×

Bocskai koronája

II/1. rész

Filep Tamás Gusztáv

2005 // 05
5

„Az fejedelemségre csak hijában vágyódik ember Istennek akaratja ellen, mint az Jeroboám példájából is kitettszik: mert minden hatalmasság Istentől adatik, és ő az, ki az porból és sárból fejedelemségre emeli fel az szegényeket, ki, az kit akar, az tömlecből királyságra emel fel, s viszont az fejedelemségből, az kit akar, levet. Mintkétfélékről elég példáink vadnak. […] Tovább sem mehet penig egy hatalmas fejedelem is, hanem csak az meddig elbocsáttatik Istentől. Csak az Istentől neki rendeltetett határig terjedhet, dúlhat, foszthat, ölhet, vághat, rabolhat, pusztíthat és égethet, annál tovább semmivel sem mehet, sőt ha megyen is, szerencsétlen leszen.”

A fejedelem tehát dúlhat, foszthat, ölhet, vághat. De ki mondja meg a szerencsétlen fejedelemnek, hogy hol van amaz Istentől rendelt határ, amit nem léphet át? Avagy éppen ennek az ösztönnek, intuíciónak a léte volna a kérdés kulcsa? Az érdemli meg – mert az tudja megőrizni – a trónt, aki megérzi, hogy hol a határ? Magyari István 1602-ben írta meg ezt a művét, Az országokban való sok romlásoknak okairól címűt, amikor beteljesedett Erdély végzete, „elég példáink” közül mégis említetlenül hagyja azon három erdélyi uralkodóét, akiknek fejét három-négy év leforgása alatt kopján láthatta az egyre fogyó maradék – igaz, egyikükét már a könyv megjelenése után. Ennek oka az lehet talán, hogy az ó- és újszövetségi meg antik példák, amelyeket sűrűn idéz, súlyuknál és ismertségüknél fogva hatásosabbak. Vagy az, hogy Erdély három urának sorsa nem példázza egyöntetűen és maradéktalanul a tételt, amit ha megfordítunk, azt kapjuk, hogy ahhoz az Isten kijelölte határhoz rabláson és pusztításon át vezet az út. Azt viszont, hogy Ő porból és sárból fölemelhet, hogy onnan választ, ahonnan ingyen sem gondolnánk, s hogy nem felekezeti alapon válogat, világosan megmutatja az ország kálváriás útjának stációit jelölő három fejedelmi fő. Az első egy katolikus főpapé. A második egy ortodox román kalmáré, aki aztán craiovai bán lett. A harmadik egy székely lófőé, aki hol sókamarás volt, hol katona – ő volt az egyetlen olyan ember, aki unitáriusként ült be a fejedelmi székbe. Azaz szentháromság-tagadó volt.

Addig azonban, amíg pályájuk kiteljesedik, majd lezárul, annak a ténynek kell napvilágra kerülnie, hogy a nagy készülődéssel indított s Erdély fejedelmének, Báthory Zsigmondnak hírnevét Európa-szerte megnövelő háború nem zárul le egy, az összpontosított Habsburg–erdélyi–havasalföldi seregek által indított hadjárat után. És hogy az a szakasza, amelybe Erdély bekapcsolódik, nem keresztény győzelemmel fog végződni.

6

Aki a tizenöt éves háborút pompás hadak végtelen vonulásaként és egymásba robbanásaként, tízezreket mozgósító várostromok láncolataként képzeli el, téved. Voltak ugyan benne sereg-összpontosítások, nagy csaták és várvívások is, de a korszak, úgy tűnik föl, sok helyütt a békebeli végvári küzdelmek folytatása, sűrített változata inkább, mint átgondolt stratégiai tervek végrehajtásának egymást követő számos mozzanata. A háborút nem előzi meg a hadak tervszerű gyarapítása, nagy pénzáldozatokkal történő fölszerelése, sőt szinte a véletlenen múlott már az is, hogy kitört, folytatásában pedig – a Porta részéről – döntő szempont volt, hogy foglalkoztatni kellett a jórészt fizetetlen, Sztambul utcáin tüntető zsoldoshadakat. Nem volt kétséges, hogy a háborúban miből fogják e katonák eltartani magukat: főképpen a tartós hadiállapotba hajszolt Magyarország népéből.

A háborút megelőző korszakban is csak egy árnyalatnyival derültebb az ég. A magyar végvári vitézek rendszerint a saját szakállukra vernek föl egy-egy török helyőrséget; amit ott – meg a környéken – szereznek, rendszerint az övék lesz, s nem is igen akad más biztos bevételük. Így, ezzel szerveződik meg egy hivatásos katonanemzedék, amelyből gyakran eltűnik a föld népével s a fegyvertársakkal, egymással meg a bécsi hadvezetőséggel való szolidaritás. Meglepő, hogy – talán a lovagvilág „lesüllyedt kultúrjavaként” vagy pragmatikus szempontokból eredően – az egymást irtó törökök és magyarok között nyilvánul meg inkább valamiféle betyárbecsület.

