből a hurkát töltöttük volna. A jászol alá csúsztattuk be. Betakartuk szalmával. Anyám a tüzet oltotta el az üstházban, vizet öntött rá. A húsvágóasztalt belöktük a sarokba, ráborítottuk a szalmahordókosarat.

Odakint már ugatott a kutya. Szerencsére el volt engedve. Amíg megkötjük, időt nyerünk vele.

A konyhában ott van a sózóteknő, tele hússal, hova tegyük?

– Fel a padlásra! – lihegte apám.

– Oda mennek legelőször, te! – kiáltotta anyám. Rémülettől volt vörös az arca. Azt a dunyhát, amivel az ágy alatt voltam, lefordította a földre. A szalmazsákot is oda.

– Fogd meg a teknőt! – utasította apámat. Beemelték a szalmazsák helyére. Letakarták két nagykabáttal.

– Feküdj ide, fiam – szólt rám anyám. Mutatta, hogy hova. – Gyorsan! – lökdösött a teknő tetejére. Betakart a dunyhával. Utána kitárta az ajtót, hadd szellőzzön a konyha.

Az ólban is jobb helyem lett volna feküdni, mint a fölfelé álló disznólábakon. A dunyha alól alig látszott ki a fejem. Melegem volt, a félelemtől úsztam verítékemben, odakintről hiába jött rám a hideg.

Nemsokára két alak jelent meg az ajtóban. Verték lábukról a havat.

– Szétnézni jöttünk – mondták.

– Nézzenek csak – hallottam anyám hangját.

– Mi van a gyerekkel? – esett rám egyiknek a tekintete.

– Lázas, megfázott szegény – s anyám homlokomra tette a tenyerét. Éreztem a remegést benne.

– Nem vágott erre senki feketén? – kérdezte a másik. Pufajkában feszített. – Nem tudnak semmit?

– Hogy tudnánk! – válaszolt apám. – A portáról ki se dugjuk az orrunkat. Főleg ilyen időben.

– Az ól körül mintha disznó lábnyomait láttuk volna – mondta erre a pufajkás. – Hogy kerülhettek azok oda?

Megéreztem a veszélyt, s mintha hurok szorult volna rá a nyakamra, alig tudtam levegőt venni.

– Rosszul láttad te azt – szólt rá a másik. – Menjünk inkább. Még amoda is át kell érnünk – s a szomszéd tanya felé biccentett a fejével. A hangjából érezni lehetett, gyanúsak vagyunk neki, de most mit akadékoskodjon? Nem kell mindent észrevenni.

A társán azonban látszott, ő bizony szétnézne alaposabban. Nekünk meg épp az hiányzott volna! A levegőbe is beleszagolt, érzett valamit az orrával. Jó öblös volt neki, fölfelé kunkorodó.

Amaz akkor már kint állt az udvaron, sürgette a másikat, mindjárt rájuk esteledik. Apám legszívesebben hátba is vágta volna, csak menjen már! Kutakodik a más portáján. Nem szégyelli magát? Kotródjon innen kifelé. A hátát lássa csak. Azt is a kapun túl, már távolodóban.