Fekete Vince: Lesz maga juszt isa

Egy paródiakötet létrejötte mindenkor kánoni pillanat, főleg abban az esetben, ha a paródiaszövegek tárgya és egyben célja a fiatal irodalom. Hogy pontosak legyünk, már nem is annyira fiatal ez az irodalom, hiszen Fekete Vince élceinek elszenvedői azok az erdélyi lírikusok, akik a kilencvenes évek elején bontogatták szárnyaikat, s mostanra már többé-kevésbé beírták magukat a magyar irodalom diskurzusába.

A szerző nem sokáig hagyja bizonytalanságban az olvasót, alcímben jelzi, miről lesz szó: Paródiák, szatírák, állatmesék. Ez egyrészt megadja a szövegek műfaját, másfelől utal felosztásukra. Három nagyobb egységbe sorolja a verseket Fekete, s mindegyiknek külön fejezetcímet is ad, ami a tájékozódás mellett egyúttal a szövegek egymástól való elhatárolását is segíti. Az első fejezetbe került a „szertelen indulatok és szemtelen gondolatok nagystílű bajnoka”, Sántha Attila, a „forma és a kúrna mívese”, Orbán János Dénes és Farkas Wellmann Endre, akinek bemutatására csupán egyetlen mondatot szánt a szerző: „Orbán János Dénes ifjúkori költői neve”.

A fentebb felsorolt három lírikus többek között azért került egy fejezetbe, mivel a kilencvenes évek elején létrejött és azóta is létező „transzközép” fogalma javarészt az ő nevükhöz fűződik. A transzközép nem más, mint a fiatal generáció öndefiníciójára tett kísérlet, s ezekkel a próbálkozásokkal együtt jár a régivel, a hagyományossal és a hagyománnyal való szembeszegülés. Fried István meghatározása szerint ez olyan irodalomfogalom, „amelynek mintha több köze volna a világszerte egyre népszerűbb-olvasottabb deretorizáló, dekanonizáló, deszakralizáló szövegekhez, költői jogot igényel a periférikusnak, s a magyar irodalomból azokat a nyelvi törekvéseket viszi a kacagtatóan obszcén, nemegyszer meghökkentően trágár megoldások felé, amelyek az egykori »csúfolók« és diákköltészet révén Csokonai Vitéz Mihály lírájában kaptak irodalmi megformálást” (Irodalomtörténések Transsylvaniában. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2002, 13.). Igaz ugyan, hogy Fekete együtt indult OJD-vel és Sánthával, azonban nem feltétlenül helyezte magát az előbbiek által képviselt transzközép diskurzusba, s ezt rögtön a kötet elején, a Sántha Attilát bemutató (a leghosszabb bemutatószöveg) írásban deklarálja is; mint mondja, Sánthát „nehezen lehetne besorolni semmilyen más irányzatba, mint az általa kitalált és transzszilván földön meghonosított, ugyanakkor Orbán Bebascu János személyében egyetlen tagot számláló francközép irodalomba”. Az idézett szövegrészlet nemcsak a költő humoros és ironikus bemutatását szolgálja, hanem egyúttal implicit megfogalmazása az elhatárolódásnak.

A kötetben szereplő szövegek pedig nem egyszerűen művek paródiái, hanem ahogyan Karinthy Frigyes az Így írtok ti előszavában nevezi, a parodizált írók „torzképei”. Karinthy e fogalom definíciójában utal arra, hogy a torzkép „nem egy bizonyos művel foglalkozik, hanem egy bizonyos íróval, azzal, ami az íróban egyéni és döntő: a modorával, illetve a modorosságával”. Fekete Vince szövegei szintén a torzképek felé tolódnak, hiszen az egyes költők bemutatásakor inkább a lírikuson magán van a hangsúly, mint magukon a műveken.

Sántha esetében az egyik alapjellegzetesség, ami jelentős hangsúlyt kap Fekete paródiáiban, a szövegek obszcén, már-már vulgáris éle. Az önmagáért való és önmagán túl nem mutató „kacagtatóan obszcén” szójátékok létezésére és e létezés jogosságára kérdeznek rá Fekete szövegjátékai. Az egyik legismertebb Sántha-mű szereplői kerülnek a versek játékterébe, s a befogadó minduntalan Kemálba és Amálba botlik: „Amál van alul. / Ejisze lazul. / Amálba’ az úr: / Khemál háturul.” S mindamellett, hogy Fekete virtuozitása hűen visszaadja Sántha szövegeinek néhol minimalista, néhol túlcsorduló jellegzetességét, nem elégszik meg ennyivel. A rímpárok kiválasztása és párba állítása egyes helyeken kifejezetten elmélyíti ezt a látszólag semmivel sem törődő, önmagáért való pajzán szóáradatot. Ilyen például a Szülőfődem című szöveg, melyben a hagyományt kifigurázó tartalom mellett a rímek (ölte/kimilte, megmaradt/szakadt) játéka teljesen más irányba viszik az értelmezést. És sorolhatnánk még e kettős játékokat, mikor a szövegek elsődleges képe és lehetséges megértése mögül felsejlik Fekete néhol fenyegetően komoly hangja.

Az „önmaga kortársaként” bemutatott Orbán János Dénest parodizáló versekben a hangsúlyok eltolódnak, s a figyelem a költői szerepre, a költő szerepére avagy szerepjátékára irányul (úgy vélem, nem véletlenül). A szövegek folyamatosan az írás mikéntjére és hogyanjára kérdeznek rá: „Vártam, Brigitt, most váratom, / jobb, ha pennámat járatom, / bizony-bizony, ugye jó csel, / küszködöm az írógörccsel” (Lesz maga juszt isa), vagy A Költő kussol címűben, ahol éppen a meg(nem)szólalás (lehetősége) felelőssége is felmerül: „A Költő hallgat, kussol, / földi se égi jusstól / nem tart. (Miután lerótt /egi, mind földi adó.)” S a paródia itt sem csupán önmagáért van, gyakran a kritika éles hangjai is kihallatszanak.

A kötet leggyengébb része (kivéve talán néhány, László Noémival foglalkozó verset) a Lágypuff címet viseli, ebbe „a kolozsvári irodalom üdvöskéje”, László Noémi, a „csuda-filjuszarvas elől” menekülő Kelemen Hunor és Lövétei Lázár László került. Egyfelől egészen rövidre sikerült ez a rész, mintha nem lenne igazán miről írni, mintha hiányozna az érdeklődés az említettek iránt. Hihetőbbnek tartom azonban, hogy e szerzők szövegei egyszerűen közelebb állnak Fekete szövegeihez: talán ez a közelség merül fel akadályként.

Az utolsó egységben, az Állatmesék címűben a szerző társadalmi jelenségekre reagál, mindenekelőtt a kisebbségi helyzetben élő ember és anyaország viszonylatában. Olyan nem változó helyzetekre, amelyek fényében kérdésessé válik a transzközép irányzat lényege, s melyek fényében talán a kötet címe arra utal, hogy az adott diskurzusból való kitörés kísérlete, ha formai szempontból sikeresnek mondható is, tartalmát tekintve megbicsaklik. Fekete Vince kötetének többek között ez az egyik figyelemre méltó érdeme: észreveszi a változásokban megbúvó, fel-felbukkanó és átalakult hagyományt.

(Erdélyi Híradó, 2004)