Takáts Sándor, a végvári harcok szép emlékű krónikása írja le azt az 1587 telén történt esetet, amikor a későbbi havasalföldi és erdélyi harcok jeles résztvevője, az évtizedekig a Dunántúlon szolgált berenhidai Huszár Péter – parancsnoka, Majthényi László főkapitány távollétében – a pápai helyőrséggel, Nádasdy Ferenccel, Batthyány Boldizsárral s más vezértársaival együtt rajtaüt Koppányon, az egyik leggazdagabb török városon, rabokkal s gazdag zsákmánnyal tér haza, de utóbb társaival együtt felelősségre vonják a békebontásért. A bécsi haditanács Teuffel győri generálisra bízza az ügy kivizsgálását. A kihallgatás során Huszár Péter kiabálni kezd a generálissal: nem igaz, hogy őrizetlenül hagyták a végházakat, maradt ott őrség elegendő számban, egyébként pedig a magyar katonákat az éhség kényszeríti a portyázásra, hiszen senki sem fizeti őket. A továbbiakról Teuffel ezt írja a haditanácsnak:

„E heves kifakadások haragra lobbantották Majthényit. S Huszár Péterrel úgy összeszólalkozott, hogy alig tudtam őket lecsillapítani. Nehezen fognak többé együtt szolgálni. Olyan lárma volt, hogy a tolmácsom sem értette meg a vitézek beszédét.

Lecsillapulván a lárma, a rab koppányi bég szabadon bocsátása ügyében kezdtem tárgyalni. A főtisztek erről hallani sem akartak. Nádasdy szerényen és okosan így válaszolt előterjesztésemre: A koppányi bég foglalta el a múlt évben Hídvéget és Kéthelyt. A koppányi bég támadta meg Keszthelyt. Én csak a saját jobbágyaim érdekében küzdöttem ellene. Ha mi nem védjük azt, ami még a miénk, az egész ország elvész! A koppányi béget nem engedi át őfelségének. Nem is teheti, mert tiszttársainak is részük van benne. Kilenc zászlót, egy török trombitást s két főrabot küldenek majd őfelségének. Ezt a kótyavetyén így határozták.”

Hídvég és Kéthely elpusztítását a koppányi bég, aki ebédjét a főkapitány körében, annak asztalánál költi el, maga is elismeri.

Van aztán arra is példa, hogy török főember a magyar föld népe érdekében szegi meg a szavát. Illésházy István, a későbbi nádor írja le följegyzéseiben, hogy a háború alatti béketapogatózások folyamán, 1600-ban az előzetes megegyezések dacára a törökök folytatják az előrenyomulást: „… az Tihája az elöljáró haddal Babocsát szállá meg, azt megadák neki három nap múlva, és onnan Kanizsa alá szálla; a vezérbasa is, Ibrahim, utána szálla.

A frigyszerző urak írának az budai basának, hogy mi dolog volna és hogy ilyen csalárdsággal járnának; az azt felelé, hogy örömöst látnák a frigyet, és akarnák azért, hogy jönnének Budára, ő onnan a vezér basához kísértené az táborban, és hogy ott tractálnák az frigyet. Ezek után íra a vezér basa egy levelet, hogy erre indította volna őtet a szegény községnek, Baranyának és Somogynak keserves panasza, a szabad hajdúk miként minden marhájoktul megfosztották volna őket, feleségeket férjek előtt, fejérszemélyeket atyjok-anyjok szemek előtt megfertíztettek és hallhatatlan nagy kegyetlenségeket cselekedtek volna, azokat hogy megbüntesse és fészkekből kiverje, az Isten barátja volna.”

A tizenöt éves háború formai szempontok szerint a hódoltság s a királyi Magyarország közötti határ menti portyázásokból nő ki: Hasszán boszniai pasa 1592-ben elfoglalja Bihács erődjét, majd legyőzi a horvát bán, Erdődy Tamás csapatait. Persze van mire hivatkoznia, amikor felelősségre vonják az 1568-as drinápolyi béke megszegéséért: a bécsi császár elmulasztotta megfizetni a padisahnak az őt megillető évi adót. Bécs ezzel szemben az adó – a Habsburgok szemérmesen ajándéknak nevezik – megtagadásának okaként a határvillongásokat hozza föl, amelyeket a drinápolyi béke szintén nem szentesített; a maga logikája szerint tehát mindkét félnek igaza van. De ahhoz, hogy háború lehessen, a Portának még más is kell. A birodalomra visszahatnak a nagy földrajzi fölfedezések, az árak Sztambulban is emelkednek, elszabadul az infláció, föllázadnak a zsoldosok, s a dívánban egymásnak ütköznek a frakciók. Ott fönn a hódoltságban a szpáhik sem kapják meg a helyi adót, mert az a keresztény végvárakba érkezik meg. A dunántúli török végházak és palánkok réme, Huszár Péter a békeévek idején szinte passzióból igyekszik visszahódítani, saját, illetve a korona érdekszférájába visszacsatolni a hódoltsági falvakat. Nem nehéz elképzelni, mit élhettek át e falvak közösségei, amikor a végvári tisztek fölszólították őket, hogy ezután ne a töröknek fizessék a harácsot. Igaz, van, aki aztán meg is védi – legalábbis megpróbálja megvédeni – a neki hódoló, illetve az általa újratelepített falvakat, mint például maga Huszár Péter, aki hitlevelet kap a veszprémi és a fehérvári bégektől, hogy nem sarcoltatják két bakonyi telepítését. Ez azonban – úgy tűnik föl – csak a békeidőkre érvényes. 1594-ben mindkét falu népét rabszíjra fűzi a török. Más kérdés, hogy a háborúk idején a magyar városoknak hasznot is hozhat a törökkel való kereskedés.

A Bocskai-szabadságharc több későbbi, a királyi Magyarországon élő főszereplőjétől is maradtak fönn dokumentumok arról, hogy milyen volt a végvári vitézség állapota a háború utolsó éveiben. Káthay Mihály, Bocskai későbbi kancellárja kállói kapitánnyá való kinevezése pillanatától kezdve kénytelen megküzdeni a várőrség fizetetlenségének problémájával. 1599. szeptember 22-én írja a Szepesi Kamarának, hogy birtokáról, Misléről késedelem nélkül indul Kállóba; kéri a Kamarát, hogy az a régi adósságok fejében küldene néhány havi zsoldot a vitézeknek, hogy „az én bemenésem is közikbe lenne mind tisztességesebb s mind kedvesebb”. Ezt a kérését szeptember 27-én két levelében is megismétli. November 1-jén arról tudósítja a Kamarát, hogy a hópénzfizetésre vonatkozó s nyilván elutasító válaszon „az vitézek igen felzajdultak”, „annyira, hogy mind zászlóstul akartanak felkelni, nagy nehezen csendesítettem le őket szép szómval”. Ha nem kapnak pénzt, nem tarthatja meg őket a várban, legfönnebb csak a főlegényeket, s akkor ő sem tud szolgálni sem őfelségének, sem a helynek. A levél nem hagy kétséget afelől, hogy a hópénz nem mulatásra kell a legényeknek, hiszen már ruhájuk sincs; s „Én mind Isten előtt s mind k[egyelme]tek előtt protestálok, ha az helyt pusztán hagyják, oka ne legyek”. 1601. szeptember 8-án figyelmezteti a Kamarát a törökök vélhető terveire – hogy Tokajt vagy Kállót akarják megvenni –, s hogy neki nincs se katonája, se élése, a bástyák ledőltek, „mind elment az vitézlő nép az fizetetlenség miá”. A kapitány ez időben azt sem tudja, kivel őriztesse a kapukat. 1602 májusában már könyörög: a tatárok Debrecen és Böszörmény környékéről elhajtották a marhát, eső híján a vetések elfonnyadtak, „nagy pusztaságban nyomorgunk itt ebben az helyben az sok dúlók-fosztók miatt”, csavargó hadak – vélhetően császáriak – járják a térséget, a szegénység búzáját kiásták a vermekből, a falvak népe elfutott, és a vitézek változatlanul nem kapnak fizetést.

A háború utolsó évtizedében a királyi Magyarország már csak csontváza az egykorinak. A hadak fizetetlenségét, a végzetes lezüllés állandósult állapotát, az ország védelmére rendelt császári hadak pusztításait olvashatjuk ki Illésházy István 1602. január 14-i, Batthyány Ferencnek írott leveléből is: „Az Dunán innen való vármegyékben inkább mindenikbe németek, vagy gyalog vagy lovas telel, iszonyú nagy pusztaságot és kóborlást mívelnek, falvakat égetnek, senki békével tőlek nem maradhat. Az Úristen valamely végre de el nem szenvedi ez sok gonoszságot, elveszünk mi, de bizony szomszédoknak is jut benne, ha elfogy Magyarország.

Ez Magyarország most prédája omnium nacionum. Török, tatár, bolon [vallon], olasz, német, per Arbitrió prédálja, az mint szintén tetszik nekik. Elhattuk mi is az isteni szolgálatot és félelmet […] mindörökké nem fog azért az Úristen reánk haragudni, ismég hozzánk fog térni, és az vesszőt, azkivel ustoroz, most el fogja törni. Ifjú ember k[egyelmed], ezeket még mind megéri k[egyelmed], mert igaz az Isten, és örökkön megmarad az ő igazsága…”

Ez a háború ama háborúk közé tartozik, amelyeknek a legnagyobb csatáját már az elején megvívják. Abban pedig – most először – együtt harcol a királyi és az erdélyi sereg. Zsigmond a havaselvi hadjárat után, amint már volt róla szó, Prágában ül; minden bizonnyal az együttes támadást próbálja kierőszakolni. Eredmény nélkül. Hazatérve, amikor a temesvári basa körülfogja Lippát, ő maga szabadítja föl a várost az ostromzár alól. Vérszemet kap ettől, Temesvár ellen vonul, amellyel persze nem boldogul. A vakhírre, hogy Hasszán basa Nándorfehérvár alól ellene indul, rögtön fölhagy az ostrommal. Hazamegy, és kitör rajta a depresszió. Talán ekkor fordul meg a fejében először, hogy le kellene mondania a fejedelemségről.

1596-ban azonban az új szultán, III. Mehmed indul Magyarország ellen, a vele szembevonuló királyi hadak fővezérletét pedig Miksa főherceg látja el. Báthory kapva kap a feladaton, s megindul az erdélyi hadakkal. Eger alá igyekszik, amely a szultán fő célpontja. Ő, úgy látszik, jobban tudja, mekkora jelentősége van annak, hogy kié az egri vár, s mit veszít vele a szűkebb haza, ha elvész. S mit veszít Erdély, ha Észak-Magyarország és a fejedelemség között ott feszül a török ék. Miksa azonban nem akar Egernél megütközni; talán nem akar sehol, és sorsára hagyja az egrieket, akiknek hamarost beteljesedő végzetéről szóltunk már. Zsigmond Tokajnál kel át a Tiszán, s itt tudja meg, hogy Eger elesett. Miskolcnál csatlakozik Miksa hadaihoz.

A főherceg a következő ütközetet a mezőkeresztesi „iszapos patak” partján, gázlóinál igyekszik elszabotálni. A többnapos ütközet egyik hőse éppen Báthory Gábor, az utolsó nagy támadásra – a keresztények sokáig csak védekeztek a patak innenső oldalán, csupán az utolsó napon gázoltak át a menekülő muzulmánok nyomában a vizen – főként neki sikerül rávennie a főherceget. Addig is, akkor is bátran viselkedett. Az első hadrendet ő vezette, „támogatta a lankadókat”, segítséget vitt oda, ahová kellett, újrarendezte a sorokat, mindenkit arra figyelmeztetett, hogy tartsa meg a helyét, s intette katonáit, nehogy rabolni kezdjenek.

A végvári küzdelmekben s majd a tizenöt éves háború idején is hangos az ország s utóbb az emlékirat-irodalom a német, vallon bérkatonák s a germán császári vezérek gyávaságától, tehetetlenségétől; ezek vagy elkésnek a csatákból, vagy a kelleténél hamarabb megfutnak, időnként pedig föladnak egy-egy fontos várat. S ha tudunk is példákat szép számmal arra, hogy a hadműveletek idején pontosabban fizetett külföldi zsoldoshadak farkaskaszára hagyták a magyar végváriakat, banderiális vagy megyei harcosokat, „német” generálisok aggályoskodásainak jogosságára is hozhatnánk föl majd ugyanannyi argumentumot. Nemegyszer az az érzésünk támad a korszak dokumentumait böngészve, hogy a vezérek nem azért óvakodnak a harctól, mert kevéssé tájékozottak a török–magyar katonai szokásokban, hanem azért, mert jól ismerik a zsoldos- – köztük a magyar – seregek harcértékét. A mezőkeresztesi csatát eldöntő napon a főherceg szigorúan megparancsolja, hogy ha sikerül is a törököket visszavetni a mocsáron, át ne keljen senki a keresztény hadból, mert odaát könnyen lemészárolhatja őket a túlerő. Utóbb a magyar urak – köztük Báthory Zsigmond fejedelem – győzik meg róla, hogy nem szabad megállítani a támadás lendületét. A keresztesi patakon átkelő, a menekülő pogányokat üldöző diadalmas sereg egy futamodással eléri a törökök sátortáborát – és ezzel aztán el is dőlt a csata. Az éhbéren tengődő katonák persze a zsákmányra vetik magukat. „Ezt látván, kiabál Zsigmond fejedelem mindenkire, ne veszítsék el fejetlenül a már kivívott diadalt, megparancsolja, hogy saját zászlóalja jól látható helyen vesse meg a lábát.” Estére már a tatárok, törökök fosztják ki a szövetségesek táborát s a mezőt belepő, a vadaknak maradt keresztény halottakat.

7

Bocskai élete sokáig a Báthoryak története. Báthory Zsigmond állítólag már az első, a havasalföldi hadjáratot követő lelkesedés lelohadása után ott akarta hagyni a fejedelmi széket; abban, hogy nem ezt teszi, úgy tudjuk, Bocskaié, fő tanácsadójáé az érdem. Amikor Zsigmond Prágában időzik, vagy hadba vonul, Bocskai marad otthon a fejedelemasszonnyal Erdély kormányzójaként, ő vigyáztatja a havasokat, a Moldva és Lengyelország felé vezető utakat, amelyeken túl kozák és tatár lovasok készülődnek, s amely területeket Zamoyski kancellár, a Báthoryak rokona a lengyel érdekszférába kíván bevonni, letéve trónjáról a moldvai vajdát, Zsigmond vazallusát. „Miérthogy bizonyos híreink jutottak Moldova felől, hogy az töröknek, tatárnak s lengyelnek is ott gyülekezetök volna, és szándékok az volna, hogy ide az mi szerelmös urunk őfölsége országára ütnének, ez okáért akaránk tinektök írni felőle. Hagyjuk is és parancsoljuk erősen, hogy legyetök szorgalmatos vigyázásba, és az utakat vágassátok be mindenött, Moldovába pedig meghitt emböritöket, kémeitöket bocsássátok mindgyárást, kik által az ellenségnek ereje s száma felől érteközzetök. Arról is tudakozzatok, kik vadnak előttök és mi akaratjok, és az mit érthettök bizonyosan, minekünk sietséggel megírjátok. Hadakozó népeitököt és gyalogitokat oly készen tartsátok, hogy mihelyt az mi parancsolatonkat látjátok, oda indíthassátok, az hová parancsoljuk” – üzente Bocskai 1596 februárjában a beszterceieknek. „Az utakat is állassad és őriztessed, és hogyha afféle hadakozó népek, az kik ide az mi birodalmonk felé indulnának (akár lovasok, akár gyalogok legyenek), szintén olyan hírt adnának is magok felől, hogy az mi szolgálatonkra jőnek, ugyan értésönkre adjad, ez országba be se bocsáttasd őket mi hírönk és akaratonk néköl” – íratja másfél évvel később Szabó Orbán besztercei főbírónak. Hiába volt mégis a gondos sáfárkodás országával, Erdély fejedelmén, amint ősszel megtér a magyarországi hadból, újfent kitör a depresszió.

Bocskai tisztában van unokaöccse értékeivel és gyöngéivel is, mellette ő a komoly, megbízható rokon, akivel sokáig meg lehet osztani a legbensőbb titkokat. A legfontosabbikba azonban mégsem avatja majd be őt a fejedelem. Lesz idő, amikor Bocskai keményen beszél Zsigmonddal, olyan is, amikor – már a szabadságharc alatt – a már Prágában kegyelemkenyéren tengődő unokaöccsét akarják kijátszani ellene. Bocskai azonban utolsó pillanatáig nem feledkezik meg róla, sőt ragaszkodik hozzá; még végrendeletében is megnyilvánul az iránta való szeretet. Másként látta őt Szamosközy, a történetíró, aki nem titkolta ugyan személyes álláspontját, sőt indulatait sem, de általában nem beszélt a levegőbe; ha csak lehetett, források, illetve szemtanúk beszámolói alapján dolgozott: „…Zsigmondnak ez az ország mindig csak adásvétel tárgya volt. Mint valami undorító kalmár, piszkos áruját kész volt akárkinek a nyakába sózni, csak fizessen az illető.”

Általában nem esik elég szó Bocskainak a következő években betöltött szerepéről, s a retrospektív történetszemlélet, amely szabadságharca hatásának következtében esetleg az ő szemével próbálja felmérni Erdély tízéves útját, óhatatlanul gyanússá válik kissé; mintha az ő későbbi jelentőségéhez próbálnánk utólag megépíteni az alapokat. Ez azonban itt csak látszat, illetve véletlen egybeesés: Bocskai kitüntetett szerepével a nagyhatalmak is tisztában voltak. Első életrajzírója, Benda Kálmán írja le róla, hogy otthon a háborús korszakban mint a zsarnoknak ítélt fejedelem jobbkeze s a székelyek leveretéséért felelős politikus nem volt népszerű; a nagyuraknak meg személyes, de a hatalomgyakorlással összefüggő ellentéteik voltak vele. „Annál nagyobb tisztelettel vették őt körül a fejedelmi udvarban megforduló külföldi követek. Hiszen még a messzi Velencében is tudták, hogy ő a fejedelem bizalmasa, s hogy őnélküle semmit sem lehet elérni. A pápai követek szinte havonta jelentik fontosabb dolgait. Visconti nuncius, aki annyira megcsodálta elfogulatlan, tárgyilagos szemléletét az egyházi ügyekben, nemes gondolkozású nagyúrnak mondja őt. »Képességei elsőrangúak – olvassuk a pápához írott levelében –, s ez az oka, hogy a fejedelem is, meg a császár is egyaránt kedvelik.« Az ország dolgait a maga feje szerint intézi, nem enged semmiféle beleszólást ügyeibe – írja egy más alkalommal. A toscanai követ pedig valamivel később arról tudósít, hogy bár sokan gyűlölik, hatalma és tekintélye mégis majdnem korlátlan.”

1597-ben, a keresztesi nagy nekirugaszkodás kudarca után Zsigmond már arra gondol, talán mégsem kellett volna mindent egyetlen lapra tenni föl. Bizakodással fogadja hát Hasszán basa szívhez szóló levelét, amely ismét a szultán pártjára akarja vonni őt. Baranyai Decsi szerint ott van a levélben a megbocsátás ígérete: „Mert mint a közmondás tartja: egyszer botló lovat nem visznek rögtön vágóhídra.” Hogy valaki akár minden ütközet után zászlót vált, ez időben szinte mindennapi tapasztalat; gyakran nem is esik erkölcsi elbírálás alá. Bocskai sem ítéli meg emiatt unokaöccsét, legalábbis ennek ez időből nem maradt fönn írásos dokumentuma. Ő azonban ragaszkodik az eredeti tervhez: ha lehet, Zsigmonddal, ha nem lehet, akkor nélküle, de folytatni kell az ellenállást a pogány elleni szövetségben, az egyesült keresztyén világ oldalán. Amikor aztán a fejedelem másodszor is lemond, nagybátyja tagja lesz az egyik küldöttségnek, amely Prágába megy tárgyalni az uralom átadásának feltételeiről. A megegyezésben jelzésszerűen sem kapnak helyet a „nép” vagy az erdélyi rendek szempontjai: magánalkuról van szó, amelyben a csereérték a fejedelemségért Prága által nyújtott, a megegyezés szerint Zsigmondot illető oppelni és ratibori hercegségek s az évjáradék. Az udvar vállalja a közvetítő szerepet is a Vatikán felé, minthogy a lemondó fejedelem maradék életcélja még a csöndes tépelődés, magába mélyedés, amelyhez viszont – miért, miért nem? –, úgy ítéli meg, jól jönne egy bíborosi kalap. Meg esetleg egy sziléziai püspökség. Többéves habozás után és gyötrelem árán jutott a Szamosközy szerint „természeténél fogva minden üdvös tervet bukásra kárhoztató fejedelem” erre az elhatározásra; a császári biztosok és gyóntatója, Carillo biztatták lemondásra, meg az olasz csepűrágók, akikkel körülvétette magát, s akiket ismét csak Szamosközy „a legnemesebb nemzet szemét képviselőiként” aposztrofált. Ha jól olvassuk az Erdély történetét, rájuk pazarolta Zsigmond a legtöbb pénzt; közvetett hatalmuk akkora volt a történetíró szerint, hogy Bocskai, amikor e tékozlásért „enyhén megrótta” unokaöccsét, ezért „majdnem halállal fizetett”. Maradásra intette viszont Zsigmondot az ekkoriban fő bizalmasává váló, Kovacsóczy után kancellárrá emelt Jósika István, aki talán saját fejedelmi ambícióit ápolta ezzel. Nem kizárt, hogy magát tartotta alkalmasnak az uralkodói posztra, s volt, aki azt gyanította, hogy Zsigmonddal is összejátszott; eszerint csak színleg adták volna át Erdélyt a Habsburgoknak, s amíg azok – amint az minden hasonló alkalommal történt – késlekednek a bevonulással, Jósikát fogadtatták volna el a rendekkel uralkodóként. Ez persze nehezen hihető, bár a történetben lesz még néhány nem várt fordulat.

„…a császárnak joga Erdély uralmára is kiterjed, hisz ez az országrész már több mint ötszáz éve Magyarország elválaszthatatlan része, s azzal, hogy a korábbi fejedelmek zavart keltő merészsége folytán különvált a törvényes német császár, egyben tulajdon királya többi birtokától, voltaképpen pártot ütött, és csak bitorolta önállóságát. Miután fejedelmeinek megátalkodottsága új uralomnak vetette meg az alapját, amely más és más tisztségviselőre szállt, Erdély a török szövetséggel járó különválás eredményeképpen – Magyarország nagy veszedelmére, a császárnak, Magyarország királyának pedig rendkívüli bánatára – teljességgel elszakadt tulajdon testétől, a magyar birodalomtól. Zsigmond fejedelem Rudolf császár engedékenysége folytán biztosította ugyan törvényes uralmát Erdélyben, mégis, a tartomány annyira ki van téve a török szomszédságnak és hatalomnak, hogy ha a német császár fegyverei nem védenék, nemhogy örök, de még csak huzamosabb ideig tartó békét sem remélhetne; így az ügyre és mindenkire nézve minden bizonnyal az lenne üdvös, ha a tartomány visszaszállna a császárra, az ország királyára, aki egyik császári testvérét küldené el teljes felhatalmazással, és sem gondot, sem fáradságot nem sajnálva, nagyobb elszántsággal és nagyobb sereggel védelmezné a törökök haderejével szemben, egyrészt mint a magyar birodalom védőbástyáját, másrészt és főleg pedig az Erdély kormányzójául küldendő testvérére való tekintettel.” Így kezdték Zsigmond megpuhítását Szamosközy szerint a császári biztosok.

Ha csak a praktikumot nézzük: ha megérkezik Miksa főherceg a császári sereggel, s ha tiszteletben tartja a helyi törvényeket, ha megengedi, hogy a tartomány lakói régi szokásaik szerint éljenek – a fenti logika a környülállásokhoz képest vállalható. De csak a szerencsétlen kézzel kiválasztott császári biztosok jönnek. Vezetőjük Bartholomeus Petzen, a másik kettő: Istvánffy Miklós alnádor, a nagy történetíró, akinek néhány év múlva sötét szerepe lesz az Illésházy ellen lefolytatott perben, és Szuhay István püspök, aki az ellenreformáció vezető ideológusaként főszerepet visz majd a felső-magyarországi evangélikus templomok elvételében.

Bocskai a főhatalomváltás aktusa alatt mindvégig bízik a császári segítségben, illetve abban, hogy az ország sorsa a honvédő-felszabadító harchoz szükséges nyugvópontra ér. De ahogy a főherceg késlekedését látja, valószínűleg elveszíti türelmét, s ez fordíthatja ellene a talán még nem rossz szándékú, csak éppen tehetetlen, az erdélyi viszonyokat nem ismerő, az országot viszont provinciaként kezelő biztosokat. Úgy látja, elveszítette előttük a tekintélyét. Ebben nagy szerepe volt a korábban ellene is áskálódó Jósika vádjainak, akit Zsigmond – talán az ő tanácsára? – azért letartóztattat még Istvánffyék megérkezése előtt; a biztosok átveszik a volt kancellárt, aki később bitón végzi majd. Birtokai elkobzása ellen s nevének tisztázása végett Bocskai 1598 áprilisában magához Rudolf császár-királyhoz folyamodik: „Én sohasem felejtettem el, hogy bár erre méltatlan voltam, mégis császári szent felséged, valamint kedves és boldog emlékezetű szülőapja dicsőséges udvarában táplálkoztam s nevelkedtem, és az ünnepélyes egyezség után mindenkor szem előtt tartottam azt, hogy császári szent felségednek teljes alattvalói hűséggel tartozom.”

A modern történeti életrajz-irodalomban általánossá vált kutatási elv, hogy a vizsgált személyiségnek mely tetteiben ragadható meg világosan a célra törekvés, a „hatalom akarása”. Bocskai esetében mégsem tartjuk merő romantikának a magvasabb eszmék firtatását. Főként azért nem, mert ha igaz is, hogy körültekintően építette gazdaságát, birtokállományát, ez a cél a nagyobb koncepcióba illeszkedik bele. Egy volt számára a Báthoryak és saját emelkedése s az ennek teret adó Erdély szabadsága, nyugalma, gazdagodása. A császári hatalomátvétel e hármat egyszerre szüntette meg. Egy darabig Bocskai vitázik még a biztosokkal, aztán legyint egyet, és visszavonul a görgényi várba. Ott éri a hír, hogy Istvánffyék immár az országos kapitányságtól is megfosztották. Ez oly meglepő volt, hogy nem is akarta elhinni, neki nem ezt ígérték a komisszáriusok. A hírnök azonban köti az ebet a karóhoz. A hír többszöri megerősítésére mondja aztán a nagyúr a későbbi tanúvallomás szerint: „…ím alámegyek Fejérvárra és megértem, de ha az dolog így leszen, az elvégzett gondolatomat véghez akarom vinni!” Ez a mondat arra figyelmeztet, hogy nem először gondolkodott el azon: minek a császárnak Erdély, ha nem tudja vagy nem akarja megvédeni.

Ekkoriban indul meg „henteskés” (Szaturdzsi) Mehmed szerdár „megszámlálhatatlan csapataival”, „hogy ezt az országot eltörölje a föld színéről”.

8

„Akarók kegyelmeteknek országúl értésére adni, hogy Isten az mi kegyelmes urunkat, Báthory Zigmondot ismég meghozta, és mostan Kolosváratt vagyon. Mivelhogy penig római császárnak hazánk oltalmára való segítségében megfogyatkoztunk, magunkra gondot akarván viselni, ő felségét ismét országúl és egyenlő akaratbúl, előbbi fejedelemségének méltóságára acceptáltuk, és holnap Isten segítségéből ő felségének egy rész hadunkat eleiben is bocsátjuk. Kérjük azért kegyelmeteket egész országúl, hogy kegyelmetek is városúl, az minémű hűséggel annak előtte köztünk lévén, ő felségének köteles volt, ennek utána is velünk egyetemben kegyelmetek ugyan azon hűséggel tartsa magát fejenként.”

Egyetlen mentében, egyetlen mordállyal a hóna alatt s egy inassal a háta mögött érkezett Kolozsvár alá a Sziléziából részben a maga feje után, részben Bocskai hívására hazavágtató Báthory Zsigmond, a városbíróhoz vezetteti magát, és rögtön hívatja Napragyi Demetert, a katolikus püspököt. A város vezetői a százas tanácshoz fordultak, s az úgy döntött, hogy befogadja a visszatért fejedelmet, de érkeztéről értesítenie kell a császári biztosokat. Épp e napokban gyülekezett Szászsebesen az erdélyi haderő a felvonuló törökök ellen. Hajnalra Zsigmond a feleségével is kibékült; Rudolf – Miksa megérkezéséig – Mária Krisztiernát bízta meg az ország kormányzásával, s a fejedelemasszonynak ekkorra lett elege a hiábavaló várakozásból, visszaindult Gyulafehérvárról hazájába a püspök kíséretében, s éppen ezen az éjszakán szállt meg Kolozsváron. Ami már a korabeli történetírót is elgondolkodtatta a véletlenek meg a tervszerűen összehangolt akciók valószínűségéről.

Bocskai még aznap éjjel Báthory Zsigmond hűségére esketi a szászsebesi hadat. Előbb az udvari csapatokat, aztán – Székely Mózes segítségével – a székelyeket. A feldoboltatott sereg fegyverben állt már, amikor Bocskai fölkelttette az ő posztját öröklő Kornis Gáspár főkapitányt. Annak sátra előtt hangzott el a gyakran emlegetett párbeszéd:

„– …az istenért kérlek, Bocskai uram, ne siess, jól meggondolkodjál, mit cselekszel, mert ha ez az Maros az hátadon által folyna is, bizony soha az [áruló] nevet rólad el nem mossa!

– Vagy imígy, vagy amúgy, de immár ezen általesem; azért válassz benne, előtted vagyon mind az élet s mind az halál.”

Kornisnak forma szerint talán igaza van, hiszen a hatalom átadásakor az erdélyi rendeket föleskettették Rudolfra. De maga Bocskai az országgyűlésen kimondta már, hogy a hit addig érvényes, amíg kölcsönös; ha nem jön a fölmentő-védő hadsereg, a korona eljátssza jogát. Szamosközy ezt írja Demeter püspök és Bocskai átállása kapcsán: „…biztos, hogy magánsérelmek egyiküket sem tántorították volna el adott szavuktól, ha a török háborútól való félelem és a haza gondja nem készteti őket terveik megmásítására. Tisztában voltak azzal, hogy többel tartoznak hazájuknak, mint mások kegyének; méltatlan dolognak tartották, hogy másokkal szemben kötelességtudók, magukkal szemben gondatlanok legyenek, és miközben kötelezve érzik magukat arra, hogy esküjüket – bár hiába – megtartsák, hazájukat életükkel egyetemben elvesztegetik, pedig akár eskünket, akár minden egyebünket, ami életünkkel együtt jár, zsinórmértékként a haza boldogulásához kell szabnunk. Azt mondogatták, hogy nem azok lesznek hűtlenné esküjükhöz, akik minden igyekezetükkel a haza fennmaradásán munkálkodnak, hanem azok, akik másokat feleskettetnek ugyan az ő hűségükre, de az oltalomba fogadással járó kötelezettségekkel nem törődnek: csak nekik ne essék bántódásuk, mások dolgával már nem gondolnak.”

Még ugyanezen az éjszakán gyűlést tartanak a táborban. Ott Bocskai így érvel a visszatért fejedelem mellett: „…az török igen közel vagyon, az tatár azonképpen kertünk alatt vagyon, talám eddig is belépett országunkba, Maximilian herceg ő felsége késedelmes, nem tudják, mikor jő be, Zsigmond fejedelem itt benn vagyon, lássátok, mit kellessék cselekednünk, befogadjuk-e Zsigmond fejedelmet vagy ne.” Amikor másodszor, már emeltebb hangon kérdez effélét az uraktól, a katonák döntenek. A darabontok közfelkiáltással Báthoryt választják. Hamar elkészül a kolozsvári gyűlésre szóló, föntebb idézett fölhívás. Aztán az országgyűlés is voksol. E tíz év uralkodóváltásainak történetében egyébként ez az egyetlen eset, amikor a rendek feltételeket szabhatnak. Szabnak is: az alkotmány, a törvények, a vallásszabadság betartására kötelezik Báthoryt, ugyanakkor nem tesznek újra hitet mellette, hanem jogfolytonosnak tekintik a régit.

Előbb, a fordulat éjszakája után a biztosok Zsigmond ellen küldenék a sereget; a szászsebesi had azonban ellenük vonul, Bocskai őrséget állít a biztosok szállása elé, aztán újrakezdődik az alkudozás. Előbb Prágával: értsék meg, hogy az erdélyiek végszükségben cselekedtek. Aztán „henteskés” Mehmeddel, hogy ne induljon Erdély felé; annak ura most már fenntartások nélkül a Porta kegyére bízza magát – nem is tehet mást, hisz a németeknek többé nem hihet. Ez természetesen újfent taktika, hiszen a kérdés nem az, hogy a pogány vagy a keresztyén tábor mellé kell-e állni, hanem az, hogy hogyan lehet elkerülni egy-egy büntető-hadjáratot. A szerdár hadnépe elárad Várad felé, amelynek helyőrsége már régebben megtagadta Zsigmondnak a hűséget, amikor a visszahívott jezsuitákat a nyakukba ültette, majd vérig sértette a hozzá ez ügyben küldöttséget menesztő katonákat. Várad végül befogadta a királyi seregeket, s az ostrommal majdnem egy évtizedre állandósul Erdélytől való elszakadása. Az erdélyi fegyverforgatókat mozgósítják tehát, s Mihály havasalföldi vajda is küld segédhadat. Egyezkednek a császáriakkal is; Miksa ekkor indítja először Erdély irányába neves, Németalföldről kölcsönkapott olasz–albán zsoldosgenerálisát, Bastát, elterelő hadműveletként a királyi seregek ostrom alá veszik Budát. Zsigmond is küld embereket a várba, Erdély kapujába; maga nem támad, csak lezárja a Körös-völgyi szorosokat, és készenlétben áll Sebes vára alatt: Várad fölszabadítására ereje nincs, de az esetleg Erdély felé forduló kisebb török egységek betolakodását meg tudná akadályozni.

Erre nem kerül sor: Várad védői több mint egy hónapon át, Kászim napjáig tartóztatják föl Szaturdzsi Mehmed hadait (aki aztán Nándorfehérváron megkapja emiatt a selyemzsinórt); ez az a dátum, amelynél a janicsárok nem harcolnak tovább. Abban, hogy sikerül kitartaniuk, nagy érdeme volt Bocskainak, aki – még váradi kapitányként – telehordatta a várat élelemmel.

S amikor minden hadnép elvonul, s át lehetne gondolni a továbbiak zálogaként a külpolitikai programot, újjá lehetne építeni a szövetségi rendszert, Báthory Zsigmondnak – noha a rendeknek úgy adta elő, hogy csakis a haza üdvéért vállalta a hazaszökést s a szerződésszegést – újra eszébe jut saját maga. Visszavágyik Sziléziába, ahol korábban a megegyezés ellenére állítólag egy ép kastélyt sem talált, ahol meghúzhassa magát. Volt kortárs, aki arra következtetett ebből, hogy a szeszély, a hisztéria után ez immár az elmebaj első megnyilvánulása, noha az a mód, ahogy mindenkit kijátszott, másfelé mutat. Bocskait ráveszi arra, hogy megint menjen föl Prágába, vállalja a császár előtt az ő hazajövetelében játszott szerepét, és szervezze meg még egyszer a hatalomcserét. Az erdélyi rendeket arról győzködi, hogy hamarosan vissza fogja adni nekik a szabad fejedelemválasztás jogát. A döntő pillanatban azonban előinti és eléjük bocsátja saját jelöltjét. Tudja, hogy meg fogják választani, hiszen a gyűlésteremben és körülötte most is, mint előző lemondása idején, ott állnak, a kardmarkolaton kezükkel, a kék darabontok, a testőrkatonák.

Bocskai és Napragyi Demeter püspök éppen szemleutat tartanak Sziléziában, a Zsigmond fejedelem számára kijelölt lakóhelyeket járják, miután Prágában ők írták alá azt a szerződést, amelyben Zsigmond Erdélyt átadja Rudolf császárnak, amikor Hodolinban utoléri őket Bocskai egyik „nemes szolgája” a hírrel, hogy az erdélyi országgyűlés már két hete fejedelemmé választotta Báthory Andrást. Még aznap levelet írnak Rudolfnak; nyilván elsősorban magukat tisztázandó, de őszinte megdöbbenésük is átüt a szövegen. S közvetlen bizonyítékuk is van arra, hogy Zsigmond titkos akciójába aligha lehettek beavatva: „Ami bennünket illet, méltóztassék császári felséged tudomásul venni, hogy becsületességünk és ártatlanságunk ebben az ügyben annyira tiszta és érintetlen, hogy nemhogy előidézői nem vagyunk ennek az eseménynek, de még csak tudomásunk sem volt róla s most sincs. Akár az is bizonyítékul szolgálhat ártatlanságunk mellett, hogy mindenki más előtt először bennünket fosztottak meg valamennyi jószágunktól; amit bizonnyal azért szenvedünk el, mert a felséges és dicső uralkodóház iránti hűségünket állhatatosan megtartottuk minden tanácskozáson.”

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben